- Na és mit keresett az őrsön, Mr. Castle? - kérdezte kihívóan.
Az író egy pillanatig vacillált. Tegyen úgy, mintha csak véletlenül járt volna ott valami ügy kapcsán, vagy tárja fel az igazságot, és szembesítse a nőt az emlékezetkiesésével? Egyik sem tűnt jó ötletnek, hiszen mindegyiknek megvolt a maga hátulütője.
- Hm ... a Sors odavezérelt, hogy megmentsem egy gyönyörű nyomozó életét - tért ki a konkrét válasz elől, és csibészesen a nőre mosolygott. A hatás nem maradt el. Beckett - mint mindig, ha Castle-ből előtört az egoista énje - égnek emelte a tekintetét, de a férfi figyelmét nem kerülte el a nő arcán átsuhanó mosoly, ami elbizonytalanította. Beckett-et a megismerkedésükkor rettentően idegesítették az öntelt beszólásai. Ha nem emlékezne rá, most is úgy reagálna, mint akkor. Lehet, hogy csak játszik vele?
- Elég nagy őrültség volt rávetnie magát egy dühöngő, késsel hadonászó bűnözőre - jegyezte meg Kate.
- Hát, talán mert nem vagyok egy átlagos fickó, és néha őrültségeket csinálok - húzta fel egy pillanatra a szemöldökét a férfi, miközben huncut mosolyra húzta a száját.
Beckett-nek deja vu érzése volt. Az első találkozásukkor ugyanilyen pimasz tekintettel nézett rá a férfi, és sem akkor, sem most nem tudta, miért képtelen ellenállni neki.
- No, és azon kívül, hogy James Bondot játszott az őrsön, mi keresnivalója volt ott?
Castle magában sóhajtott. Újra a kiindulópontnál voltak.
- Érdekel az ügy, amiben most nyomoz, és Montgomery kapitány engedélyt adott, hogy betekintsek a kulisszák mögé - mondta, miközben azon gondolkodott, hogyan bizonyosodhatna meg arról, hogy Beckett nem járatja-e vele a bolondját.
- Nem volt jó ötlet a kapitánytól - húzta el a száját a nő bosszúsan, és ezt az érzést még csak meg sem kellett játszania. - Egy civilnek nincs semmi keresnivalója az őrsön.
- Akkor sem, ha éppen ennek a civilnek köszönheti, hogy nem szurkálta halálra egy gyanúsított? - kérdezte kissé sértődötten az író.
Beckett néhány másodpercig farkasszemet nézett a férfival, aztán sóhajtott egy aprót, mielőtt megszólalt.
- A civilekkel csak baj van. Maga sem mérlegelte a következményeket, és felelőtlenül leteperte azt az őrültet, amivel veszélybe sodorta magát - mondta szenvtelenül, de a következő pillanatban elmosolyodott. - Köszönöm - csengett őszinte hála a hangjában.
- Mit is? - kérdezte értetlenkedést színlelve a férfi. Szerette volna kikényszeríteni, hogy Beckett kimondja, megmentette az életét.
A nő habozott pár másodpercig. Pontosan tudta, mire vágyik Castle. Noha szerette ugratni, most úgy érezte, tisztességtelen lenne, ha viccet csinálna a férfi nagyszerű tettéből.
- Köszönöm, hogy megmentette az életemet - mosolygott rá, de meglepetésére a férfi arcán nem diadalittas, hanem szeretetteli mosoly jelent meg.
- Mindig - mondta halkan, miközben átható kék szemével fogva tartotta a nő tekintetét. Mindketten érezték, hogy a hirtelen meghitté vált pillanatban elhangzó szónak különös jelentősége van. Nyílt a szoba ajtaja, és a varázs megtört. Beckett elkapta a tekintetét, Castle pedig nyelt egyet zavarában, és a belépő orvos felé fordult.
Az alacsony, középkorú orvos szúrós tekintettel mérte végig a könyökmankóra támaszkodó, begipszelt kezű írót. Borostás arca, és a zöld műtősruha fölé hevenyészve felhúzott gyűrött fehér köpeny arra utalt, hogy akárcsak a Castle-t ellátó traumatológus, ő is a sürgősségin töltötte az éjszakát, és a fáradtságtól meglehetősen morcossá vált. Közvetlenül mögötte bűnbánó tekintetű fiatal nővér szedte szaporán a lábait, hogy tartani tudja a tempót rohanó főnökével.
- Maga mit lábatlankodik itt? - dörrent haragosan az orvos hangja, aztán fújtatott egy nagyot. - Hozzátartozó? - kérdezte türelmetlenül.
- É-én ...
- Szóval, nem - állapította meg az orvos. - A betegnek nyugalomra van szüksége, úgyhogy kérem, távozzon! - intett fejével az ajtó felé, aztán több figyelmet nem szentelve az íróra, a nővérhez fordult. - Kérek egy új laborvizsgálatot, és kössön be még egy infúziót!
Castle olyan lassan vánszorgott az ajtó felé, ahogy csak tudott, és folyamatosan hátrafelé pillantott. Minél többet meg akart tudni Beckett állapotáról, és mivel az orvos egyáltalán nem foglalkozott vele, esélye volt elcsípni néhány fontos mondatot. A morcos orvos viselkedése hirtelen mintha száznyolcvan fokos fordulatot vett volna, arcán ellágyultak a vonások, és együtt érző tekintettel állt meg Beckett ágya mellett.
- Csillapodott a fejfájása a csodaszeremtől? - kérdezte meleg hangon, miközben barátságos mosolyra húzódott a szája.
- Igen.
- Hányinger? Szédülés?
- Egészen jól vagyok. Akár haza is engedhet - mondta magabiztosan Kate, mire az orvos jóízűen elnevette magát.
- Felejtse el! Higgyen nekem! Csak addig érzi jól magát, amíg fekszik. Néhány napig mindenképpen benntartom megfigyelésre. Hogy is hívják? - kérdezte, mintha csak úgy mellékesen érdekelné a beteg neve.
- Kate Beckett nyomozó vagyok.
- Milyen nap van ma? - tette fel váratlanul a következő kérdést, a férfi.
Castle éppen a kilincsre tette a kezét, de megállt a mozdulata. Tudta, mi az orvos szándéka. Néhány egyszerű kérdéssel fel akarja mérni, milyen állapotban van az ágyrázkódás után a betege memóriája. Még levegőt is elfelejtett venni, olyan szorongva várta a nőválaszát, aztán halkan sóhajtott, amikor Beckett megmondta a pontos dátumot.
- Mivel foglalkozik?
- Gyilkossági nyomozó vagyok a 12-es őrsön.
- Emlékszik, hogyan került kórházba?
Kate nyitotta a száját, aztán döbbenten becsukta. Emlékezett a támadás előtti pillanatokra, de most döbbent rá, hogy fogalma sincs, hogyan került a kórházi szobába, ahogy arra sem emlékezett, hogy milyen vizsgálatokon esett át. Bicska szúrása és a zuhanás érzése volt az utolsó érzés, amit fel tudott idézni, aztán csak az őrjítő fejfájásra emlékezett, és arra, hogy meglátogatták a fiúk, és azzal poénkodtak, hogy Castle attól fél, hogy elfelejtette.
- Gondolom, mentő hozott be - csengett bizonytalanul a hangja.
- Kik a munkatársai?
- Esposito és Ryan nyomozók - vágta rá magabiztosan.
- És az úr? - mutatott az ajtóban toporgó íróra az orvos. - Őt mióta ismeri?
Beckett bosszúsan vette tudomásul, hogy a saját csapdájába esett. Ha az igazat mondja, akkor nem tudja tovább játszani Castle előtt a memóriavesztést, ha hazudik, akkor meg az orvos nem akarja majd hazaengedni a kórházból.
Castle elnyíló szájjal, lélegzetvisszafojtva várta a választ, de amikor Beckett elkapta róla a tekintetét, és bizonytalanul hallgatott kaján mosoly jelent meg a szája sarkában. Egyre jobban megerősödött a gyanúja, hogy a nő csak a bolondját járatta vele, és várta a pillanatot, amikor muszáj lesz színt vallania.
Kate felpillantott az íróra, és csak az alig észrevehető önelégült arcra kellett néznie, hogy döntsön.
- Ma találkoztunk először - húzta össze a szemöldökét, mintha minden erejével igyekezne felidézni egy emléket. - Bár évekkel ezelőtt is láttam egy dedikáláson - tette hozzá, és elégedetten látta, ahogy Castle arcára kiül a döbbenet.
Martha úgy viharzott be az ajtón, mit egy hurrikán.
- Mi az ördögbe keveredtél már megint Richard? - sivított a hangja, miközben felháborodásának nyomatékot adva mindkét kezét felemelte, és sietősen lépkedett a kanapén ücsörgő fia felé, aki az éles hang hallatán vágott egy fájdalmas grimaszt, és a füléhez kapta a kezét.
- Nem keveredtem semmibe - morogta maga elé meggyőződés nélkül.
- Ugyan, Kisfiam! - legyintett az asszony. - Már mindent tudok!
- Akkor minek kérdezted, hogy mibe keveredtem? - próbált poénkodni szomorkásan.
Martha elgondolkodva nézett végig a fián. Rég elmúlt dél, de még mindig pizsamában volt, haja csapzottan hullott a homlokába, kedvetlen volt és morózus.
- Ha jól sejtem, nem egy begipszelt kéz a legnagyobb probléma - mondta szelíden, miközben leült a férfival szemben, és átható kék szemét kutatón rászegezte.
Castle néhány másodpercig hallgatott. Nem tudta, hogy fogalmazhatná meg a benne kavargó érzéseket anélkül, hogy nevetségessé ne válna, ugyanakkor az anyja volt az egyetlen ember a világon, aki mindig ki tudta húzni az érzelmi zűrzavar örvényéből.
- Elfelejtett. Beckett-nek agyrázkódása volt, és elfelejtett - szólalt meg halkan. - Mindenre és mindenkire emlékszik, csak engem törölt az agya. Valami oka van, hogy pont rám nem emlékszik. Azt hittem, csak megjátssza, hogy idegesítem és ki nem állhat, de mi van, ha az agya azért törölt engem és a közös emlékeinket, mert valóban utál? - nézett kétségbeesetten az asszonyra.
- Akkor talán itt lenne az ideje, hogy megkedveltesd vele magad - mosolygott rá szelíden Martha, miközben biztatón végigsimított a férfi arcán, aki egy pillanatig hálásan nézett rá, aztán hirtelen elvigyorodott.
- Azt hiszem, tudom is, hogyan fogjak hozzá!
- Richard! Ne vesd el a sulykot! - sóhajtott nagyot a nő.
- Dehogy! Hiszen ismersz! Csak elkápráztatom a szellemes logikámmal! - húzta fel egy pillanatra a szemöldökét, aztán felállt, és bicegve a hálószoba felé indult, hogy felöltözzön.
- Nem azt mondtad egyszer, hogy azzal kergeted az őrületbe? - kiáltott utána figyelmeztetően Martha, de érezte, hogy fia rá sem hederít.
Castle a kezében tartott színpompás tavaszi virágcsokorra pillantott, aztán végigsimított a haján és megigazította az inggallérját, mielőtt kopogott volna a kórházi szoba ajtaján. Azt már tudta, hogy Beckett sokkal jobban van, mint előző nap, de még nem engedték haza az orvosok.
Kate jól érezte magát, és nem értette, miért nem mehet még haza. Idegesítette a semmittevés, ezért megörült, amikor nyílt az ajtó, mert azt hitte, az orvosa lép be rajta, és meggyőzheti, hogy nem lesz semmi baja, ha hazaengedi. A kezében virágcsokorral belépő íróra azonban nem számított, de kellemes meglepetésként érte a megjelenése. Elmosolyodott. Már biztosan nem fog unatkozni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése