Változatok egy témára 7/34

Bryan nyelt egyet, aztán a nő haragoszöld szemébe nézett, és szomorúan megszólalt.

- Néhány óra múlva olyan égiháború lesz, amilyet még nem látott.

Kate összeráncolta a szemöldökét, és hitetlenkedve nézett először a férfira, majd a békés égboltra.

-Tudom, hihetetlennek tűnik, de tapasztalatból tudom, hogy legfeljebb két óránk van. Induljunk! - mondta együtt érzőn Bryan, és sietős léptekkel indult a gép felé.

Mielőtt felpörgette volna a motorokat, a férfi felhangosította a rádiót, és mivel a két fiatal pilóta még mindig az előrejelzésen és a meteorológusok hozzáértésén élcelődött, megköszörülte a torkát, és bejelentkezett. Amikor elmondta a véleményét, mindketten elhallgattak. Kate elmosolyodott. Így hódol be két FBI-os újonc a tapasztalt, turistákat szállító pilótának - állapította meg, és elégedetten gondolt arra, milyen szerencsés, hogy egy olyan pilóta is részt vesz a keresésben, aki úgy ismeri a helyi viszonyokat, mint a tenyerét. A pillanatnyi merengésből egy Jordan hangja rántotta ki.

- Mi az ott? - hallotta meg hirtelen az ügynök hangját a percek óta csendes rádióból. Hallotta a hangsúlyból, hogy valami olyat láthatott meg a nő, ami felkeltette az érdeklődősét, és talán köze lehet Castle-höz. Elkapta Bryan karját, aki éppen indítani akarta a gépet, és a fejhallgatóban hallott hangokra koncentrált. A pilóta ránézett, várt egy pillanatig. aztán bekapcsolta Beckett mikrofonját, és egy apró bólintással jelezte, hogy beszélhet.

- Jordan! Mit találtak? - tette fel a kérdést rekedt hangon Kate, de másodpercekig csak a rádió sercegését hallotta. Érezte, hogy a szíve rohanó tempóra váltott a bordái alatt, gyomra apró gombóccá szűkült, szája kiszáradt, minden izma megfeszült a tehetetlen várakozástól.

- John! Forduljunk meg, tartson kicsit délebbre, és ereszkedjen alacsonyabbra! - hallotta meg sokára a nő utasító hangját.

- Jordan? - emelte fel a hangját sürgetőn Kate. Már képtelen volt uralkodni a türelmetlenségén. 

- Még nem tudom, mi az. Olyan, mint egy kisebb vöröses szikla, de túlságosan szabályos, mintha egy mesterséges tárgy lenne, de túl messze vagyunk, hogy pontosan lássam. Egy perc múlva közelebbről is meg tudom nézni.

Beckett úgy érezte, mintha ólomlábakon járna az idő. Mereven bámulta a műszerfalat, és minden energiájával arra koncentrált, hogy el ne szalasszon egy szófoszlányt sem, ami majd a fejhallgatója hangszórójából hallatszik. Egy idő után becsukta a szemét, és annyira összeszorította a száját, hogy elfehéredtek máskor élettel telt, piros ajkai. Megpróbálta legyőzni a kényszert, hogy beleordítson a mikrofonba, hogy mondjanak már valamit.

- Konténer! Ez egy nyitott ajtajú konténer - hasított Jordan csodálkozó hangja a csendbe. - Úgy látom, valami rá van kötözve - tette hozzá elgondolkodva.

Kate gondolatai olyan gyorsan cikáztak, mint a villám. Elképesztő ötlete támadt, de tudta, hogy Tyson képes olyan őrültséget kitalálni, hogy egy konténerben kidobja Castle-t egy repülőből a sivatag közepén. Nyelt egyet, és Bryan-re nézett, de mire megszólalt volna, a férfi beindította a motort.

- Egy barátomnak van egy helikoptere 20 kilométerre innen. Azzal le tudunk szállni, és meg tudjuk nézni azt a konténert. Sokkal előbb ott leszünk, mint az FBI a dzsipjeivel - húzta fel egy pillanatra cinkosan a szemöldökét a férfi Kate-re nézve, aztán a levegőbe emelte a repülőgépet, és lassan nyugatra fordult.

Húsz perc múlva Kate már az ütemesen forgó rotor jellegzetes hangját hallgatva ült Bryan mellett a szitakötőre emlékeztető helikopterben. Talán még soha életében nem érzett ilyen fokú feszültséget és izgalmat, amihez kínzó félelem társult. Nem is félelem, sokkal inkább rettegés. Castle elrablása óta először tört rá ilyen erővel az érzés. Eddig abban a hitben ringatta magát, hogy Tyson beteges játékénak a bábui, és ennek a játéknak az a célja, hogy Castle próbáljon életben maradni extrém körülmények között, ő pedig próbálja megmenteni minimális információk birtokában, és persze egyikük se járjon sikerrel. Most viszont nem tudott másra gondolni, mint arra, hogy ha Castle a konténerben volt a földet éréskor, azt nem élhette túl. A teherszállító repülőgép csökkentette ugyan a magasságát, de így is 4000 méterrel a felszín fölött repült.

Ha ekkora magasságból dobták ki a konténert, az akkora erővel csapódott a talajba, hogy nincs élőlény, ami túlélhette volna. Szótlanul ült, ujjait összekulcsolta, hogy elrejtse keze remegését, mereven nézett ki a hatalmas, íves üvegen, és megpróbált nem gondolkozni. Amikor meghallotta, hogy Jordan megtalálta a konténert, egy pillanatra euforikus öröm járta át, hogy Castle nyomára bukkantak, most viszont átértékelt mindent. Már jobban örült volna, ha kiderül, teljesen tévúton járnak, és a férfinak semmi köze a konténerhez. Ha akarta, ha nem, agya rémítőbbnél rémítőbb képeket vetített a szeme elé arról, hogy mit fog találni a konténer belsejében. Hallotta, hogy Bryan a rádión beszél, de csak akkor figyelt fel a szavak értelmére, amikor megütötte a fülét, hogy a konténer helyének pontos koordinátáit kéri le.

- Milyen messze vagyunk?

- Úgy egy óra. Szólok, ha látótávolságba kerülünk - pillantott oldalra a férfi. Napszemüvegét kivételesen a pólója nyakába akasztotta, így Kate látta a tekintetéből áradó sajnálatot és együttérzést. 

Még soha nem érezte ilyen hosszú időnek az egy órát. Nézte az elé táruló végtelennek tűnő tájat, és arra gondolt, milyen jó lenne, ha tudna hinni egy felsőbb, isteni erőben, egy olyan hatalomban, ami meg tudná védeni azt az embert, aki feltétel nélkül szereti, és akinek a szerelmét adta.

- Ott lesz! - szólalt meg váratlanul Bryan, és fejével az előttük elterülő kisebb-nagyobb sziklákkal borított sík terület felé intett.

Beckett felkapta a távcsövet, és pásztázni kezdte a vas-oxidtól vöröslő terepet, amelyet csak foltokban borított gyér, száraz növényzet. Érezte, ahogy az idegesség és a félelem újra rátelepedik, mint egy sötét, baljós árnyék, de már semmi nem érdekelte, csak a válasz. Nem akart tovább kétségek között őrlődni, tudni akarta, mi történt a szerelmével. Amikor meglátta a konténert, azonnal tudta, hogy nem tévedtek, ez Tyson műve! Még soha nem látott ilyen furcsa vöröses színű konténert. Csakis azért festhette ilyenre az az elmebeteg gyilkos, hogy beleolvadjon a fennsík sziklái közé, és a keresőcsapatok ne szúrhassák ki olyan könnyen. Azt messziről is látta, hogy a méretes fém láda ajtaja nyitva van, és azt is, hogy valami van mellette a földön, de nem tudta kivenni, hogy mi az.

Amikor hatalmas porfelhőt kavarva Bryan a földre tette a helikoptert, és Kate lehajolva a rotor keltette szélörvény elől, pólóját a szája és az orra elé húzva rohant a konténer felé, úgy érezte, szétrobban a feszültségtől és a rettegéstől. A porfelhőtől alig látott valamit, a tüdejébe áramló apró kőzetszemcséktől szinte fulladozott, mégis úgy rohant, mint aki az életéért fut. Megállt a nyitott fém ajtó előtt, és mindenre felkészülve várt, hogy a por leüljön, és lássa a konténer belsejét. Ahogy tisztult a levegő, felismerte a telefonjára küldött képen látható helyiséget, az ágyat a bilincsekkel, de Castle testét nem látta sehol. Egy pillanatra behunyta a szemét és egy hatalmas, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a tüdejét. Magában hálát adott minden égi hatalomnak, akikben eddig nem hitt, amiért meghagyták neki a reményt, hogy a férfi életben van. Egy perccel később azonban már nem tudta eldönteni, merjen-e megkönnyebbülni. Lehet, hogy ez csak egy csapda, amivel Tyson idecsalogatta őket, miközben egészen máshol, például New York-ban tartja fogva Castle-t? 

Belépett a konténerbe. Az ágyon jól látható volt egy ember alakjának lenyomata, de semmi más nem utalt arra, hogy valaki volt a konténerben.

- Ó Castle! Nem hitted, hogy megtalállak? - gondolta, miközben halkan sóhajtott. Ha a férfi túlélte a zuhanást, és útnak indult a sivatagban, kellett volna, hogy hagyjon valami üzenetet neki, vagy bárkinek, aki megtalálja a konténert, hogy merre keressék, de hiába vizsgálta át az ágyat, a kis asztalt, a falat, a konténer minden zegzugát, semmi jelet nem talált.

A biztonság kedvéért elővette a telefonját, megnyitotta a Tyson-tól kapott képet, hogy összehasonlítsa a valósággal. Az ágyhoz bilincselt, eszméletlen író látványától újra összeszorult a szíve.

Talán olyan szerrel kábította el 3XK Castle-t, amitől nem tudott tisztán gondolkodni, és ezért nem hagyott neki üzenetet - töprengett. Semmi kétsége nem volt, a képen ugyanazt a helyiséget látta, mint amiben állt. Tekintete megakadt a falon levő monitoron, és a mellé szerelt kamerán. Tehát Tyson így kommunikált Castle-lel - állapította meg. Most már azt is el tudta képzelni, hogy olyan információkat akart elhitetni Tyson az íróval, amiknek semmi köze nem volt a valósághoz.

Nem töprengett tovább elméleteken. A tényeket akarta látni feketén-fehéren! Ha Castle itt volt, hogyan élte túl a zuhanást?

Kilépett a szabadba. A helikopter kavarta porszemcsék lassan engedelmeskedtek a gravitációnak, és laza rétegben gyűltek össze a talajon, a levegő kitisztult, így Beckett abban a pillanatban megkapta kérdésére a választ, ahogy átlépte a konténer küszöbét.

Már látta a földön heverő vastag hevedereket, és egy szétszabdalt, fakó piros ejtőernyő maradványait. Bryan a kezében tartotta az egyik kötél végét, és csodálkozva nézett Beckett-re.

- Úgy látom, ezt elvágták, és az ejtőernyőt is megcsonkították. Mit gondol, mi történhetett?

Kate nem válaszolt a kérdésre. Lassan körbefordulva pásztázta a végeláthatatlan sivatagot, és azon gondolkodott, hogyan jöjjön rá, merre indult el Castle.

- Beckett nyomozó? - tárta szét kezét a pilóta, hangsúlya jelezte, úgy érzi, megérdemel annyit, hogy a nő beavassa a gondolataiba.

Kate megadóan bólintott. A férfi másfél nap óta mindent megtett, hogy megtalálják Castle-t, és hogy ő a lehető legkomfortosabban érezze magát, sőt a helikoptert is ő szerezte. Megérdemel annyit, hogy megossza vele az elméletét.

- Úgy gondolom, hogy egy teherszállító repülőgépről, körülbelül 4000 méter magasból dobták ki a konténert. Az ejtőernyőnek köszönhetően annyira lelassult a zuhanás, hogy Castle túlélte a földet érést. Ha megáll az elméletem, akkor útnak indult - nézett körbe tétován újra, miközben agya lázasan kutatott valami információ után, amiből rájöhetne, hogy merre indult a férfi.

- A sivatag nagyon veszélyes, főleg olyan embernek, aki nem ismeri - jegyezte meg óvatosan Bryan.

Kate tudta, hogy a pilótának igaza van, de azt is, hogy Castle nem az a fajta ember, aki ölbe tett kézzel üldögél, és várja, hogy megmentsék az életét.

- A hevedert és az ejtőernyő darabját valamiért magával vitte - mondta, mintha nem is hallotta volna a férfi szavait.

- Talán takarónak. Itt nagyon hidegek az éjszakák - töprengett hangosan Bryan, aztán pesszimistán folytatta. - Nappal a forróság miatt nagyon hamar kiszárad az ember, ha nincs vize, napszúrást vagy hőgutát kaphat, éjjel a hideg viseli meg a szervezetet, és ilyenkor kelnek életre a veszélyes ízeltlábúak és hüllők, no meg …

- Bryan! - vágott közbe erélyesen Beckett. - Köszönöm az ismertetőt! - csengett éllel a hangja. - Tudom, hogy életveszélyben van, aki napokat tölt a sivatagban, de azt is, hogy Castle nem hagyja, hogy a sors irányítsa az életét. Néha felelőtlen és vakmerő, de okos és kreatív. Ha útnak mert indulni, az azért volt, mert nagyobb esélyt látott az életben maradásra, mint ha marad. Biztos, hogy volt terve, célja, ahova el akart jutni - mondta magabiztosan a férfi kételkedő tekintetébe nézve.

- Itt nem elég, ha valaki okos és kreatív - jegyezte meg halkan Bryan, de látta, hogy a nő már nem rá néz, hanem a háta mögé a távolba, és egyáltalán nem figyel rá. Megfordult, de a sivár, vöröslő tájon kívül nem látott semmi különöset.

- Azt hiszem, tudom, merre indult - szólalt meg néhány másodpercnyi hallgatás után Kate, és hosszú idő óta először, egy halvány, bizakodó mosoly suhant át az arcán.  

Amikor meglátta a pilóta háta mögött, a Monument Valley messzi távolban elterülő hatalmas sziklatornyait, amelyek vaskos óriásokként magasodtak a csaknem teljesen sík táj fölé, két emlék jutott az eszébe. Az első, amikor Castle ábrándos tekintettel, elmerengő mosollyal az arcán mesélte, hogy az az egyik legkedvesebb gyerekkori emléke, amikor egy építési terület kavicshegyei között indiános-cowboyos-aranyásós játékot játszottak a barátaival, és még lovat is eszkábáltak maguknak seprűből. Szinte látta maga előtt a férfi csillogó szemét, amikor előadta, hogy a játék közben magával ragadta a fantázia világa, és úgy érezte, mintha ő lenne John Wayne, vagy Henry Ford, és fénylő szőrű pej lován száguldana a vöröslő sziklatornyok között. A másik pillanat, ami felötlött benne, hogy milyen lelkesen gesztikulálva adta elő az egyik ötletét Castle arról, hogy a 66-os utat, mint sok vihart megért, rejtélyekkel övezett utat, számos tragédia helyszínét, hogyan írná bele egy kalandregénybe. Akkor ő felkapta a fejét, a férfi pedig kicsit zavartan, pironkodva vallotta be, hogy egyszer szívesen kipróbálná az írói tudományát más műfajban is.

Biztos volt abban, hogy Castle tudja, a jellegzetes sziklák mögött ott kanyarog a híres, hírhedt 66-os út.

- Honnan tudja? - értetlenkedett Bryan.

- Higgye el, tudom - nézett a férfi szemébe magabiztosan Kate. - Induljunk! - mondta, és meg sem várva a pilóta egyetértését, már a helikopter felé szaporázta a lépteit.

- Nem mehetünk! - hallotta meg a határozott, ellentmondást nem tűrő hangot, amitől a földbe gyökerezett a lába. Egy pillanatig döbbenten állt, aztán dühtől szikrázó szemmel fordult a férfi felé.

Castle már nem érezte a ringató mozgást, amikor magához tért. Mintha egy rettentő mély álomból ébredt volna, de tisztuló tudata érzékelte, hogy nem aludt, hanem eszméletlen volt. Már észlelte a külvilág ingereit, de olyan ólmos fáradtság járta át, hogy csak feküdt csukott szemmel, mozdulatlanul. Nem tudta, hogy hol van, mi történt vele, de ebben a pillanatban nem is érdekelte. Teste mindennél jobban vágyott a békés nyugalomra. Érezte, hogy egy kéz a tarkója alá nyúl, és gyengéden megemeli a fejét, aztán megérezte az ajkához nyomódó poharat, és a szájába csorgó friss, hideg vizet. Gyenge volt, mégis mohón kezdte nyelni az éltető folyadékot, de öt-hat korty után a kéz lassan visszaengedte a fejét a párnára. Hallotta, hogy a pohár tompán koppan valamin, aztán a a suhogó ruhák hangjából tudta, hogy valaki halkan feláll mellőle. Ki akarta nyitna a szemét, de képtelen volt rá.
Nem tudta, mennyi idő telt el azóta, hogy valaki megitatta. Arra eszmélt, hogy langyos vizes ruha siklik végig a homlokán, az arcán, a nyakán, majd finom mozdulatokkal valaki végigtörölgeti a mellkasát, hasát, a karjait és a lábait. Soha nem érezte még ennyire frissítőnek a mosdatást! A bőrét simogató vizes ruha egy emléket hívott elő: Kate mosdatja végtelen szerelemmel, gyengéd, mégis vágyakkal teli mozdulatokkal. Látta a fölé hajoló gyönyörű, szabályos arcot, az életteli, kissé elnyílt ajkakat, a zöldes árnyalatú, ragyogó szemeket, amelyeknek szivárványhártyájában úgy tükröződött a lobogó gyertyák fénye, mint apró csillagok.
- Kate - suttogta erőtlenül, aztán minden erejét összeszedte, és kinyitotta a szemét. Az emlék szertefoszlott. Egy pillanatig csak homályos árnyakat érzékelt, aztán a kép kitisztult. Értetlen csodálkozással nézett az ismeretlen, sötétbarna szempárba, aztán pislogott egyet, mintha nem akarna hinni a szemének.