Slamasztikában 1/37

Sokáig nézte a gyönyörű arcot, a néha megrebbenő szempillákat, a résnyire nyíló érzéki ajkakat, amikor hirtelen egy merész gondolat fészkelte be magát az agyába.

Önkéntelenül körbepillantott, mintha attól tartana, hogy valaki kilesi a gondolatait, aztán amikor észbe kapott, hogy csak a lelkiismeret furdalás vitte rá a mozdulatra, nyelt egyet. Az ötlet, hogy megcsókolja az alvó nőt, egyre nagyobb őrültségnek tűnt. Elbizonytalanodott. Lehet, hogy veszélyes dolog lenne siettetni a memóriavesztéssel védekező agyat azzal, hogy felidézi a csókot? Na és ha Beckett közben felébred? Fogalma sem volt, hogyan reagálna a nő. Azt is el tudta képzelni, hogy haragjában menesztené az őrsről, de azt is, hogy csak zavarba jönne, aztán bosszúsan megforgatná a szemét, és megjegyezné, hogy ne játssza a herceget, mert ő nem Csipkerózsika.  Megpróbálta türelemre inteni magát, de ahogy a szépen ívelt, érzéki ajkakat nézte, egyre inkább vágyott arra, hogy újra átélje a csók mámorító érzését. Minél tovább maradt, annál inkább meggyőzte magát, hogy csak jól sülhet el a dolog: megcsókolja Kate-et, akinek az idegrendszere újra átéli a forró bizsergést, és ez előhívja az Isabel Gold öltözőjében történtek elfelejtett emlékét. Vett egy mély lélegzetet, aztán hangtalanul kifújta. Figyelte a mélyen alvó nő rezzenéstelen arcát, aztán nyelt egyet, lassan fölé hajolt, és amikor már érezte a Kate tüdejéből kiáramló meleg levegő simogatását a bőrén, becsukta a szemét. Ajka már csak egy milliméternyire volt a nőétől, és már szinte érezte, ahogy a vágy forró hullámként végigsöpör a testén, amikor egy halk, ámde erélyes hang hallatszott az ajtó felől. Castle összerezzent, és amilyen gyorsan tudott, felegyenesedett.

- Öt perc! Ennyit kapott, és az már rég letelt! - csattant a szigorú tekintetű nővér hangja, aki nemrég beengedte a szobába, most azonban kezével ellentmondást nem tűrőn az ajtó felé mutatott.

Castle zavarában a nővérre mosolygott, aki felszegett állal állt, és kérlelhetetlen tekintettel várta, hogy az író távozzon.

- Maga  Ms. Beckett barátja? - kérdezte, miközben gyanakodva végigmérte a mellé érő férfit.

- Ő ... én ... szóval ... én csak segítek neki a nyomozásokban.

- Rendőr? - húzta fel hitetlenkedve vastag, fekete szemöldökét a nővér.

- N-nem - nyögte rosszat sejtve Castle. 

- Mi? Se nem rendőr, se nem hozzátartozó?! - A nővér hangszíne megemelkedett a visszafojtott dühtől, de igyekezett a hangerejét visszafogni, hogy ne ébressze fel a beteget. Hirtelen kitágultak a szemei, mintha rájött volna a férfi valódi szándékára. - Itt sem szabadna lennie, maga pedig meg akarta csókolni, ha jól láttam! Ki maga? Valami perverz alak, aki besurran a kórházakba, hogy magatehetetlen nőket csókolgasson? Hívom a biztonságiakat!

- Ne, ne, ne, ne, ne! Kérem! - mentegetőzött feltartott kézzel Castle. - Író vagyok, aki segít a gyilkossági nyomozásokban a 12-es őrsön - próbálta meg gyorsan összefoglalni a lényeget, mielőtt a nővér elviteti, és rásüti a bélyeget, hogy perverz. - Együtt dolgozom Beckett nyomozóval - tette hozzá könyörgő tekintettel.

A nővér feljebb tolta fekete keretes szemüvegét, ami vénkisasszonyos külsőt kölcsönzött  neki, noha karikagyűrű csillogott az ujján, és még mindig gyanakodva fürkészte a férfit.

- De meg akarta csókolni! Láttam!

Castle egy pillanatra elbizonytalanodott. Hogyan mesélje el az egész történetet a nőnek, hogy megértse, és közben ne váljon nevetségessé? Inkább füllentett.

- Tudja, éppen beszélgettem Beckett nyomozóval, amikor hirtelen becsukta a szemét, és nem reagált a szavaimra. Azt hittem, elvesztette az eszméletét, és úgy láttam, nem is lélegzik - tárta szét a karjait, miközben megpróbálta a legártatlanabb arcvonásait felölteni.

A nővér szeme egy pillanatra összeszűkült, és mintha egy apró mosoly suhant volna át az arcán.

- Szóval, azt akarja mondani, hogy ahelyett, hogy orvost hívott volna, inkább szájon át akarta lélegeztetni? - kérdezte enyhe gúnnyal  a hangjában.

- Hm ... igen. É-én pánikba estem - magyarázkodott ártatlanságot színlelve Castle, de a nő átlátott a színjátékon, és néhány másodpercnyi töprengés után szólalt csak meg.

- Nem hiszek magának, de azt sem hiszem, hogy valami félőrült perverz lenne - gondolkodott hangosan, aztán hirtelen elmosolyodott, mert eszébe jutott kedvenc venezuelai sorozata, ahol a két szerelmes főszereplő gyakran került hasonlóan lehetetlen helyzetbe. - Szerelmes belé? - suttogta, és fejével cinkosan a mélyen alvó Beckett felé intett.

Castle annyira meglepődött, hogy még a szája is elnyílt zavarában. Hogyan magyarázhatná meg ennek az idegen nővérnek, hogy a Beckett-tel való kapcsolata ennél sokkal bonyolultabb.

- Én? Dehogy! - tagadott ösztönösen, de ahogy a nő rosszallást sugalló szemébe nézett, rájött, hogy a nővér éppen most ajánlotta fel a legkiválóbb menekülési utat a szorult helyzetből. Az éjszaki ügyelet unalmas óráit bizonyára egy kacifántos szerelmi történetre épülő szappanoperával üti el a nő, és áhítozik arra, hogy a szerelmesek a valóságban is egymásra találjanak. Ha belemegy a játékba, még mindig jobban jár, mintha megkockáztatja, hogy ellenkezik, mert a végén a nő tényleg elviteti a biztonságiakkal. - Na jó, bevallom, igen! - sóhajtott megadóan, aztán elkomolyodva Beckett ágyához lépett, és  békésen alvó, smink nélkül is gyönyörű nőt nézve, suttogva folytatta. - Tudja, még nem találkoztam olyan ... okos, elhivatott, titokzatos, kihívást jelentő nővel, mint ő.

- És még gyönyörű is - tette hozzá a nővér mosolyogva, mire Castle egyetértően bólintott.

Hirtelen csend telepedett a szobára. Egy ideig a nővér sem szólalt meg, mintha ösztönösen megérezte volna, hogy az író őszinte szavai milyen mélyen rejtőző vonzódásból táplálkoznának.

- Most már induljon! - szólalt meg sokára szelíden. 

Castle alig észrevehetően bólintott, aztán engedelmesen kilépett a folyosóra, és közben azon gondolkodott, miért van az, hogy néha egy vadidegennel olyan gondolatait megosztja az ember, amit egyébként még magának sem mond ki.

Beckett mély, pihentető álomból ébredt. Sokkal erősebbnek és frissebbnek érezte magát, mint mielőtt elnyomta az álom, mégis jólesett csukott szemmel, mozdulatlanul feküdni az ágyban. Hirtelen olyan érzése volt, mintha álmodott volna valamit, de képtelen volt felidézni a képeket, csak érzés maradt meg benne, amit az álom kiváltott: izgalom és megnyugvás, borzongás és boldogság furcsa keveréke. Egy ideig még próbálkozott, hogy előhívja az álmot, aztán hirtelen Castle-re gondolt. Bosszúsan elhúzta a száját, amiért pont az író az első gondolata, nem pedig az édesapja, Lanie, a fiúk, vagy az édesanyja. Miért tolakodik be az író minden gondolatába? Aztán eszébe jutott, hogy Castle éppen az öndicsőítéses monológjánál tartott, amikor ő elaludt. Megnyugodott: biztosan ezért volt az első gondolata az író, de a következő pillanatban már el is szállt a kellemes érzés, mert eszébe jutott a Dr. Burke-kel folytatott beszélgetés. Az orvos határozott volt, mégis szelíd. Semmit nem erőltetett, és talán éppen ezzel érte el, hogy megnyíljon előtte. Nem adott tanácsokat és nem ítélkezett, egyszerűen csak kérdezett, de valahogy mindig sikerült olyan kérdést megfogalmaznia, aminek hatására újabb és újabb elrejtett érzéseivel szembesült. Először a munkájáról beszélt, aztán az édesanyja halálára terelődött a szó, és maga is meglepődött, hogy kimondta a fájdalmát, amit soha, senkivel nem osztott meg, még az édesapjával sem. Amikor a kapcsolatairól kérdezte a pszichiáter, mindenkiről beszélt, csak Castle-ről nem, és bosszankodva vette tudomásul, hogy a férfi nyíltan rákérdezett az íróra. Még most is jól emlékezett rá, mennyire zavarba jött, és nem értette, miért lett hirtelen indulatos. Megkönnyebbülésére az orvos, mintha megérezte volna, hogy kényes vizekre evezett, témát váltott, és a legújabb ügyükről kérdezte. Lehajtott fejjel, szinte szégyenkezve vallotta be, hogy a nyomozás egy részlete teljesen törlődött az emlékezetéből. Mintha egy kő gördült volna le a szívéről, amikor meglátta, hogy Dr. Burke az órájára pillantott, és sejtelmesen mosolyogva közölte, hogy a beszélgetést hamarosan folytatják, de most mennie kell. Furcsa érzés kerítette hatalmába. A beszélgetés egyszerre volt felkavaró és megnyugtató. Egyetlen dolog izgatta csak: az orvos beszédes tekintete azt sugallta, sejti, hogy miért felejtette el éppen azt a néhány percet az életéből.

Roy Montgomery éppen letette a telefont, amikor meglátta a liftből kilépő írót, aki kicsit sántítva lépkedett Beckett nyomozó üresen árválkodó asztala felé, miközben jobbra-balra tekintgetett, mintha keresne valakit.
- Castle! - szólt ki a kapitány épp csak kidugva fejét az ajtón. Az író megtorpant, aztán az iroda felé vette az irányt. - Üljön le! - vetette oda Montgomery, aztán kigombolta a zakóját, kényelmesen elhelyezkedett bőrfoteljében, és a feszengve várakozó íróra nézett. - Mr. Castle - kezdte komolyan. - Amikor a polgármester Beckett nyakába varrta magát, én sem voltam boldog. Igazat adtam Beckett-nek, hogy maga felelőtlen és képtelen betartani a szabályokat. Nem véletlenül írattam alá magával a szerződést, hogy nem felelünk a testi épségéért. Most azonban el kell ismernem, hogy nagyszerűen viselkedett. 
Castle próbálta leplezni, mennyire jólesnek neki a dicsérő szavak, sikertelenül. 
A kapitány halványan elmosolyodott az író reakcióján, és az jutott eszébe, milyen igaza volt Beckett-nek, amikor egy ötéveshez hasonlította ezt a világhírű, gazdag bestseller írót, mert a férfi arca olyanná vált egy pillanatra, mint egy boldog kisfiúé.
- Szeretném, ha segítene a fiúknak, amíg Beckett vissza nem tér!
- Örömmel - vigyorodott el az író, felállt, és az ajtó felé indult.
- Ne húzza ki a gyufát, mert Esposito nyomozó nem lesz olyan kegyes magához, ha hülyeséget csinál, mint Beckett! - szólt utána Montgomery figyelmeztetően utána.
Castle nyelt egyet, amikor becsukta maga után az iroda ajtaját. Éppen egy hülyeségre készült.