Slamasztikában 1/34

A kezében virágcsokorral belépő íróra azonban nem számított, de kellemes meglepetésként érte a megjelenése. Már biztosan nem fog unatkozni!
- Nocsak, Mr. Castle! - nézett csodálkozást tettetve a férfira, aki egy pillantással felmérte, hogy Kate sokkal jobban van, mint előző nap, ezért magabiztosan, arcán a legsármosabb mosolyával lépett az ágyához.
- Gondoltam, hozok egy kis színt ebbe a sivár világba - nézett körbe a fehérre festett, minden dísztől mentes kórházi szobán. Kissé öntelten a nőre mosolygott, de amikor látta, hogy Beckett rosszallóan összevonja a szemöldökét, hozzátette: - Mármint, azért hoztam ezt - emelte feljebb a kezében tartott színpompás csokrot.
- Aha - forgatta meg Kate a szemét, mert pontosan tudta, hogy a férfi nem a virágra értette a mondatot, hanem magára.
- Elég unalmas lehet itt, úgyhogy, gondoltam, feldobom egy kicsit a hangulatot - villant huncutan az író szeme.
- A betegeknek pihenni kell, tehát az unalom itt szinte követelmény - próbálta lelombozni a férfi lelkesedését, de az tántoríthatatlan volt.
- Beszéltem az orvossal, aki úgy látta, hogy kimondottan jót tenne egy kis beszélgetés - mondta ártatlan arccal, miközben a virágot egy vázába tette, aztán kényelembe helyezte magát az ágy melletti széken, mint aki hosszú ideig szándékozik maradni.
- No és, miből gondolja, hogy én is beszélgetni szeretnék, nem mondjuk aludni, vagy olvasni?
- De hát velem beszélgethet! - húzta ki magát az író, mint aki nem is érti, hogyan lehet ilyet kérdezni, aztán huncutul elmosolyodott. - Csak nem hagyna ki egy ilyen lehetőséget?
Ösztönösen magázni kezdte Beckett-et, mint a megismerkedésükkor. Deja vu érzése támadt, amikor a meglátta a nő bosszús, rosszalló tekintetét, és már nem is nagyon bánta, hogy újra átélheti a megismerkedésük kihívásokkal teli pillanatait.
- Attól, hogy híres és gazdag, még nem biztos, hogy jó beszélgetőpartner - szúrta oda Kate.
- Író vagyok, a szavak embere. Higgye el nem fog csalódni!
Beckett összevonta a szemöldökét, hogy szigorú tekintetet produkáljon,  és összeszorította a száját, hogy elnyomja az arcára kívánkozó mosolyt. Az elmúlt hónapokban kezdte megismerni az írót, és egyre inkább sejtette, hogy a magabiztos, öntelt viselkedés sokszor csak álca, hogy kivívja a környezete figyelmét és elismerését, amire úgy áhítozik, mint egy kisgyerek.
- Na és miről szeretne velem beszélgetni? Eldicsekedne, mekkora példányszámban kelt el az utolsó Derrick Storm regénye? - húzta el megvetően a száját, mire a férfi arcán először átsuhant egy sértődött grimasz, de a következő pillanatban felcsillant a szeme.
- Szóval, ismeri az írásaimat?
- Csak láttam egy cikket valamelyik magazinban, hogy kinyírta a főszereplőjét, mert írói válságban van - csipkelődött Kate, de láthatóan csak egy pillanatra tudta megingatni a férfi önbizalmát, mert az csak rántott egyet vállán.
- Maga hisz az újságoknak? Öreg hiba! Már dolgozom az új könyvemen, ami sokkal nagyobb siker lesz, mint a Storm sorozat volt.
- Új főszereplője lesz? - kérdezte a nő, játszva  az emlékezetkiesést, és kíváncsian várta a választ.
- Igen, de hogy ki, az egyelőre hadd maradjon az én titkom - mosolygott titokzatosan a férfi.
Néhány másodpercnyi csend telepedett rájuk. Beckett érezte, hogy a férfi zavarba jött. Valószínűleg nem akart hazudni, de el sem akarta árulni, hogy kiről mintázza az új karakterét. A csendet végül Beckett törte meg.
- Az új regény miatt járt a kapitányságon? - könyörült meg a kérdéssel a férfin
- Igen - bólintott megkönnyebbülten az író. - Anyagot gyűjtök. Ez a mostani ügyük egy nagyon érdekes sztori. A nyomozás menetére is kíváncsi vagyok, arra, hogyan állapították meg az áldozat személyazonosságát, hogyan jöttek rá arra, hogy nemet akart változtatni, a betegségére, a mexikói útjára, arra, hogy a transzvesztita klub menedzsere a szeretője, hogy Isabel Gold zsarolta, és persze arra is, hogyan került a képbe az az eszelős Bicska, akit leterítettem - sorolta egy szuszra, miközben árgus szemekkel figyelte a nő minden rezdülését. Úgy jött a kórházba, hogy elfogadta a helyzetet, hogy Beckett elfelejtett, és az volt a szándéka, hogy újra elfogadtassa magát vele, de teljesen elbizonytalanodott, amióta az orvossal beszélt. Noha az orvos azt mondta, az agyrázkódás során gyakran előfordul a rövidtávú memória zavara, látta a csodálkozást a tekintetében, amikor elmondta neki, hogy a nyomozó csak rá nem emlékszik. A doktor a kezét széttárva jegyezte meg, hogy az emberi agy még mindig sok titkot rejt az orvostudomány számára, és egy ilyen trauma után bármi előfordulhat. A bizonytalan válasz miatt újra eljátszott a gondolattal, hogy a nő csak meg akarja viccelni, és csak megjátssza a memóriavesztést. Ha így van, akkor viszont előbb-utóbb el fogja árulni magát, ha a nyomozásról beszélnek. Meg volt győződve róla, hogy a nő nem olyan jó színész, mint amilyen jó megfigyelő ő. Persze fenntartotta a lehetőséget, hogy Kate mégsem emlékszik rá, akkor pedig a nyomozással kapcsolatos szellemes megjegyzéseivel újra elkápráztathatja a nőt, és megszerettetheti magát vele. Egyelőre azonban csak annyit tapasztalt, hogy Kate meglepetten összehúzta a szemöldökét, és érdeklődve szegeződött rá a gyönyörű, zöld szempár.

- Hm ... - Beckett sóhajtott egyet, és úgy tett, mintha erősen koncentrálna. Minden színészi képességét elő kellett szednie, hogy a fürkészőn rászegeződő, élénken csillogó kék szemek ne lássanak át rajta. - Úgy látom, elég sokat tudott meg az ügyről. A Kapitány nem szokta átadni a jelentéseket idegeneknek. Mivel vívta ki, hogy maga beleolvashatott? - kérdezte, mintha nem látna más magyarázatot arra, hogy ennyi részletet tud egy kívülálló az aktuális nyomozásról.

- Nemcsak Montgomery kapitány a forrásom - tért ki a válasz elől Castle. - A nyomozás logikáját és izgalmát különben sem adja át egy száraz jelentés.
- Csak nem maga is nyomozott az ügyben? Magánnyomozót játszott?
- Hát, csak kérdezősködtem itt-ott - vonta meg a vállát a férfi, aztán megpróbálta a nyomozásra terelni a szót. - Kíváncsi lennék, hogyan derítették ki az áldozat személy azonosságát. Tudja, élethűen akarom megírni a könyvemben a hasonló jelenetet.
Beckett tudta, mire megy ki a játék, de csak mosolygott magában. Ilyen könnyen nem húzza csőbe az író!
- Az orvosszakértőnk kiszúrta, hogy nemet akart változtatni a fiú, így könnyű volt ráakadni az orvosra, akihez a hormonkezelésre járt, ő pedig azonosítani tudta. Nos? Mire kíváncsi még? - kérdezte kihívóan mosolyogva.
Castle bosszankodva vette tudomásul, hogy ezzel nem tudta kiugrasztani a nyulat a bokorból, ugyanakkor nem kerülte el a figyelmét a nő túlságosan magabiztos mosolya, amitől egyre inkább olyan érzése volt, hogy Beckett és a fiúk tréfájának az áldozata. Hirtelen nem tudta, mi bosszantaná jobban, ha a nő valóban elfelejtette volna, vagy ha gonosz kis játékot játszik vele.
- Hm ... mondjuk ... érdekes lehetett egy transzvesztita klubban nyomozni - nézett kíváncsian a nőre, miközben érezte, hogy kellemes borzongás fut végig rajta. Emlékeiből visszatarthatatlanul tört elő a pillanat, amikor lágyan a nő puha, érzéki ajkához ért az ajka. Az Isabel Gold öltözőjében átélt csók mámorító érzése beleégett minden sejtjébe. Kizártnak tartotta, hogy Beckett-ből ne váltotta volna ki ugyanazt a reakciót az érintés, mint belőle, ezért mindenképpen a csókra akarta terelni a beszélgetést. Ha valóban nem emlékszik rá a nő, akkor ez az emlék az, ami előhívhatja az elvesztett emlékeket, ha viszont csak megjátssza a memóriavesztést, akkor ez az egyetlen dolog, ami zavarba hozza, és így le tudja leplezni. Elhessegette a csók boldogító emlékképeit, és minden idegszálával Beckett arcát fürkészte.
- Igen, nem mindennapi helyszín egy ilyen klub - kezdte elmerengve Kate. Furcsa, bizonytalan érzés kerítette hatalmába, de megpróbált nem foglalkozni vele, inkább részletesen leírta a klubot, a pultos fiútól kapott információkat, a színpadi produkciókat.
- Ki is hallgatta azt az Isabel Gold nevű énekesnőt és a rendőrjelmezes énekeseket is, ugye?
- I-igen - mondta ki nehezen a szót Kate. Az iménti rossz érzés teljesen hatalmába kerítette. Hirtelen zavarossá váltak az emlékei, ami megdöbbentette és szorongással töltötte el. Utálta, ha nem volt ura egy helyzetnek, vagy éppen a saját életének, és most pontosan ezt érezte. Emlékezett, hogy a színpadi produkciók után elindult a színpad mögötti öltözőkhöz. Látta maga előtt a kanyargó folyosót, emlékezett az Isabel Gold feliratú névtáblára, sőt még arra is, hogy amikor megállt az ajtó előtt, bentről hangos nevetés hallatszott. A képek és a hangok olyan élénken élt az emlékezetében, hogy minden apró momentumra emlékezett, ezért is döbbent meg, hogy nem tudta felidézni, hogy mi történt aztán, hogy belépett azon az ajtón. Képek villantak fel a szeme előtt, információk ugrottak be, amelyeket elraktározott az agya, de nem tudta őket összekapcsolni. Látta az öltözőtükör előtt ülő Isabelt, aztán megjelent előtte Lulu, Fifi és Mimi túlsminkelt arca, egy magas talpú ezüstcsillámos cipő, rózsaszínű, lengedező strucctollak, látott egy ezüstcsillámos alakot látott kirohanni az öltözőből, emlékezett, hogy felemelte a jelvényét és bemutatkozott, hallotta Lulu vihogását, és Isabel érzékien búgó hangját, amint valakinek azt mondja, hogy Macifiú.
- Minden rendben? - rántotta vissza Kate-et a zavaros emlékekből Castle hangja. Megpróbálta rendezni a vonásait, mert a férfi őszinte aggódással méregette.
- Persze - mondta, miközben nyelt egyet, aztán megpróbált válaszolni a férfi rég feltett kérdésére. - Szóval ... igen, beszéltem Isabel Gold-dal és a rendőrjelmezes férfiakkal is hátul, a színpad mögötti öltözőben - kezdte lassan, hátha visszatérnek az emlékei, de mivel ugyanolyan zavaros képsorokat látott csak, mint az imént, zavartan elfordította a fejét a férfi fürkésző tekintete elől. - Azt hiszem, a jegyzőkönyvekből pontosabb választ kap arra, mit tudtam meg tőlük, mint az én elbeszélésemből - tért ki a pontos válasz elől, amikor rájött, hogy fogalma sincs, mi történt Isabel Gold öltözőjében.
- Nincs kedve inkább elmesélni, mi történt az öltözőben? - kérdezte letörölhetetlen sármos mosollyal az arcán Castle, mintha észre sem vette volna, hogy Beckett viselkedése hirtelen megváltozott.
- Nem, nincs kedvem! - csattant Kate hangja ingerültebben, mint szerette volna.
Az író összerezzent, és elkomolyodott. Lehet, hogy eddig játszott vele a nő, de biztosan tudta, hogy ennek a pillanatnak semmi köze a színjátékhoz. Pár másodpercig hallgatott, és nézte Beckett dühösen összeráncolt homlokát, feszült vonásait, összeszorított ajkait, aztán halkan megszólalt.
- Nem emlékszel arra, hogy mi történt az öltözőben, ugye? - kérdezte rekedt hangon. Feszülten figyelte a mozdulatlanul fekvő nőt, és várt. Ólomlábakon járt az idő, de végre Kate nyelt egyet, aztán lassan feléje fordult. Látta a gyönyörű, zöld szemekből áradó kétségbeesést, és érezte, hogy összeszorul a gyomra, miközben a választ várta.