Változatok egy témára 7/52

Castle kétségbeesett ellenkezésével nem törődve felkelt, leült a férfi ágya szélére, és megfogta a kezét.
Fejét lehajtva másodpercekig csak simogatta a finom, mégis erős kezet, aztán vett egy nagy levegőt, és felnézett a férfi kék szemébe.
- Castle, én még soha nem féltem úgy, mint a raktárban - suttogta, aztán mutatóujját Castle szólásra nyíló szájára tette. Végig akarta mondani, amit érzett, amit gondolt. - Nem attól féltem, hogy meghalok, hanem attól, hogy elveszítelek. Soha ... soha többé nem akarom újra átélni azt az érzést.
Castle nézte a végtelen szomorúságot tükröző arcot, érezte a nő ujjainak finom simogatását a kézfején, miközben cikáztak a gondolatai, vajon Kate miért akar beszélni az érzéseiről. Kate Beckett-nek egy másik arcát ismerte meg, amióta elfogadta a szerelmét, már látta a szenvedélyes, az érzékeny, a gyermeki énjét, megtapasztalta, mennyire nemcsak kemény, elhivatott nyomozó, de azt is, hogy a lelke mélyén igazi nő, aki mindennél jobban vágyik a szerelemre, a biztonságra, a családra. Egy dolog azonban nem változott: Kate nagyon ritkán beszélt a félelmeiről, és ha megtette, annak mindig köze volt a jövőjükhöz.
- Én sem - mondta halkan, és nyelt egyet, hogy elnyomja a feltörni készülő rossz érzést, amit az emlék felidézése jelentett.
- Tudom kicsim, de nemcsak erről van szó - nézett olyan szemekkel Kate az íróra, hogy az megijedt. Még sosem látta ezt a végtelen szomorúságot tükröző tekintetet! - Castle, én eddig egy álomvilágban éltem. Azt hittem, a munkám csak egy része az életemnek, a másik része a kettőnk közös élete, és abban a hiú ábrándban ringattam magam, hogy ez a kettő összeegyeztethető, de már látom, hogy nem. Először csak attól féltem, hogy azért nem fog működni a kettőnk kapcsolata, mert különböző világokból jöttünk, de már látom, hogy nem ez a baj. Rendőr vagyok Castle. A hivatásomban a bűn vesz körül, és a bűnös lelkek sokszor gyávák és bosszúállók. Ha bántani akarnak, nem jönnek velem szemtől szembe, hanem azok ellen fordulnak, akiket szeretek. Ha velem maradsz, örök veszélyben lesz az életed, de talán még Alexis, vagy Martha élete is, vagy a kisbabánké, akire annyira vágysz. Ez a munka az én életem. Nélküle semmi vagyok, de nincs jogom engedni, hogy emiatt te szenvedj.

A férfi hallgatta a szavakat, nézte a máskor életteli zöld szemeket barnává sötétülni, ahogy megjelenik bennük a fájdalom. Ahogy továbbgondolta Kate szavait, és rájött, mit akar kimondani, olyan félelem szorította össze a szívét, mint amikor a raktárba egymás szemébe nézve hallgatták a közeledő kamionok zúgását, és várták a halált.
- Kate, kérlek ...
- Tudom, azt gondolod, megmenekültünk, majd elfogjuk Tyson-t, és minden rendben lesz, de ez nem így van. Az én életemben mindig lesznek Tyson-ok! Nem viselném el, ha miattam, a munkám miatt lenne bajod - szakította meg a szemkontaktust a nő, és lehajtotta a fejét, mintha erőt gyűjtene ahhoz, amit ki akar mondani.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem jössz hozzám feleségül?
Kate könnytől csillogó szemmel a férfira nézett, akinek kék szemében hitetlenkedés, döbbenet és könyörgés tükröződött, de bármennyire is nehéz volt kiejtenie a szavakat, meg kellett tennie. 

- Ha nem vagyunk együtt, nem bántanak, és én azt akarom, hogy biztonságban legyél - mondta körülírva a nemleges választ remegő hangon. Tudta, hogy minden szavával megsebzi a férfit, de sokkal jobban szerette annál, mint hogy önös érdekek miatt veszélybe sodorja. Arra számított, hogy Castle csalódott lesz, mélységesen megsértődik és egy szót sem szólva elfordul tőle, vagy dühösen kifakad, amiért visszatáncol az esküvőtől. Érezte, hogy a férfi kihúzza kezét az ujjai közül. A mozdulat olyan fájdalmat idézett elő a szívében, hogy arra gondolt, erre mondják, hogy "megszakad a szíve fájdalmában".
- Bocsáss meg! - suttogta elhaló hangon az immár üres kezét bámulva, aztán arra számítva, hogy Castle elfordítja a fejét, és látni sem akarja, felnézett. Mindenre számított, csak arra nem, hogy a férfi mosolyogó arcával, és végtelen, mély szerelmet sugárzó tekintetével találja szembe magát. Abban a pillanatban, amikor tekintetük összefonódott, megérezte a kezére fonódó meleg, finom bőrű ujjakat.
- Köszönöm - mondta csillogó szemekkel a férfi.
Kate értetlenül bámult rá. Cikáztak a gondolatok az agyában. Talán Castle félreértette a szavait? Vagy ami még rosszabb, megkönnyebbült, hogy nem kell feleségül vennie? Mindegyik feltételezést elvetette. Pontosan tudta, hogy a férfi érti, ahogy azt is, hogy semmire nem vágyik jobban, mint hogy együtt éljék le az életüket.
- Köszönöm, hogy ennyire szeretsz! - folytatta az író, akit először sokkoltak Kate szavai, de csak a nő szemébe kellett néznie, hogy tudja, miért mondta ki őket. - Senki nem mondott volna le a saját boldogságáról miattam, csak te. De nem kell ezt tenned Kate! Nélküled semmi vagyok. Hivatalosan talán író vagyok, nem rendőr, de azóta érzem, hogy fontos és hasznos az életem, amióta megtaláltuk Allison Tisdale gyilkosát. A közös munkáink nélkül semmi vagyok! Úgy emlékszem, nem te akartad, hogy gyilkossági ügyekbe üssem az orrom - mosolygott huncutul a nőre. - Úgy rémlik, elég komolyan ellenkeztél - húzta fel a szemöldökét egy pillanatra, aztán elkomolyodva folytatta. - Ezt az életet akarom Kate, járjon bármilyen veszéllyel! Nélküled nincs életem.

A nő szótlanul nézte a komoly arcot, a beszédes szemeket. Soha, senki nem szerette ennyire, és soha senkit nem szeretett ennyire. Mindketten ugyanarra gondoltak: a félelmet, a féltést, el kell rejteniük lelkük legdugottabb zugába, hogy boldogok lehessenek.
Castle figyelte, ahogy Kate vonásai ellágyulnak, eltűnik róluk a fájdalom, és lassan elmosolyodik. Sóhajtott, és megkönnyebbülten lehunyta a szemét. Érezte, ahogy a nő végigsimít borostás arcán, aztán megérezte meleg leheletét az ajkán, de nem nyitotta ki a szemét. Ajkaik puha, pillanatnyi találkozása most az életet, a jövőt jelentette neki.
- Na, még az kellene, hogy a főnővér meglássa magukat csókolózni! - hallották meg az ajtó felől a fekete ápoló hangját, aki kezében egy tálcával lépett a szobába. Arca tettetett felháborodást tükrözött, fekete szemében kaján öröm csillogott. - Lehet, hogy maguk lesznek a kedvenc betegeim, mert már rég nem láttam, hogy valaki ennyire kihúzza a gyufát Hildegard főnővérnél! Jó kis móka lesz - mondta kajánul elvigyorodva, miközben Castle ágya mellé lépett, de meglátva a két ember furcsa tekintetét, elkomolyodott. - Valami baj van? - kérdezte gyanakodva.

- Nem, már nincs - mosolygott rá Kate, aztán Castle-re pillantott, aki visszamosolygott rá. Egyrészt bosszantotta, hogy Joe megzavarta a pillanatukat, másrészt tudta, hogy az írónak sikerült elűznie a lelkiismeret-furdalását, és nincs mit megbeszélniük már.

- Oké, akkor megborotválom - rázta fel a borotvahab flakonját, és Kate-re nézve magyarázatba kezdett. - Tudja, a nővérek feladták a harcot vele - intett a fejével Castle felé.

- Igazán? Miért, mi történt? - húzta fel kíváncsian a szemöldökét Kate, miközben magában mosolygott Castle duzzogó ábrázatán.

- Nem is kellett velem harcolni - morogta maga elé az író, mire az ápoló az ujján számolva kezdett a felsorolásba.

- Egy, alig tudták beadni az érzéstelenítő injekciót a lábába, hogy kitisztítsák a kígyómarás okozta sebet, aztán a fején, amikor összevarrták a sebet a füle mögött. Kettő, percekig könyörögtek neki, hogy forduljon meg, hogy beadhassák az antibiotikum injekciót. Három, szégyenlős volt a mosdatásnál, emiatt az tíz perccel tovább tartott a kelleténél. Négy, nem akarta felvenni a kórházi hálóinget.

- Nem a hálóinggel volt a baj, csak azt akartam, hogy adjanak alá egy bokszeralsót - szólt közbe védekezőn Castle.

- Öt - folytatta a számolást Joe, mintha nem is hallotta volna Castle megjegyzését - kisírta a nővéreknél, hogy hadd mehessen mielőbb a szobájába, mert rosszul érzi magát, és ráérnek később megborotválni, amiből persze egy szó sem volt igaz, csak magát akarta megkeresni. Na, de munkára fel! - mondta, azzal egy jókora halom borotvahabot nyomott az ujjaira, és Castle durcás, borostás arcára kente.

Amikor Joe végzett, és kilépett a folyosóra, még szinte be sem csukódott mögötte az ajtó, amikor Castle Kate felé fordulva megszólalt.

- Nehogy azt mondd, hogy ettől akarsz megkímélni! - utalt a Joe által felsoroltakra.

- Pedig megfordult a fejemben - mosolyodott el Kate szomorkásan. Még élt benne az előbbi beszélgetés minden fájdalma, mert az érzéseit sikerült ugyan meggyőznie a férfinak, az eszét nem teljesen.

- Valld be, hogy csak azért mondod, mert féltékeny vagy, hogy szebbnél szebb nővérek vetkőztettek, öltöztettek, mosdattak! - kezdett egy kis évődésbe, amibe Kate boldogan belement. Jólesett neki, hogy a férfi szokásához híven így próbálja oldani a feszültségét.

- Én? Féltékeny? Álmaidban, Castle! Álmaidban - húzta fensőbbséges mosolyra a száját. - Milyen nővérekről is beszélsz? Olyanokról, mint Hildegard főnővér?

Castle összehúzta a szemét, és éppen vissza akart vágni, amikor nyílt az ajtó.

- Hiányoztam, hogy emlegetnek?

Változatok egy témára 7/51

- Az én szívembe viszont nem lopta be magát! - tolta fel aranykeretes szemüvegét az orrán a nővér, miközben a férfi ágyához lépett, aztán az ágy mellett álldogáló Kate-re pillantott, és lesújtó tekintettel végigmérte. - Ahogy maga sem - vetette oda foghegyről.
Kate lesütötte a szemét, mint a rosszaságon kapott kisgyerek. Tudta, hogy a rosszallás annak szól, hogy nemrég műtötték a lábát, ő meg mászkál, ezért szó nélkül elengedte Castle kezét, visszabicegett az ágyához, és amilyen gyorsan csak tudott, lefeküdt, és magára húzta a takarót. A nővér viselkedése Gates-re emlékeztette, ezért legalább ő nem akart súlyosbítani a helyzeten. Castle-t ismerve, a férfi előbb-utóbb úgyis tesz valami szemtelen megjegyzés, amivel kivívja a nő olyan fokú ellenszenvét, hogy utána bármit tesz, nem tudja a szívébe lopni magát. Csendben figyelte, mit akar a hatalmával teljes mértékig tisztában levő nő Castle-től.
- Azt gondoltam, megelégedett a vizsgálóban előadott színjátékkal - húzta össze a szemét a főnővér - nem hittem, hogy az osztályomon is elő akar adni egyet.
Castle megszeppenve pislantott egyet, hogy szabadulni tudjon a szúrós tekintettől, aztán a hófehér, merevre keményített egyenruhára hímzett néven állt meg a tekintete, miközben azon töprengett, jól hallja-e a német akcentust a nő szavaiban, vagy csak beleképzeli.
- Ő ... nem tudom, mire gondol, Hildegard nővér - kezdte ártatlan szemekkel. Abban bízott, mivel a vizsgálóban nem volt benn a nő, csak hallott arról, hogy mi történt odabenn, így talán szépíthet kicsit a dolgokon.
- Főnővér! - javította ki éllel a beteget a nő.
- Főnővér - bólintott bocsánatkérőn Castle.
- Tisztázzunk valamit. Nem szeretem azokat a betegeket, akik semmibe veszik a munkánkat - kezdte szigorúan a főnővér, és rideg tekintetével szinte fogva tartotta a férfit, és mivel látta, hogy Castle mentegetőzve megrázza a fejét, és egy nagy levegőt véve magyarázkodni kezdene, megálljt parancsolva feltartotta a tenyerét. - Tudok a kis akciójáról, de nehogy azt higgye, hogy Ben, az ápoló árulkodott magára. Egyszerűen én mindenről tudok, ami az osztályomon történik. Mi gyógyításra esküdtünk, és ha ezt valaki megakadályozza, annak velem gyűlik meg a baja! - közölte vészjóslóan.
Castle nyelt egyet és segélykérőn Beckett-re pillantott, aki alig észrevehetően megrázta a fejét, jelezve, hogy szerencsésebb lenne, ha hallgatna.
- Én ... én nem akadályozom meg - erőltetett egy zavart mosolyt az arcára - én csak ...
- Nem vagyok kíváncsi a magyarázatára - szakította félbe a nő, aztán Kate felé fordult. - Ez vonatkozik magára is!
Kate meghökkenve nézett a nyíltan ellenséges főnővérre. Fogalma sem volt, mivel vívták ki az ellenszenvét, legalábbis azt nem tudta, hogy rá miért haragszik a nő. Mire reagálhatott volna a megjegyzésre, Hildegard főnővér már nem vele foglalkozott, hanem a kezében levő lázmérőt ellenőrizte, és Castle-höz lépett.
- Nyissa a száját! Legalább addig sem beszél - mondta, és elégedetten nézte, ahogy a betegnek engedelmesen elnyíltak az ajkai, hogy beletehesse a lázmérőt. - Teszek az ujjára egy szaturáció mérőt. Ne piszkálja! - villant fenyegetően a szeme a megilletődött betegre, miközben az ujjára csíptette a kis műszert. - Már csak a vérnyomásmérést kell túlélnie - mondta, miközben a szoba sarkában álló asztalról a férfi ágyára tette a hagyományos, higanyos műszert. Castle most hallott először a főnővér szavaiból kicsendülni egy kis együttérzést, sőt úgy látta, kemény vonásai is ellágyultak, ezért amikor az kivette szájából a lázmérőt, felbátorodva megszólalt.

- Azt hittem, már olyan fülbe dugható, digitális lázmérőket, és digitális vérnyomásmérőket használnak - próbált semleges témában beszélgetést kezdeményezni, de alig ejtette ki a szavakat, már tudta, hogy megint rosszul szólt, mivel a főnővér arcán újra megjelent a harag.

- Nem hiszek a digitális kütyükben. Ezt - mutatta fel a kezében levő lázmérőt, mint valami bizonyítékot - megbízható és precíz, mint minden német termék - mondta meggyőződéssel, amitől Castle-nek összehúzódott a gyomra, és kényszeredetten elmosolyodva, egyetértően bólintott.

- Hát persze - mondta megadóan.

- Magának mindig beszélnie kell? - kérdezte összevont szemöldökkel, aztán figyelmét a lázmérőre összpontosította. - Hm - szorította össze a száját elgondolkodva.

- Baj van? - szólalt meg aggódva Kate, aki eddig mosolyogva szemlélte Castle hiábavaló próbálkozását, hogy kedvező képet alakítson ki a főnővérrel, de most megijedt.

- Nem tudom. Amikor ellátták a sebeket a combján, kapott antibiotikumot. Nem szabadna, hogy lázas legyen - mondta elgondolkodva. 

Kate a férfira nézett. Csak most tűnt fel neki, mennyire kipirult az arca, és hogy izzadságtól fénylik a homloka. 

Castle csodálkozva nézett a főnővérre, de nem azért, amit mondott, hanem azért, mert nem hurrogta le Kate-t, sőt, megjelent az aggódás a tekintetében. Érezte, hogy valami baj van, amitől megváltozott a nő viselkedése.

- Jól vagyok - szólalt meg bizonytalanul, miközben először Kate-re nézett, aztán a vérnyomásmérőt a karjára csatoló főnővérre.

- Azt majd Dr. Gilmore eldönti - változott újra szigorúvá a nő arca. - Most ne beszéljen!

Csend telepedett a szobára. Kate érezte a főnővér feszültségét, ami félelemmel töltötte el. Azt hitte, már biztonságban vannak, és mostantól minden jóra fordul, de mintha a sors nem akarná, hogy megnyugodjon. A főnővér kivette füléből a fonendoszkópot, levette a vérnyomásmérő mandzsettáját a férfi kezéről, szó nélkül visszatette az asztalra a műszert, és szótlanul az ajtó felé indult.

Kate felült az ágyban, és utána szólt.

- Főnővér! 

A nő megtorpant, aztán egy pillanatnyi vacillálás után megfordult.

- Küldöm a doktor urat - mondta komolyan, és kilépett az ajtón. 

Kate érezte, hogy összeszorult a torka, és gombóccá változott a gyomra.

- Castle! Jól vagy?  - kérdezte, és már szállt volna le az ágyról, amikor meglátta a férfi rémült tekintetét.

- Ne, ne! Kate! Fel ne kelj! Vissza talál jönni ez a nővérruhába bújtatott SS-tiszt, és ki tudja, milyen kínzást fog rajtunk alkalmazni! - ráncolta össze a homlokát.

- Castle! - sóhajtott bosszúsan Kate, de azért az ágyban maradt. - A főnővér csak szigorú, szabálytisztelő, és nem szereti, ha valaki ... ha valaki olyan, mint te, de nem egy SS-tiszt. Arról beszélj, hogy érzed magad!

- Én ... jól vagyok ... vagyis ... voltam már rosszabbul is - tűnődött. - Tudod, amikor be kellett adnom magamnak az ellenanyagot tartalmazó injekciót, na, akkor rosszul voltam - bólogatott meggyőződéssel. - Még nem is meséltem neked, hogy volt - élénkült meg a lehetőségtől, hogy eldicsekedhet hőstettével a nőnek.

Kate érezte, hogy ez egy olyan pillanat, amikor a férfi az idegeivel játszik, ami máskor az agyára ment, most viszont a lelke mélyén örült, mert ez azt jelentette, hogy nincs olyan rosszul, mint ahogy a főnővér gondolja. Még harcolt volna vele, hogy komoly válaszra bírja, de az ajtóban megjelent egy szálfatermetű, egyenes tartású, idős orvos. Hófehér köpenye alatt olyan elegáns ruhát viselt, mintha egy fontos megbeszélése igyekvő üzletember lenne, hullámos ősz haját hátrafésülte, ami kiemelte határozott, markáns vonásait, keret nélküli szemüvege mögött élénken csillogott barátságos, barna szeme.

- Beckett nyomozó - bólintott barátságosan Kate felé. - Remélem nem bánja, hogy szobatársat kapott! - mosolyodott el.

- Köszönöm - mondta komolyan Kate, de közben türelmetlenül Castle felé pillantott. Jobban szerette volna, ha nem vele, hanem Rick-kel foglalkozik az orvos, aki mintha megérezte volna a nő félelmét, az író ágya mellé lépett.

- Na, hadd nézzem Mr. Castle, mivel ijesztette meg Hildegard főnővért!

- Éééén? Ő ijesztett meg engem  - háborodott fel az író, de engedelmesen hagyta, hogy az orvos megvizsgálja.

Kate próbálta leolvasni a férfi vonásaiból, mennyire nagy a baj, de egy ideig csak feszült figyelmet látott az arcán, végül felegyenesedett, és nagyot sóhajtva elmosolyodott.

- A láz nem meglepő ebben az állapotban. Úgy gondolom, kell néhány nap, hogy az antibiotikum legyőzze a fertőzést. A vérnyomása kicsit magas és a pulzusa is szapora, ami a kígyóméreg, vagy az ellenanyag hatása - mondta. Amikor meghallotta Kate halk, megkönnyebbült sóhajtását, elgondolkodva folytatta. - Tudják, a főnővér nagyon szigorú, de csak egy cél vezérli, hogy meggyógyuljanak a betegei. Minden apró jelre figyel, és rögtön szól, ha valami aggasztja. Fogadjanak szót neki! Jót akar, de nem válogat a módszerekben, ráadásul kissé régimódi is - mosolyodott el szeretettel. - Meg kellett vívnom vele a harcot, hogy maguk egy szobába kerülhessenek!

Az orvos elnézően és végtelen szeretettel ejtette ki a szavakat, és még folytatta volna, ha a főnővér be nem lépett volna az ajtón.

- Minden rendben van Hildegard főnővér - váltott tiszteletteljes, kimért hangnemre az orvos, de ahogy a főnővér felé fordult, Castle valami furcsát vélt felfedezni a tekintetében.

- Elnézést kérek főorvos úr, hogy számos teendője mellett feleslegesen hívtam a beteghez, de a tünetek arra utaltak, hogy nem hat az antibiotikum - kerülte a szemkontaktust a főnővér.

- Semmi baj Hildegard! Jobb félni, mint megijedni! - mondta barátságosan az orvos. - Maga mindig kiválóan és lelkiismeretesen végzi a munkáját - dicsérte a nőt, miközben kifelé tartott a szobából.

A főnővér fülig vörösödött a szavakra, zavartan a két betegre pillantott, aztán követte a férfit!

Castle és Kate néhány másodpercig döbbenten néztek a becsukódó ajtóra, aztán tekintetük találkozott, és egyszerre szólaltak meg.

- Szerelmesek!

- Ó! A vágyakozás és a titkolózás időszaka! - merengett el Rick távolba révedő tekintettel.

-  Castle! Te most nosztalgiázol? - nézett rá döbbenten Kate. Az előbb még attól rettegett, hogy valami baja lesz a férfinak, most meg bosszantja, hogy olyan hangsúllyal emlegeti a múltat, mintha az jobb lett volna, mint a beteljesült szerelmük.

- Igen, nosztalgiázom - jelent meg a férfi arcán az oly rég nem látott pimasz kis mosoly, aminek Kate most mindennél jobban örült. Elmosolyodott. Képtelen volt bármiért is haragudni Castle-re. Legalábbis most így gondolta.

- Ugye tudod, hogy az előbb a frászt hoztad rám? 

- Éééén? Én mondtam, hogy jól vagyok! A főnővér! Ő hozta rád a frászt - bólogatott az igazát bizonygatva.

Kate hirtelen elkomolyodott. Vajon hányszor kell átélnie még a félelmet? Castle kétségbeesett ellenkezésével nem törődve felkelt, leült a férfi ágya szélére, és megfogta a kezét.

Változatok egy témára 7/50

Lassú, óvatos léptekkel elérte az ajtót, és éppen le akarta nyomni a kilincset, amikor a folyosóról beszűrődő hangok megállásra késztették a mozdulatát.

- Mondtam, hogy előbb vigyen Beckett nyomozóhoz! Látni akarom, hogy jól van-e! - hallotta meg Castle kicsit követelőző, kicsit kétségbeesetten könyörgő hangját.

- Nyugodjon meg, a nyomozó jól van! - csitította az írót egy ismeretlen férfihang. Valószínűleg már sokadszor mondta el a mondatot, mert a  hangsúlyon érződött, hogy fogy a türelme. - Dr. Gilmore leveszi a fejemet, ha nem a szobájába viszem.

- Jó! Ha nem visz oda, akkor majd megszököm - jött a durcás válasz közvetlenül az ajtó mögül.

Kate szinte látta maga előtt az író morcos ábrázatát, konokul összefogott száját, sértett tekintetét. Az ápoló valószínűleg fontolóra vette, mekkora veszélyt jelenthet az állására nézve, ha a betege megszökik, mert nem nyitott be, hanem megállt az ajtó előtt. 

- Az az FBI-os ügynöknő, az a szigorú tekintetű, utasította Dr. Gilmore-t, hogy maga ezt a szobát kapja. Gondolom, védőőrizetet fog kirendelni az ajtó elé - töprengett az ápoló. - Ha máshová viszem, még a végén kirúgnak - mondta bosszúsan.

