Változatok egy témára 7/50

Lassú, óvatos léptekkel elérte az ajtót, és éppen le akarta nyomni a kilincset, amikor a folyosóról beszűrődő hangok megállásra késztették a mozdulatát.

- Mondtam, hogy előbb vigyen Beckett nyomozóhoz! Látni akarom, hogy jól van-e! - hallotta meg Castle kicsit követelőző, kicsit kétségbeesetten könyörgő hangját.

- Nyugodjon meg, a nyomozó jól van! - csitította az írót egy ismeretlen férfihang. Valószínűleg már sokadszor mondta el a mondatot, mert a  hangsúlyon érződött, hogy fogy a türelme. - Dr. Gilmore leveszi a fejemet, ha nem a szobájába viszem.

- Jó! Ha nem visz oda, akkor majd megszököm - jött a durcás válasz közvetlenül az ajtó mögül.

Kate szinte látta maga előtt az író morcos ábrázatát, konokul összefogott száját, sértett tekintetét. Az ápoló valószínűleg fontolóra vette, mekkora veszélyt jelenthet az állására nézve, ha a betege megszökik, mert nem nyitott be, hanem megállt az ajtó előtt. 

- Az az FBI-os ügynöknő, az a szigorú tekintetű, utasította Dr. Gilmore-t, hogy maga ezt a szobát kapja. Gondolom, védőőrizetet fog kirendelni az ajtó elé - töprengett az ápoló. - Ha máshová viszem, még a végén kirúgnak - mondta bosszúsan.

Kate jólesően elmosolyodott az ajtó túloldalán lejátszódó párbeszéd hallatán. Jólesett neki a férfi aggódása, és Jordan döntése is, hogy egy szobában legyenek, bármilyen okból is tette azt. Egy pillanatra elérzékenyült, de aztán tekintetében megjelent a huncut csillogás. Nem akart az előző órák eseményeire gondolni. Azt akarta, hogy az életük visszatérjen a régi kerékvágásba, és úgy nézzenek egymásra Castle-lel, ahogy Tyson megjelenése előtt. Ehhez most itt volt a kiváló alkalom, csak annyit kellett tennie, hogy egy kicsit megtréfálja a férfit, hogy a félelem után egy kicsit bosszantsa, végül pedig mosolyt csaljon az arcára. Amilyen gyorsan csak tudott az ágyához bicegett, letámasztotta a mankókat, az ajtó felé fordulva befeküdt az ágyba, és úgy magára húzta a takarót, hogy az eltakarta lófarokba kötött haját, de még az orrát is. Feje búbján, homlokán, és becsukott szemein kívül, amelyeken csak egy papírvékony rést hagyott nyitva, semmi nem látszott ki belőle.

- Megígérem, hogy megkeresem a maga Beckett nyomozóját, csak meg ne szökjön nekem! - morgott az ápoló, miközben egy határozott mozdulattal belökte az ajtót, és megpróbálta behúzni rajta a hordágyon fekvő beteget, de abban a pillanatban, amikor a hordágy épp begurult volna a szobába, az író kinyújtotta a karját, és elkapta a két ajtófélfát. 

A fiatal fekete ápoló dühösen állt meg, és csípőre tett kézzel mustrálta a gondjaira bízott beteget, aki eltökélt tekintettel, összeszorított szájjal nézett vele farkasszemet, és lerítt róla, hogy bármit meg fog tenni, hogy elérje a célját. A férfi sóhajtott, és megadóan leengedte a kezét.

- Na jó! Megkeressük azt a híres nyomozót - csóválta meg a fejét, mintha maga sem hinné, hogy belement a dologba. Megfogta a hordágy szélét, de mivel Castle még mindig kapaszkodott az ajtófélfába, gúnyosan rámordult. - Ha nem engedi el, akkor nehezen indulunk el.

Kate szemhéjai résén keresztül figyelte a jelenetet, és bár ajkát beharapva próbálta visszafojtani a kuncogását, meghatotta az író viselkedése.

Castle gyanakodva ráncolta a szemöldökét, és azt latolgatta, vajon betartja-e a szavát az ápoló, vagy mihelyt elengedi az ajtót, behúzza a szobába. Úgy gondolta, ideje taktikát változtatni, hogy sikerrel járjon, és jobb lesz egy kis megvesztegetéssel próbálkozni.

- Nem leszek hálátlan, ha segít - vette fel megnyerő mosolyát.

- Rendben - vágta rá a férfi, és olyan széles mosolyra húzta a száját, hogy kivillant hófehér, tökéletes fogsora.

Castle elégedetten hanyatlott vissza a hordágyra. Megviselte a hadakozás és a kapaszkodás is, egyáltalán nem volt olyan jó erőben, mint amilyennek ebben a néhány percben mutatta magát. Az infúzió jót tett kimerült testének, és a combja sem fájt a rengeteg érzéstelenítőtől, amit a seb kitisztítása előtt kapott, de újra remegett a gyengeségtől.  Elégedetten érezte, hogy a hordágy meglódul, és az ápoló kigurítja a folyosóra.

Kate éppen lehajtotta az arcáról a takarót, és meg akart szólalni, amikor a fekete férfi diadalittasan megszólalt.

- Nehogy azt higgye, hogy holmi kis ajándékért kockára teszem az állásom! - mondta, miközben Castle-t a fal mellé tolta. - Ha nem engedi, hogy bevigyem a szobájába, akkor itt marad a folyosón, én meg szólok Dr. Gilmore-nak, hogy adasson be magának valamit, amitől lenyugszik - csengett fenyegetően a hangja. Rosszallóan megcsóválta a fejét, és faképnél hagyva az írót, elindult az orvosi szoba felé.

- De ... de ... csak nem akar itt hagyni? - kiáltott utána Castle kétségbeesve, amikor néhány másodperc után megsemmisülve vette tudomásul, hogy vesztett.

Az ápoló megtorpant, de nem fordult meg, mintha még várt volna valamire.

- Bevihet a szobába - nyögte ki nehezen, mire az ápoló megfordult, és összehúzott szemmel, gyanakodva végigmérte a megszelídült beteget.

- Megígéri, hogy jó fiú lesz?

- Mi mást tehetnék? - sóhajtott az író, aztán a férfi elbizonytalanodó tekintetét látva gyorsan hozzátette: - Jó fiú leszek.

Annak ellenére, hogy Kate nem látta Castle arcát, pontosan tudta, milyen kifejezés ül rajta, és azt is, hogyan értelmezi a férfi a "jó fiú" kifejezést. Amikor meghallotta, hogy az ápoló nem fogja elvinni a férfit, még megfordult a fejében, hogy megmenti, és kiszól, hogy itt van, de mivel fordult a helyzet, újra mozdulatlanul feküdt a takaró alatt, és szemhéjai résén át figyelte, ahogy az ápoló betolja Castle-t a szobába.

- Jobb, ha nem próbálkozik ilyenekkel! Még nem ismeri a főnővért! Utálja, ha valaki nem úgy ugrál, ahogy ő fütyül, úgyhogy ne akarja kihúzni nála a gyufát! - figyelmeztette az ápoló Castle-t, miközben segített elhelyezkedni az ágyban a nyögdécselő betegnek.

- Hm ... és mit csinál velem? - húzta el gúnyosan a száját az író. - Nem hoz be kacsát, ha pisilni kell?

- Mondjuk néhány mérettel vastagabb tűvel adja be az antibiotikum injekciót.

Castle-nek a szavak hallatán elakadt a lélegzete, aztán nyelt egy nagyot. A mellette fekvő ágyon levő beteg felé pislantott, mintha megnyugtatást várna tőle, de az a takaróba burkolózva mélyen aludt.
- Megkeresné Beckett nyomozót, és elmondaná, hogy jól van-e? - szólalt meg fojtott hangon az ápolóra nézve. Már nyoma sem volt az előbbi ellenkező, akaratos, önfejű férfinak, már csak egy aggódó, megszeppent, félelemekkel teli, elesett beteg volt.
Az ápolót meglepte az író hirtelen hangulatváltozása, és mivel nem hitte, hogy a főnővér injekciójával való rémítgetés lett volna rá ilyen hatással, megfogta a csuklóját, és pár másodpercig figyelte a pulzusát, majd tenyerét Castle homlokára téve azt nézte, nem szökött-e fel hirtelen a láza. Elgondolkodva összevonta a szemöldökét, hatalmas barna szeme megállapodott a mozdulatlanul fekvő, szomorú kék szemeivel kérve rá néző betegen. Az előbb még bosszantó férfin most megesett a szíve.
- Megkeresem, és visszajövök - ígérte komolyan, és az ajtó felé indult, de ott megtorpant, és visszanézett. - Különleges nő lehet a maga Beckett nyomozója  - mondta, mielőtt behúzta maga után az ajtót.
- Nem is sejti, mennyire - sóhajtott maga elé Castle, és behunyta a szemét. A félelem ismét átjárta erőtlen testét. Kérdések hada rohanta meg. Megműthették már Kate-t? Nem volt semmi komplikáció? Felébredt már az altatásból? Elaltatták egyáltalán? Lehetnek fájdalmai? Vajon az épület melyik részében helyezik el?
Hallotta, hogy a másik ágyon fekvő beteg mocorogni kezd, de nem érdekelte. Semmi kedve nem volt idegenekkel beszélgetni, miközben erőltetett mosollyal megjátssza, hogy érdekli a betegsége, és a saját sérüléseinek keletkezéséről sem akart beszélni. Túl fájdalmas volt még az emlék.
Amikor megérezte az arcán egy puha kéz finom, leheletnyi érintését, megdermedt. Elakadt a lélegzete. Nem mert hinni az érzésnek, és egy pillanatig azt hitte, az érzékei játszanak vele csalóka játékot. Kinyitotta a szemét, és úgy érezte az álmai valóra váltak, amikor meglátta Kate szelíden mosolygó arcát.
- Álmodom? - suttogta rekedt hangon, miközben elmerült a zöldes színű, gyönyörű szemek ragyogásában.
- Azt mondtad, az álmaid teljesülnek - hajolt közelebb szerelmesen mosolyogva Kate, és puha csókot lehelt a férfi csodálkozástól elnyílt szájára.
- De ... de hol? Honnan? - dadogta értetlenül Castle, amikor meglátta a nő tekintetében a huncut csillogást, és a pajkos mosolyra húzódó ajkakat. - Csak nem? - kapta tekintetét döbbenten a mellette álló üres ágyra, de még mindig hitetlenkedve pislogott.
- Azt hiszem, beloptuk magunkat Jordan Shaw ügynök szívébe - gondolkodott hangosan Kate, mire Castle agyában egy pillanat alatt értelmet nyertek az ápoló szavai a szigorú tekintetű FBI ügynökről. Szemében megcsillant a felfedezés öröme, és boldog mosoly terült szét az arcán, ami azonban egy másodperc múlva már el is tűnt róla, amikor kivágódott a szoba ajtaja, és egy magas, csontos, dühös tekintetű, középkorú nővér száguldott be rajta.  Szoros kontyba kötött haja, aranykeretes szemüvege, szögletes vonásai és rideg, szürke szemei, a háborús filmek náci kínzóira emlékeztették az írót.
- Az én szívembe viszont nem lopta be magát! - tolta fel aranykeretes szemüvegét az orrán a nővér, miközben a férfi ágyához lépett, aztán az ágy mellett álldogáló Kate-re pillantott, és lesújtó tekintettel végigmérte. - Ahogy maga sem - vetette oda foghegyről.