Slamasztikában 1/39

- Például azzal, hogy elolvasod a transzvesztita klubban tett látogatásunkról írt jelentést?

Beckett-nek hirtelen különös érzése támadt. Ösztönösen megérezte a férfi hangjában megjelenő izgatottságot, ezért kíváncsian felé fordult. A kék szemek árulkodóan csillogtak.
- Nem éppen ezt javasolta Dr. Burke - fürkészte kíváncsian Castle arcát, mert úgy érezte, mintha valami szándéka lett volna az írónak azzal, hogy a jelentést említette. - Szerinte hiba lenne elolvasnom - mondta, és nem kerülte el a figyelmét a férfi arcán megjelenő csalódás.

- Akkor mit javasolt?

Kate csak titokzatosan elmosolyodott, amivel egyértelművé tette, hogy esze ágában sincs mindent Castle orrára kötni, amivel azt érte el, hogy az író agya lázasan keresgélni kezdett a lehetséges válaszok között, míg végül felcsillant a szeme.

- Játsszunk "Kérdezz, felelek!" - et? Én minden kérdésedre tudom a választ, hiszen veled voltam! 

- Nem, Castle! Az ugyanolyan lenne, mintha elolvasnám a jelentést.

- Nem, nem! Én kérdeznék - mégpedig az emlékek birtokában célzottan - neked pedig talán beugranának emlékképek.

- Hiába próbálkozol - rázta meg fejét a nő. - Nem te vagy a szakember, tehát nem rád fogok hallgatni.
- De hát egy kicsit sem vagy kíváncsi, hogy mi az, amit elfelejtettél? - vágott egy durcás grimaszt Castle, amiért nem tudja Beckett-et rábeszélni, hogy olvassa el a jelentést, amit olyan szellemesen átírt.
Kate elgondolkodva kutatta a férfi vonásait. Tudta, hogy történt valami abban az elfelejtett néhány percben, valami, ami nem a nyomozáshoz tartozik, mert különben nem izgatná ennyire Castle fantáziáját, hogy elvesztette az emlékeit. Gyanította, hogy valami személyes dolog lehet, ezért már abban sem volt biztos, hogy akar-e egyáltalán emlékezni, hiszen néha jobb a boldog tudatlanság, mint szembesülni valami kínos dologgal.
- Miért akarod annyira, hogy emlékezzek? Tanúkat és lehetséges gyanúsítottakat hallgattam ki a klubban, hogy megtudjam, kinek állhatott érdekében megölni Eric White-ot. Vagy történt valami más is? - kérdezett rá nyíltan.
Castle egy pillanatig nézte a kihívóan rászegeződő zöld szemeket, aztán lassan ejtve ki a szavakat, halkan szólalt meg.
- Talán azért nem emlékszel rá, mert nem tartottad fontosnak. - Nem akart hazudni Beckett-nek, de nem mondhatta el, hogy egy kínos pillanatban kihasználta a helyzetet, és egy mámorító, édes csókot lopott tőle, ami olyan érzéseket váltott ki belőle, amelyhez hasonlót még soha nem érzett. Amikor észrevette, hogy a nő szeme gyanakvóan összeszűkült, gyorsan elterelte a témát. - Boldogulsz otthon egyedül?
- Persze - mosolyodott el Kate. Jólesett neki a férfi hangjából kicsendülő aggodalom. Olyan érzése volt, mintha féltené.
Szótlanul ültek egymás mellett az autóban Beckett lakásáig, miközben mindkettejükben más-más érzelmek kavarogtak, de egyben megegyeztek: mindegyiküket zavarba ejtették ezek az érzések.

- Jöjjenek az irodámba! - szólt két  kiváló gyilkossági nyomozójának Montgomery kapitány, mire a két férfi azonnal felpattant a székéből. Amikor becsukódott az iroda ajtaja, a kapitány az asztalára támaszkodva kissé előre hajolt, és komolyan nézett beosztottaira - Most szóltak, hogy már minden pszichiátriai vizsgálaton átesett John Gray, vagy ahogy jobban ismerik, Bicska. Labilis, kiszámíthatatlanok a reakciói, ha sarokba szorítják, agresszívvá válik. Amikor a düh vezérli, nincs logika a viselkedésében, ösztönösen arra támad, akitől a legjobban fél. Ma még nem lehet kihallgatni, mert a Beckett elleni támadás után telenyomták nyugtatókkal. Holnap áthozzák, és szeretném, ha óvatosak lennének a kihallgatásánál. Nem szeretném végignézni, hogy még egy nyomozóm megsérül - mondta nyomatékosan. - Ma Beckett-et kiengedték a kórházból. Ismerem, ha a fene fenét eszik is, sérülten is folytatni akarja majd a nyomozást. Magukra bízom, mert én Washingtonba utazom egy konferenciára. Ha holnap betévedne az őrsre, nem szeretném annak az elmebetegnek a közelében meglátni, a kihallgatóban pedig főleg nem.  Értették?
- Igen uram! - jött a válasz kórusban, miközben a két nyomozó bólintott, Montgomery pedig intett, hogy mehetnek.
- Hát, Beckett nehezen emészti meg, hogy nem ő hallgathatja ki Bicskát - jegyezte meg halkan Ryan, miközben leült az asztala mögé.
- Bízzuk Castle-re. Ha távol tartaná pár napig, akkor nem kellene csatáznunk vele, hogy maradjon ki az ügyből, és inkább otthon gyógyuljon - vetette fel az ötletet Esposito. - Úgyis úgy lohol utána, mint egy kiskutya a gazdája után - jelent meg kaján vigyor az arcán.
- Aha, meg pénze is van. Elvihetné valami menő helyre pihenni - mosolyodott el Ryan is, de aztán elszomorodva sóhajtott. - Gondolod, hogy Beckett belemenne?
- Nem - rázta meg lemondóan a fejét Esposito. - 10 dollárt arra, hogy holnap már itt lesz, és harcolhatunk vele!
Ryan összevont szemöldökkel pillantott barátjára, jelezve, hogy ne nézze hülyének.
- Ugye te sem gondolod komolyan, hogy arra fogadnék, hogy Beckett otthon lógatja a lábát, miközben lezáratlan ügye van?
- Na jó! Akkor fogadjunk, hogy Castle nem tudja megakadályozni, hogy bejöjjön a őrsre! - mondta kihívóan Esposito, mivel érezte, hogy Ryan hamar bedől Castle elméleteinek, és lojálisabb az íróhoz, mint ő. Nem tévedett, mert a nyomozó pár pillanatnyi töprengés után beleegyezően bólintott.

Castle töltött magának egy pohár vörösbort, aztán kényelmesen hátradőlt a bőr kanapén. Miközben belekortyolt a tölgyfahordóban érlelt, zamatos cabernet franc-ba, a tévé képernyőjén megjelenő, vértől csöpögő kést szorongató zombit nézte.
- Semmi borzongás? Semmi sikítozás? - hallotta meg a háta mögül az anyja hangját. - Azt hittem, azért szereted ezeket a foszló arcú agyhalottakat, mert növelik az adrenalin szintedet, de úgy látom, ez nem hozott lázba - mutatott Martha a tévére, aztán az asztalon álló borospalackra nézett. - Engem viszont ez hoz lázba!
- Most valahogy nem vagyok a filmnézésre hangolódva - húzta el Castle a száját, aztán Martha-nak is öntött egy pohár bort.
- Ha még egy zombis film sem dob fel, akkor ott Beckett nyomozó áll a háttérben - jegyezte meg szelíden mosolyogva az asszony, aztán leült a férfi mellé és úgy tett, mintha minden figyelmét arra fordítaná, hogy kiérezze a bíborvörös színű, testes bor meggyes, szilvás, csokoládés ízű aromáját, holott lopva fia elmerengő arcát fürkészte. Tudta, hogy csak pár másodpercet kell várnia, hogy kibökje, ami a szívét nyomja, de most tévedett. - Azt mondtad, Kate mégis emlékszik rád. Vagy mégsem? - próbálta megtörni a rájuk telepedő csendet.
Castle lassan az anyjára nézett, aztán nyelt egyet.
- Igen, emlékszik rám ... csak ... csak egy apró részletre nem emlékszik, ami abban a transzvesztita klubban történt, amiről meséltem - mondta ki nehezen.
- Azt hiszem, ez nem is volt olyan apró részlet - mosolygott megértően Martha.
Castle szomorkásan elmosolyodott és bólintott, miközben arra gondolt, az anyjának biztosan van valami hatodik érzéke, amiért mindig rátapint a lényegre.
- Nekem fontos volt az a pillanat, amit elfelejtett - szólalt meg halkan.
- Akkor miért nem mondod el neki?
- Nem lehet - rázta meg a fejét lemondóan. - Az orvos szerint magától kell emlékeznie.
- Akkor miért nem segítesz neki?
- Hm ... már megpróbáltam, de nem jött be - húzta keserű mosolyra a száját a férfi, ahogy az átírt jelentésre gondolt, amit Beckett nem fog elolvasni, ráadásul még törölnie is kell a változtatást, mielőtt a fiúk vagy a kapitány kezébe jut az irat.
- Akkor talán ideje lenne valami mást kitalálnod ahelyett, hogy a zombi apokalipszist bámulod! - nézett átható kék szemével jelentőségteljesen az asszony az íróra, és amikor meglátta, hogy a férfinak felcsillan a szeme, elégedetten felállt. - Alexis-szal színházba megyünk. Egy modern darabot nézünk meg - húzta el a száját, miközben lemondóan legyintett. - Alexis meggyőzött, hogy érdemes egy estét rászánni, de én azt hiszem, csak azért akar annyira menni, mert játszik a darabban egy helyes fiú, akivel a legutóbbi próbámon találkozott. Na, látod!? Ő is kitalálta, hogyan érjen célt!
Castle nézte a szobája felé igyekvő anyját, és arra gondolt, milyen szerencsés, hogy ez a törékeny nő mindig ezzel a "Soha ne add fel!" szemlélettel éli az életét. 
Miután egyedül maradt a lakásban, egyre többször csengtek a fülében anyja szavai, és egyre bosszúsabb lett, amiért egy épkézláb ötlete sem támadt, hogy hogyan segíthetne Beckett emlékeit visszahozni. Hátradőlt a kanapén és behunyta a szemét. Hirtelen olyan elevenen látta maga előtt Isabel Gold öltözőjét, hogy még a nehéz, vegyes parfümillatot is érezni vélte.  Látta maga előtt Beckett arcát, ahogy becsukja a szemét, aztán hirtelen megérezte a vibráló feszültséget, a nő finom parfümjének illatát, a bőréből áradó meleget, végül a puha érintést az ajkán, ahogy megcsókolja. Pár másodpercig ringatózott az emlék mámorában, aztán hirtelen kinyitotta a szemét, és elmosolyodott. Még nem tudta, hogy pontosan mit fog tenni, de azt már igen, hogy hova menjen, és kinek a segítségét kérje a célja eléréséhez. Az órájára pillantott, és elégedetten állapította meg, hogy éppen elég késő van ahhoz, hogy a tervét meg tudja valósítani. Felkapta a zakóját, és magabiztos léptekkel, jókedvvel vegyes izgatottsággal indult a bejárati ajtó felé.

Kate résnyire nyitotta a szemhéját, és meglepve tapasztalta, hogy a sötétítőfüggöny szövésén nem a vakító napsugár, csak New York színes éjszakai fényei szűrődtek a félhomályos szobába. Az órájára pillantott, és hitetlenkedve húzta fel a szemöldökét, amikor meglátta, hogy lassan éjfél felé közeledik az idő. Miután hazahozta Castle, evett pár falatot, aztán szót fogadva az orvosnak, lefeküdt, és szinte azonnal mély álomba merült., ezért kipihentnek és ébernek érezte magát. Óvatosan ült fel, félve a hasogató fejfájástól, de azon kívül, hogy a kulcscsontja alatti vágás kissé húzódott, semmi kellemetlent nem érzett. Már akkor sem fájt a feje, amikor megingatta a fejét, ezért bátrabban mozogva felállt, és az ablakhoz ment. Résnyire elhúzta a függönyt, és percekig nézte a csendesedő forgalmat, és az utca túloldalán levő pizzéria előtt nevetgélő fiatalokat, de gondolatai egészen máshol jártak. Dr. Burke világosan kifejtette, hogy miért lenne jó, ha ott lenne vele a klubban, amikor megpróbálja a helyszín segítségével felidézni az elvesztett emlékeket, de az leghamarabb csak egy nap múlva lenne lehetséges, ő viszont egyre nyugtalanabbnak érezte magát. Bármennyire bosszantotta a dolog, be kellett vallania, hogy leginkább Castle izgatottsága zavarta. Miért akarja annyira az író, hogy emlékezzen? Észre sem vette, hogy idegességében a szája szélét harapdálja. Visszahúzta a függönyt, és újra az órára pillantott. Emlékezett, hogy Isabel Gold pontban éjfélkor lépett fel. Ha igyekszik, a műsor végére éppen odaérne, és még az öltözőben találná az énekest, pont úgy, ahogy azon az éjszakán, amire nem emlékszik. Hirtelen nem is értette, miért is kellene az orvosnak jelen lenni a klubban, de mivel ígéretet tett Dr. Burek-nek, vacillált egy pillanatig, mielőtt a fürdőszoba felé indult. A frissítő zuhany alatt állva elhallgattatta háborgó lelkiismeretét, és meggyőzte magát, hogy a legrosszabb, ami történhet vele az, hogy nem fog emlékezni. Egy óra múlva már a Demonic Angels pultjánál állt, és figyelte, ahogy Isabel Gold szerénységet színlelve meghajol a hangosan őt éltető közönség előtt. Megvárta, amíg a sok meghajlás és csókdobás után az énekes levonul a színpadról és eltűnik a színfalak mögött, aztán vett egy nagy levegőt, és elindult utána. Amikor megállt az öltöző ajtaja előtt, szokatlan izgatottság lett úrrá rajta.Dühösen próbálta elnyomni a szokatlan érzést, aztán mindenre felkészülve bekopogott az ajtón. Nem is sejtette, mekkorát tévedett, amikor azt hitte, hogy mindenre felkészült!

Slamasztikában 1/38

Castle nyelt egyet, amikor becsukta maga után az iroda ajtaját. Éppen egy hülyeségre készült.

Jólestek neki a kapitány szavai, de most egyáltalán nem foglalkozott velük, mert addig kellett cselekednie, amíg Esposito és Ryan nincsenek az őrsön. Lopva körbenézett, nem figyeli-e valaki, de minden nyomozót lefoglalta a saját feladata, és vagy telefonáltak, vagy az előttük tornyosuló iratokba mélyedtek. A reluxa félig leeresztett lamelláin át látta, hogy Montgomery kapitány is egy mappát lapozgat, és nem figyel az irodáján kívüli eseményekre, ezért felbátorodva Beckett asztalához lépett, de nem a saját székére ült le, hanem a nőére, és bekapcsolta a számítógépét. A jelszó nem okozott különösebb gondot, mert ugyan csak fél szemmel látta egyszer, ahogy Kate begépelte a szót és a számokat, de író lévén jól ismerte a billentyűzetet, és noha nem látott minden leütést, hamar kitalálta a hiányzó karaktereket. Beckett még nem tudta, hogy megszerezte az édesanyja gyilkossági ügyének aktáit, és titokban nyomozni kezdett, de ennek az aktának köszönhette, hogy tudta a jelszót: annahoJ990104. Castle halványan elmosolyodott, amikor megjelentek az ikonok a képernyőn. Beckett bizonyára azt gondolta, elég védelem, ha élete legfontosabb nevét és dátumát fordított sorrendbe teszi. Nem sokat kellett keresgélnie, hogy megtalálja a nő feljegyzését a Demonic Angels-ben tett látogatásukról. Egyrészt kíváncsi volt, milyen részletességgel írt Kate az ott történtekről, másrészt volt egy terve, mivel biztos volt abban, hogy ha a nőt kiengedik a kórházból, az lesz az első, hogy el akarja olvasni ezt a feljegyzést, hogy visszacsalogassa az emlékei. Nem csalódott. A feljegyzés természetesen száraz volt, vázlatszerű és lényegre törő, ahogy Beckett-től várta. Pajkos fény csillant a szemében. Majd ő tesz róla, hogy egy kis életet vigyen a hivatalos szövegbe! Annyira belemerült a gépelésbe, hogy nem vette észre a felé közeledő nyomozó párost.

- Szerintem nyaktiló - hallotta meg Ryan hangját, mire ijedten felpillantott a töprengést színlelő, gondterhelt arcú férfira.

- Á! Szerintem élve megnyúzza - kontrázott rá Esposito gúnyos mosollyal a szája sarkában, amiből Castle azonnal rájött, hogy azt vázolják fel neki, mi vár rá, ha Beckett rájön, hogy hozzányúlt a számítógépéhez.

- Ugyan fiúk! Csak nem gondoljátok, hogy ... - kezdte kétségbeesésében kínos mosolyt erőltetve az arcára, és csak az nyugtatta meg valamelyest, hogy a két férfi csak a monitor hátulját láthatta. Hirtelen mentő ötlete támadt, és miközben egy kattintással bezárta a mappát, magabiztosan állta Esposito gyanakvó tekintetét. - Én csak teljesítem Montgomery kapitány kérését.

- Miért? Talán azt kérte, hogy kutakodj Beckett gépén?

- Nem, csak azt, hogy segítsek nektek a nyomozásban, amíg Beckett vissza nem jön! A jelentéseket olvastam, hátha valami elkerülte a figyelmünket.

Ryan láthatóan megkönnyebbült a magyarázat hallatán, hogy nem valami turpisságon kapták az írót, Esposito azonban vágott egy grimaszt, és a billentyűzetre mutatott.

- Haver! Te gépeltél, nem pedig olvastál!

Castle zavarában a billentyűzetre nézett, mintha attól várná a választ, hogy elkerülje a teljes lebukást.

- Nos ... csak ... egy kis pontosítást írtam az egyik jelentéshez - vallotta be.

- Pontosítást, mi? Szerinted Beckett nem elég pontos? - lépett fenyegetően közelebb.

- N-nem ... csak ... egy apró részlet hiányzott, de persze csak azért, mert az ügy szempontjából semmi jelentősége nincs - magyarázta ártatlan tekintettel, miközben büszke volt magára, hogy még csak nem is hazudott.

Esposito pár másodpercig fontolgatta, hogy vajon igazat mondhat-e az író, aztán bosszankodva megcsóválta a fejét.

- Ha Beckett nem írta bele, akkor nem is volt jelentősége, úgyhogy ne nyúlkálj a gépéhez - mondta kioktatóan. - Értetted? - emelte fel a mutatóujját, hogy az író érezze, nem jár jól, ha még egyszer Kate dolgaihoz nyúl.

Castle bűnbánó arccal bólintott, de amikor a nyomozó megfordult, hamiskásan elmosolyodott. Öröme azonban csak addig tartott, amíg Esposito hátra nem pillantott, és az asztalán magasodó irathalomra nem mutatott.

- Ha a kapitány azt mondta, hogy segíts nekünk, akkor ezeken átrághatod magad - vigyorgott gúnyosan, aztán társához fordult. - Gyere Ryan, addig mi megesszük a vacsorát, amit TJ hozott Wong étkezdéjéből!

- Ne már, fiúk! - tárta szét tehetetlenül Castle, amikor látta, hogy Ryan is feláll, szelíden rámosolyog, aztán elindul a pihenő felé. - Ezt nem tehetitek!

- De igen Castle, megtehetjük - szólt hátra Esposito kajánul vigyorogva, és már egyáltalán nem bánta, hogy az író olyan merész volt, hogy hozzányúlt Beckett gépéhez.

Az éjszaka gyógyító alvása erőssé és frissé tette Kate-et, és örömmel nyugtázta, hogy nem kellett harcolnia az orvossal sem, hogy ebéd után hazaengedje. A fiatal, vidáman cseverésző nővér segítőkészen tartotta az ing ujját, hogy könnyebben bele tudja dugni a kezét, és ne feszüljön a kulcscsontja alatt levő varrat, ennek ellenére összeszorította a fogát, és halkan felszisszent a feszítő fájdalomtól.

- Ne féljen! A seb szépen gyógyul, az agyrázódás pedig nem okozott semmi bajt - biztatta a nővér.

- Hacsak nem számítjuk a memóriavesztést - jegyezte meg bosszúsan Kate, és maga sem értette, miért idegesíti a lány önfeledt vidámsága.

- Ó! Emlékezetkiesése van? Szóval ezért járt magánál Dr. Burke! - lepődött meg látványosan a lány. Szemében őszinte sajnálkozás tükröződött, de a következő pillanatban már újra mosolygott. - Ő híresen jó szakember! Biztosan segít, hogy visszatérjenek az emlékei!

- Csak az a kérdés, jó lesz-e az nekem? - sóhajtott megenyhülve Kate. Egyre gyakrabban gondolt arra, talán jobb lenne nem tudni, amit az agya elrejtett a tudatalattijába. Persze, ismerte magát annyira, hogy addig nem nyugszik, amíg vissza nem térnek az emlékei. Felvetette az orvosnak, hogy esetleg célravezető lenne, ha elolvasná a klubban tett látogatásról készített jegyzőkönyvet, de Dr. Burke határozottan lebeszélte. Azt mondta, akkor a leírás alapján elképzelné a helyszínt és a párbeszédeket, és ha ezt sokszor megismételné, a végén úgy érezné, hogy emlékszik, de ez nem az igazi emlék. Olyan ez, mint amikor valakinek sokszor elmesélnek a szülei egy gyerekkori sztorit, és a végén úgy érzi, ő is emlékszik rá, pedig amikor az esemény történt, csak 1-2 éves volt, tehát nem is emlékezhet. 

- Senki sem szeret úgy élni, hogy nem tudja, mi történt vele - mondta a húsz évesek magabiztosságával a nővér. - Én visszamennék arra a helyre, amire nem emlékszem, hátha a képek, az illatok, a hely mágneses rezgései megnyitnák az idegrendszer rejtett csatornáit - bólintott meggyőződéssel.

Kate a mondat elején még elmosolyodott, mert Dr. Burke is azt tanácsolta, hogy ha kiengedik a kórházból, elmegy vele a klubba, de a mágneses rezgések említésénél összevonta a szemöldökét. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni a lány fecsegését a láthatatlan erőkről, de mégis örült, amikor egy másik beteghez hívták, és egyedül lehetett. Néhány másodpercnyi töprengés után a pszichiáter számát hívta, de az azonnal hangpostára kapcsolt. Csalódottan tette le a telefont, mert minél előbb ott szeretett volna lenni Isabel Gold öltözőjében. Hirtelen arra gondolt, mi lenne, ha egyedül menne oda? Mi rossz történhetne? Úgy érezte, semmi olyan, ami bosszantóbb annál, minthogy Castle tud valamiről, amiről ő nem. Mintha csak a gondolataiba láttak volna az égiek, kopogtak, és a lassan nyíló ajtó résén az író dugta be a fejét. Kate meglepve húzta fel a szemöldökét, ami elég volt ahhoz, hogy a férfi belépjen és beszélni kezdjen.

- Kicserélték a gipszet erre - mutatott magyarázatképpen a kézfejét borító kék színű rögzítőre. - Hogy vagy? - kérdezte őszinte érdeklődéssel a tekintetében, de alig mondta ki a szavakat, ásított egy hatalmasat.

- Én jól, - mondta Kate, miközben végigmérte a férfit - de te elég ramatyul festesz. Elmosolyodott. Még sosem látta Castle-t, ahogy reggel felkel az ágyból egy túl rövid, vagy rémálmokkal terhes éjszaka után, de pont ilyennek képzelte el: álmos tekintetű, beszűkült szemek, elöl rakoncátlanul a homlokába hulló hajszálak, a feje búbján meg égnek meredezők. - Talán felszedtél a kórházban egy dögös nővérkét? - kérdezte kissé gúnyosan, jelezve, hogy el tudja képzelni, mi fárasztotta le ennyire az éjjel.

Castle vágott egy durcás grimaszt.

- Még ha az lett volna! - sóhajtott. - Éjjel kettőig átolvastam minden jelentést Eric White ügyével kapcsolatban, meg a hajléktalanok kihallgatási jegyzőkönyveit, akiket Esposito-ék Bicska támadása után behozattak - magyarázta fáradtsága okát, miközben elnyomott egy újabb ásítást.

- És a fiúk? - kérdezte Beckett csodálkozva. Furcsa volt neki, hogy nyomozótársai magára hagyták Castle-t, hogy egyedül keressen új nyomokat az ügyben.

- Én mondtam, hogy pihenjenek - magyarázta feltűnően gyorsan a helyzetet az író, amitől csak még gyanúsabbá vált.

Beckett úgy gondolta, hogy az író valamivel kihúzta a gyufát a fiúknál, és azzal akart kimászni a slamasztikából, hogy elvállalta helyettük az nyomozati adatok összegzését. Nem firtatta tovább a dolgot, mert tapasztalatból tudta, jobb, ha ezeket az apró, gyerekes kakaskodásokat hagyja, hogy megoldják maguk között. Nem is sejtette, mi történt valójában.

- Szívesen hazaviszlek - ajánlotta fel Castle.

- Kösz, de ...

- Ugyan! Csak nem mennél taxival, amikor beülhetsz egy bivalyerős, tűzpiros Ferrariba? Ugye tudod, hogy ez egy visszautasíthatatlan ajánlat? - csillogott huncutul a férfi szeme, szája pedig csibészes mosolyra húzódott.

- Na, jó! - adta meg magát Kate, miközben arra gondolt, talán a Sors küldte az írót, hogy ne kövesse el azt a hibát, hogy a pszichiáter nélkül megy el a klubba.

Tíz perc múlva Castle a parkoló közepén álló koromfekete Audi felé lépkedett. Elégedetten mosolygott, mert nem kellett látnia a mögötte óvatosan mozgó nyomozónőt ahhoz, hogy tudja, hogyan változik meg néhány másodperc múlva az arckifejezése. Rosszul számított, mert Beckett sokkal hamarabb kapcsolt, mint hitte.

- Castle! - csattant dühösen a nő hangja, amikor rájött, hogy a parkolóban egyetlen tűzpiros Ferrari sincs, ugyanakkor egyenesen egy REC 007 rendszámú Audi felé haladtak.

A férfi összerezzent, aztán megfordult.

- Egy Audival nem tudtalak volna elcsábítani - mondta ártatlan kisfiús mosolyával, huncutul nézve a nőre. - Tuti a rendszáma, ugye? - mutatott az autóra, aztán magára, jelezve, hogy a betűk az ő monogramja, a szám meg természetesen Őfelsége titkos ügynökét jelzik.

Beckett hirtelen nem tudta, hogy elnevesse magát vagy dühös legyen, végül bosszankodást színlelve megforgatta a szemét, de amikor Castle már nem látta, elmosolyodott.

Egy ideig szótlanul ültek a kocsiban, és mindketten úgy tettek, mintha a város lüktető forgalma kötné le minden figyelmüket, végül Castle szólalt meg először.

- Nem fáj a seb?

- Hm ... nem, csak húzódik.

- És a fejed?

- Kicsit tompa a fájdalomcsillapítóktól, de különben rendben van - válaszolt közönyösen Kate, bár azonnal tudta, mire megy ki a játék. Pár másodpercig várt, hogy a férfi meg meri-e kérdezni azt, amire igazán kíváncsi, de mivel csak feszengve hallgatott, megkönyörült rajta. - Nem, még most sem emlékszem.

- Én ... nem ...

- Tudom, hogy kifúrja az oldalad a kíváncsiság - mosolyodott el Kate. - Dr. Burke szerint egy kis segítséggel vissza fog térni a kiesett emlék.

- Például azzal, hogy elolvasod a transzvesztita klubban tett látogatásunkról írt jelentést?

Beckett-nek hirtelen különös érzése támadt. Ösztönösen megérezte a férfi hangjában megjelenő izgatottságot, ezért kíváncsian felé fordult. A kék szemek árulkodóan csillogtak.

Slamasztikában 1/37

Sokáig nézte a gyönyörű arcot, a néha megrebbenő szempillákat, a résnyire nyíló érzéki ajkakat, amikor hirtelen egy merész gondolat fészkelte be magát az agyába.

Önkéntelenül körbepillantott, mintha attól tartana, hogy valaki kilesi a gondolatait, aztán amikor észbe kapott, hogy csak a lelkiismeret furdalás vitte rá a mozdulatra, nyelt egyet. Az ötlet, hogy megcsókolja az alvó nőt, egyre nagyobb őrültségnek tűnt. Elbizonytalanodott. Lehet, hogy veszélyes dolog lenne siettetni a memóriavesztéssel védekező agyat azzal, hogy felidézi a csókot? Na és ha Beckett közben felébred? Fogalma sem volt, hogyan reagálna a nő. Azt is el tudta képzelni, hogy haragjában menesztené az őrsről, de azt is, hogy csak zavarba jönne, aztán bosszúsan megforgatná a szemét, és megjegyezné, hogy ne játssza a herceget, mert ő nem Csipkerózsika.  Megpróbálta türelemre inteni magát, de ahogy a szépen ívelt, érzéki ajkakat nézte, egyre inkább vágyott arra, hogy újra átélje a csók mámorító érzését. Minél tovább maradt, annál inkább meggyőzte magát, hogy csak jól sülhet el a dolog: megcsókolja Kate-et, akinek az idegrendszere újra átéli a forró bizsergést, és ez előhívja az Isabel Gold öltözőjében történtek elfelejtett emlékét. Vett egy mély lélegzetet, aztán hangtalanul kifújta. Figyelte a mélyen alvó nő rezzenéstelen arcát, aztán nyelt egyet, lassan fölé hajolt, és amikor már érezte a Kate tüdejéből kiáramló meleg levegő simogatását a bőrén, becsukta a szemét. Ajka már csak egy milliméternyire volt a nőétől, és már szinte érezte, ahogy a vágy forró hullámként végigsöpör a testén, amikor egy halk, ámde erélyes hang hallatszott az ajtó felől. Castle összerezzent, és amilyen gyorsan tudott, felegyenesedett.

- Öt perc! Ennyit kapott, és az már rég letelt! - csattant a szigorú tekintetű nővér hangja, aki nemrég beengedte a szobába, most azonban kezével ellentmondást nem tűrőn az ajtó felé mutatott.

Castle zavarában a nővérre mosolygott, aki felszegett állal állt, és kérlelhetetlen tekintettel várta, hogy az író távozzon.

- Maga  Ms. Beckett barátja? - kérdezte, miközben gyanakodva végigmérte a mellé érő férfit.

- Ő ... én ... szóval ... én csak segítek neki a nyomozásokban.

- Rendőr? - húzta fel hitetlenkedve vastag, fekete szemöldökét a nővér.

- N-nem - nyögte rosszat sejtve Castle. 

- Mi? Se nem rendőr, se nem hozzátartozó?! - A nővér hangszíne megemelkedett a visszafojtott dühtől, de igyekezett a hangerejét visszafogni, hogy ne ébressze fel a beteget. Hirtelen kitágultak a szemei, mintha rájött volna a férfi valódi szándékára. - Itt sem szabadna lennie, maga pedig meg akarta csókolni, ha jól láttam! Ki maga? Valami perverz alak, aki besurran a kórházakba, hogy magatehetetlen nőket csókolgasson? Hívom a biztonságiakat!

- Ne, ne, ne, ne, ne! Kérem! - mentegetőzött feltartott kézzel Castle. - Író vagyok, aki segít a gyilkossági nyomozásokban a 12-es őrsön - próbálta meg gyorsan összefoglalni a lényeget, mielőtt a nővér elviteti, és rásüti a bélyeget, hogy perverz. - Együtt dolgozom Beckett nyomozóval - tette hozzá könyörgő tekintettel.

A nővér feljebb tolta fekete keretes szemüvegét, ami vénkisasszonyos külsőt kölcsönzött  neki, noha karikagyűrű csillogott az ujján, és még mindig gyanakodva fürkészte a férfit.

- De meg akarta csókolni! Láttam!

Castle egy pillanatra elbizonytalanodott. Hogyan mesélje el az egész történetet a nőnek, hogy megértse, és közben ne váljon nevetségessé? Inkább füllentett.

- Tudja, éppen beszélgettem Beckett nyomozóval, amikor hirtelen becsukta a szemét, és nem reagált a szavaimra. Azt hittem, elvesztette az eszméletét, és úgy láttam, nem is lélegzik - tárta szét a karjait, miközben megpróbálta a legártatlanabb arcvonásait felölteni.

A nővér szeme egy pillanatra összeszűkült, és mintha egy apró mosoly suhant volna át az arcán.

- Szóval, azt akarja mondani, hogy ahelyett, hogy orvost hívott volna, inkább szájon át akarta lélegeztetni? - kérdezte enyhe gúnnyal  a hangjában.

- Hm ... igen. É-én pánikba estem - magyarázkodott ártatlanságot színlelve Castle, de a nő átlátott a színjátékon, és néhány másodpercnyi töprengés után szólalt csak meg.

- Nem hiszek magának, de azt sem hiszem, hogy valami félőrült perverz lenne - gondolkodott hangosan, aztán hirtelen elmosolyodott, mert eszébe jutott kedvenc venezuelai sorozata, ahol a két szerelmes főszereplő gyakran került hasonlóan lehetetlen helyzetbe. - Szerelmes belé? - suttogta, és fejével cinkosan a mélyen alvó Beckett felé intett.

Castle annyira meglepődött, hogy még a szája is elnyílt zavarában. Hogyan magyarázhatná meg ennek az idegen nővérnek, hogy a Beckett-tel való kapcsolata ennél sokkal bonyolultabb.

- Én? Dehogy! - tagadott ösztönösen, de ahogy a nő rosszallást sugalló szemébe nézett, rájött, hogy a nővér éppen most ajánlotta fel a legkiválóbb menekülési utat a szorult helyzetből. Az éjszaki ügyelet unalmas óráit bizonyára egy kacifántos szerelmi történetre épülő szappanoperával üti el a nő, és áhítozik arra, hogy a szerelmesek a valóságban is egymásra találjanak. Ha belemegy a játékba, még mindig jobban jár, mintha megkockáztatja, hogy ellenkezik, mert a végén a nő tényleg elviteti a biztonságiakkal. - Na jó, bevallom, igen! - sóhajtott megadóan, aztán elkomolyodva Beckett ágyához lépett, és  békésen alvó, smink nélkül is gyönyörű nőt nézve, suttogva folytatta. - Tudja, még nem találkoztam olyan ... okos, elhivatott, titokzatos, kihívást jelentő nővel, mint ő.

- És még gyönyörű is - tette hozzá a nővér mosolyogva, mire Castle egyetértően bólintott.

Hirtelen csend telepedett a szobára. Egy ideig a nővér sem szólalt meg, mintha ösztönösen megérezte volna, hogy az író őszinte szavai milyen mélyen rejtőző vonzódásból táplálkoznának.

- Most már induljon! - szólalt meg sokára szelíden. 

Castle alig észrevehetően bólintott, aztán engedelmesen kilépett a folyosóra, és közben azon gondolkodott, miért van az, hogy néha egy vadidegennel olyan gondolatait megosztja az ember, amit egyébként még magának sem mond ki.

Beckett mély, pihentető álomból ébredt. Sokkal erősebbnek és frissebbnek érezte magát, mint mielőtt elnyomta az álom, mégis jólesett csukott szemmel, mozdulatlanul feküdni az ágyban. Hirtelen olyan érzése volt, mintha álmodott volna valamit, de képtelen volt felidézni a képeket, csak érzés maradt meg benne, amit az álom kiváltott: izgalom és megnyugvás, borzongás és boldogság furcsa keveréke. Egy ideig még próbálkozott, hogy előhívja az álmot, aztán hirtelen Castle-re gondolt. Bosszúsan elhúzta a száját, amiért pont az író az első gondolata, nem pedig az édesapja, Lanie, a fiúk, vagy az édesanyja. Miért tolakodik be az író minden gondolatába? Aztán eszébe jutott, hogy Castle éppen az öndicsőítéses monológjánál tartott, amikor ő elaludt. Megnyugodott: biztosan ezért volt az első gondolata az író, de a következő pillanatban már el is szállt a kellemes érzés, mert eszébe jutott a Dr. Burke-kel folytatott beszélgetés. Az orvos határozott volt, mégis szelíd. Semmit nem erőltetett, és talán éppen ezzel érte el, hogy megnyíljon előtte. Nem adott tanácsokat és nem ítélkezett, egyszerűen csak kérdezett, de valahogy mindig sikerült olyan kérdést megfogalmaznia, aminek hatására újabb és újabb elrejtett érzéseivel szembesült. Először a munkájáról beszélt, aztán az édesanyja halálára terelődött a szó, és maga is meglepődött, hogy kimondta a fájdalmát, amit soha, senkivel nem osztott meg, még az édesapjával sem. Amikor a kapcsolatairól kérdezte a pszichiáter, mindenkiről beszélt, csak Castle-ről nem, és bosszankodva vette tudomásul, hogy a férfi nyíltan rákérdezett az íróra. Még most is jól emlékezett rá, mennyire zavarba jött, és nem értette, miért lett hirtelen indulatos. Megkönnyebbülésére az orvos, mintha megérezte volna, hogy kényes vizekre evezett, témát váltott, és a legújabb ügyükről kérdezte. Lehajtott fejjel, szinte szégyenkezve vallotta be, hogy a nyomozás egy részlete teljesen törlődött az emlékezetéből. Mintha egy kő gördült volna le a szívéről, amikor meglátta, hogy Dr. Burke az órájára pillantott, és sejtelmesen mosolyogva közölte, hogy a beszélgetést hamarosan folytatják, de most mennie kell. Furcsa érzés kerítette hatalmába. A beszélgetés egyszerre volt felkavaró és megnyugtató. Egyetlen dolog izgatta csak: az orvos beszédes tekintete azt sugallta, sejti, hogy miért felejtette el éppen azt a néhány percet az életéből.

Roy Montgomery éppen letette a telefont, amikor meglátta a liftből kilépő írót, aki kicsit sántítva lépkedett Beckett nyomozó üresen árválkodó asztala felé, miközben jobbra-balra tekintgetett, mintha keresne valakit.
- Castle! - szólt ki a kapitány épp csak kidugva fejét az ajtón. Az író megtorpant, aztán az iroda felé vette az irányt. - Üljön le! - vetette oda Montgomery, aztán kigombolta a zakóját, kényelmesen elhelyezkedett bőrfoteljében, és a feszengve várakozó íróra nézett. - Mr. Castle - kezdte komolyan. - Amikor a polgármester Beckett nyakába varrta magát, én sem voltam boldog. Igazat adtam Beckett-nek, hogy maga felelőtlen és képtelen betartani a szabályokat. Nem véletlenül írattam alá magával a szerződést, hogy nem felelünk a testi épségéért. Most azonban el kell ismernem, hogy nagyszerűen viselkedett. 
Castle próbálta leplezni, mennyire jólesnek neki a dicsérő szavak, sikertelenül. 
A kapitány halványan elmosolyodott az író reakcióján, és az jutott eszébe, milyen igaza volt Beckett-nek, amikor egy ötéveshez hasonlította ezt a világhírű, gazdag bestseller írót, mert a férfi arca olyanná vált egy pillanatra, mint egy boldog kisfiúé.
- Szeretném, ha segítene a fiúknak, amíg Beckett vissza nem tér!
- Örömmel - vigyorodott el az író, felállt, és az ajtó felé indult.
- Ne húzza ki a gyufát, mert Esposito nyomozó nem lesz olyan kegyes magához, ha hülyeséget csinál, mint Beckett! - szólt utána Montgomery figyelmeztetően utána.
Castle nyelt egyet, amikor becsukta maga után az iroda ajtaját. Éppen egy hülyeségre készült.