Kate jólesően elmosolyodott az ajtó túloldalán lejátszódó párbeszéd hallatán. Jólesett neki a férfi aggódása, és Jordan döntése is, hogy egy szobában legyenek, bármilyen okból is tette azt. Egy pillanatra elérzékenyült, de aztán tekintetében megjelent a huncut csillogás. Nem akart az előző órák eseményeire gondolni. Azt akarta, hogy az életük visszatérjen a régi kerékvágásba, és úgy nézzenek egymásra Castle-lel, ahogy Tyson megjelenése előtt. Ehhez most itt volt a kiváló alkalom, csak annyit kellett tennie, hogy egy kicsit megtréfálja a férfit, hogy a félelem után egy kicsit bosszantsa, végül pedig mosolyt csaljon az arcára. Amilyen gyorsan csak tudott az ágyához bicegett, letámasztotta a mankókat, az ajtó felé fordulva befeküdt az ágyba, és úgy magára húzta a takarót, hogy az eltakarta lófarokba kötött haját, de még az orrát is. Feje búbján, homlokán, és becsukott szemein kívül, amelyeken csak egy papírvékony rést hagyott nyitva, semmi nem látszott ki belőle.

- Megígérem, hogy megkeresem a maga Beckett nyomozóját, csak meg ne szökjön nekem! - morgott az ápoló, miközben egy határozott mozdulattal belökte az ajtót, és megpróbálta behúzni rajta a hordágyon fekvő beteget, de abban a pillanatban, amikor a hordágy épp begurult volna a szobába, az író kinyújtotta a karját, és elkapta a két ajtófélfát. 

A fiatal fekete ápoló dühösen állt meg, és csípőre tett kézzel mustrálta a gondjaira bízott beteget, aki eltökélt tekintettel, összeszorított szájjal nézett vele farkasszemet, és lerítt róla, hogy bármit meg fog tenni, hogy elérje a célját. A férfi sóhajtott, és megadóan leengedte a kezét.

- Na jó! Megkeressük azt a híres nyomozót - csóválta meg a fejét, mintha maga sem hinné, hogy belement a dologba. Megfogta a hordágy szélét, de mivel Castle még mindig kapaszkodott az ajtófélfába, gúnyosan rámordult. - Ha nem engedi el, akkor nehezen indulunk el.

Kate szemhéjai résén keresztül figyelte a jelenetet, és bár ajkát beharapva próbálta visszafojtani a kuncogását, meghatotta az író viselkedése.

Castle gyanakodva ráncolta a szemöldökét, és azt latolgatta, vajon betartja-e a szavát az ápoló, vagy mihelyt elengedi az ajtót, behúzza a szobába. Úgy gondolta, ideje taktikát változtatni, hogy sikerrel járjon, és jobb lesz egy kis megvesztegetéssel próbálkozni.

- Nem leszek hálátlan, ha segít - vette fel megnyerő mosolyát.

- Rendben - vágta rá a férfi, és olyan széles mosolyra húzta a száját, hogy kivillant hófehér, tökéletes fogsora.

Castle elégedetten hanyatlott vissza a hordágyra. Megviselte a hadakozás és a kapaszkodás is, egyáltalán nem volt olyan jó erőben, mint amilyennek ebben a néhány percben mutatta magát. Az infúzió jót tett kimerült testének, és a combja sem fájt a rengeteg érzéstelenítőtől, amit a seb kitisztítása előtt kapott, de újra remegett a gyengeségtől.  Elégedetten érezte, hogy a hordágy meglódul, és az ápoló kigurítja a folyosóra.

Kate éppen lehajtotta az arcáról a takarót, és meg akart szólalni, amikor a fekete férfi diadalittasan megszólalt.

- Nehogy azt higgye, hogy holmi kis ajándékért kockára teszem az állásom! - mondta, miközben Castle-t a fal mellé tolta. - Ha nem engedi, hogy bevigyem a szobájába, akkor itt marad a folyosón, én meg szólok Dr. Gilmore-nak, hogy adasson be magának valamit, amitől lenyugszik - csengett fenyegetően a hangja. Rosszallóan megcsóválta a fejét, és faképnél hagyva az írót, elindult az orvosi szoba felé.

- De ... de ... csak nem akar itt hagyni? - kiáltott utána Castle kétségbeesve, amikor néhány másodperc után megsemmisülve vette tudomásul, hogy vesztett.

Az ápoló megtorpant, de nem fordult meg, mintha még várt volna valamire.

- Bevihet a szobába - nyögte ki nehezen, mire az ápoló megfordult, és összehúzott szemmel, gyanakodva végigmérte a megszelídült beteget.

- Megígéri, hogy jó fiú lesz?

- Mi mást tehetnék? - sóhajtott az író, aztán a férfi elbizonytalanodó tekintetét látva gyorsan hozzátette: - Jó fiú leszek.

Annak ellenére, hogy Kate nem látta Castle arcát, pontosan tudta, milyen kifejezés ül rajta, és azt is, hogyan értelmezi a férfi a "jó fiú" kifejezést. Amikor meghallotta, hogy az ápoló nem fogja elvinni a férfit, még megfordult a fejében, hogy megmenti, és kiszól, hogy itt van, de mivel fordult a helyzet, újra mozdulatlanul feküdt a takaró alatt, és szemhéjai résén át figyelte, ahogy az ápoló betolja Castle-t a szobába.

- Jobb, ha nem próbálkozik ilyenekkel! Még nem ismeri a főnővért! Utálja, ha valaki nem úgy ugrál, ahogy ő fütyül, úgyhogy ne akarja kihúzni nála a gyufát! - figyelmeztette az ápoló Castle-t, miközben segített elhelyezkedni az ágyban a nyögdécselő betegnek.

- Hm ... és mit csinál velem? - húzta el gúnyosan a száját az író. - Nem hoz be kacsát, ha pisilni kell?

- Mondjuk néhány mérettel vastagabb tűvel adja be az antibiotikum injekciót.

Castle-nek a szavak hallatán elakadt a lélegzete, aztán nyelt egy nagyot. A mellette fekvő ágyon levő beteg felé pislantott, mintha megnyugtatást várna tőle, de az a takaróba burkolózva mélyen aludt.
- Megkeresné Beckett nyomozót, és elmondaná, hogy jól van-e? - szólalt meg fojtott hangon az ápolóra nézve. Már nyoma sem volt az előbbi ellenkező, akaratos, önfejű férfinak, már csak egy aggódó, megszeppent, félelemekkel teli, elesett beteg volt.
Az ápolót meglepte az író hirtelen hangulatváltozása, és mivel nem hitte, hogy a főnővér injekciójával való rémítgetés lett volna rá ilyen hatással, megfogta a csuklóját, és pár másodpercig figyelte a pulzusát, majd tenyerét Castle homlokára téve azt nézte, nem szökött-e fel hirtelen a láza. Elgondolkodva összevonta a szemöldökét, hatalmas barna szeme megállapodott a mozdulatlanul fekvő, szomorú kék szemeivel kérve rá néző betegen. Az előbb még bosszantó férfin most megesett a szíve.
- Megkeresem, és visszajövök - ígérte komolyan, és az ajtó felé indult, de ott megtorpant, és visszanézett. - Különleges nő lehet a maga Beckett nyomozója  - mondta, mielőtt behúzta maga után az ajtót.
- Nem is sejti, mennyire - sóhajtott maga elé Castle, és behunyta a szemét. A félelem ismét átjárta erőtlen testét. Kérdések hada rohanta meg. Megműthették már Kate-t? Nem volt semmi komplikáció? Felébredt már az altatásból? Elaltatták egyáltalán? Lehetnek fájdalmai? Vajon az épület melyik részében helyezik el?
Hallotta, hogy a másik ágyon fekvő beteg mocorogni kezd, de nem érdekelte. Semmi kedve nem volt idegenekkel beszélgetni, miközben erőltetett mosollyal megjátssza, hogy érdekli a betegsége, és a saját sérüléseinek keletkezéséről sem akart beszélni. Túl fájdalmas volt még az emlék.
Amikor megérezte az arcán egy puha kéz finom, leheletnyi érintését, megdermedt. Elakadt a lélegzete. Nem mert hinni az érzésnek, és egy pillanatig azt hitte, az érzékei játszanak vele csalóka játékot. Kinyitotta a szemét, és úgy érezte az álmai valóra váltak, amikor meglátta Kate szelíden mosolygó arcát.
- Álmodom? - suttogta rekedt hangon, miközben elmerült a zöldes színű, gyönyörű szemek ragyogásában.
- Azt mondtad, az álmaid teljesülnek - hajolt közelebb szerelmesen mosolyogva Kate, és puha csókot lehelt a férfi csodálkozástól elnyílt szájára.
- De ... de hol? Honnan? - dadogta értetlenül Castle, amikor meglátta a nő tekintetében a huncut csillogást, és a pajkos mosolyra húzódó ajkakat. - Csak nem? - kapta tekintetét döbbenten a mellette álló üres ágyra, de még mindig hitetlenkedve pislogott.
- Azt hiszem, beloptuk magunkat Jordan Shaw ügynök szívébe - gondolkodott hangosan Kate, mire Castle agyában egy pillanat alatt értelmet nyertek az ápoló szavai a szigorú tekintetű FBI ügynökről. Szemében megcsillant a felfedezés öröme, és boldog mosoly terült szét az arcán, ami azonban egy másodperc múlva már el is tűnt róla, amikor kivágódott a szoba ajtaja, és egy magas, csontos, dühös tekintetű, középkorú nővér száguldott be rajta.  Szoros kontyba kötött haja, aranykeretes szemüvege, szögletes vonásai és rideg, szürke szemei, a háborús filmek náci kínzóira emlékeztették az írót.
- Az én szívembe viszont nem lopta be magát! - tolta fel aranykeretes szemüvegét az orrán a nővér, miközben a férfi ágyához lépett, aztán az ágy mellett álldogáló Kate-re pillantott, és lesújtó tekintettel végigmérte. - Ahogy maga sem - vetette oda foghegyről.
 
 

 

Változatok egy témára 7/49

Amikor már elviselhetetlennek érezte a feszültséget, hatalmas reccsenés hangja töltötte be a csarnokot, és Kate döbbenten nézte az acélkeretből kiszakadó fém ajtó helyét, majd a fegyverét előszegezve belépő Jordan Shaw ügynököt.

Látta, hogy a nő egy pillanatra rá néz, aztán veszély után kutatva járatja körbe tekintetét az üres épület minden zegzugán.

- Nincs itt - kiáltotta kétségbeesve az ügynök felé. - Segítsen Castle-nek! 

Jordan még egyszer körbefuttatta tekintetét a raktáron, aztán intett a mögötte lépkedő John-nak, hogy a biztonság kedvéért nézzen körül, ő pedig fegyverét a pisztolytáskába téve a hozzá közelebb álló Beckett-hez rohant. A mellénye zsebéből elővett egy kést, kipattintotta a pengét, és egy határozott mozdulattal elvágta a nő nyakán feszülő zsinórt. Tekintetük egy pillanatra találkozott. Az ügynök szavak nélkül is kiolvasta a neonfényben zöldes árnyalatúvá váló szemekből a hitetlenséget, a megkönnyebbülést, a hálát, de mellette a félelmet is.

- Jól vagyok - mondta Kate a kimondatlan kérdésre, és folytatta volna, hogy ne vele foglalkozzon az ügynök, de mire levegőt vett, Jordan már Castle felé rohant.

Beckett bicegve eredt a nyomába. A férfi még mindig lehunyt szemekkel állt, ezért Kate ösztönösen szólítgatni kezdte.

- Castle! Nézz rám! Rick! Kérlek, tarts ki! - kiabálta, miközben rémülten látta, hogy Jordan elvágja a kötelet, és Castle még egy másodpercig mozdulatlanul áll, aztán izmai elernyednek, lábai összerogynak, és élettelenül zuhan a földre. - Neeeee! - ordította, mintha az előző órák összes félelme szakadt volna ki a tüdejéből. 

Jordan próbálta megtartani a férfit, de csak az esést tudta csillapítani. Mire Beckett odaért, a nő mát kioldotta a bilincset, aztán a térdre rogyó nyomozó kezét is megszabadította a fémkarikáktól.

Kate nem érezte sem a combjában lüktető fájdalmat, sem elmerevedett vállízületének hasogatását. Minden fizikai fájdalmat elnyomott a rettegés, hogy az utolsó pillanatban veszíti el Rick-et. Nem hallotta az egymásnak jelzőszavakat kiabáló ügynököket, és a kintről behallatszó, egyre erősödő helikopterzúgást sem, csak a saját szívverésének dübörgését. Hátrasimította a férfi haját, aztán két tenyerébe fogta az arcát, mintha így akarná kényszeríteni, hogy kinyissa a szemét.

- Él - szólalt meg Jordan, és Kate csak most vette észre, hogy az ügynök Castle csuklóját fogja, és a pulzusát figyeli. 

Egy pillanatra behunyta a szemét, és ma már másodszor adott hálát olyan égi hatalmaknak, akikben nem hitt, aztán újra végigsimított a férfi arcán, és közelebb hajolva hozzá, a nevét suttogta. Mereven figyelte a kezei között tartotta arcot, aztán pislantott egyet, hogy megbizonyosodjon arról, hogy jól lát, és valóban megrezzentek a férfi szempillái. Mindig szerette ezeket az átható tekintetű, beszédes kék szemeket, de még soha nem örült ennyire, hogy rá néznek.

Castle percekig egyensúlyozott az éberség és az öntudatlanság határán. Minden idegszálával arra összpontosított, hogy össze ne essen, de érezte, hogy egyre jobban közeledik az az idő, amikor a teste feladja a küzdelmet.  Hallotta, hogy Kate kiabál, de képtelen volt kinyitni a szemét. A vékony zsinór mélyen a nyakába vágott, és az oxigénhiánytól kezdett eltompulni az agya, aztán amikor a szorítás megszűnt, izmai megkönnyebbülten ernyedtek el. Érezte, hogy zuhan, de nem volt ereje tenni ellene. Egy percre  elnyelte a sötétség, de aztán egy semmihez nem hasonlító érzés az arcán, és egy összetéveszthetetlen suttogás tört utat a feketeségbe, és kinyitotta a szemét. Csak nézte a gyönyörű arcot, a könnytől csillogó, csodálatos szemeket, és elmosolyodott. Abban a pillanatban Kate fölé hajolt, és átkarolva a nyakát, szorosan magához ölelte. Hosszú másodpercekig szinte kapaszkodtak egymásba, mintha soha nem akarnák elengedni a másikat.

- Látod, Kate ... vannak ... csodák - szólalt meg rekedt hangon, nehézkesen ejtve a szavakat Castle.

A nő elmosolyodott, egy kicsit engedett az ölelésen, és finoman megcsókolta.

- Nagyszerű barátaink vannak, Castle! - mondta anélkül, hogy megcáfolta volna az író kijelentését, és hálásan a mellé guggoló Shaw ügynökre pillantott.

- Örülök, hogy időben érkeztünk - mosolygott rájuk Jordan. - Mindjárt leszáll a helikopter, és jön az orvos - mondta biztatón, aztán kérdőn Beckett-re nézett, aki azonnal tudta, mire kíváncsi az ügynök.

- Tyson itt volt - komorodott el a nyomozó arca, miközben kibontakozott az ölelésből. - Halálra ítélt bennünket, és végig akarta nézni - intett fejével a fölöttük levő kamera felé - és most már tudja, hogy túléltük. Bryan Quinn helikopterével ment el, talán lehet követni.

Jordan elgondolkodva vonta össze a szemöldökét, miközben az acél áthidalón rájuk szegeződő kamerára nézett.

- Már ráállítottam az embereimet, de a radarszint alatt repül - mondta, és mutatóujját egy pillanatra a szája elé tette, jelezve, hogy egyelőre nem akar többet mondani, hátha nemcsak látja, de hallja is őket Tyson.

Beckett bólintott, aztán újra Castle felé fordult. A férfi még mindig halvány mosollyal az arcán, furcsán csillogó szemekkel nézett rá. Még soha nem látta ezt a tekintetet, de pontosan tudta, mit fejez ki, hiszen ugyanazt érezte, mint Rick. Elárasztotta a boldog megkönnyebbülés, de a lelke mélyén ott maradt a soha el nem felejthető rettegés érzése. Soha többé nem akarta átélni azt, amit az utóbbi órában!

- Nagyon fáj? - szólalt meg együtt érzőn Castle, miközben tekintete Kate véráztatta farmerjára vándorolt. Meg akart győződni a sérülés súlyosságáról, ezért megpróbált felülni, de a nő a vállára tette a tenyerét, és határozottan visszanyomta.

- Nono! Maradj csak fekve! Az előbb még halálra rémítettél. Fáj-e? - nézett a combján szétszakadt farmerra, és az anyag alatt levő sebre. - Most, hogy kérdezed ... eléggé fáj, de nem veszélyes, csak izmot ért, és már a vérzés is csökkent.

- Jó. Az jó - csukta be a szemét megkönnyebbülten a férfi, de a következő pillanatban már ki is nyitotta, mert dobogó bakancsok zaja ütötte meg a fülét. A kiszakított ajtó helyén egy csapat kommandós rohant a csarnokba, mögöttük pedig két, orvosi táskát szorongató férfi sietett feléjük.

Mint egy jól működő gépezet elemei, úgy tette mindenki a feladatát. Amíg a kommandósok biztosították a helyszínt, az ügynökök mindent lefotóztak, rádión értesítették a helyszínelők vezetőjét a helyszín koordinátáiról, Jordan Shaw előzetes jelentést tett a felettesének,  az orvosok pedig megkezdték a két sérült ellátását.

- Jordan! - szólt Kate a telefonáló ügynöknek, aki éppen Gates kapitányt értesítette az akció sikeréről. A nő felé fordult, és kérdőn felhúzta a szemöldökét.

- Szóljanak Martha-nak, Alexis-nek és Apának! - kérte Beckett, miközben fájdalom suhant át az arcán, ahogy az orvos kötést helyezett a sebre.

Jordan mosolyogva bólintott, és már továbbította is az üzenetet Gates kapitánynak.

Kate látta az arcán, hogy az ügynök a vonal másik végén levők kérdéseire figyel, aztán tüzetesen végigméri először őt, aztán Castle-t, valamint a két orvos reakcióit.

- Beckett nyomozó comblövést kapott. A golyó nem ért csontot, de még az izomban van, ezért egy műtét vár rá a phoenix-i kórházban. Mr. Castle ... nos ... egy perc, és visszahívom - mondta a készülékbe, mivel most szembesült azzal, hogy tulajdonképpen nem is tudja, mi történt a férfival. 

- Dr. Baker, tudna egy rövid tájékoztatást adni? - fordult a Castle-t vizsgáló orvoshoz, aki éppen a fonendoszkópját vette ki a füléből, és akasztotta a nyakába. Az író kigombolt inge láttatni engedte gyorsan emelkedő-süllyedő mellkasát, ami szapora légzésre utalt, nadrágja térdig le volt húzva, így láthatta a furcsa sebet, ami körül szinte lángoltak a gyulladt, megdagadt szövetek, de Jordan-nak elképzelése sem volt, mi okozott ilyen sérülést.

- Kiszáradás, napégés, kimerültség, de ami veszélyesebb, megmarta egy csörgőkígyó - nézett fel az orvos.

- Kígyó? - ütközött meg Jordan az információn. - Túlélt egy kígyómarást?

- Beadott magának valami ismeretlen eredetű ellenanyagot, ami segített közömbösíteni a mérget, de valószínűleg nem specifikus volt a szérum, ezért nagyon szapora a pulzusa és a légzése, és a sebe is elég csúnya.

- Felépül? - kérdezte hang nélkül, csak az ajkával formálva a hangokat a nő, hogy Castle ne hallja meg a kérdést, mire az orvos elnevette magát.

- Nézzen rá! Azon veszekszik velem, hogy miért kellett lehúznia a nadrágját, amikor Beckett nyomozó lábáról levágta a farmert a kolléga. 

- Nem is örül, hogy megmentik a drága esküvői öltönynadrágot? Pedig lehet, hogy eljön még a nap, amikor szüksége lesz rá, Beckett nyomozónak viszont biztosan nem kell egy lyukas farmer - nevette el magát Jordan is. 

- Egy tűt is belém akar szúrni - szólalt meg durcás arccal az író, és nyelt egy nagyot a gondolatra.

- Ja, és hadakozik az infúzió ellen - csóválta meg értetlenül a fejét az orvos.

Jordan Shaw bekapcsolta a rádiót, és összeköttetést kért Gates kapitánnyal. 

- Mr. Castle-t megviselte a sivatag, legyőzött egy csörgőkígyó marást, de szégyenlős, fél a tűszúrástól, és ellenkezik az orvossal - mondta a készülékbe, miközben mosolyogva figyelte, ahogy Kate, bekötött combbal a férfi mellé ül, bátorítón megfogja a kezét, és tekintetével fogva tartja, amíg az orvos a vénába vezeti a tűt.

Egy óra múlva a phoenix-i Szent József Kórház traumatológiáján átvették az FBI orvosaitól a két beteget.

- Várjon! - állította meg Castle az ápolót, aki éppen beakarta tolni az egyik vizsgálóba. - Kate! - fordult hátra aggódó tekintettel, hogy láthassa  a nőt, akit mögötte toltak a műtő felé.

- Minden rendben lesz, Rick - mosolygott megnyugtatón rá a nő. - Vigyázni fognak rád.

- De én nem magam miatt aggódom! - ütközött meg a válaszon a férfi felháborodva, de a következő pillanatban meglátta Kate incselkedő mosolyát és a szemében megcsillanó huncut fényt, és elmosolyodott.

A nyugtatótól egy kissé kábán feküdt a kétágyas szoba ablak felőli ágyán. Az érzéstelenítő még jótékonyan védte a fájdalomtól, mégsem tudott pihenni. Egyre idegesebben pillantott az órájára. Túl sok idő telt el azóta, hogy kivették a golyót a combjából és összevarrták a sebet, majd betolták a szobába. Hiába érdeklődött Castle felől, a nővér eleinte mindig azt válaszolta, hogy még folynak a vizsgálatok, később pedig, hogy bevitték a műtőbe, de többet nem tud. A félelem lassan újra belé költözött. Úgy érezte, elviselhetetlen a tétlen várakozás, ezért vett egy nagy levegőt, és lassan leszállt az ágyról. Bizonytalanul próbálta megtartani az egyensúlyát ép lábán, és a hóna alá fogott mankókon, amit a nővér azért támasztott az ágyához, hogy ki tudjon menni a mosdóba. Lassú, óvatos léptekkel elérte az ajtót, és éppen le akarta nyomni a kilincset, amikor a folyosóról beszűrődő hangok megállásra késztették a mozdulatát.      

Változatok egy témára 7/48

A pillanat úgy tört darabokra egy villanásnyi idő alatt, mint az elpattanó tükör apró, fénylő szilánkjai, amikor meghallották a távolból beszűrődő, közeledő motorzúgást.

Nem szóltak egy szót sem. Nem mondták ki, hogy ennyi volt, itt az idő.  Tehetetlenül várták, hogy Tyson kamionjai a raktárhoz érjenek, és felhúzzák az egyik, vagy mindkettő kaput, miközben csak nézték egymást. Tekintetük mélyén ott bujkáltak kavargó érzelmeik, de mindet elnyomta a végtelen szerelem érzése, ami megváltoztatta az életüket.

A motorzaj egyre hangosabb dübörgése jelezte, hogy a kamionok megállíthatatlanul közelednek feléjük.

- Vágjon eléjük, és jelezzen, hogy álljanak meg! - utasította Shaw ügynök a mellette ülő férfit, amikor a két, közvetlenül egymás mögött haladó kamion nyomába értek.

Már csak egy mérföldre voltak a raktártól, ezért fontos volt, hogy minél előbb kiderítsék, ki küldte a monstrumokat a kietlen területre, és milyen megbízatásuk van. Néhány percnyi erőszakos dudálás és villogtatás után végre megállt a két jármű. A két sofőr szitkozódva húzta le az ablakot, de amikor meglátták a terepjáróból kiszálló, FBI feliratú mellényben feléjük közeledő két alakot, elcsendesedtek.

Jordan-nak csak néhány percében telt, hogy megtudja, amire kíváncsi volt. A két mexikói sofőr semmit nem tudott a megrendelőről, ők csak egy szokatlan feladatot teljesítettek jó pénzért, az üzletet a főnökük kötötte. Semmi más dolguk nem volt, mint hogy járjanak be a kamionokkal a raktár üres csarnokába, a többi utasítást ott kapták volna.

Jordan fogta a rádiót, hogy megtudja, hol járnak az emberei, és elindultak-e a helikopterek a raktárhoz, aztán utasította a két kamionsofőrt, hogy kövessék a terepjárójukat, és útnak indultak. Nem akarta megkockáztatni, hogy ha Tyson figyeli a kamionokat, gyanút fogjon.

Hadd higgye, hogy minden a tervei szerint halad!

A csillagok fénye messziről megvilágította a hegy méretű sziklatömböt, ami mögött a raktár épülete rejtőzött. Mire megkerülték, Jordan jólesően nyugtázta, hogy a másik FBI-os terepjáró fényei is feltűntek a távolban. Nem akart a kommandósokra várni, de szeretett volna körülnézni, ezért biztonságosabbnak látta, ha legalább négyen vannak. Lassítottak a tempón, hogy társai beérjék, és felsorakozzanak a kamionok mögé.

A kamionok motorjának dübörgése szinte rezegtette a csarnok acéllemez falait, aztán hirtelen elhallgattak. A csend még soha nem volt ilyen félelmetes. Érezték, ahogy felgyorsul a szívverésük, kapkodóvá válik a légzésük. Tekintetükben megjelent a rettegés. Nem a haláltól féltek, hanem attól, hogy a szemük láttára hal meg az az ember, aki nélkül nem tudják elképzelni az életüket, attól, hogy látják a szenvedését, és ahogy a fény kihuny a tekintetéből.

- Kate, én ... - szólalt meg elszorult torokkal, rekedtes hangon a férfi.

- Ne, Rick! Nem kell semmit mondanod! - vágott közbe a nő, mire Castle halvány mosolyra húzta a száját, és az jutott eszébe, hányszor mondta neki Kate, hogy sokat beszél.

Tekintetük olyan erővel kapaszkodott a másikéba, mintha örökre őrizni akarnák ezt a pillanatot, és nem akarnák, hogy valaha is vége szakadjon. Az idegőrlő várakozásban óráknak tűntek a percek, és ahogy telt az idő, egyre nőtt bennük a feszültség és a félelem. Egy idő után a várakozást felváltotta bennük a gyanakvás. A kapuk mozdulatlanul álltak. 

- Hallottad? - ráncolta össze a szemöldökét Beckett. Nem vette le a szemét a férfiról, de látszott rajta, hogy erősen koncentrál egy apró, alig hallható neszre. 

Castle nagyokat pislogott, és miközben minden erejével azon volt, hogy feszülésre kényszerítse remegő lábizmait, figyelmét egy alig észrevehető mozgás vonta el Kate-ről.

- Az ... az ajtó - nyögte erőtlenül, és a nő mögötti személybejáró ajtóra szegezte a tekintetét. 

Beckett óvatosan megfordult. A fém ajtó, amin keresztül Tyson elhagyta a raktárt, a mellette magasodó hatalmas kapun túl volt, de így is látta, hogy valaki lassan lenyomja a kilincset, aztán mivel az ajtó nem nyílik, elengedi. Egy pillanat alatt cikázni kezdtek a gondolatai. Ha a kamionos sofőrjei nem tudják, milyen céllal küldte őket ide a megrendelőjük, talán esélyük van a megmenekülésre, ha meghallják, hogy idebenn vannak, ezért torkaszakadtából kiabálni kezdett.

Shaw ügynök elengedte a kilincset, és fülét az ajtóra tapasztotta, bár látta, hogy az épületet vastagon beborították hőszigetelő anyaggal, hogy megvédjék a benn levő árut a kinti hőségtől. Mivel semmi neszt nem hallott, a csarnok magasan levő ablakaira nézett. Amikor megkerülték a sziklát, először a keskeny ablakokon kiszűrődő fényt pillantotta meg, és csak később rajzolódott ki a hatalmas csarnok alakja. Azon töprengett, hogyan nézhetne be az épületbe anélkül, hogy észrevennék, mivel nem szeretett volna belefutni egy hívatlan látogatóknak állított csapdába. Az ajtó zárva volt, az ablakok pedig túl magasan ahhoz, hogy benézzenek rajta. Az egyik ügynök, John Forman lépett hozzá, kezében egy elektromos kapunyitó távirányítóját tartotta.

- Az egyik sofőr szólt, hogy mindketten kaptak távirányítót a kapukhoz - mondta, miközben meglóbálta a kulcstartón lógó kis eszközt.

Jordan néhány másodpercig latolgatta a lehetőségeket, aztán megrázta a fejét.

- Nem - jelentette ki határozottan, miközben élénk tekintetű kék szemével a társára nézett. - Tyson azt akarta, hogy a sofőrök nyissák ki a kapukat, és járjanak be az épületbe. Biztos, hogy volt valami célja ezzel. Amíg nem tudom, mi vár ránk ott benn, nem nyitjuk ki a kaput. 

- A kommandósok hoznak üvegszálas kamerát. Ha találunk egy kis rést, észrevétlenül bedughatjuk, és láthatjuk, mi van benn - bólintott egyetértően a férfi, de meglepetésére Shaw ügynök megrázta a fejét.

- Még legalább háromnegyed óra, mire ideérnek. Kell valami, amin feljuthatunk az ablakokhoz - nézett a magasba. - Járjanak körbe, hátha találnak egy létrát! - adta ki az utasítást, aztán bekapcsolta a zseblámpáját, és a fénycsóvát végigjáratva a falon és az épület melletti területen, elindult. Hallotta, hogy a férfi továbbítja a parancsot, aztán szaporázva a lépteit, követi. Már  a raktár túlsó oldalán jártak, és kezdte feladni a reményt, hogy valami eszközre bukkannak, amikor a zseblámpa fénye átsuhant egy falra szerelt létrán, ami két ablak között a lapos tetőre vezetett. Gondolkodás nélkül megmarkolta a fémet, és elindult felfelé. A tető alá érve látta, hogy az ablak mindkét oldalon túl messze van, de azt is, hogy a nyílások nagyon közel vannak a tetőhöz.

- Hozzon kötelet, és jöjjön utánam! Siessen! - szólt hátra a lenn ácsorgó ügynöknek, aztán tovább ment. A tetőre érve körbenézett. Egy kiszögellést keresett, amihez rögzítheti a kötelet, de a szellőző kivezetője volt az egyetlen, ami megfelelt volna a céljainak, de túl messze volt a peremtől. Türelmetlenül nézett a létra felé, de már meg is látta a lihegő férfit, ahogy feltornázza magát a tetőre, vállán keresztbe vetett kötéllel.

- Áthajolok a peremen, hogy be tudjak nézni az ablakon - adott magyarázatot, aztán nem törődve a férfi megrökönyödött ábrázatával, a derekára kötötte a kötele, a másik végét pedig az ügynök kezébe nyomta, majd hasra feküdt a tető szélénél. - Tekerje a derekára és a karjára, és tartson meg! - mondta erélyesen, aztán lágyabban hozzátette: - John! Ha lehet, ne engedje el!

- Shaw ügynök nem hiszem, hogy ... - kezdte a férfi, de a nő a szavába vágott.

- Csinálja, amit mondtam! - csattant a hangja parancsolón az éjszakai csendben, mire az ügynök fejcsóválva engedelmeskedett.

Amikor érezte, hogy a kötél megfeszül, Jordan kijjebb tolta magát a peremnél. Óvatosan előre hajolt. Próbálta a kezével is megtámasztani magát, miközben felmérte a távolságot. Ha szerencséje lesz, mire a csípője a tető széléhez ér, be fog látni az ablakon. Érezte, hogy a kötél megfeszül, és szinte látta maga előtt, ahogy John testén megfeszülnek az évek alatt méretesre épített csupa erő izomkötegek, pedig még csak a derekánál volt a perem. Még néhány centiméter, és belát a csarnokba! 

Nem tudta, mire is számított, de hogy nem arra, ami a szeme elé tárult, abban biztos volt. Első döbbenetében nyelt egyet. Hát megtalálták Castle-t, na de hogyan! Feltételezte, hogy Tyson segített abban, hogy Beckett megtalálja az írót, csak azért, hogy mindkettőjüket csapdába ejtse. Másodpercekig nézte a két kikötözött embert, mire felfogta, mi tartja őket fogva, és már értette, miért kellett volna felhúzni a sofőröknek a kapukat. Vett egy nagy levegőt, megpróbálta elszakítani tekintetét a két fogolyról, és tüzetesen végignézett a csarnokon. Nem látott semmi gyanúsat. Nem hallotta, de látta, hogy Beckett kétségbeesett arccal, teljes erejéből kiabál, ezért feltételezte, hogy nincs rajtuk kívül senki a raktárban.

- Húzzon fel! - szólt hátra John-nak!

Öt perc múlva már az személybejáró fém ajtajánál álltak, és az egyik kamionból szerzett jókora pajszerral próbálták kifeszíteni az ajtót, de az acéllemez nem engedett.

- Kössünk rá egy vontatókötelet, és húzassuk ki az egyik kocsival - szólalt meg John, és büszkén állapította meg, hogy főnöke rövid idő alatt másodszor néz rá elégedetten.

Kate úgy érezte, hogy a kiabálástól kidagadó erekbe egyre jobban belevág a nyakán levő zsinór. Nem tudta mire vélni a túl régóta tartó csendet. Abbahagyta a kiabálást, ami teljesen elvonta a figyelmét a hallgatagon álló Castle-ről. A férfira nézett, és a félelem újra elárasztotta az egész testét.

- Rick! Kérlek, nézz rám! - kiáltott rémülten felé, mert Castle állt ugyan, de csukva voltak a szemei.

Hirtelen nem tudta, hogy a mellkasában zakatoló szíve dübörgését hallja-e, vagy odakinn újra elindították egy jármű motorját. Lélegzetvisszafojtva meredt hol az egyik, hol a másik kapura. Ha beindították a kamiont, akkor az egyik kaput is fel fogják húzni! Amikor már elviselhetetlennek érezte a feszültséget, hatalmas reccsenés hangja töltötte be a csarnokot, és Kate döbbenten nézte az acélkeretből kiszakadó fém ajtó helyét, majd a fegyverét előszegezve belépő Jordan Shaw ügynököt.

Változatok egy témára 7/47

Gates feljebb nyomta orrára csúszott szemüvegét, néhány percig figyelmesen olvasta a cégadatokat, aztán elismerően Ryan-re nézett, és bólintott.

- Hívom Shaw ügynököt! - mondta, és belépett az irodájába. 

A sötétség, mint valami fekete, gyászos lepel, lassan beborította a csarnokot.

- Mit gondolsz, meddig fogjuk bírni? - kérdezte halkan Castle. Már nem várt választ az előző kérdésére. Tudta, hogy Kate nem tud őszintén hinni a csodákban, hazudni pedig még az ő kedvéért sem fog, bármennyire is kilátástalan a helyzetük.

- Talán néhány óráig - válaszolta a nő bizonytalanul. Nem akart rövidebb időt mondani, bár egyáltalán nem volt biztos abban, hogy órákat bírnának állni. Castle biztosan nem. Érezte, ahogy a combján egyre nagyobb foltban terül szét a meleg nedvesség, mivel a lőtt seb még mindig vérzett. Ha a vérveszteségtől legyengül, lehet, hogy addig sem fogja bírni az egy helyben állást, mint a férfi. Örült, hogy a sötétben Castle nem látja, mennyi vért vesztett.

Perceken keresztül hallgattak, és ugyanazok a gondolatok kavarogtak a fejükben. Tényleg nincs kiút ebből a helyzetből? Valóban meg fog halni az egyikük, és a másik nem tehet ellene semmit, csak egyre erőtlenebbül várja ő is a halált? Ha a két közeledő kamion egyszerre áll meg a két kapu előtt, egyszerre húzzák fel azokat, akkor egyszerre halnak meg.  Hogyan lehet ebben a helyzetben reményt önteni a másikba, hogy ne adja fel fáradó, sérült testével a küzdelmet? Mit mondhatnának ebben a helyzetben a másiknak?  

- A hűtőkonténerben legalább a karjaimban tarthattalak - hallotta meg Kate a férfi gyenge, szomorkás hangját, és annak ellenére, hogy a sötétben már nem láthatta az arcát, tudta, hogy kényszeredett mosolyra húzza a száját. Sajnálta, hogy élete utolsó óráiban nem nézhet a férfi kék szemébe, bár ha eljön az idő, talán áldani fogja a sötétséget.

- Tudod Castle, - szólalt meg néhány másodperc után Kate - akkor azt hittem, hogy meghalunk, ezért valamit el akartam neked mondani, de már nem volt hozzá erőm.

A férfi szomorúan elmosolyodott. Érezte a bizonytalanságot a nő hangjában, és mivel tudta, milyen nehezen beszél Kate az érzelmeiről, nem várta, hogy kimondja a szavakat.

- Tudom, mit akartál mondani Kate. 

- Szerettelek. Már akkor szerettelek, csak olyan bonyolultnak tűnt akkor minden.

 Castle egy pillanatra meglepődött, aztán jóleső megnyugvással behunyta a szemét. 

- Hm ... ha Anya rákérdezett kettőnkre, és is mindig azt mondtam, hogy "bonyolult", pedig pontosan tudtam, hogy mit érzek irántad. Miért nem mondtuk ki akkor?

Hallgattak. Mindketten azon töprengtek, miért is érezték régen bonyolultnak a kapcsolatukat? Miért alakultak mindig úgy a dolgaik, hogy sosem mondták ki az érzelmeiket? Miért nem használták ki azt a négy évet? Az idő, amiből ki tudja mennyi adatik meg nekik, most felértékelődött, és hirtelen úgy érezték, nem tehetik meg, hogy nem beszélnek a soha be nem vallott, ki nem mondott érzelmeikről. Lehet, hogy soha többet nem lesz alkalmuk rá. 

- Kate, én ... - szólalt meg a férfi, amikor vakító fény árasztotta el a raktárt.

Szemük hunyorogva próbált alkalmazkodni a hirtelen támadt világossághoz. 

- Tyson látni akar bennünket - nézett fel dühösen szikrázó szemekkel az acél áthidalóra szerelt kamerára Beckett. 

- Szeretném, ha jó sokáig unatkozna - jegyezte meg Castle, miközben követte a nő tekintetét.

- Én is - mondta Kate, és lassan a férfi felé fordult.

Tekintetük összefonódott, és úgy érezték, mintha minden félelmüket felváltotta volna valami békés megnyugvás, mintha addig, amíg látják egymást, nem érhetné őket semmi baj. 

Castle nyelt egyet, amikor meglátta Kate vérben úszó farmerját, sápadt bőrét és a szemében tükröződő fájdalmat, de nem rezzent az arca. Nem akarta, hogy a nő elveszítse a hitét azért, mert kiolvassa az ő vonásaiból, hogy menyire rossz a helyzete. Lassan a kígyómarástól duzzadt lábára állt, hogy egy pillanatra tehermentesítse ép lábát, ezzel csökkentve az állandóvá vált remegést, de olyan hasító fájdalom cikázott végig  testén, hogy visszahelyezte a súlyát. 

A mozdulat, ahogy a férfi toporogva próbál talpon maradni, miközben a fájdalomtól beharapja az ajkát, nem kerülte el Kate figyelmét. Összeszorult a szíve. Látta, hogy a férfi remeg a gyengeségtől, és tudta, hogy fenn kell tartania a figyelmét ahhoz, hogy agya ne érzékelje a teste által küldött vészjeleket. 
- Hogy állsz a számolással? - tette fel kíváncsian a kérdést.
- Mi-milyen számolással? - nyögte a férfi küszködve, miközben még mindig megpróbált egyik lábáról a másikra állni, de szemében megjelent az érdeklődés.
- Hát, hogy hol tartunk egymás megmentésében! Úgy emlékszem, egy időben számoltad, hogy melyikünk mentette meg többször a másikat - húzta fel kihívóan Kate a szemöldökét.
- Hohó! Azt akarod játszani velem ... mint ... mint amit én játszottam veled, amikor a bombán álltál? - látott át a szitán azonnal Castle. - Csak hogy tudd, még mindig én vezetek - mosolygott önelégülten a nőre.
- Mi? Még hogy te? - háborodott fel Kate. - Nem lehet, hogy D.C.-ről megfeledkeztél?
Castle egy pillanatra elmerengett, aztán megadóan egy apró grimaszt vágott.
- Na jó! Az tényleg komoly volt. Felért mondjuk kettővel - kezdett alkudozni. - De még akkor is én vezetek!
Kate kissé megnyugodva látta, hogy a szellemi kihívás elterelte Castle figyelmét, tekintete élénken csillog, izgatottan várja a szópárbaj folytatását, és agya nem foglalkozik a test gyengeségével. A sivatagban töltött napok, a szomjazás, az éhezés és a kígyómarás azonban nem múlt el nyomtalanul egyik pillanatról a másikra, és alattomosan átvették az irányítást. Abban a pillanatban, amikor Kate megállapította, milyen igaza volt Castle-nek, amikor azt mondta, hogy az elme felül tud kerekedni a testen, a férfi térde megrogyott, és a zsineg megfeszült a nyakán.
- Castle! Castle! - kiabált kétségbeesve, és önkéntelenül próbált felé lépni, de nem tudott. - Kérlek! Rick! Tarts ki! - szakadtak ki kétségbeesve a szavak a korkán.

Jordan Shaw szinte megállás nélkül osztotta az utasításokat az embereinek, miközben egyik kezében a rádiót markolta, másikkal pedig a terepjáró ajtaja fölötti kapaszkodót szorította, hogy kivédje az egyenetlen talajon bukdácsoló autó himbálózását. Minden bizonytalansága eltűnt azzal kapcsolatban, hogy odairányítsa-e a csapatát a raktárhoz, amikor Gates kapitány felhívta New York-ból. Lassan kezdtek képpé állni a mozaikdarabok. Bryan Quinn különös viselkedése, a két helikopter, amelyikből az egyik eltűnt a radarról, a másiknál meg egy embert látott David, a titkos costa ricai számla, amelyikről többszörös átutalás után a Toyota Prius kölcsönzését fizették, amivel Tyson közlekedett, végül a raktár, aminek a bérleti díját ugyanerről a számláról utalták, mind arra a következtetésre juttatta, hogy az emberi településektől távol eső épület kulcsfontosságú szerepet játszik az ügyben. Saját hatáskörében két helikoptert és egy csapat kommandóst vezényelt a raktárhoz. Már az sem érdekelte, ha mégsem lesz igaza, és egy költséges akció felesleges elrendelése miatt megfeddik a felettesei. Tudni akarta, mi történik a raktárnál. 
- Asszonyom! - zökkentette ki gondolataiból a mellette ülő ügynök. - Nézzen oda! - intett fejével a szélvédő jobb oldala felé, de a következő pillanatban már újra az autó lámpája által megvilágított területre összpontosított, nehogy ráhajtson egy sziklára. - Mintha fények villannának fel - tette hozzá, aztán a GPS-re nézve ellenőrizte a koordinátákat.
Jordan a szeméhez emelte a távcsövet, és a mutatott irányba fordult. Egy ideig csak a Hold és a csillagok fényétől kékes színben fürdő tájat látta, aztán mintha a semmiből bukkant volna fel, egy imbolygó fényt pillantott meg, majd meglepetésére nem messze mögötte egy másikat. Kitágult pupillákkal próbálta kivenni, honnan származnak a mozgó fénypontotok, de nem látta, mi bocsájtja ki a világosságot. Az ölébe tette a távcsövet, és a műszerfal GPS-ére nézett.
- A mieink tőlünk balra vannak - jegyezte meg az ügynök.
- Tudom. A GPS nem jelzi a földutakat, de aki ismeri a raktár helyzetét, az ismerheti a hozzá vezető utat is  - gondolkodott hangosan Jordan. - Két jármű halad ugyanabban az irányba, mint mi. Ha nem az FBI terepjárója, akkor jobb lesz, ha megelőzzük őket - nézett a férfira, aki nem várta meg az utasítást, hanem azonnal a gázpedálra lépett, Jordan pedig rádión értesítette a másik terepjáróban ülő két ügynököt, hogy kapcsoljanak nagyobb sebességre, mert valószínűleg kéretlen vendégeik lesznek a raktárnál.
      

- Rick! - ordította Kate torkaszakadtából, miközben könnyek öntötték el a szemét. - Maradj velem!
Castle az előző pillanatban még diadalittas büszkeséget érzett, amiért szerinte többször mentette meg a nő életét, mint az az övét, a következőben pedig már úgy érezte, mintha hirtelen valami legyőzhetetlen erő húzná az öntudatlanság sötétjébe. Izmai egy másodperc alatt mondták fel a szolgálatot, és ernyedten roskadtak össze. A kötél mélyen a nyakába vágott, amitől olyan közel érezte a halált, mint eddig még soha életében. A távolból hallotta Kate hangját, amiből kicsendült a pánik, ami felerősítette a saját félelmét. A rettegés úgy áradt szét a sejtjeiben, amilyet még soha nem érzett. Már nem gondolkodott, ösztönei átvették az irányítást, és a DNS-ébe beégetett kód életre kelt. Az életösztön, ami csendben várakozott a megfelelő alkalomra, egy szempillantás alatt mozgósította az egész testét. Az idegsejtek szinte izzottak a  száguldó parancsok sokaságától, amelyek feszülésre akarták bírni az izomkötegeket, a mellékvese őrült tempóban fecskendezte a véráramba az adrenalint, amitől a szíve 180-at verve felgyorsította a vérkeringést, így éltető oxigén került a comb, a lábszár és a törzs izmaiba. Ahogy megfeszült a teste, érezte a zsinór lazulását, és kinyitotta a szemét.
- Jól ... jól vagyok - kapkodott levegő után, és Kate-re nézett.
A nő egy pillanatra becsukta a szemét. Már tudta, mit érezne, ha elveszítené, és azt is, hogy neki kell végignéznie majd a férfi halálát. Nem hitt a sorsban, most mégis hálát adott, hogy még kaptak egy kis időt. Amikor felnézett, a férfi szomorkás mosollyal az arcán nézett rá. Tekintetük úgy fonódott össze, mintha soha nem akarnák elengedni egymást. A könnytől csillogó kék szemek beszédesebbek voltak mindennél, amikor Castle halkan, zihálva beszélni kezdett.
- Katherine Houghton Beckett! Köszönöm, hogy az életem része lettél. Köszönöm, hogy szeretsz, hogy más emberré, jobb emberré tettél. Köszönöm, hogy melletted ráébredtem, mitől nagyszerű az élet, és mi az igazi boldogság. 
Kate döbbenten hallgatta a szavakat, amelyek úgy hangzottak, mintha az esküvői fogadalmuk bevezetője lenne, fogadalmat tenni viszont már nem lenne értelme. Hirtelen úgy érezte, mintha ezekkel a mondatokkal a feleségéül fogadná a férfi, és egyben búcsúzna is tőle. Vett egy mély lélegzetet, hogy enyhítsen torka szorításán, amit már nem a kötél okozott, egy pillanatra becsukta a szemét, hogy a feltoluló könnyek kicsorduljanak, és élesen lássa Rick arcát, úgy mintha mellette állna a templomban.
- Richard Edgar Alexander Rodgers Castle! Köszönöm, hogy az életem része lettél. Köszönöm, hogy szeretsz, és hogy segítettél megtalálni önmagamat, és megmutattad, az élet lehet könnyed játék, és a fájdalom mellett mindig ott van a boldogság.
Könnyes szemmel mosolyogtak egymásra. A hatalmas csarnokot betöltő csendben, mintha egy kimondatlan szó lebegett volna várakozva a levegőben.
- Mindig - szólaltak meg egyszerre. 
Nem érinthették meg egymást, de mintha soha nem lettek volna ilyen közel egymáshoz. A pillanat úgy tört darabokra egy villanásnyi idő alatt, mint az elpattanó tükör apró, fénylő szilánkjai, amikor meghallották a távolból beszűrődő, közeledő motorzúgást.
 
  

Változatok egy témára 7/46

Tekintetük találkozott, és másodpercekig csak néztek egymásra hallgatagon. Mit is mondhattak volna ebben a helyzetben?

- Tudsz állni? - törte meg a csendet Castle aggódó hangja, miközben a lassan sötétbe burkolózó csarnok félhomályában próbálta kivenni, mennyire súlyos Kate sérülése. 

- Igen. Jobban fáj, mint amilyen súlyos - mondta erőlködve a nő, mivel még nem heverte ki a torka az előbbi pillanatot, amikor megfeszült a nyakán a hurok. - Nem ért csontot, de bennmaradt az izomban a golyó. És te? - kérdezte most ő féltőn a férfit. Miután legyőzte a meglepetés és a fájdalom okozta sokkot, tudatosult benne, hogy Castle-nek nemrég még az is nagy nehézséget okozott, hogy felálljon, azóta pedig a járás megviselhette legyengült testét. Ki tudja, mennyi ideig bír állni?

- Én? Nézz rám! - mosolyodott el. Nem akarta, hogy Kate jobban féljen, mint amit az egyébként kilátástalan helyzetük előidéz. - Amikor a lövés eldördült, kaptam egy jó adag adrenalinbombát - próbálta magabiztosan kimondani a szavakat. 

Néhány másodpercig érezte magán a nő gyanakvóan kutató tekintetét, de állta a szemkontaktust. Amikor látta, hogy Kate arcán ellágyulnak az addig feszült vonások, és valamennyire megnyugszik, lassan forgatni kezdte a fejét, hogy feltérképezze a szerkezetet, ami fogva tartja őket. Beckett követte a mozdulatot a szemével, miközben arra gondolt, milyen nagyszerű tulajdonsága a férfinak, hogy soha nem adja fel, és addig, amíg bármilyen kicsi esély van az életben maradásra, a szabadulás megoldásán jár az esze. 

- Hm .. hallotta meg az író jellegzetes hümmögését, ami azt jelezte, valamilyen megállapításra jutott.

- Mit találtál? - pillantott rá reménykedve Kate, mivel ő esélyt sem látott arra, hogy hátrabilincselt kézzel megszabadulhassanak a nyakukra feszülő kötéltől.

- Hát, egyelőre csak azt látom, hogy a csigaszerkezet úgy működik, hogy ha összeesem, akkor a kötél végén levő ellensúly húzza szorosra a hurkot a nyakamon, ha valaki felhúzza a kaput, akkor a kapu súlya teszi ugyanezt - mondta anélkül, hogy levette volna a szemét a drótokról és a csigákról.

- Szóval csak várnunk kell, hogy melyik lesz a nyerő, az ellensúly, vagy a kapu - jegyezte meg Kate cinikusan, és lemondóan elhúzta a száját, mire a férfi rosszallóan összevonta a szemöldökét, amiért a nő csak a rossz oldalát látja a dolognak, és nem bízik a sikerben.

- Valahogy meg kellene szabadulni ettől a zsinórtól - tekergette meg a nyakát Castle, aztán hátrébb próbált lépni. Abban reménykedett, ha az acéllemezzel burkolt falhoz tudja dörzsölni a nyakát, talán elszakíthatja a vékony, de annál erősebb hurkot, de a reménye hamar szertefoszlott, mivel az abban a pillanatban élesen a bőrébe vágott, mihelyt fél lépést hátrált.

Kate nézte a férfi elszánt, de eleve kudarcra ítélt próbálkozását, de közben egyre inkább úgy érezte, mintha beborítaná egy nehéz, sötét erő, ami nem engedi lélegezni, és reménykedni.

- Castle! - szólt a férfinak, de az továbbra is próbálta a nyakát forgatnia, és araszolni a fal felé, mintha nem is hallott volna. - Rick! - emelte fel a hangját Kate, mire Castle abbahagyta a próbálkozást, és a nő felé nézett.

- Valamit ki kell találnunk Kate! - mondta, de már nyoma sem volt arcán a bizakodásnak, tekintetében megjelent a hitetlenkedés, mintha nem akarná elfogadni, hogy nem tehet semmit.

- Castle, ez nem a MacGyver egyik epizódja, hogy valami furfangos ötlettel ki tudnánk szabadulni! Ez Tyson műve.

- Igen, de ...

- Nincs "de" Castle! - vágott a férfi szavába. -  Hacsak valami csoda nem történik, akkor ...  - akadt el a szava. Nem akarta, és nem is tudta kimondani, amit az esze diktált, hogy így vagy úgy, de Tyson terve sikerül, és egyikük hamarosan meghal.

A köztük levő távolság ellenére Kate pontosan látta, a férfi tekintetében tükröződő érzelmet, a reményvesztettséget. Castle másodpercekig hallgatott, aztán komoly hangon, egyenesen a nő szemébe nézve, megszólalt.

- Ugye hiszel a csodákban, Kate? - csillogtak a kék szemek kétségbeesetten, mintha az igenlő válasz lenne az egyetlen dolog, ami hitet adna neki.

Kate tétován hallgatott. Soha, semmiben nem tudott úgy hinni, mint Castle. Ő csak a saját erejében, a szerelmükben, a társai barátságában és kitartásában tudott hinni. A kézzelfogható, hétköznapi csodákban hitt, nem az olyanokban, ami megmenthetné őket ebből a helyzetből. Nyelt egyet, miközben érezte, hogy kiszárad a szája, és egy könnycsepp gördül le az arcán.   

A csendet a kintről beszűrődő, először csak surrogó, aztán egyre erősödő zúgó hang törte meg, amikor Tyson beindította a helikoptert, és az egyre gyorsabban forgó rotor végül fülsiketítő hanggal a magasba emelte a gépet. Lassan halkult a zaj, míg végül teljesen eltűnt a messzeségben,  és a két ember teljesen magára maradt.

- David! Van már valami eredmény? - szólt a rádióba türelmetlenül sürgetve a fiatal informatikus zsenit Jordan. Ennyi idő alatt a Pentagon első tűzfalán is áthatolt volna a fiú, most azonban késlekedik egy egyszerű információ megadásával. Bryan Quinn viselkedése, egyértelmű hazugsága Beckett rosszullétéről, a hirtelen támadt műszaki probléma túl gyanússá tette a férfit, ezért egyre nyugtalanabb lett. - Nehogy azt mondja, hogy nem tudja kideríteni, merre jár az a helikopter! - csattant most már erélyesen a hangja.
- A gép GPS-e ki van kapcsolva, de rákapcsolódtam a helyi légi irányítás radarrendszerére, de valószínűleg túl alacsonyan repül a gép, ezért a radar nem érzékeli - hallotta meg végre a fiú szégyenkező hangját, amitől Jordan-nak lelkiismeret-furdalása támadt, és már bánta, hogy olyan kemény volt vele. - Néhány percet kérek, és meg fogom találni. Már tudom, hogyan - bizonygatta a fiú meggyőződéssel, a nő pedig elmosolyodott.
- Jobb, ha erről én nem tudok, ugye? - kérdezte, aztán választ nem várva kinyomta a rádiót. - Induljunk vissza! Hamarosan teljesen besötétedik - szólt a kormánynál ülő ügynöknek, aztán idegesen végignézett a tájon. Kitartóan pásztázta a szürkületben félelmetes hangulatot árasztó terepet, hátha meglát valami apró, oda nem illő dolgot. A kisebb-nagyobb sziklák, mint sötét, rossz szándékú árnyak magasodtak ki a sík vidékből, a vörös kőzetek elvesztették életteli színüket, amitől olyan volt a fennsík, mint egy lakatlan holdbéli táj.  Éppen arra gondolt, ha az írónak még egy éjszakát a sivatagban kell töltenie, minimálisra csökkennek az esélyeik, hogy élve megtalálják, amikor recsegni kezdett a rádiója. Anélkül szólt bele, hogy a távcsövet elvette volna a szeme elől.
- Shaw.
- Asszonyom, találtam valamit - hallotta meg David izgatott hangját. - Egy helikopter halad délre, de ez biztos, hogy nem az ő gépük. Úgy tudtam, nincs más helikopter a légtérben, csak az övék - fűzte hozzá.
- Milyen messze van tőlünk? - kérdezte Jordan, miközben oldalra fordult a terepjáróban, és déli irányba fordította a távcsövet.
- Legalább 100 mérföldre. Nem láthatja - mondta a fiú, mintha látta volna az ügynök mozdulatát, de alighogy kimondta a szavakat, dadogni kezdett. - Ho ... hova, de ... de ... hova lett?
- Mi történt David? - vette el szeme elől a távcsövet Jordan, és minden idegszálával a rádió hangjaira koncentrált.
- Az ismeretlen helikopter eltűnt a képről! Mintha a föld nyelte volna el - hallatszott a döbbenet a fiú hangjából. 
Shaw ügynök összeszűkült szemekkel gondolkodott. Egyáltalán nem tetszett neki a kialakult helyzet. Hirtelen úgy érezte magát, mint az ügy elején, amikor sötétségben tapogatóztak. Kiindulópontot keresett.
- Most ne törődjön azzal a helikopterrel! Beckett-ték gépét találja meg! - szólalt meg egy percnyi töprengés után. Hallotta, hogy a háttérben olyan gyorsan üti a számítógép billentyűzetét David, mint a géppuskaropogás, de nem válaszolt az utasításra, ezért Jordan közelebb tartotta a rádiókészüléket, és megemelte a hangját. - David?
- Megvannak! - hallott egy elégedett, ugyanakkor megkönnyebbült sóhajt Jordan. Szinte látta maga előtt a vörös hajú fiatal informatikust, ahogy büszke mozdulattal tolja feljebb az orrán a szemüvegét. Egy pillanatra becsukta a szemét. Végre van valami eredmény! - Legalább 50 mérfölddel messzebb vannak a számukra kijelölt területnél, és nem mozognak - hadarta értetlenkedve a fiú, aztán bemondta a pontos koordinátákat.
- Szép munka volt David! - mondta őszintén dicsérve Jordan, de hallotta, hogy  billentyűk megint észvesztő ütemben kattognak, és szinte biztos volt abban, hogy a fiú valamit kitalált, hogy új információhoz jusson. Csak egy percet kellett várnia.
- Tudom, hogy mit csinálnak! - hasított a csendbe David hangja büszkén. - Egy raktár töltőállomása mellett áll a gép. Gondolom kifogyott az üzemanyaguk.
- Látja őket? - csendült meglepetés a nő hangjában, mert a fiú úgy beszélt, mintha a valóságban látná a gépet, nem pedig valami elmosódott foltként egy radarképen.
- Hát, felcsatlakoztam egy katonai műholdra, és ... 
- Ezt nem is hallottam! - vágott a lelkes magyarázatba Shaw ügynök erélyesen, de közben cinkosan összemosolygott a felé forduló sofőrrel.
- Szóval, elég jól rá tudok közelíteni ... 
Jordan lélegzetvisszafojtva várt. Tudta, hogy David próbálja a legjobb képet kicsikarni a műholdas rendszerből.
- Egy ember jön ki a raktárból ... de ... de azt nem látom, hogy férfi, vagy nő. Valamit húz a gép felé ... Biztos, hogy tankol - mondta elégedetten.
Jordan kezdett megnyugodni. Talán csak túlfeszített idegrendszere játszik vele, és már ott is rémeket lát, ahol nincsenek is. Talán kifogyott a kerozin a gépből, és egy hozzájuk közelebbi töltőállomást kerestek, és egy műszaki hiba is bármikor előfordulhat. Egy ideig nyugtatta magát, de azt is tudta, hogy csak nagyon ritkán téved, amikor megállapítja valakiről, hogy hazudik. Márpedig Bryan Quinn hazudott.
- Beszáll a gépbe. Elindul - törte meg a várakozás csendjét David feszült hangja.
- Egy embert látott? - szűkült résnyire Jordan szeme.
- Igen, csak egyet. Beckett nyomozó talán a helikopterben maradt - keresett megoldást készségesen a fiú.
- Köszönöm David, de mi nem "talánok"-ra alapozunk. A nyomozást hagyja ránk! - szúrt oda Jordan éllel. - Nézze meg, merre megy a gép, aztán lépjen le a rendszerből, mielőtt a hadügy vagy a CIA kiszúrja, hogy betolakodójuk van!
- Ne féljen, eltüntetem a nyomaimat! - mondta önelégülten a fiú. - Tudja, hogy jó vagyok ebben!
Jordan egy sóhajtás kíséretében az égnek emelte a szemét, és áldotta az eszét, amiért egy pillanattal korábban nem dicsérte meg az elbizakodott fiút. Még csak az kellett volna duzzadó egójának!
Az órájára nézett, aztán az égen megjelenő első csillagokra. Rendszerezni próbálta az ismereteit. Túl sok apróság zavarta, de a kép nem állt össze. Bryan hazugsága Beckett rosszullétéről, az elromlott rádió, az, hogy nem térnek vissza a bázisra, elhagyták a keresésre kijelölt körzetüket, egy ember a töltőállomásnál ... mind, mind apróságok voltak, mégsem hagyták nyugodni. Aztán hirtelen rájött, hogy miért. Beckett nyomozó még egy ilyen kiélezett helyzetben sem hozna olyan ésszerűtlen döntést, hogy rossz rádióval, sötétben keressék Castle-t olyan helyen, ami messze esett attól a helytől, ahol a férfi lehetett. Gondolkodott. Nem akart a megérzéseire, és néhány gyanús dologra alapozva meggondolatlan döntést hozni.

Ryan megdörzsölte a szemét. Abban reménykedett, hogy el tudja tüntetni a kialvatlanság okozta homályt, ami minduntalan a szemére telepedett. Belekortyolt a sokadik pohár kávéba, egy pillanatra ráfeledkezett az éppen nyújtózkodó Javi-ra, aztán nagyokat pislogva újra a monitoron sorakozó adatokra nézett. Már vagy negyed órája próbálta követni az egyik kifizetés útját. Megtalálta a céget, akitől Tyson bérelt valamit, de egyszerűen nem akadt a nyomára. Hirtelen gondolt egyet, és megnyitotta az elmúlt két hétben megszüntetett cégek listáját. Tágra nyílt a szemmel nézte a nevet, és kétszer is átfuttatta a tekintetét a néven, hogy biztos legyen benne, hogy jól lát. A raktározással foglalkozó vállalatot csőd miatt felszámolták, és egy másik cég felvásárolta, ezért már más néven szerepelt a nyilvántartásban, mint amilyen névre Tyson pénze érkezett. Végignézte a vállalat telephelyeit, aztán amikor meglátta a Phoenix-től 40 mérföldre levő, eldugott raktár koordinátáit, nyelt egyet. Kinyomtatta az oldalt, és zakatoló szívvel, csillogó szemekkel Javi elé tette az iratot.
- Az hiszem, megtaláltam - mondta visszafogott büszkeséggel az árulkodó címre mutatva.
Espo néhány másodpercig a papírra nézett, aztán örömteli mosolyra húzódott a szája, felugrott, és Ryan vállára csapott.
- Megtaláltad, haver! Gates-t megüti a guta, hogy nem neki sikerült! - vigyorodott el kajánul.
- Miért üt meg a guta, Esposito nyomozó? - hallották meg a kapitány hangját. 
Ijedten fordultak az irodája ajtajában álló nő felé, és míg Espo ártatlan arccal a nő szemébe nézet, Ryan zavartan a kezébe adta a kinyomtatott lapot.
Gates feljebb nyomta orrára csúszott szemüvegét, néhány percig figyelmesen olvasta a cégadatokat, aztán elismerően Ryan-re nézett, és bólintott.
- Hívom Shaw ügynököt! - mondta, és belépett az irodájába.

Változatok egy témára 7/45

Marha Rodgers olyan sebességgel száguldott a két nyomozó felé, mint a mindent elsöprő hurrikán, Alexis pedig komoly, fájdalmas arccal próbált lépést tartani elszánt tekintetű nagyanyjával.

Az asszony egyenesen a két nyomozóhoz robogott.

- Kaptunk egy listát! Biztos, hogy nagyon fontos! - nyúlt a táskájába, és egy 5-6 lapból álló kimutatást tett Espo íróasztalára.

A két férfi megrökönyödve nézte először a sietségtől levegő után kapkodó nőt, aztán az eléjük tett iratokat. Azt azonnal látták, hogy egy részletes pénzügyi kimutatás hever előttük, de amikor felfedezték az ismerős, costa ricai bank nevét, elhűlve meredtek Martha-ra és Alexis-re.

- Ezt meg honnan szerezték? - kérdezték szinte egyszerre.

Az asszony nagyot sóhajtott, és egy pillanatra az unokájára nézett, aki alig észrevehetően megrázta a fejét.

- Valaki az ajtó előtt hagyta - mondta az igazat, noha pontosan tudta, ki tette, vagy ki tetette oda az iratot. - Csengettek, de mire Jim ajtót nyitott, már senki nem állt a folyosón, csak ez volt a lábtörlőn egy borítékban - mutatott a papírokra.

Espo és Ryan egymásra nézett. Tekintetükben ott égett az izgalom és a megkönnyebbülés. Végre kimozdulnak a holtpontról, és még szabályt sem kell szegniük azzal, hogy az ír maffiától kérnek segítséget.

- Sejtése sincs, ki lehetett a feladó? - húzta össze gyanakodva a szemét Espo, de Martha olyan ártatlanul nézett rá átható kék szemeivel, hogy hajlamos volt hinni neki, bár tudta, a nő kiváló színésznő, így azt hitet el vele, amit akar.

Észre sem vették, hogy nyílt a liftajtó, és dühös tekintettel Jim Beckett csatlakozott a társasághoz.

- Megígértem, hogy vigyázok magukra - nézett feddőn Martha-ra, de a nő csak sajnálkozva felhúzta a vállát. Mire kifizette a taxit, a két nő eltűnt a szeme elől, és egy pillanatra a rémület lett rajta úrrá, egészen addig, amíg meg nem látta a kapitányság földszintjén, az éppen becsukódó liftajtó mögött őket.

A kinti mozgolódás óhatatlanul felkeltette Gates kapitány figyelmét is, annak ellenére, hogy a telefonálásra koncentrált, és minden szavát alaposan átgondolva, már-már a zsarolás határát súrolva győzködte egyik régi ügyfelét arról, miért is jár jobban, ha segít neki. Amikor megkapta a beleegyező választ, elégedett mosoly suhant át az arcán, de hangja kemény maradt, miközben elbúcsúzott a férfitől. 

- Történt valami? - lépett ki az irodájából, és kutató tekintetét hol a nyomozókra, hol Castle anyjára szegezte. Érezte, hogy a nő a főszereplő a kialakult helyzetben, és azt is, hogy nem ok nélkül jött a kapitányságra.

Espo a pénzügyi kimutatást a Vaslady kezébe adta, és tömören összefoglalta a tényeket. Gates gyanakodva körbepillantott, aztán feltette a szemüvegét, és vizsgálni kezdte az adatokat.

- Minden pénzmozgásnak nézzenek utána! - adta vissza a nyomozónak a papírokat. - Az FBI-nak nem kell erről tudni, elvégre ki tudja mennyire megbízható ez az információ, amikor azt sem tudjuk, kitől származik - mondta. Tekintete elgondolkodva pihent meg Martha-n, aztán a zavarában fejét lehajtó Alexis-en. Egyértelmű volt számára, hogy az asszony és a lány tudják, kitől származik a kimutatás, de látta rajtuk, hogy sosem árulnák el. - Kérek egy másolatot! Megosztozunk az adatok ellenőrzésén. Tudni akarom, mit vásárolt, vagy bérelt Tyson, kinek, miért fizetett! Az első 20 utalás ellenőrzése az enyém - intézte szavait a két nyomozó felé, aztán újra Martha-hoz fordult, de a nő megelőzte.

- Tudom, menjünk haza, és ne játsszuk ki a ház előtt őrködő rendőröket! - emelte fel bocsánatkérően mindkét kezét, aztán megtört tekintettel nézett a kapitányra. - Ez segít elfogni azt az embert, ugye? - intett fejével a papírok felé.

- Igen, azt hiszem, a nyomára bukkanhatunk. Aki megszerezte ezt az iratot, befolyásos ember, akinek nagyon fontos Mr. Castle - csengtek megnyugtató, meleg hangon Gates szavai.

Martha bólintott. A mozdulatban benn volt a megnyugvás, és az egyetértés is. Viktoria Gates nem tudhatta, hogy az asszony gondolatai akörül az ember körül forognak, aki élete legboldogabb éjszakáját, és élete legnagyobb ajándékát adta neki, a fiát. Amikor meglátta a borítékot, még nem sejtette, hogy ki küldte, és azt sem, hogy miért. Aztán meglátta a kis lapra írt üzenetet. Egy dátum állt rajta, az a nap, amit együtt töltött a magát most Jackson Hunt-nak nevező férfival. Azonnal tudta, hogy milyen nagy jelentősége lehet az iratnak, bár a banki kivonat neki nem jelentett semmit.

- Mindenről tájékoztatnak bennünket, ugye? - szólalt meg Jim Beckett, akinek - maga sem tudta miért - egyre rosszabb érzései támadtak.

- Természetesen - mondta meggyőzően Gates.

- Nincs semmi új hír Apáról? - kérdezte nagyot nyelve Alexis.

- Sajnálom ... - rázta meg a fejét a kapitány, hogy elkerülje a lány reménykedő tekintetét. Úgy döntött, egyenlőre nem osztja meg velük azt az információt, hogy az FBI elvesztette a kapcsolatot Beckett helikopterével.

Mire a három aggódó ember beszállt a liftbe, Espo megjelent a fénymásolt iratokkal. Gates elvette, és elgondolkodva az irodája felé indult.

- Felhívom az emberemet, hogy elhalasztjuk a tartozás törlesztését - mondta ki hangosan a gondolatait.

Espo meglepve nézett utána. Ezek szerint Gates hajlandó lett volna illegális információt szerezni azért, hogy megmenthesse Castle-t, és elfoghassák végre Tyson-t.

- Azt hiszem, Gates kapitány most vívta ki a rokonszenvemet - mondta töprengve, amikor Ryan asztalához ért.

A nyomozó egy pillanatra megütközött társa kijelentésén, és a kapitány irodája felé nézett, de úgy érezte, most nincs idő a csodálkozásra, ezért felemelte a telefont, hogy kiderítse, kit takar az egyik utalás számlaszáma.

Castle úgy érezte, mintha a szívét találta volna el a golyó, amikor a puska dörrenésén át meghallotta Kate fájdalmas kiáltását, és látta, ahogy a nő teste megrándul, majd a lábai összerogynak. Mintha a majd' négy évvel ezelőtti temetői emléket élte volna újra! A félelem, és a fájdalom, hogy elveszti Kate-t most még határozottabban áradt szét a sejtjeiben, mint akkor. Talán azért, mert akkor még nem tudta, milyen csodát, milyen mérhetetlen boldogságot veszítene el a nő halálával. Tehetetlenül nézte, ahogy Kate lába összecsuklik, amitől megfeszül nyakán a vékony zsinór, elzárva az éltető oxigén útját az erekben.

- Állj fel! Beckett! Állj fel! Kate! Kérlek, állj fel! - ordította kétségbeesve torka szakadtából. A következő pillanatban - mintha kívánsága meghallgatásra talált volna - a nő nehézkesen, kicsit féloldalasan felállt.

Castle végigfuttatta tekintetét a fehér pólón, aztán kicsit megnyugodva, hogy nem lát rajta vérfoltot, szeme lejjebb vándorolt. Ekkor látta meg, hogy  Kate bal combján felszakadt a farmer, és a vér vörös foltot képezve itatja át a szövetet. A nő az ép lábán tartva a súlyát, próbált úgy állni, hogy a zsinór ne fojtogassa. Zihálva kapkodta a levegőt, miközben felnyögött a fájdalomtól.

- Maga őrült állat! - ordította torka szakadtából magából kikelve Castle. Eddig képes volt megőrizni a nyugalmát Tyson-nal szemben. Teste erőtlen volt, és gondolatait arra kellett összpontosítania, hogy össze ne essen, ráadásul nem akarta megadni a férfinak azt az örömöt, hogy lássa, amint elveszti a fejét, de eddig bírta. Amikor meglátta a fájdalom kínját Beckett arcán, úgy érezte, ha a kezei közé kaphatná a férfit, nem mérlegelné a tette következményét, lelkiismeret-furdalás nélkül végezne vele.

- Most már egyenlő eséllyel várhatják, hogy melyikükre mosolyog a szerencse - nézett Castle-re 3XK, és olyan nyugodtan beszélt, mintha nem is hallotta volna az író kirohanását. - Sajnálom, hogy nem fogom élőben látni a játék végét, de azért nem maradok le semmiről - nézett a feje fölött húzódó acélgerendára.

Castle követte a tekintetet, és meglátta a rájuk meredő két kamerát.

- Tudja, ez olyan beteg dolog - szólalt meg nyugalmat erőltetve magára. - Attól nyer kielégülést, hogy nézi, ahogy egyikünk már nem bír állni a sérült lábán, és lassan megfullad? Jerry, ez nem a maga stílusa.

Tyson közelebb lépett hozzá, és szenvtelen, lekicsinylő mosolyra húzta a száját.

- Hm ... azt hiszi, hogy ismer? Nem az jelent kielégülést, hogy látom, ahogy megfeszül a nyakukon a kötél, és lassan kiszáll magukból az élet. Az adja az örömöt, hogy láthatom, mit érez, amikor látja a nyomozó megremegő lábát, aztán behajló térdét, és nem tud semmit tenni az ellen, hogy meg ne haljon. Ha maga lesz a gyengébb, akkor a nyomozó fogja átélni az elvesztés fájdalmát és a tehetetlenség dühét. Aztán az életben maradó rádöbben, hogy rá ugyanez a sors vár.

- Csak ennyi? Semmi csavar? - ingerelte tovább a férfit Castle, maga sem tudta miért. Talán valami csodára várt, hogy megjelenik az FBI, őket kiszabadítják, Tyson-t pedig elfogják.

- Csavart szeretne? - csillantak fel a hideg tekintetű, barna szemek. - Egész ügyesen felhasználta a kapott eszközöket a sivatagban. Most megnézzük, hogyan áll a szerencsével, Mr. Castle. Hamarosan két kamion érkezik a raktárhoz, és valamelyik kaput fel fogják húzni, hogy bejöhessenek. Sőt, az is lehet, hogy egyszerre húzzák fel mind a kettőt. Megfelel a csavar? - húzta fel kérdőn a szemöldökét. Várt egy kicsit, amíg a két fogoly felnéz a fölöttük levő csigarendszerre, és rájön, hogy úgy alakították ki a szerkezetet, hogy ha nem bírnak állni, és összeesnek, akkor az acélsodrony végén levő ellensúly fejtsen ki erőt, és a nyakukra szoruljon a hurok, ha pedig felhúzzák a kaput, akkor az acéllemez súlya szorítsa meg a zsinórt.  - Igaza van, így nekem is sokkal izgalmasabb - mondta Tyson, aztán szó nélkül megfordult, és a személybejáróhoz sétált. Az ajtóban megállt, és visszafordult.

- Miért fognak imádkozni? Melyik kaput húzzák fel? A sajátjukat, vagy a szerelmükét? - tette fel a kérdést oldalra billentett fejjel, aztán választ nem várva, kilépett a szabadba. 

Castle döbbenten nézte a becsukódó ajtót, miközben még fülében csengtek a férfi szavait. Kate-re nézett. Tekintetük találkozott, és másodpercekig csak néztek egymásra hallgatagon. Mit is mondhattak volna ebben a helyzetben?