Slamasztikában 1/36

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy váratlan látogató zavarta meg a kínos párbeszédet. Beckett bosszúsan összeszorította a száját, Castle pedig megkönnyebbülten felsóhajtott.

A magas afroamerikai férfi arcán barátságos mosoly játszott, meleg-barna szeméből magabiztosság és nyugalom áradt.

- Dr. Carver Burke vagyok - mutatkozott be mélyen zengő, bársonyos hangon. - Azért jöttem, hogy segítsek.

Beckett meglepve nézett a férfira. Nem ismerte személyesen, de hallott már a rendőrség alkalmazásában álló pszichiáterről, aki sok nyomozónak és egyenruhásnak segített feldolgozni egy-egy olyan traumát, ami a munkájuk során érte őket. Csak jó dolgokat hallott az orvosról, mégis tartózkodással nézett rá.

Castle jól végigmérte az ismeretlen férfit, aki az eddigi orvosokkal ellentétben nem viselt műtősruhát, sőt fehér köpenyt sem. Sportos, mégis elegáns barna nadrágjában és a kigombolt nyakú pamutingéhez viselt sportzakójában inkább látszott szabadságát töltő üzletembernek, írónak vagy egyetemi tanárnak, mint orvosnak. Kérdőn Beckett-re pillantott, aki láthatóan ismerte az orvost, de nem repesett az örömtől.

- Nincs szükségem segítségre! - csattant Beckett hangja szokatlanul élesen.

- Az előbb is fájt a sebed - árulta el szelíden a nőre mosolyogva Castle, mivel azt feltételezte, hogy az orvos segítségnyújtáson a fájdalomcsillapítást érti. Azt sem bánta, hogy Beckett-től kapott egy szúrós pillantást, ha a gyógyszerektől elmúlik a nő fájdalma. Meglepetésére a férfi elnézően elmosolyodott.

- Ön bizonyára Mr. Castle - nyújtotta az író felé a kezét, mire az csodálkozva bólintott, és kezet fogott a férfival. - Hallottam, hogy Beckett nyomozó mellett dolgozik.

- Hogy dolgozik, az egy kissé túlzás - csipkelődött Kate, akinek egyáltalán nem tetszett a helyzet. Esze ágában sem volt egy agyturkásszal megbeszélni a problémáját. Minek is, hiszen neki nincs is problémája, vagy ha van, akkor is meg tudja oldani egyedül. Egyre biztosabb volt abban, hogy valami olyan történt Isabel Gold öltözőjében, ami vagy rossz fényt vet rá, vagy kínosan érinti, különben Castle lelkendezve mesélte volna el. Az író viszont mindenáron ki akart bújni a válasz elől, ami azt jelezte, hogyha még ő sem meri elmesélni, akkor jobb, ha egy rendőrségi pszichiáter nem tud róla.

- A papírmunkát valóban meghagyom a nyomozóknak, de az ötleteim kincset érnek - vágott vissza pimaszul a nőre mosolyogva.

- Ó! Nem is tudom, hogyan létezett eddig a 12-es őrs! - gúnyolódott a nő. - Bizonyára egy ügyet sem oldottunk meg azelőtt, hogy a zseniális bestseller író betette hozzánk a lábát!

Castle vágott egy bosszús grimaszt, aztán az orvos felé fordult.

- Látja? Már egészen jól van! Pont úgy csipkelődik, mint a sérülés előtt. A válla azonban akkor is fáj! - mutatott határozottan a vágást takaró kötésre.

- Én nem a testet gyógyítom, Mr. Castle. Pszichiáter vagyok - világosította fel barátságosan mosolyogva az írót Dr. Burke, aztán Beckett felé fordult. - Úgy hallottam a kollégáktól, hogy komoly agyrázkódása volt. Az elsődleges vizsgálatok szerint csak a sérülés utáni időszakból van kisebb memóriavesztése, de ha nem bánja, kideríthetnénk, nincs-e nagyobb baj. Furcsa szerzet az agyunk. Egy-egy trauma során előfordul, hogy valami régebbi, meghatározó emléket elrejtünk a tudatalattink mélyére. Gondolom, nem szeretné, ha később kiderülne, hogy életének egy fontos pillanata kitörlődött az emlékezetéből! Minél több idő telik el a trauma után, annál nehezebb előcsalogatni  ezeket az emlékeket.

Beckett elbizonytalanodott. Mi van, ha magától nem fog emlékezni? Talán mégis jobb lenne egy szakemberre bíznia magát. Ha valami kínos dolog derülne ki, Dr. Burke-öt köti az orvosi titoktartás, tehát a kettejük titka maradna a dolog. Na persze meg Castle-é - sóhajtott magában.

Felpillantott az íróra, aki árgus szemekkel fürkészte, és éppen nyitotta a száját.

- Rendben - előzte meg a férfit, mielőtt elfecsegné, hogy neki már bevallotta a részleges amnéziát. - Castle! Menj ki, kérlek! - nézett ellentmondást nem tűrő tekintettel az íróra, ami szöges ellentétben állt kérlelő hangjával.

Castle néhány másodpercig farkasszemet nézett Beckett-tel, aztán bólintott, és szó nélkül kiment a szobából. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, nagyot sóhajtott, aztán a hozzátartozók számára fenntartott váróterem felé indult. Még nem akart hazamenni, mert beszélni szeretett volna a pszichiáterrel, vagy Beckett-tel, hogy megtudja, sikerült-e előhívni az elveszett emléket. Hátradőlt a formatervezett, műbőrborítású széken, fejét a falnak támasztotta, és behunyta a szemét. Fájt, hogy Beckett éppen a csókjukat felejtette el, legfőképpen azért, mert biztosan érezte, hogy nem véletlenül éppen ezt  az izgató, mámorító, fantasztikus pillanatot rejtette el a nő tudatalattija. Talán a nő túlságosan fél attól, hogy a kapcsolatukat alapjaiban változtatja meg az a csók? Vagy tévedett, amikor azt hitte, hogy Kate-re ugyanolyan hatással volt, amikor összeforrt az ajkuk, mint rá? Egyre több kétely gyötörte. Idegesen előrehajolt, és összekulcsolta a kezét. Csak pár percig tudott egy helyben ülni, aztán inkább felállt, végül elvesztette a türelmét, és inkább visszament Beckett szobája elé, és a folyosón rótta a hosszakat. Félóra elteltével egyre gyakrabban nézett az órájára, és türelmetlenül pillantott a szoba zárt ajtaja felé.

- Miért nem ül le a váróteremben? - szólította meg egy fiatal, mosolygós szemű nővér, aki már legalább négyszer elment mellette.

- Szeretnék beszélni Dr. Burke-kel!

- Ó, akkor még legyen türelemmel! A pszichiáterek sokszor órákig benn vannak egy betegnél. Nagyon sápadt. Nem éhes? Lehet, hogy leesett a vércukra - vonta össze a szemöldökét, és olyan tudálékosan méregette az író arcát, mintha orvos lenne. - Miért nem eszik valamit? - kérdezte, aztán a betegek kartonját a melléhez szorítva, aprókat lépve elsietett.

Az étel említésére Castle gyomra nagyot kordult, ami nem is volt csoda, hiszen ugyancsak régen evett. Hirtelen úgy érezte, kilyukad a gyomra, ha nem kap be pár falatot. Újra az órájára pillantott, aztán némi vacillálás után a két emelettel lejjebb levő büféhez indult. Úgy számolta, hogy öt-hat perc alatt végez. Hamarosan jóízűt harapott a méretes sajtburgerből, miközben sietve kerülgette a szembejövő látogatókat, ügyelve, hogy a másik kezében gőzölgő kávé ki ne lötyögjön a pohárból. Megállt Beckett szobája előtt, és éppen belekortyolt a feketébe, amikor egy nővér lépett ki az ajtón.

- Ha Beckett nyomozóhoz jött, ne sokáig zavarja. Kimerült, és pihennie kell - mondta szigorúan az írónak, aki meglepetésében félrenyelte a kévét és cikákolni kezdett.

- Be-bemehetek? Dr. Burke elment? - kérdezte csalódottan, amikor végre megjött a hangja.

- Igen - bólintott a nővér, aztán mintha nem bízna a férfiban, figyelmeztetően felemelte a mutatóujját. - Öt percet kap!

Castle bizonytalanul bólintott, aztán óvatosan kinyitotta az ajtót, és halkan belépett. Összeszorult a szíve, amikor meglátta a csukott szemmel, mozdulatlanul fekvő nőt, aki éppen olyan élettelennek látszott, mint amikor az őrs padlóján feküdt, csak akkor nyitva volt a szeme. Hirtelen újra átélte a pillanatot, ami addig soha nem érzett rémülettel töltötte el, mert néhány másodpercig azt hitte, hogy Kate meghalt. Halkan közelebb lépett, és megállt az ágy végénél. Meglepetésére nem érzett csalódást, amiért a pszichiátert elszalasztotta, Beckett pedig elaludt, mire ideért, és így nem tudhatja meg, hogy sikerrel járt-e az orvos. Úgysem fog addig nyugodni, amíg elő nem hívja a csók emlékét a nő tudatalattijából, addig pedig megpróbál türelmes lenni. Most egyszerűen csak örült, hogy Kate életben van, gyógyul, ráadásul  nyíltan nézheti, ahogy alszik.

Beckett érezte, hogy a nővértől kapott injekció hatására elnehezülnek a szemhéjai, és békés nyugalom árasztja el. Nem volt híve az olyan fájdalomcsillapítóknak, amelyeknek nyugtató hatása is van, de a Dr. Burke-kel folytatott beszélgetés után jólesett, hogy kissé eltompultak az érzékei, és nem töprengett a férfi szavain. Érzékelte, hogy valaki belépett a szobába, de nem volt ereje kinyitni a szemét, csak szemhéja vékony résén át látta, hogy Castle a látogató. Nem akart beszélgetni a férfival az elvesztett emlékről, ezért mozdulatlan maradt. Magában elmosolyodott az elé táruló látványtól, ahogy az író, begipszelt kezében egy pohár kávéval, a másikban pedig egy félig megevett sajtburgerrel sután megállt az ágya végénél,  és oldalra hajtott fejjel, ábrándos tekintettel, elnyíló szájjal őt nézte. Már vagy egy perce állt mozdulatlanul a férfi, amikor Kate megkönyörült rajta.

- Miért nem eszed meg? Még a végén éhen halsz miattam - szólalt meg halkan, és halványan elmosolyodott, amikor a férfi arcán megjelent a jellegzetes, örömteli mosoly, és élvezettel beleharapott a kezében tartott ételbe. - Azt hittem, hogy a homárnál nem adod alább - tette hozzá éllel.

- A sajtburger a kedvencem - vonta meg a vállát Castle, mintha ez teljesen egyértelmű lenne. Miután lenyelte az utolsó falatot, kínos csend telepedett a szobára.

- Khm ... akarsz beszélni arról, hogy ... - kezdte az író, de Kate a szavába vágott.

- Nem!

- Oké - bólintott zavartan a férfi, és hirtelen nem tudta, mit mondhatna. Beckett egyértelműen a tudomására hozta, hogy nem akar a memóriavesztésről beszélni, a nővér pedig azt, hogy hagyja a beteget pihenni, mégsem akarózott elmennie. - Nem baj, ha maradok még egy kicsit? - kérdezte komolyan, mire Kate szemei egy pillanatra észrevehetően nagyobbra nyíltak.

- Nézni akarod, hogyan alszom? - kérdezte lassan kiejtve a szavakat, miközben egyre nehezebbnek érezte a szemhéjait. - Ez ... olyan ...

- Csak vigyázok rád - tárta szét a kezét Castle ártatlanságot színlelve. - Ki tudja, mikor botlasz megint egy elmebeteg hajléktalanba, aki meg akar ölni! Ha én, a marconán jóképű szuperhős nem vigyáznék rád, még a végén bajod esne! - mondta incselkedve, de hiába várta, hogy a nő szellemesen visszavágjon, vagy legalább rosszallóan megforgassa a szemét. Először összevont szemöldökkel fürkészte a nő arcát és figyelte a hosszan elnyúló, lassú lélegzetvételeket, aztán elmosolyodott. Hát mégis büntetlenül nézheti az alvó nőt! Sokáig nézte a gyönyörű arcot, a néha megrebbenő szempillákat, a résnyire nyíló érzéki ajkakat, amikor hirtelen egy merész gondolat fészkelte be magát az agyába.