Slamasztikában 1/32

- Úgy értitek, hogy rám nem emlékszik?

Kate a válla alatti kötésre, majd a karjába kötött infúzióra pillantott, és hálát adott az orvostudománynak, hogy már kifejlesztettek olyan fájdalomcsillapítót, ami megszabadította ez elviselhetetlen fejfájástól. Bár sejtette, hogy az a békés nyugalom, ami eluralkodott rajta, ugyanennek a szernek a hatása, de azt sem bánta. Könnyűnek és gondtalannak érezte magát, mégsem kívánt felkelni, talán mert ösztönösen tudta, hogy ha függőlegesbe kerülne, visszatérne a mindent felülíró fájdalom a tarkójában. Elmosolyodott. Eszébe jutott Ryan gondterhelten ráncolt homloka, aggódó tekintete, ami szöges ellentétben állt Esposito meleg, barna, megnyugtatón csillogó szemeivel és optimistán mosolygó arcával. Örült a fiúknak. Tudta, hogy az életét is rájuk bízhatná, és bár nem mutatta, jólesett neki, hogy féltik, ráadásul megtudta, mi is történt valójában vele. Emlékezett Bicska támadására, de aztán egy időre elvesztette az eszméletét, ráadásul a feje annyira hasogatott, hogy mire a mentőbe került, a fájdalom teljesen átvette akarata felett az uralmat. Na és ott volt Castle! Mit kezdjen ezzel a helyzettel? Pont az írónak kellett megmentenie az életét? Most aztán újra próbálkozhat lassan letörni az egekig érő egóját! Egy pillanatra bosszúsan összeráncolta a homlokát a gondolatra, aztán elmosolyodott. Furcsa volt látni a képzelet világában élő férfit, ahogy James Bondként vetődik egy késes, elmebetegként viselkedő bűnözőre. Mintha két, egymással szöges ellentétben álló világ ütközött volna.

Még mindig mosoly játszott az arcán, amikor halk kopogást hallott. 

Castle szorongva nyomta le a kilincset, és csak abban reménykedett, hogy a fiúk csak a bolondját járatták vele, amikor nagyban bólogattak a kérdésére, hogy Beckett őt felejtette-e el. Még Ryan arcáról sem tudta leolvasni, hogy a sajnálkozás miatt vág olyan furcsa képet, vagy feltörekvő nevetését akarja elfojtani, amikor Esposito azt ecsetelte, mennyire sajnálja, hogy újra kezdheti a teperést, hogy elnyerje Beckett szimpátiáját, vagy legalább azt, hogy elviselje. Érezte a kissé gúnyos hangsúlyt, de az inkább megerősítette abban, hogy a nő valóban nem emlékszik rá. Vett egy nagy levegőt, miközben lassan benyitott a szobába. Amikor meglátta Beckett-et, minden kétsége feledésbe merült. Nem érzett mást, csak megkönnyebbülést, és felszabadult örömöt. A nő kisimult arccal, halványan mosolyogva, éber tekintettel nézett rá, ezért felbátorodva belépett. A fiúk szereztek neki egy mankót, mielőtt magára hagyták a folyosón, így most kissé ügyetlenül egyensúlyozva bicegett az ágy felé. 

Kate nem lepődött meg az író látogatásán, mert Ryan-ék mondták, hogy összeszedett néhány zúzódást, és még itt van a kórházban. Egy pillanatra zavarba jött a saját érzéseitől. Más helyzetben talán dühös lett volna magára, amiért nemcsak egyszerűen örül a férfi jelenlétének, hanem egyenesen várta, hogy megjelenjen, de így, hogy éppen csak megmenekült egy veszélyes helyzetből, hagyta, hogy a kellemes érzés eluralkodjon rajta.

Castle zavarában megköszörülte a torkát, és a mankóját ide-oda igazgatva próbált megállni az ágya mellett.

- Örülök, hogy jól vagy! - mondta halk, rekedtes hangon, de szelíd szeretettel mosolyogva, de talán mivel Beckett nem reagált azonnal az őszinte mondatra, a férfi aggódva kezdte fürkészni az arcát. - Ugye, emlékszel arra, hogy mi történt? - kérdezte összehúzott szemekkel.

Kate-et nem lepte meg a kérdés, mert eszébe jutott, hogy Esposito azon poénkodott, milyen rémült volt Castle, amikor felmerült a memóriavesztés lehetősége. A férfira pillantott. A szorongva várakozó tekintet és a beharapott alsó ajak arra utalt, hogy nem véletlenül tette fel a kérdést, és már egészen biztos volt abban, hogy a két nyomozó alaposan megtréfálta az írót. Hirtelen mintha az ördög bújt volna bele, úgy érezte, jó móka lesz, ha csatlakozik hozzájuk. 
- Hm ... igen ... - kezdett bele távolba révedő tekintettel bizonytalanul, miközben úgy tett, mintha erősen gondolkodna.  - Vagyis ... emlékszem, hogy Eric White gyilkossági ügyében nyomoztam, és egy Bicska nevű hajléktalant hallgattam ki, aztán inni akartam egy kávét, és a pihenőbe indultam. Valaki a nevemet kiáltotta, mire megfordultam. Csak azt érzékeltem, hogy az a nagydarab hajléktalan készül valamire, de aztán megláttam a kést, amit a magasszárú cipőjéből húzott elő. Láttam, hogy felegyenesedik, és a magasba lendíti a kést. Aztán ... aztán lesújtott - mondta. Pár másodpercre elhallgatott, és elgondolkodva Castle-re nézett. - Emlékszem magára - bólintott magabiztosan. - Maga vetődött rá arra az őrültre. Megmentette az életemet - mondta tágra nyílt szemekkel nézve az először megkönnyebbülten elmosolyodó, aztán döbbenten rámeredő íróra.

Castle eleinte bosszankodott, hogy Esposito rá tudta szedni, holott Beckett minden apró részletre emlékszik, de a nő utolsó mondatai megzavarták. Miért beszél róla magázódva? Értetlenül pislogott egyet, de amikor a nő folytatta, még a szája is elnyílt meglepetésében.

- Igazi rendőrvetődés volt. Maga is nyomozó, ugye? Most helyezték a tizenkettesekhez?

- É-én nem vagyok rendőr - nyögte Castle, miközben azt kívánta, bárcsak inkább megtréfálták volna a fiúk!

- Á! Szóval FBI ügynök - ragyogott fel Beckett arca, mintha valami nagy felfedezést tett volna, miközben magában egyre jobban derült az elképedt férfin. 
- Ne csináld Beckett! Tudom, hogy csak meg akarsz leckéztetni - nevetett erőltetetten Castle, de amikor Beckett értetlenül megrázta a fejét, elkomorult.  - Ez nem jó vicc - mondta, aztán olyan arccal, mint aki lassan elfogadja a megváltoztathatatlant, nyelt egyet. - Tényleg nem ismersz meg? 
Beckett szíve már majdnem megesett a férfin, mégis jólesett még egy kicsit kínoznia, mert úgy érezte, ezzel visszavághat a pimasz bosszantásokért. Úgy tett, mintha erősen gondolkodna, aztán hirtelen felderült az arca. 
- Ó igen! Tényleg ismerem! - lelkendezett, mintha megtalálta volna a bölcsek kövét, amivel sikerült megkönnyebbült mosolyt csalnia Castle arcára, bár a férfi nem értette, miért magázza még mindig Beckett. - Maga Richard Castle, a bestseller író! Azért nem ismertem meg eddig, mert a könyvei borítóján sármosan mosolyog, most viszont inkább egy ijedt kisfiúra emlékeztet. Igen, ismerem magát! Emlékszem, hogy éppen abban a könyvesboltban dedikált, amelyikbe betértem a legújabb James Patterson könyvért - mondta könnyedén, bár az író arcát látva kezdte úgy érezni, hogy túllőtt a célon, ezért jónak látta, ha simogatja a férfi hiúságát egy kis dicsérettel. - Író létére szép vetődés volt! James Bond is megirigyelhette volna! A legtöbb embernek meg sem fordult volna a fejében, hogy a földre teperjen egy késsel hadonászó hajléktalant.
- Hát, lehet, hogy nekik több eszük van - vágott egy grimaszt Castle. - A bűze még mindig az orromban van - rázkódott meg látványosan, aztán az orrához húzta a pulóverjét, és elfintorodva morgott maga elé. - Azt hiszem, ezt sem veszem fel többé.
Még néhány másodpercig szomorúan gondolt arra, hogy Beckett számára feledésbe merült az együtt töltött idő, ami tele volt évődéssel, humorral, szellemi kihívással, de leginkább valami megmagyarázhatatlan vonzalommal, de mire tekintetét a nőre emelte, felülkerekedett optimista énje. Újra azt az izgalmat érezte, mint amikor az első közös ügyük után eldöntötte, hogy meg akarja fejteni ennek a különleges nőnek a rejtélyét, és el akarja hódítani a szívét. A gondolatra, hogy most sokkal könnyebb dolga lesz, hiszen míg Beckett nem emlékszik kettejük izgalmas, ugyanakkor pajkos játékára, ő már pontosan tudja, hogyan reagál a nő az egyes helyzetekben.
- Igen, Richard Castle vagyok! - húzta ki magát magabiztosan.
Mialatt az író lehajtott fejjel a ruháját szagolgatta, Kate elmosolyodott, és arra gondolt, itt az idő, hogy megkegyelmezzen neki, és elárulja, hogy nincs semmiféle memóriavesztése. Már nyitotta a száját, amikor a férfi felemelte a fejét, és ránézett. Már nemegyszer tapasztalta, hogy Castle hangulata pillanatok alatt tud optimistává változni, mégis meglepődött a mosolygó arcon, amiről lerítt a határtalan önbizalom, és a kék szemeken, amelyek ugyanolyan pimaszul csillogtak, mint amikor Montgomery kapitány bejelentette, hogy az író háttérkutatásokat folytat, és addig marad az őrsön, ameddig ő akar. Mint mindig, most is ugyanazt a reakciót váltotta ki belőle ez a tekintet és ez a mosoly: bosszúságot, kihívást és izgalmat. Pontosan tudta, mire gondol a férfi, ezért már esze ágában sem volt felfedni az igazat.
- Na és mit keresett az őrsön, Mr. Castle? - kérdezte kihívóan.