Értetlen csodálkozással nézett az ismeretlen, sötétbarna szempárba, aztán pislogott egyet, mintha nem akarna hinni a szemének.
A naptól cserzett arcú indián nő alig észrevehetően elmosolyodott. Castle csak nézte egy darabig a barátságos, ráncos arcot, és megpróbálta összerakni a képet.
- Én ... hogyan kerültem ... - szólalt meg rekedtes, gyenge hangon. Megpróbált felülni, de az asszony határozottan megfogta a vállát, Castle pedig engedelmesen fekve maradt. A nő egy tálkában levő vízbe mártotta a kezében levő ruhát, kicsavarta, aztán a férfira nézett és mondott valamit, de mivel az csak értetlenül bámult rá, a kezével mutatta, hogy forduljon meg. Castle nehézkesen az oldalára fordult, és miközben élvezte, ahogy a langyos víz megszabadítja hátát az izzadtságtól és a portól, megszemlélte, hogy ki is a megmentője, és hova is vetette a szerencse. Mert hogy Fortuna istenasszony kegyes volt hozzá, abban biztos volt! Az indián asszony selyemszerű, fényes anyagból készült kék szoknyát, és piros blúzt viselt, a nyakában lógó, saját készítésű lánc volt az egyetlen ékszere. Arcát mély ráncok barázdálták, hátul összekötött, egyenes szálú, fekete hajába jócskán vegyültek ősz szálak. Castle nem tudta volna megmondani, hány éves, ugyan úgy lehetett negyven, mint hatvan. Az állandó, erős napsugárzás megviselte és ráncossá tette a bőrét, ettől valószínűleg idősebbnek látszott a koránál, de a tekintete élénken csillogott. Emlékezett, hogy egy navahó indián rezervátum van valahol Utah és Arizona állam határán, ezért feltételezte, hogy a nő is ehhez a törzshöz tartozik.
Egy félgömb alakú, farönkökből épített, földdel fedett indián kunyhóban volt. Elcsodálkozott, milyen ügyesen rakták, szinte fonták össze a fatörzseket, hogy megkapják a kör alaprajzot! A sarokban egy szövőszék állt, rajta a félig megszőtt, rombusz mintás takaróval, mellette egy kis fából összeeszkábált polc, asztal és két szék. A tarka mintás szőttessel letakart ágy, amin feküdt, alig emelkedett a talaj fölé.
Az asszony megfogta a vállát, és egy finom mozdulattal jelezte, hogy visszafordulhat.
Castle végignézett magán, miközben megpróbált hanyatt feküdni, és viszonylag kényelmesen elhelyezkedni a szokatlanul kemény ágyon. Eddig azt hitte, hogy alsónadrágban van, de most szembesült azzal, hogy meztelen, és csak egy fehér, vászonszerű anyag van a csípőjére terítve. A combján levő kígyómarás helye már nem feszült, és csak tompán fájt, de nem látta, hogy mennyire gyulladt, mert vastagon befedte egy zöld színű, pépes anyag. Úgy nézett ki, mintha leveleket zúztak volna össze, és az így kapott masszát kenték volna a marás helyére. Akármi is volt az, Castle megállapította, hogy kellemesen hűsíti a megdagadt, fájdalmas területet.
Az asszony mondott valamit, amiből Castle egy szót sem értett, így csak zavartan mosolyogva figyelte, ahogy a nő egy fából készült tálkába különböző porokat, megszárított és megőrölt növényi részeket tesz, aztán az egészet egy kevés, aludttej szerű anyaggal összekeveri. Türelmes, halk hangon magyarázott valamit, miközben hol a saját, hol Castle arcára mutatott, amiből a férfi sejtette, hogy a kotyvalékot az arcára akarja kenni. Amikor a nő az ujjával kivett egy adag krémet a tálból, és az arca felé közelített, Castle elkapta a kezét, nehogy rá tudja kenni a nem túl bizalomgerjesztő masszát a bőrére. Az indián nő meglepődött az ellenkezéstől. Rosszallóan megcsóválta a fejét, letette a tálkát és felállt.
Castle nem akarta megbántani a megmentőjét, és már nyitotta a száját, hogy magyarázkodni kezdjen, amikor rájött, hogy a nő valószínűleg nem tud angolul, ráadásul már nem is figyelt rá, hanem a falnak támasztott polcon keresett valamit. Egy fém tálcával a kezében fordult meg, és miközben az ágyhoz lépett, a szoknyája szélével fényesre dörzsölte, majd elnézően mosolyogva Castle arca fölé tartotta.
A férfi döbbenten meredt a tükröződő felületen látott képmására. A kunyhóban uralkodó félhomály ellenére is jól látta, hogy a perzselő nap pecsenye vörösre égette az arcát és a nyakát. Az indián asszonyra nézett, és kínos mosolyra húzta a száját. A nő a füle mögé mutatott. Castle lassan megszokta a metakommunikációt, így fordított kicsit a fején, hogy lássa a konténerben szerzett, fején levő sebet. A vágást vastagon borította az alvadt, rászáradt vér, de elég gyulladtnak látszott.
Riadt tekintettel, megadóan bólintott a nőre nézve, miközben abban reménykedett, hogy az ősi gyógymódnak nem része egyetlen mérgező növény sem, és a kenőcs nem tesz benne kárt. Csukott szemmel hagyta, hogy a ráncos kezek bekenjék a sebet és nap égette bőrét. Csodálkozva állapította meg, hogy a durvának tűnő kezek milyen finom, gyengéd érintésre képesek. A hűsítő, kellemes érzés megnyugtatta, és pillanatok alatt magával ragadta az álom.
- Mi az, hogy nem mehetünk? - csattant Kate hangja élesen.
- Vissza kell térnünk a bázisra, mielőtt kitör a zivatar. Ha a helikopter belekerül egy porviharba, működésképtelen lesz, és akkor mi is ott ragadunk valahol - magyarázta türelmesen Bryan. - Nézzen oda! - mutatott a nő háta mögé. - Higgye el Kate, nincs más választásunk!
Beckett megfordult, és nem akart hinni a szemének. Az ég alján koromfekete felhők gyülekeztek szédítő iramban. Érezhető volt, hogy feléjük közelednek az egyre magasabbra tornyosuló vízzel telt légtömegek, mert az addig meg sem mozduló, forró levegő helyébe kellemes szellő lépett.
- Mennyi időnk van? - fordult vissza a pilótához. Összevont szemöldöke és szorosra zárt ajkai arról tanúskodtak, hogy megoldást keres a problémára, és csak a legvégső esetben fogja elfogadni a férfi javaslatát.
- Még körülbelül fél óra.
- Jó - vette tudomásul a szűk időkeretet Kate, miközben hol az északon gyülekező viharfelhőket, hol a déli irányban magasodó vörös sziklaalakzatokat nézte. - Ha délre indulnánk, meddig jutnánk el fél óra alatt?
- Arra gondol, van-e arra valami, ahol meghúzhatnánk magunkat, amíg elvonul a vihar? - csóválta meg a fejét Bryan, aztán elgondolkodva a hajába túrt. Csodálta ezt a gyönyörű nőt a keménységéért, de legfőképpen az elszántságáért, ezért minden emberileg lehetségest meg akart tenni, hogy megtalálják azt a férfit, akit a lelke mélyén irigyelt. - Emberi településig nem érnénk el. Arrafelé csak néhány indián él, akik elzárkóznak a civilizációtól, és az őseik hagyományait követve élik az életüket. Nem tudnánk biztonságba helyezni a helikoptert, legfeljebb magunkat.
Kate-nek vadabbnál vadabb ötletek jutottak eszébe, de a végső következtetés mindig az volt, hogy semmire sem megy a helikopter nélkül.
A férfi sejtette, hogy a nyomozó a sivatagban maradna. Megértette, hogy a végsőkig keresi a megoldást, de ismerte a vidéket és a sivatagi vihart, tudta, hogy a helikopter tönkremenne, ők pedig rengeteg időt veszítenének.
- Bármire gondol, rossz döntés lenne - jegyezte meg halkan, de meggyőződéssel. Komoly tekintettel nézett a nőre, miközben arra gondolt, bárhogy döntsön, mellette fog állni.
Beckett nézte a férfi határozott, ugyanakkor szomorú vonásait, aztán nyelt egyet, mielőtt kimondta volna a döntő szót.
- Rendben - ejtette ki nehezen a szavakat, miközben behunyta a szemét, nehogy a pilóta észrevegye az előtoluló könnycseppeket. Az érzelmi hullámvasútjának megint a mélypontjára került. Amikor már megcsillant előtte a remény, megint versenyt kell futnia az idővel. Még egyszer a konténerre pillantott, aztán beszállt a helikopterbe. Hallgatagon ült Bryan mellett, és magában dühöngött a sors igazságtalanságán. Bár nem arrafelé tartottak, amerre Castle-t sejtette, kitartóan figyelte az alattuk elterülő sziklákkal tarkított sík területet, hiába.
Egy óra múlva mereven állt a hatalmas üvegablak előtt, és lassan belekortyolt a tűzforró kávéba. Érezte, hogy Jordan mellé lép, de nem néztek egymásra, csak figyelték a nem mindennapi égiháborút. A sötétkék, szinte fekete felhőktől éjszakai sötétség borult a tájra. A pillanatok alatt feltámadó viharos erejű szél felkapta a száraz kőzetszemcséket, és óriás porvihart kavarva tette átláthatatlanná a levegőt. Még nem esett az eső, de a sötét égen felvillanó villámok olyan sűrűn cikáztak, hogy az elektromos kisülést követő dörgések majdhogy nem egybeolvadtak.
- Kate ... - szólalt meg szelíden Jordan. Valami biztatót akart mondani, de a nyomozó a szavába vágott.
- Bryan-nek igaza volt, ilyen égiháborút még nem láttam.
Kate tudta, hogy az ügynök Castle-ről akart beszélni, arról hogy mennyi az esélye túlélni egy ilyen vihart a szabadban, de ő nem akart erről beszélni. Egyszerűen csak hinni akart abban, hogy ha ilyen közel került hozzá, nem veszítheti el. Inkább elterelte a témát.
- Megfordult a fejemben, hogy maradjunk a sivatagban, de Bryan figyelmeztetett, hogy rossz döntés lenne. Neki köszönhetem, hogy több időnk lesz a keresésre, ha elvonul a vihar.
- A helikopter és a terepjárók is útra készen állnak, de ha nagy eső is társul az égzengéshez, akkor a vidék sártengerré változik, és csak a helikopterre számíthatunk - vázolta fel a lehetőségeket Shaw ügynök, aztán Beckett felé fordult, és szinte hipnotizálta a tekintetével, hogy rá nézzen. - Úgy érzem, valakiknek nagy szüksége lenne arra, hogy felhívja őket, és beszélgessenek - fogta meg Kate karját együtt érzőn, miközben biztatón elmosolyodott.
Szokatlanul éberen ébredt a gyógyító, pihentető alvásból. Szemhéjai engedelmesen mozdultak, szeme pedig gyorsan alkalmazkodott a kunyhóban uralkodó félhomályhoz. Érezhetően lehűlt a levegő, ezért az írónak jólesett a ráterített, színes rombuszmintákkal díszített takaró melege. Az indián asszony törökülésben ült egy földre terített takarón, kezét összekulcsolva, előre-hátra ringatózva, halkan énekelt egy ősi dallamot, talán egy imát. Néhány másodperc múlva, mintha megérezte volna, hogy nézik, Castle-re pillantott. Amikor észrevette, hogy a férfi felébredt, azonnal felállt, és egy agyagedényből vizet töltött az asztalon álló pohárba. Lehajolt a férfi mellé, tarkója alá nyúlva megemelte a fejét, és lassan megitatta. Castle még mindig mohón, nagy kortyokban nyelte a vizet, mintha nem tudna betelni vele. Abban a pillanatban, amikor az asszony elvette a szájától az üres poharat, furcsa zaj hallatszott be kintről. A nő felpattant, és sietve a kunyhó egyetlen nyílásához lépett. Amikor kitárta az ajtót, a szél apró homokszemcsék sokaságát zúdította be. Castle hunyorogva nézett az ajtó felé. Abban a pillanatban a sötét égbolton átcikázott egy villám, és a vakító fényben egy férfi alakjának körvonalát látta meg.
Castle nem akarta megbántani a megmentőjét, és már nyitotta a száját, hogy magyarázkodni kezdjen, amikor rájött, hogy a nő valószínűleg nem tud angolul, ráadásul már nem is figyelt rá, hanem a falnak támasztott polcon keresett valamit. Egy fém tálcával a kezében fordult meg, és miközben az ágyhoz lépett, a szoknyája szélével fényesre dörzsölte, majd elnézően mosolyogva Castle arca fölé tartotta.
A férfi döbbenten meredt a tükröződő felületen látott képmására. A kunyhóban uralkodó félhomály ellenére is jól látta, hogy a perzselő nap pecsenye vörösre égette az arcát és a nyakát. Az indián asszonyra nézett, és kínos mosolyra húzta a száját. A nő a füle mögé mutatott. Castle lassan megszokta a metakommunikációt, így fordított kicsit a fején, hogy lássa a konténerben szerzett, fején levő sebet. A vágást vastagon borította az alvadt, rászáradt vér, de elég gyulladtnak látszott.
Riadt tekintettel, megadóan bólintott a nőre nézve, miközben abban reménykedett, hogy az ősi gyógymódnak nem része egyetlen mérgező növény sem, és a kenőcs nem tesz benne kárt. Csukott szemmel hagyta, hogy a ráncos kezek bekenjék a sebet és nap égette bőrét. Csodálkozva állapította meg, hogy a durvának tűnő kezek milyen finom, gyengéd érintésre képesek. A hűsítő, kellemes érzés megnyugtatta, és pillanatok alatt magával ragadta az álom.
- Mi az, hogy nem mehetünk? - csattant Kate hangja élesen.
- Vissza kell térnünk a bázisra, mielőtt kitör a zivatar. Ha a helikopter belekerül egy porviharba, működésképtelen lesz, és akkor mi is ott ragadunk valahol - magyarázta türelmesen Bryan. - Nézzen oda! - mutatott a nő háta mögé. - Higgye el Kate, nincs más választásunk!
Beckett megfordult, és nem akart hinni a szemének. Az ég alján koromfekete felhők gyülekeztek szédítő iramban. Érezhető volt, hogy feléjük közelednek az egyre magasabbra tornyosuló vízzel telt légtömegek, mert az addig meg sem mozduló, forró levegő helyébe kellemes szellő lépett.
- Mennyi időnk van? - fordult vissza a pilótához. Összevont szemöldöke és szorosra zárt ajkai arról tanúskodtak, hogy megoldást keres a problémára, és csak a legvégső esetben fogja elfogadni a férfi javaslatát.
- Még körülbelül fél óra.
- Jó - vette tudomásul a szűk időkeretet Kate, miközben hol az északon gyülekező viharfelhőket, hol a déli irányban magasodó vörös sziklaalakzatokat nézte. - Ha délre indulnánk, meddig jutnánk el fél óra alatt?
- Arra gondol, van-e arra valami, ahol meghúzhatnánk magunkat, amíg elvonul a vihar? - csóválta meg a fejét Bryan, aztán elgondolkodva a hajába túrt. Csodálta ezt a gyönyörű nőt a keménységéért, de legfőképpen az elszántságáért, ezért minden emberileg lehetségest meg akart tenni, hogy megtalálják azt a férfit, akit a lelke mélyén irigyelt. - Emberi településig nem érnénk el. Arrafelé csak néhány indián él, akik elzárkóznak a civilizációtól, és az őseik hagyományait követve élik az életüket. Nem tudnánk biztonságba helyezni a helikoptert, legfeljebb magunkat.
Kate-nek vadabbnál vadabb ötletek jutottak eszébe, de a végső következtetés mindig az volt, hogy semmire sem megy a helikopter nélkül.
A férfi sejtette, hogy a nyomozó a sivatagban maradna. Megértette, hogy a végsőkig keresi a megoldást, de ismerte a vidéket és a sivatagi vihart, tudta, hogy a helikopter tönkremenne, ők pedig rengeteg időt veszítenének.
- Bármire gondol, rossz döntés lenne - jegyezte meg halkan, de meggyőződéssel. Komoly tekintettel nézett a nőre, miközben arra gondolt, bárhogy döntsön, mellette fog állni.
Beckett nézte a férfi határozott, ugyanakkor szomorú vonásait, aztán nyelt egyet, mielőtt kimondta volna a döntő szót.
- Rendben - ejtette ki nehezen a szavakat, miközben behunyta a szemét, nehogy a pilóta észrevegye az előtoluló könnycseppeket. Az érzelmi hullámvasútjának megint a mélypontjára került. Amikor már megcsillant előtte a remény, megint versenyt kell futnia az idővel. Még egyszer a konténerre pillantott, aztán beszállt a helikopterbe. Hallgatagon ült Bryan mellett, és magában dühöngött a sors igazságtalanságán. Bár nem arrafelé tartottak, amerre Castle-t sejtette, kitartóan figyelte az alattuk elterülő sziklákkal tarkított sík területet, hiába.
Egy óra múlva mereven állt a hatalmas üvegablak előtt, és lassan belekortyolt a tűzforró kávéba. Érezte, hogy Jordan mellé lép, de nem néztek egymásra, csak figyelték a nem mindennapi égiháborút. A sötétkék, szinte fekete felhőktől éjszakai sötétség borult a tájra. A pillanatok alatt feltámadó viharos erejű szél felkapta a száraz kőzetszemcséket, és óriás porvihart kavarva tette átláthatatlanná a levegőt. Még nem esett az eső, de a sötét égen felvillanó villámok olyan sűrűn cikáztak, hogy az elektromos kisülést követő dörgések majdhogy nem egybeolvadtak.
- Kate ... - szólalt meg szelíden Jordan. Valami biztatót akart mondani, de a nyomozó a szavába vágott.
- Bryan-nek igaza volt, ilyen égiháborút még nem láttam.
Kate tudta, hogy az ügynök Castle-ről akart beszélni, arról hogy mennyi az esélye túlélni egy ilyen vihart a szabadban, de ő nem akart erről beszélni. Egyszerűen csak hinni akart abban, hogy ha ilyen közel került hozzá, nem veszítheti el. Inkább elterelte a témát.
- Megfordult a fejemben, hogy maradjunk a sivatagban, de Bryan figyelmeztetett, hogy rossz döntés lenne. Neki köszönhetem, hogy több időnk lesz a keresésre, ha elvonul a vihar.
- A helikopter és a terepjárók is útra készen állnak, de ha nagy eső is társul az égzengéshez, akkor a vidék sártengerré változik, és csak a helikopterre számíthatunk - vázolta fel a lehetőségeket Shaw ügynök, aztán Beckett felé fordult, és szinte hipnotizálta a tekintetével, hogy rá nézzen. - Úgy érzem, valakiknek nagy szüksége lenne arra, hogy felhívja őket, és beszélgessenek - fogta meg Kate karját együtt érzőn, miközben biztatón elmosolyodott.
Szokatlanul éberen ébredt a gyógyító, pihentető alvásból. Szemhéjai engedelmesen mozdultak, szeme pedig gyorsan alkalmazkodott a kunyhóban uralkodó félhomályhoz. Érezhetően lehűlt a levegő, ezért az írónak jólesett a ráterített, színes rombuszmintákkal díszített takaró melege. Az indián asszony törökülésben ült egy földre terített takarón, kezét összekulcsolva, előre-hátra ringatózva, halkan énekelt egy ősi dallamot, talán egy imát. Néhány másodperc múlva, mintha megérezte volna, hogy nézik, Castle-re pillantott. Amikor észrevette, hogy a férfi felébredt, azonnal felállt, és egy agyagedényből vizet töltött az asztalon álló pohárba. Lehajolt a férfi mellé, tarkója alá nyúlva megemelte a fejét, és lassan megitatta. Castle még mindig mohón, nagy kortyokban nyelte a vizet, mintha nem tudna betelni vele. Abban a pillanatban, amikor az asszony elvette a szájától az üres poharat, furcsa zaj hallatszott be kintről. A nő felpattant, és sietve a kunyhó egyetlen nyílásához lépett. Amikor kitárta az ajtót, a szél apró homokszemcsék sokaságát zúdította be. Castle hunyorogva nézett az ajtó felé. Abban a pillanatban a sötét égbolton átcikázott egy villám, és a vakító fényben egy férfi alakjának körvonalát látta meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése