Gates feljebb nyomta orrára csúszott
szemüvegét, néhány percig figyelmesen olvasta a cégadatokat, aztán
elismerően Ryan-re nézett, és bólintott.
- Hívom Shaw ügynököt! - mondta, és belépett az irodájába.
A sötétség, mint valami fekete, gyászos lepel, lassan beborította a csarnokot.
- Mit gondolsz, meddig fogjuk bírni? - kérdezte halkan Castle. Már nem várt választ az előző kérdésére. Tudta, hogy Kate nem tud őszintén hinni a csodákban, hazudni pedig még az ő kedvéért sem fog, bármennyire is kilátástalan a helyzetük.
- Talán néhány óráig - válaszolta a nő bizonytalanul. Nem akart rövidebb időt mondani, bár egyáltalán nem volt biztos abban, hogy órákat bírnának állni. Castle biztosan nem. Érezte, ahogy a combján egyre nagyobb foltban terül szét a meleg nedvesség, mivel a lőtt seb még mindig vérzett. Ha a vérveszteségtől legyengül, lehet, hogy addig sem fogja bírni az egy helyben állást, mint a férfi. Örült, hogy a sötétben Castle nem látja, mennyi vért vesztett.
Perceken keresztül hallgattak, és ugyanazok a gondolatok kavarogtak a fejükben. Tényleg nincs kiút ebből a helyzetből? Valóban meg fog halni az egyikük, és a másik nem tehet ellene semmit, csak egyre erőtlenebbül várja ő is a halált? Ha a két közeledő kamion egyszerre áll meg a két kapu előtt, egyszerre húzzák fel azokat, akkor egyszerre halnak meg. Hogyan lehet ebben a helyzetben reményt önteni a másikba, hogy ne adja fel fáradó, sérült testével a küzdelmet? Mit mondhatnának ebben a helyzetben a másiknak?
- A hűtőkonténerben legalább a karjaimban tarthattalak - hallotta meg Kate a férfi gyenge, szomorkás hangját, és annak ellenére, hogy a sötétben már nem láthatta az arcát, tudta, hogy kényszeredett mosolyra húzza a száját. Sajnálta, hogy élete utolsó óráiban nem nézhet a férfi kék szemébe, bár ha eljön az idő, talán áldani fogja a sötétséget.
- Tudod Castle, - szólalt meg néhány másodperc után Kate - akkor azt hittem, hogy meghalunk, ezért valamit el akartam neked mondani, de már nem volt hozzá erőm.
A férfi szomorúan elmosolyodott. Érezte a bizonytalanságot a nő hangjában, és mivel tudta, milyen nehezen beszél Kate az érzelmeiről, nem várta, hogy kimondja a szavakat.
- Tudom, mit akartál mondani Kate.
- Szerettelek. Már akkor szerettelek, csak olyan bonyolultnak tűnt akkor minden.
Castle egy pillanatra meglepődött, aztán jóleső megnyugvással behunyta a szemét.
- Hm ... ha Anya rákérdezett kettőnkre, és is mindig azt mondtam, hogy "bonyolult", pedig pontosan tudtam, hogy mit érzek irántad. Miért nem mondtuk ki akkor?
Hallgattak. Mindketten azon töprengtek, miért is érezték régen bonyolultnak a kapcsolatukat? Miért alakultak mindig úgy a dolgaik, hogy sosem mondták ki az érzelmeiket? Miért nem használták ki azt a négy évet? Az idő, amiből ki tudja mennyi adatik meg nekik, most felértékelődött, és hirtelen úgy érezték, nem tehetik meg, hogy nem beszélnek a soha be nem vallott, ki nem mondott érzelmeikről. Lehet, hogy soha többet nem lesz alkalmuk rá.
- Kate, én ... - szólalt meg a férfi, amikor vakító fény árasztotta el a raktárt.
Szemük hunyorogva próbált alkalmazkodni a hirtelen támadt világossághoz.
- Tyson látni akar bennünket - nézett fel dühösen szikrázó szemekkel az acél áthidalóra szerelt kamerára Beckett.
- Szeretném, ha jó sokáig unatkozna - jegyezte meg Castle, miközben követte a nő tekintetét.
- Én is - mondta Kate, és lassan a férfi felé fordult.
Tekintetük összefonódott, és úgy érezték, mintha minden félelmüket felváltotta volna valami békés megnyugvás, mintha addig, amíg látják egymást, nem érhetné őket semmi baj.
Castle nyelt egyet, amikor meglátta Kate vérben úszó farmerját, sápadt bőrét és a szemében tükröződő fájdalmat, de nem rezzent az arca. Nem akarta, hogy a nő elveszítse a hitét azért, mert kiolvassa az ő vonásaiból, hogy menyire rossz a helyzete. Lassan a kígyómarástól duzzadt lábára állt, hogy egy pillanatra tehermentesítse ép lábát, ezzel csökkentve az állandóvá vált remegést, de olyan hasító fájdalom cikázott végig testén, hogy visszahelyezte a súlyát.
A mozdulat, ahogy a férfi toporogva próbál talpon maradni, miközben a fájdalomtól beharapja az ajkát, nem kerülte el Kate figyelmét. Összeszorult a szíve. Látta, hogy a férfi remeg a gyengeségtől, és tudta, hogy fenn kell tartania a figyelmét ahhoz, hogy agya ne érzékelje a teste által küldött vészjeleket.
- Hogy állsz a számolással? - tette fel kíváncsian a kérdést.
- Mi-milyen számolással? - nyögte a férfi küszködve, miközben még mindig megpróbált egyik lábáról a másikra állni, de szemében megjelent az érdeklődés.
- Hát, hogy hol tartunk egymás megmentésében! Úgy emlékszem, egy időben számoltad, hogy melyikünk mentette meg többször a másikat - húzta fel kihívóan Kate a szemöldökét.
- Hohó! Azt akarod játszani velem ... mint ... mint amit én játszottam veled, amikor a bombán álltál? - látott át a szitán azonnal Castle. - Csak hogy tudd, még mindig én vezetek - mosolygott önelégülten a nőre.
- Mi? Még hogy te? - háborodott fel Kate. - Nem lehet, hogy D.C.-ről megfeledkeztél?
Castle egy pillanatra elmerengett, aztán megadóan egy apró grimaszt vágott.
- Na jó! Az tényleg komoly volt. Felért mondjuk kettővel - kezdett alkudozni. - De még akkor is én vezetek!
Kate kissé megnyugodva látta, hogy a szellemi kihívás elterelte Castle figyelmét, tekintete élénken csillog, izgatottan várja a szópárbaj folytatását, és agya nem foglalkozik a test gyengeségével. A sivatagban töltött napok, a szomjazás, az éhezés és a kígyómarás azonban nem múlt el nyomtalanul egyik pillanatról a másikra, és alattomosan átvették az irányítást. Abban a pillanatban, amikor Kate megállapította, milyen igaza volt Castle-nek, amikor azt mondta, hogy az elme felül tud kerekedni a testen, a férfi térde megrogyott, és a zsineg megfeszült a nyakán.
- Castle! Castle! - kiabált kétségbeesve, és önkéntelenül próbált felé lépni, de nem tudott. - Kérlek! Rick! Tarts ki! - szakadtak ki kétségbeesve a szavak a korkán.
Jordan Shaw szinte megállás nélkül osztotta az utasításokat az embereinek, miközben egyik kezében a rádiót markolta, másikkal pedig a terepjáró ajtaja fölötti kapaszkodót szorította, hogy kivédje az egyenetlen talajon bukdácsoló autó himbálózását. Minden bizonytalansága eltűnt azzal kapcsolatban, hogy odairányítsa-e a csapatát a raktárhoz, amikor Gates kapitány felhívta New York-ból. Lassan kezdtek képpé állni a mozaikdarabok. Bryan Quinn különös viselkedése, a két helikopter, amelyikből az egyik eltűnt a radarról, a másiknál meg egy embert látott David, a titkos costa ricai számla, amelyikről többszörös átutalás után a Toyota Prius kölcsönzését fizették, amivel Tyson közlekedett, végül a raktár, aminek a bérleti díját ugyanerről a számláról utalták, mind arra a következtetésre juttatta, hogy az emberi településektől távol eső épület kulcsfontosságú szerepet játszik az ügyben. Saját hatáskörében két helikoptert és egy csapat kommandóst vezényelt a raktárhoz. Már az sem érdekelte, ha mégsem lesz igaza, és egy költséges akció felesleges elrendelése miatt megfeddik a felettesei. Tudni akarta, mi történik a raktárnál.
- Asszonyom! - zökkentette ki gondolataiból a mellette ülő ügynök. - Nézzen oda! - intett fejével a szélvédő jobb oldala felé, de a következő pillanatban már újra az autó lámpája által megvilágított területre összpontosított, nehogy ráhajtson egy sziklára. - Mintha fények villannának fel - tette hozzá, aztán a GPS-re nézve ellenőrizte a koordinátákat.
Jordan a szeméhez emelte a távcsövet, és a mutatott irányba fordult. Egy ideig csak a Hold és a csillagok fényétől kékes színben fürdő tájat látta, aztán mintha a semmiből bukkant volna fel, egy imbolygó fényt pillantott meg, majd meglepetésére nem messze mögötte egy másikat. Kitágult pupillákkal próbálta kivenni, honnan származnak a mozgó fénypontotok, de nem látta, mi bocsájtja ki a világosságot. Az ölébe tette a távcsövet, és a műszerfal GPS-ére nézett.
- A mieink tőlünk balra vannak - jegyezte meg az ügynök.
- Tudom. A GPS nem jelzi a földutakat, de aki ismeri a raktár helyzetét, az ismerheti a hozzá vezető utat is - gondolkodott hangosan Jordan. - Két jármű halad ugyanabban az irányba, mint mi. Ha nem az FBI terepjárója, akkor jobb lesz, ha megelőzzük őket - nézett a férfira, aki nem várta meg az utasítást, hanem azonnal a gázpedálra lépett, Jordan pedig rádión értesítette a másik terepjáróban ülő két ügynököt, hogy kapcsoljanak nagyobb sebességre, mert valószínűleg kéretlen vendégeik lesznek a raktárnál.
- Hogy állsz a számolással? - tette fel kíváncsian a kérdést.
- Mi-milyen számolással? - nyögte a férfi küszködve, miközben még mindig megpróbált egyik lábáról a másikra állni, de szemében megjelent az érdeklődés.
- Hát, hogy hol tartunk egymás megmentésében! Úgy emlékszem, egy időben számoltad, hogy melyikünk mentette meg többször a másikat - húzta fel kihívóan Kate a szemöldökét.
- Hohó! Azt akarod játszani velem ... mint ... mint amit én játszottam veled, amikor a bombán álltál? - látott át a szitán azonnal Castle. - Csak hogy tudd, még mindig én vezetek - mosolygott önelégülten a nőre.
- Mi? Még hogy te? - háborodott fel Kate. - Nem lehet, hogy D.C.-ről megfeledkeztél?
Castle egy pillanatra elmerengett, aztán megadóan egy apró grimaszt vágott.
- Na jó! Az tényleg komoly volt. Felért mondjuk kettővel - kezdett alkudozni. - De még akkor is én vezetek!
Kate kissé megnyugodva látta, hogy a szellemi kihívás elterelte Castle figyelmét, tekintete élénken csillog, izgatottan várja a szópárbaj folytatását, és agya nem foglalkozik a test gyengeségével. A sivatagban töltött napok, a szomjazás, az éhezés és a kígyómarás azonban nem múlt el nyomtalanul egyik pillanatról a másikra, és alattomosan átvették az irányítást. Abban a pillanatban, amikor Kate megállapította, milyen igaza volt Castle-nek, amikor azt mondta, hogy az elme felül tud kerekedni a testen, a férfi térde megrogyott, és a zsineg megfeszült a nyakán.
- Castle! Castle! - kiabált kétségbeesve, és önkéntelenül próbált felé lépni, de nem tudott. - Kérlek! Rick! Tarts ki! - szakadtak ki kétségbeesve a szavak a korkán.
Jordan Shaw szinte megállás nélkül osztotta az utasításokat az embereinek, miközben egyik kezében a rádiót markolta, másikkal pedig a terepjáró ajtaja fölötti kapaszkodót szorította, hogy kivédje az egyenetlen talajon bukdácsoló autó himbálózását. Minden bizonytalansága eltűnt azzal kapcsolatban, hogy odairányítsa-e a csapatát a raktárhoz, amikor Gates kapitány felhívta New York-ból. Lassan kezdtek képpé állni a mozaikdarabok. Bryan Quinn különös viselkedése, a két helikopter, amelyikből az egyik eltűnt a radarról, a másiknál meg egy embert látott David, a titkos costa ricai számla, amelyikről többszörös átutalás után a Toyota Prius kölcsönzését fizették, amivel Tyson közlekedett, végül a raktár, aminek a bérleti díját ugyanerről a számláról utalták, mind arra a következtetésre juttatta, hogy az emberi településektől távol eső épület kulcsfontosságú szerepet játszik az ügyben. Saját hatáskörében két helikoptert és egy csapat kommandóst vezényelt a raktárhoz. Már az sem érdekelte, ha mégsem lesz igaza, és egy költséges akció felesleges elrendelése miatt megfeddik a felettesei. Tudni akarta, mi történik a raktárnál.
- Asszonyom! - zökkentette ki gondolataiból a mellette ülő ügynök. - Nézzen oda! - intett fejével a szélvédő jobb oldala felé, de a következő pillanatban már újra az autó lámpája által megvilágított területre összpontosított, nehogy ráhajtson egy sziklára. - Mintha fények villannának fel - tette hozzá, aztán a GPS-re nézve ellenőrizte a koordinátákat.
Jordan a szeméhez emelte a távcsövet, és a mutatott irányba fordult. Egy ideig csak a Hold és a csillagok fényétől kékes színben fürdő tájat látta, aztán mintha a semmiből bukkant volna fel, egy imbolygó fényt pillantott meg, majd meglepetésére nem messze mögötte egy másikat. Kitágult pupillákkal próbálta kivenni, honnan származnak a mozgó fénypontotok, de nem látta, mi bocsájtja ki a világosságot. Az ölébe tette a távcsövet, és a műszerfal GPS-ére nézett.
- A mieink tőlünk balra vannak - jegyezte meg az ügynök.
- Tudom. A GPS nem jelzi a földutakat, de aki ismeri a raktár helyzetét, az ismerheti a hozzá vezető utat is - gondolkodott hangosan Jordan. - Két jármű halad ugyanabban az irányba, mint mi. Ha nem az FBI terepjárója, akkor jobb lesz, ha megelőzzük őket - nézett a férfira, aki nem várta meg az utasítást, hanem azonnal a gázpedálra lépett, Jordan pedig rádión értesítette a másik terepjáróban ülő két ügynököt, hogy kapcsoljanak nagyobb sebességre, mert valószínűleg kéretlen vendégeik lesznek a raktárnál.
- Rick! - ordította Kate torkaszakadtából, miközben könnyek öntötték el a szemét. - Maradj velem!
Castle az előző pillanatban még diadalittas büszkeséget érzett, amiért szerinte többször mentette meg a nő életét, mint az az övét, a következőben pedig már úgy érezte, mintha hirtelen valami legyőzhetetlen erő húzná az öntudatlanság sötétjébe. Izmai egy másodperc alatt mondták fel a szolgálatot, és ernyedten roskadtak össze. A kötél mélyen a nyakába vágott, amitől olyan közel érezte a halált, mint eddig még soha életében. A távolból hallotta Kate hangját, amiből kicsendült a pánik, ami felerősítette a saját félelmét. A rettegés úgy áradt szét a sejtjeiben, amilyet még soha nem érzett. Már nem gondolkodott, ösztönei átvették az irányítást, és a DNS-ébe beégetett kód életre kelt. Az életösztön, ami csendben várakozott a megfelelő alkalomra, egy szempillantás alatt mozgósította az egész testét. Az idegsejtek szinte izzottak a száguldó parancsok sokaságától, amelyek feszülésre akarták bírni az izomkötegeket, a mellékvese őrült tempóban fecskendezte a véráramba az adrenalint, amitől a szíve 180-at verve felgyorsította a vérkeringést, így éltető oxigén került a comb, a lábszár és a törzs izmaiba. Ahogy megfeszült a teste, érezte a zsinór lazulását, és kinyitotta a szemét.
- Jól ... jól vagyok - kapkodott levegő után, és Kate-re nézett.
A nő egy pillanatra becsukta a szemét. Már tudta, mit érezne, ha elveszítené, és azt is, hogy neki kell végignéznie majd a férfi halálát. Nem hitt a sorsban, most mégis hálát adott, hogy még kaptak egy kis időt. Amikor felnézett, a férfi szomorkás mosollyal az arcán nézett rá. Tekintetük úgy fonódott össze, mintha soha nem akarnák elengedni egymást. A könnytől csillogó kék szemek beszédesebbek voltak mindennél, amikor Castle halkan, zihálva beszélni kezdett.
- Katherine Houghton Beckett! Köszönöm, hogy az életem része lettél. Köszönöm, hogy szeretsz, hogy más emberré, jobb emberré tettél. Köszönöm, hogy melletted ráébredtem, mitől nagyszerű az élet, és mi az igazi boldogság.
Kate döbbenten hallgatta a szavakat, amelyek úgy hangzottak, mintha az esküvői fogadalmuk bevezetője lenne, fogadalmat tenni viszont már nem lenne értelme. Hirtelen úgy érezte, mintha ezekkel a mondatokkal a feleségéül fogadná a férfi, és egyben búcsúzna is tőle. Vett egy mély lélegzetet, hogy enyhítsen torka szorításán, amit már nem a kötél okozott, egy pillanatra becsukta a szemét, hogy a feltoluló könnyek kicsorduljanak, és élesen lássa Rick arcát, úgy mintha mellette állna a templomban.
- Richard Edgar Alexander Rodgers Castle! Köszönöm, hogy az életem része lettél. Köszönöm, hogy szeretsz, és hogy segítettél megtalálni önmagamat, és megmutattad, az élet lehet könnyed játék, és a fájdalom mellett mindig ott van a boldogság.
Könnyes szemmel mosolyogtak egymásra. A hatalmas csarnokot betöltő csendben, mintha egy kimondatlan szó lebegett volna várakozva a levegőben.
- Mindig - szólaltak meg egyszerre.
Nem érinthették meg egymást, de mintha soha nem lettek volna ilyen közel egymáshoz. A pillanat úgy tört darabokra egy villanásnyi idő alatt, mint az elpattanó tükör apró, fénylő szilánkjai, amikor meghallották a távolból beszűrődő, közeledő motorzúgást.
Castle az előző pillanatban még diadalittas büszkeséget érzett, amiért szerinte többször mentette meg a nő életét, mint az az övét, a következőben pedig már úgy érezte, mintha hirtelen valami legyőzhetetlen erő húzná az öntudatlanság sötétjébe. Izmai egy másodperc alatt mondták fel a szolgálatot, és ernyedten roskadtak össze. A kötél mélyen a nyakába vágott, amitől olyan közel érezte a halált, mint eddig még soha életében. A távolból hallotta Kate hangját, amiből kicsendült a pánik, ami felerősítette a saját félelmét. A rettegés úgy áradt szét a sejtjeiben, amilyet még soha nem érzett. Már nem gondolkodott, ösztönei átvették az irányítást, és a DNS-ébe beégetett kód életre kelt. Az életösztön, ami csendben várakozott a megfelelő alkalomra, egy szempillantás alatt mozgósította az egész testét. Az idegsejtek szinte izzottak a száguldó parancsok sokaságától, amelyek feszülésre akarták bírni az izomkötegeket, a mellékvese őrült tempóban fecskendezte a véráramba az adrenalint, amitől a szíve 180-at verve felgyorsította a vérkeringést, így éltető oxigén került a comb, a lábszár és a törzs izmaiba. Ahogy megfeszült a teste, érezte a zsinór lazulását, és kinyitotta a szemét.
- Jól ... jól vagyok - kapkodott levegő után, és Kate-re nézett.
A nő egy pillanatra becsukta a szemét. Már tudta, mit érezne, ha elveszítené, és azt is, hogy neki kell végignéznie majd a férfi halálát. Nem hitt a sorsban, most mégis hálát adott, hogy még kaptak egy kis időt. Amikor felnézett, a férfi szomorkás mosollyal az arcán nézett rá. Tekintetük úgy fonódott össze, mintha soha nem akarnák elengedni egymást. A könnytől csillogó kék szemek beszédesebbek voltak mindennél, amikor Castle halkan, zihálva beszélni kezdett.
- Katherine Houghton Beckett! Köszönöm, hogy az életem része lettél. Köszönöm, hogy szeretsz, hogy más emberré, jobb emberré tettél. Köszönöm, hogy melletted ráébredtem, mitől nagyszerű az élet, és mi az igazi boldogság.
Kate döbbenten hallgatta a szavakat, amelyek úgy hangzottak, mintha az esküvői fogadalmuk bevezetője lenne, fogadalmat tenni viszont már nem lenne értelme. Hirtelen úgy érezte, mintha ezekkel a mondatokkal a feleségéül fogadná a férfi, és egyben búcsúzna is tőle. Vett egy mély lélegzetet, hogy enyhítsen torka szorításán, amit már nem a kötél okozott, egy pillanatra becsukta a szemét, hogy a feltoluló könnyek kicsorduljanak, és élesen lássa Rick arcát, úgy mintha mellette állna a templomban.
- Richard Edgar Alexander Rodgers Castle! Köszönöm, hogy az életem része lettél. Köszönöm, hogy szeretsz, és hogy segítettél megtalálni önmagamat, és megmutattad, az élet lehet könnyed játék, és a fájdalom mellett mindig ott van a boldogság.
Könnyes szemmel mosolyogtak egymásra. A hatalmas csarnokot betöltő csendben, mintha egy kimondatlan szó lebegett volna várakozva a levegőben.
- Mindig - szólaltak meg egyszerre.
Nem érinthették meg egymást, de mintha soha nem lettek volna ilyen közel egymáshoz. A pillanat úgy tört darabokra egy villanásnyi idő alatt, mint az elpattanó tükör apró, fénylő szilánkjai, amikor meghallották a távolból beszűrődő, közeledő motorzúgást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése