Három nőre gondolt. Három nőre, akik meghatározták az életét.
Megpróbált nem arra koncentrálni, hogy mit érezhetnek ezekben a pillanatokban, inkább olyan emlékeket akart felidézni, amikor boldogok voltak. Úgy érezte, ebből tud magának erőt meríteni ahhoz, hogy tovább induljon. Szerencsére sok ilyen pillanatot tudott felidézni, mégis egy egyszerű vacsora képeinél lassult le a képzeletében vetített film.
Nem sok olyan este volt, amit négyesben töltöttek, főleg amióta Alexis egyetemre járt, anyja színiiskolájának növendékei pedig közönség előtt is bemutatkozhattak, Beckett-ről nem is beszélve, akinek rendszeresen a késő estébe nyúlt a munkája. Nem beszéltek meg semmit arra az estére, és amikor a lakás ajtaja felé közeledett, még nem is kívánt mást, mint hogy bekaphasson pár falatot, lezuhanyozhasson, és a kezében egy könyvvel elheveredjen az ágyon, amíg Kate haza nem ér. Bár sejtette, hogy sokat nem fog olvasni, mert le fognak ragadni szemei a fáradtságtól mielőtt az ötödik oldalra érne, mégis reménykedett benne, hogy Beckett még ébren találja. Az író-olvasó találkozó olyan hosszúra nyúlt, mint még sosem, ráadásul már akkor kimerült volt, amikor odaért. Persze ennek is megvolt az oka! Előző éjjel hosszú órákon keresztül kényeztették egymást hol lassan és gyengéden, hol szenvedélyesen sürgetve a beteljesülést, aztán sokáig nézte a félhomályban a békésen alvó nőt. Máskor egy kimerítő szeretkezés után gyorsan utolérte a békés, mély álom, most azonban minden ok nélkül olyan izgatottság lett úrrá rajta, ami éberré tette. Akkor jólesett visszapergetni az emléket, ahogy néhány perccel korábban Kate teste megfeszül a karjaiban, és a gyönyör hulláma apró remegésként fut végig rajta, és boldogsággal töltötte el az az apróság is, hogy nézheti a nő kisimult, álmában is mosolygó arcát, de reggel már érezte az ébren töltött órák bosszúját, és ez rányomta a bélyegét az egész napjára. Estefelé már a háta közepére sem kívánta az író-olvasó találkozót, és mire hazaért, már hulla fáradt volt. Amikor belépett a nappaliba, meglepetésként érte az elé táruló látvány. Sosem látta még az anyját, a lányát, és a szerelmét együtt sürgölődni a konyhában és az étkezőben, most azonban Kate egy ínycsiklandó szószt kevergetett, Alexis a saláta alkotórészeit vágta apró kockákra, Martha pedig ünnepi terítéket varázsolt az asztalra. Egy pillanatra megtorpant, és kutatott az agyában, mit is ünnepelhetnek, amit ő elfelejtett, de nem jutott eszébe semmi jelentős évforduló. A három nő láthatóan nagyon jókedvű volt, arcukra volt írva az önfeledt jókedv, és ahogy belépett, ragyogó tekintettel, mosolyogva fordultak felé.
- Mit is ünneplünk? - kérdezte zavarában kényszeredetten mosolyogva, összeráncolt homlokkal, mire a három nő egymásra nézett, és elnevették magukat. - Most mi ... min nevettek? Elfelejtettem valamit?
- Ne izgulj Apa, csak azt ünnepeljük, hogy végre van egy este, amit együtt tölthetünk, mint egy normális család! - lépett hozzá Alexis, és egy puszit nyomott az arcára.
Castle megkönnyebbülten engedte ki a levegőt, de mire megszólalhatott volna, már elé is libbent az anyja, és oldalra hajtott fejjel, elnézően mosolyogva nézett rá.
- Nem tudom, milyennek képzel ez a lány egy normális családot! - legyintett lemondóan, de tekintete boldogan ragyogott - Lehet, sőt biztos, hogy nem hétköznapi a családunk, de mit számít az, ha boldogok vagyunk? - tárta szét a karját színpadiasan, aztán lehúzta magához fia fejét, és a homlokára adott egy puszit, ahogy gyerekkorában szokta.
Castle csak állt meglepetten a felé áradó szeretettől, és érezte, ahogy a meghatottság lassan összeszorítja a torkát. Tekintetével követte az étkezőbe visszasiető asszonyt, aki úgy igazgatta tovább a terítéket, mintha semmi különös nem történt volna, egyszerűen csak üdvözölte volna hazatérő fiát. Már meg sem lepődött azon, hogy utolsónak Kate is hozzá lépett, két karjával átölelte a nyakát, életteli ajka résnyire nyílt, a zöldesbarna szem szerelmet tükrözve nézett rá, és ő néhány másodpercig szótlanul merült el az édes pillanatban. Érzékelte, hogy a nő lábujjhegyre áll, ujjai finoman túrnak a hajába, és közelebb hajolva puhán az ajkához érinti az ajkát.
- Aranyos vagy, amikor zavarban vagy - suttogta a csókba Kate, aztán huncut mosollyal eltávolodott az írótól, és cinkosan Martha-ra és Alexis-re nézett.
Castle gyanakodva pislogott, aztán duzzogást színlelve elhúzta a száját.
- Szóval az egészet azért csináltátok, hogy zavarba hozzatok? - kérdezte, mire Alexis elnézően felhúzta a szemöldökét, Kate tettetett rosszallással égnek emelte a szemét, Martha pedig lemondóan sóhajtott.
- Alexis éhes volt, Kate felajánlotta, hogy főz valami gyors, finom ételt, én meg úgy gondoltam, akkor már adjuk meg a módját - mutatott végig a gyönyörűen terített asztalon Martha. - Miért gondolod mindig, hogy körülötted forog minden gondolatunk?
- Hm ... igaz, nem is tudom ... - hajtotta le kissé bánatosan a fejét a férfi, mire a három nő nevetésben tört ki.
- No és mellesleg tudtuk, hogyha meglátsz bennünket ünnepi vacsorát főzni, azt hiszed, hogy valamit elfelejtettél, és zavarba jössz - mosolygott rá huncutul Alexis.
- És az sem rossz, amikor csíphetünk egy kicsit az egódból, kisfiam - emelte fel sokatmondóan az ujját Martha.
- Na, gyere teremtés koronája, ülj az asztalfőre, már biztosan éhes vagy! - nézett rá incselkedve Kate.
Tulajdonképpen nem történt semmi különös azon az estén, nem került életveszélybe, nem kellett sorsdöntő kérdésben döntést hoznia, csak beszélgettek, finom vacsorát ettek, provance-i nap érlelte vörösbort kortyolgattak nevetve, mégis beleivódott a tudatalattijába az a mindennél fontosabb érzés, hogy mennyire szeretik. Most ebből az érzésből merített erőt. Még pihent egy kicsit, aztán fogta a bicskát, és mélyen bevágta a cipője sarkát, hogy dagadt, véresre dörzsölt lábára tudja majd húzni, de mielőtt elindult, alaposan körbenézett a kietlen tájon. Valami ehetőt keresett. Eszébe jutott, hogy Bear Grylls túlélő műsorában látta, ahogy a férfi megeszik egy skorpiót az Arizona sivatagos területén forgatott részben, de a gondolatra is felfordult a gyomra. Ízeltlábút akkor fog enni, ha az éhhalál fenyegeti - gondolta. Néhány száraz fűcsomón kívül nem látott semmit, így szomorúan vette tudomásul, hogy be kell érnie a vízzel, ami azonban rohamosan fogyott. Most gondolkodott el azon, hogy talán nem volt a legjobb ötlet a déli forróságban innia, amikor a víz azonnal izzadságcseppek sokaságává változott a bőrén. Tudta, az is fontos, hogy az elpárolgó verejték hűtse a testét, de így a sejtjei ugyanúgy szomjaztak, mint eddig. Várt. Úgy becsülte, árnyékban is negyven fok körüli lehet a hőmérséklet, ezért balgaság lenne, útnak indulnia. Az idő lassan telt, és ő egyre nehezebben viselte a hőséget. Az órája már délután öt órát mutatott, mégsem érezte, hogy gyengült volna a nap ereje. Ivott néhány kortyot, hogy egyre elviselhetetlenebb szomjúságát és éhségét csillapítsa, aztán összecihelődött, beletuszkolta lábát a szétvágott sarkú cipőbe, és komótos léptekkel útnak indult. Alig tett meg ötszáz métert, amikor egy távoli, zúgó hang ütötte meg a fülét. Megtorpant, és körülnézett, majd a hang forrása után kutatva az égre nézett. A kétszemélyes kis repülőgép már elszállt felette, mire a hanghullámos elértek hozzá, de ösztönösen elkezdett kiabálni és integetni. Néhány másodperc múlva keserűen vette tudomásul, hogy ez teljesen hiábavaló próbálkozás, mert már rég nincs a pilóta látóterében, és természetesen ilyen távolságból nem is hallja. A repülőgép mégis reményt adott neki. Vagy a repülési útvonalba esik az a hely, ahol jár, vagy turistákat szerveznek repülőutakat, hogy a magasból csodálhassák meg a Monument Valley-t és a Colorado-fennsíkot, akkor pedig remény van arra, hogy újra feltűnik egy gép. Már csak azt kell kitalálnia, hogyan jelezzen neki.
Előző nap ...
Beckett lesújtva hallgatta a phoenix-i FBI beszámolóját Gates kapitány irodájában, miszerint a 12-41-es teherszállító járaton sem a leírásnak megfelelő méretű konténer, sem egyéb gyanús rakomány nem volt, a gép papírjai rendben voltak, a pilóták nem tértek el a repülési útvonaltól, és nem szálltak le útközben. Bár erre számított, a lelke mélyén reménykedett, hogy valamit találnak.
- Menjen haza, és aludjon pár órát! - utasította Gates, bár most mintha hiányzott volna hangjából a szokásos keménység. - Azzal nem fog segíteni Castle-nek, ha összeesik a fáradtságtól!
- Bírom, uram - szegte fel a fejét ellenszegülve. A két határozott tekintetű szem egy darabig farkasszemet nézett egymással, míg végül Gates szólalt meg anélkül, hogy pislantott volna.
- Rendben. Menjen a pihenőbe, és adjon magának fél óra pihenést! Ez nem kérés - húzta fel a szemöldökét, hogy nyomatékot adjon a szavainak.
Beckett alig észrevehetően elhúzta a száját, aztán dacos arccal bólintott, és elindult. Mielőtt kilépett az irodából, még Gates utána szólt.
- Néhány óráig ne igyon kávét! Két óra alatt négy kávé, kicsit sok!
Szomorkásan elmosolyodott, és kilépett az ajtón. A kapitány még arra is figyelt, hogy mennyi koffeint döntött magába! Más körülmények között bosszantotta volna, hogy ennyire szemmel tartják, most mégis jólesett neki, hogy valaki figyel rá. Igaza van a Vaslady-nek, azzal nem segít Castle-n ha kiüti magát.
A telefonját szorongató Ryan-hez lépett, aki aggódó tekintettel nézett rá.
- Szólj, ha valamit találtatok! A pihenőben leszek - mondta Kate, megvárta, amíg a férfi határozottan bólint, aztán sietve tovább indult. Megfordult a fejében, hogy Gates jó tanácsa ellenére főz egy kávét, aztán meggondolta, és ledőlt a rövid, kényelmetlen kanapéra. Pihentetni akarta fáradt, égő szemeit, ezért lecsukta a szemhéjait. Érezte, olyan feszültség tombol benne, hogy szinte vibrálnak az idegsejtjei, ezért megpróbált egyenletesen, mélyeket lélegezni, és nyugalmat erőltetni magára.
Nem tudta, mennyi idő telt el. Fáradt teste felülírta az akaratát, és mély álomba merült, ami azonban csak akkor tudatosult benne, amikor arra riadt, hogy egy kéz gyengéden, mégis határozottan rázogatja a vállát.
- Beckett! Találtunk valamit - tört utat agyába Javi halk, komoly hangja. Felnézett, és a nyomozó reménytől és izgatottságtól csillogó tekintetével találta magát szembe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése