Slamasztikában 1/39

- Például azzal, hogy elolvasod a transzvesztita klubban tett látogatásunkról írt jelentést?

Beckett-nek hirtelen különös érzése támadt. Ösztönösen megérezte a férfi hangjában megjelenő izgatottságot, ezért kíváncsian felé fordult. A kék szemek árulkodóan csillogtak.
- Nem éppen ezt javasolta Dr. Burke - fürkészte kíváncsian Castle arcát, mert úgy érezte, mintha valami szándéka lett volna az írónak azzal, hogy a jelentést említette. - Szerinte hiba lenne elolvasnom - mondta, és nem kerülte el a figyelmét a férfi arcán megjelenő csalódás.

- Akkor mit javasolt?

Kate csak titokzatosan elmosolyodott, amivel egyértelművé tette, hogy esze ágában sincs mindent Castle orrára kötni, amivel azt érte el, hogy az író agya lázasan keresgélni kezdett a lehetséges válaszok között, míg végül felcsillant a szeme.

- Játsszunk "Kérdezz, felelek!" - et? Én minden kérdésedre tudom a választ, hiszen veled voltam! 

- Nem, Castle! Az ugyanolyan lenne, mintha elolvasnám a jelentést.

- Nem, nem! Én kérdeznék - mégpedig az emlékek birtokában célzottan - neked pedig talán beugranának emlékképek.

- Hiába próbálkozol - rázta meg fejét a nő. - Nem te vagy a szakember, tehát nem rád fogok hallgatni.
- De hát egy kicsit sem vagy kíváncsi, hogy mi az, amit elfelejtettél? - vágott egy durcás grimaszt Castle, amiért nem tudja Beckett-et rábeszélni, hogy olvassa el a jelentést, amit olyan szellemesen átírt.
Kate elgondolkodva kutatta a férfi vonásait. Tudta, hogy történt valami abban az elfelejtett néhány percben, valami, ami nem a nyomozáshoz tartozik, mert különben nem izgatná ennyire Castle fantáziáját, hogy elvesztette az emlékeit. Gyanította, hogy valami személyes dolog lehet, ezért már abban sem volt biztos, hogy akar-e egyáltalán emlékezni, hiszen néha jobb a boldog tudatlanság, mint szembesülni valami kínos dologgal.
- Miért akarod annyira, hogy emlékezzek? Tanúkat és lehetséges gyanúsítottakat hallgattam ki a klubban, hogy megtudjam, kinek állhatott érdekében megölni Eric White-ot. Vagy történt valami más is? - kérdezett rá nyíltan.
Castle egy pillanatig nézte a kihívóan rászegeződő zöld szemeket, aztán lassan ejtve ki a szavakat, halkan szólalt meg.
- Talán azért nem emlékszel rá, mert nem tartottad fontosnak. - Nem akart hazudni Beckett-nek, de nem mondhatta el, hogy egy kínos pillanatban kihasználta a helyzetet, és egy mámorító, édes csókot lopott tőle, ami olyan érzéseket váltott ki belőle, amelyhez hasonlót még soha nem érzett. Amikor észrevette, hogy a nő szeme gyanakvóan összeszűkült, gyorsan elterelte a témát. - Boldogulsz otthon egyedül?
- Persze - mosolyodott el Kate. Jólesett neki a férfi hangjából kicsendülő aggodalom. Olyan érzése volt, mintha féltené.
Szótlanul ültek egymás mellett az autóban Beckett lakásáig, miközben mindkettejükben más-más érzelmek kavarogtak, de egyben megegyeztek: mindegyiküket zavarba ejtették ezek az érzések.

- Jöjjenek az irodámba! - szólt két  kiváló gyilkossági nyomozójának Montgomery kapitány, mire a két férfi azonnal felpattant a székéből. Amikor becsukódott az iroda ajtaja, a kapitány az asztalára támaszkodva kissé előre hajolt, és komolyan nézett beosztottaira - Most szóltak, hogy már minden pszichiátriai vizsgálaton átesett John Gray, vagy ahogy jobban ismerik, Bicska. Labilis, kiszámíthatatlanok a reakciói, ha sarokba szorítják, agresszívvá válik. Amikor a düh vezérli, nincs logika a viselkedésében, ösztönösen arra támad, akitől a legjobban fél. Ma még nem lehet kihallgatni, mert a Beckett elleni támadás után telenyomták nyugtatókkal. Holnap áthozzák, és szeretném, ha óvatosak lennének a kihallgatásánál. Nem szeretném végignézni, hogy még egy nyomozóm megsérül - mondta nyomatékosan. - Ma Beckett-et kiengedték a kórházból. Ismerem, ha a fene fenét eszik is, sérülten is folytatni akarja majd a nyomozást. Magukra bízom, mert én Washingtonba utazom egy konferenciára. Ha holnap betévedne az őrsre, nem szeretném annak az elmebetegnek a közelében meglátni, a kihallgatóban pedig főleg nem.  Értették?
- Igen uram! - jött a válasz kórusban, miközben a két nyomozó bólintott, Montgomery pedig intett, hogy mehetnek.
- Hát, Beckett nehezen emészti meg, hogy nem ő hallgathatja ki Bicskát - jegyezte meg halkan Ryan, miközben leült az asztala mögé.
- Bízzuk Castle-re. Ha távol tartaná pár napig, akkor nem kellene csatáznunk vele, hogy maradjon ki az ügyből, és inkább otthon gyógyuljon - vetette fel az ötletet Esposito. - Úgyis úgy lohol utána, mint egy kiskutya a gazdája után - jelent meg kaján vigyor az arcán.
- Aha, meg pénze is van. Elvihetné valami menő helyre pihenni - mosolyodott el Ryan is, de aztán elszomorodva sóhajtott. - Gondolod, hogy Beckett belemenne?
- Nem - rázta meg lemondóan a fejét Esposito. - 10 dollárt arra, hogy holnap már itt lesz, és harcolhatunk vele!
Ryan összevont szemöldökkel pillantott barátjára, jelezve, hogy ne nézze hülyének.
- Ugye te sem gondolod komolyan, hogy arra fogadnék, hogy Beckett otthon lógatja a lábát, miközben lezáratlan ügye van?
- Na jó! Akkor fogadjunk, hogy Castle nem tudja megakadályozni, hogy bejöjjön a őrsre! - mondta kihívóan Esposito, mivel érezte, hogy Ryan hamar bedől Castle elméleteinek, és lojálisabb az íróhoz, mint ő. Nem tévedett, mert a nyomozó pár pillanatnyi töprengés után beleegyezően bólintott.

Castle töltött magának egy pohár vörösbort, aztán kényelmesen hátradőlt a bőr kanapén. Miközben belekortyolt a tölgyfahordóban érlelt, zamatos cabernet franc-ba, a tévé képernyőjén megjelenő, vértől csöpögő kést szorongató zombit nézte.
- Semmi borzongás? Semmi sikítozás? - hallotta meg a háta mögül az anyja hangját. - Azt hittem, azért szereted ezeket a foszló arcú agyhalottakat, mert növelik az adrenalin szintedet, de úgy látom, ez nem hozott lázba - mutatott Martha a tévére, aztán az asztalon álló borospalackra nézett. - Engem viszont ez hoz lázba!
- Most valahogy nem vagyok a filmnézésre hangolódva - húzta el Castle a száját, aztán Martha-nak is öntött egy pohár bort.
- Ha még egy zombis film sem dob fel, akkor ott Beckett nyomozó áll a háttérben - jegyezte meg szelíden mosolyogva az asszony, aztán leült a férfi mellé és úgy tett, mintha minden figyelmét arra fordítaná, hogy kiérezze a bíborvörös színű, testes bor meggyes, szilvás, csokoládés ízű aromáját, holott lopva fia elmerengő arcát fürkészte. Tudta, hogy csak pár másodpercet kell várnia, hogy kibökje, ami a szívét nyomja, de most tévedett. - Azt mondtad, Kate mégis emlékszik rád. Vagy mégsem? - próbálta megtörni a rájuk telepedő csendet.
Castle lassan az anyjára nézett, aztán nyelt egyet.
- Igen, emlékszik rám ... csak ... csak egy apró részletre nem emlékszik, ami abban a transzvesztita klubban történt, amiről meséltem - mondta ki nehezen.
- Azt hiszem, ez nem is volt olyan apró részlet - mosolygott megértően Martha.
Castle szomorkásan elmosolyodott és bólintott, miközben arra gondolt, az anyjának biztosan van valami hatodik érzéke, amiért mindig rátapint a lényegre.
- Nekem fontos volt az a pillanat, amit elfelejtett - szólalt meg halkan.
- Akkor miért nem mondod el neki?
- Nem lehet - rázta meg a fejét lemondóan. - Az orvos szerint magától kell emlékeznie.
- Akkor miért nem segítesz neki?
- Hm ... már megpróbáltam, de nem jött be - húzta keserű mosolyra a száját a férfi, ahogy az átírt jelentésre gondolt, amit Beckett nem fog elolvasni, ráadásul még törölnie is kell a változtatást, mielőtt a fiúk vagy a kapitány kezébe jut az irat.
- Akkor talán ideje lenne valami mást kitalálnod ahelyett, hogy a zombi apokalipszist bámulod! - nézett átható kék szemével jelentőségteljesen az asszony az íróra, és amikor meglátta, hogy a férfinak felcsillan a szeme, elégedetten felállt. - Alexis-szal színházba megyünk. Egy modern darabot nézünk meg - húzta el a száját, miközben lemondóan legyintett. - Alexis meggyőzött, hogy érdemes egy estét rászánni, de én azt hiszem, csak azért akar annyira menni, mert játszik a darabban egy helyes fiú, akivel a legutóbbi próbámon találkozott. Na, látod!? Ő is kitalálta, hogyan érjen célt!
Castle nézte a szobája felé igyekvő anyját, és arra gondolt, milyen szerencsés, hogy ez a törékeny nő mindig ezzel a "Soha ne add fel!" szemlélettel éli az életét. 
Miután egyedül maradt a lakásban, egyre többször csengtek a fülében anyja szavai, és egyre bosszúsabb lett, amiért egy épkézláb ötlete sem támadt, hogy hogyan segíthetne Beckett emlékeit visszahozni. Hátradőlt a kanapén és behunyta a szemét. Hirtelen olyan elevenen látta maga előtt Isabel Gold öltözőjét, hogy még a nehéz, vegyes parfümillatot is érezni vélte.  Látta maga előtt Beckett arcát, ahogy becsukja a szemét, aztán hirtelen megérezte a vibráló feszültséget, a nő finom parfümjének illatát, a bőréből áradó meleget, végül a puha érintést az ajkán, ahogy megcsókolja. Pár másodpercig ringatózott az emlék mámorában, aztán hirtelen kinyitotta a szemét, és elmosolyodott. Még nem tudta, hogy pontosan mit fog tenni, de azt már igen, hogy hova menjen, és kinek a segítségét kérje a célja eléréséhez. Az órájára pillantott, és elégedetten állapította meg, hogy éppen elég késő van ahhoz, hogy a tervét meg tudja valósítani. Felkapta a zakóját, és magabiztos léptekkel, jókedvvel vegyes izgatottsággal indult a bejárati ajtó felé.

Kate résnyire nyitotta a szemhéját, és meglepve tapasztalta, hogy a sötétítőfüggöny szövésén nem a vakító napsugár, csak New York színes éjszakai fényei szűrődtek a félhomályos szobába. Az órájára pillantott, és hitetlenkedve húzta fel a szemöldökét, amikor meglátta, hogy lassan éjfél felé közeledik az idő. Miután hazahozta Castle, evett pár falatot, aztán szót fogadva az orvosnak, lefeküdt, és szinte azonnal mély álomba merült., ezért kipihentnek és ébernek érezte magát. Óvatosan ült fel, félve a hasogató fejfájástól, de azon kívül, hogy a kulcscsontja alatti vágás kissé húzódott, semmi kellemetlent nem érzett. Már akkor sem fájt a feje, amikor megingatta a fejét, ezért bátrabban mozogva felállt, és az ablakhoz ment. Résnyire elhúzta a függönyt, és percekig nézte a csendesedő forgalmat, és az utca túloldalán levő pizzéria előtt nevetgélő fiatalokat, de gondolatai egészen máshol jártak. Dr. Burke világosan kifejtette, hogy miért lenne jó, ha ott lenne vele a klubban, amikor megpróbálja a helyszín segítségével felidézni az elvesztett emlékeket, de az leghamarabb csak egy nap múlva lenne lehetséges, ő viszont egyre nyugtalanabbnak érezte magát. Bármennyire bosszantotta a dolog, be kellett vallania, hogy leginkább Castle izgatottsága zavarta. Miért akarja annyira az író, hogy emlékezzen? Észre sem vette, hogy idegességében a szája szélét harapdálja. Visszahúzta a függönyt, és újra az órára pillantott. Emlékezett, hogy Isabel Gold pontban éjfélkor lépett fel. Ha igyekszik, a műsor végére éppen odaérne, és még az öltözőben találná az énekest, pont úgy, ahogy azon az éjszakán, amire nem emlékszik. Hirtelen nem is értette, miért is kellene az orvosnak jelen lenni a klubban, de mivel ígéretet tett Dr. Burek-nek, vacillált egy pillanatig, mielőtt a fürdőszoba felé indult. A frissítő zuhany alatt állva elhallgattatta háborgó lelkiismeretét, és meggyőzte magát, hogy a legrosszabb, ami történhet vele az, hogy nem fog emlékezni. Egy óra múlva már a Demonic Angels pultjánál állt, és figyelte, ahogy Isabel Gold szerénységet színlelve meghajol a hangosan őt éltető közönség előtt. Megvárta, amíg a sok meghajlás és csókdobás után az énekes levonul a színpadról és eltűnik a színfalak mögött, aztán vett egy nagy levegőt, és elindult utána. Amikor megállt az öltöző ajtaja előtt, szokatlan izgatottság lett úrrá rajta.Dühösen próbálta elnyomni a szokatlan érzést, aztán mindenre felkészülve bekopogott az ajtón. Nem is sejtette, mekkorát tévedett, amikor azt hitte, hogy mindenre felkészült!