Ezt a részt Drága Barátomnak ajánlom születésnapja alkalmából! Remélem jól időzítettem! ;)
Kate nézte a jóképű férfi filmsztárszerű
mosolyát, és annak ellenére, hogy teljes szívéből hinni akart a reményt
adó szavakban, hirtelen rossz érzése támadt.
Amilyen gyorsan átvették a hatalmat a viharfelhők az égen, most ugyanolyan gyorsan űzték el őket a napsugarak. A délutáni fény olyan erővel világította meg a kőzeteket, hogy azok még sötétebben izzottak, mint eddig, és még jobban kiemelték a kontrasztot az ég vakító kékje és a felszín vörös színe között. A pillanatnyi lehűlés már a múlté volt, a hőség újra uralta a tájat. Kate automatikusan a szájához emelte az ásványvizes flakont, és belekortyolt a hideg vízbe, aztán megforgatta a palackot a kezében. Senki nem válaszolt konkrétan arra a kérdésére, hogy mennyi ideig bírja ki egy ember víz nélkül a sivatagban. Még a zivatar is csak a terület egy kis részére hozott esőt, így ha Castle nem talált valami vízforrást, akkor mostanra már nagy a baj. Ráadásul megütötte a fülét, amikor két helybéli arról sugdolózott, hogy mennyi veszélyes állatfaj él a területen, de amikor a közelükbe ért, zavartan másra terelték a témát. Dühítették az ilyen helyzetek. Nem az a gyenge lelkű kislány volt, akit óvni kell a veszélyek elhallgatásával, vagy kegyesnek hitt hazugságokkal kellene traktálni! Ő tudni akarta, mi vár, vagy Castle-re, mert csak így tudott felkészülni a harcra. Úgy gondolta, Bryan-től kicsikarja azt a választ, amit másoktól nem tudott.
- Maga itt nőtt fel. Mennyi ideig lehet életben maradni a sivatagban? - fordult elszánt tekintettel a férfi felé, aki mintha időt akarna nyerni, megigazította a napszemüvegét, aztán oldalra pillantott.
- Az sok mindentől függ ... - kezdte, de Beckett a szavába vágott.
- Nem kell a ha és a talán! - csattant dühösen a hangja. - Az igazat akarom hallani!
Bryan egy ideig hallgatott. Úgy tett, mintha a helikopter műszereit vizsgálgatná, aztán szomorú hangon megszólalt.
- A vőlegénye, bajban van. Két-három nap, amíg esély van az életben maradásra - mondta anélkül, hogy Kate-re nézett volna. Mivel a nő még mindig várakozón nézett rá, magyarázatba kezdett. - Ha nappal indult el, a kiszáradástól kell félni. A hőségben a szervezet nagyon sokat párologtat, hogy hűtse magát, főleg, ha fizikai megterhelésnek van kitéve. Egy ideig nagyon izzad az ember, aztán kiszárad a száj, a bőr, besűrűsödik a vizelet, a vesék nem tudják kiválasztani a méreganyagokat, ugyanakkor a verejtékezéssel sok ásványi só távozik a szervezetből, ezért felborul a szervezet nátrium és kálium ion egyensúlya. Két, maximum három nap után nagyon súlyos állapot alakul ki. Ha éjszaka indult útnak, más veszélyek leselkednek rá. Az egyformának tűnő tájon könnyű eltévedni, a sziklák egyenetlenné teszik a felszínt, és elég egy botlás, hogy súlyos sérülést szerezzen az ember. Ilyenkor támadnak a skorpiók, kígyók, a mérges pókok, és néha a prérifarkas is bemerészkedik a sivatag szélére.
- Akkor a viharról még nem is beszéltünk - suttogta maga elé Kate. Azonnal felfogta, hogy óriási szerencse kell ahhoz, hogy mindezeket túlélje valaki.
- Szélvédett helyet kell találni, mert a porvihar lehetetlenné teszi a légzést - reagált a férfi Beckett megjegyzésére.
- Mennyi időnk van napnyugtáig? - kérdezte Kate, miközben a távcsövet a szeméhez emelte, és az eléjük táruló tájat kezdte vizsgálni. Nem akart a hallottakon rágódni. Az idő volt a legnagyobb ellensége, ezért minden pillanatot ki akart használni, hogy valami nyomot, vagy jelet találjon.
- Még két óra. Nézze át a térképet, hol kezdjük a mi területünk átvizsgálását!
Beckett elvette a távcsövet a szeme elől, és az ölében levő térképet kezdte tanulmányozni. A teljesen sík terepet Shaw ühynök emberei a terepjárókkal vizsgálják át. Bryan ötlete volt, hogy az övüké legyen az egyenetlen terep. Kate minden sziklát, kiemelkedést és mélyedést megfigyelt. Nem szerette volna, ha elrepülnek Castle felett, és nem vennék észre, mert éppen egy szikla takarásában van, vagy a tűző nap, vagy a vihar elől behúzódott egy üregbe. Lehet, hogy már gyenge, vagy eszméletlen, és nem tud jelezni, de neki észre kell vennie. Nem kerülheti semmi el a figyelmét. Három furcsa, ismeretlen jelzésre lett figyelmes a térképen.
- Ezek micsodák? - fordította a lapot a férfi felé, és a jelekre bökött.
- Néhány navaho indián nem volt hajlandó a rezervátum civilizáltabb területére költözni, ők ragaszkodnak az ősi életformához, és a nyelvükhöz. Mindent tudnak a sivatagról. Van egy ötletem - mosolyodott el diadalittasan. - Már tudom, hol kezdjük a keresést!
Beckett sejtette, hogy az egyik indián lakta területre gondol a férfi, ezért érdeklődve figyelte, milyen irányba kanyarodik a helikopterrel, de Bryan nem változtatott az útirányon. Már eredetileg is arra akart vinni? - töprengett magában. Egy pillanatra megborzongott egy megmagyarázhatatlan rossz érzéstől, de aztán elhessegette, és arra gondolt, talán csak véletlen, hogy eddig is éppen egy indián család kunyhója felé haladtak. Nézte az alattuk elsuhanó tájat. A különleges sziklaalakzatok egyre hosszabb árnyékokat vetettek a a hanyatló nap sugaraitól, a mélyedések sötéten tátongtak, becsapva a szemet, mélyebbnek mutatták magukat a valóságnál. - Hol vagy Castle? - tette fel magában ár ezredszer a kérdést, mintha valami sugallatra várna.
Talán fél órája repültek, amikor a távolban meglátott egy szabályos félgömb alakú kiemelkedést. Túl szabályos volt ahhoz, hogy a természet alkotta volna, ezért csavart egy kicsit a távcső lencséjén, hogy élesebben lássa, mi az.
- Oda megyünk? - kérdezte anélkül, hogy elvette volna szeme elől a távcsövet.
- Igen. Egy indián házaspár él a kunyhóban. Ha jártak a sivatag belsejében, talán láttak valami nyomot, ami a vőlegényére utal.
Kate már másodszor érezte az apró kis szúrást a szíve táján, amikor Bryan kimondta a vőlegény szót. Castle a vőlegénye, pedig már a férje kellene, hogy legyen! Arra már inkább nem is gondolt, hogy ő meg már feleség lenne, egy nagyszerű, melegszívű, különleges ember felesége, aki mindennél jobban szereti, és akit mindennél jobban szeret, aki feltétel nélkül megbízik benne, és akiben ő is feltétel nélkül megbízik. Miközben a fájdalmas gondolatok kavarogtak a fejében, olyan közel kerültek a kunyhóhoz, hogy szabad szemmel is látta a kör alakú, farönkökből készült, kívülről sárral betapasztott épületet. Az egyetlen nyílás előtt egy indián házaspár állt, és szemük fölé tartott kezükkel árnyékot tartva, figyelték a hangos zúgással közeledő helikoptert.
Bryan lassan lejjebb ereszkedett, és a kunyhótól jókora távolságra letette a gépet. A még jó ideig forgó rotor hatalmas porfelhőt kavart, de Beckett-et nem érdekelte. Alighogy a talajhoz ért a helikopter talpa, már nyitotta is az ajtót, és pólója nyakát az arca elé húzva kiszállt a gépből. Meggondolatlanság volt ezen a terepen a sietség! A portól alig látott, szemhéjait ösztönösen résnyire szűkítette, hogy megvédje az apró porszemcséktől, ezért nem vette észre a lába előtti szikladarabot, és megbotlott. A váratlan akadálytól elvesztette az egyensúlyát, és teste tehetetlenül zuhant előre. Elengedte a pólót, és ösztönösen nyújtotta előre a karjait, hogy lefékezze az esést, és megvédje a testét a nagyobb ütéstől, de így is fájdalmas volt a találkozás a talajjal. Sajgott a térde, úgy érezte, mintha eltört volna a térdkalácsa, és végighorzsolta a kezeszárát és a tenyerét. Még szinte fel sem ocsúdott az első meglepetésből, amikor érezte, hogy valaki megfogja a derekát.
- Jól van, Kate? - hallotta meg Bryan aggodalmas hangját.
- I-igen. Nem kell segítség - nyögte a nő, és megpróbálta elfojtani a térdében érzett hasogató fájdalmat. Lassan feltápászkodott, és csak amikor már függőlegesbe került, tűnt fel neki, hogy a férfi keze még mindig a csípője tájékán kalandozik. - Jól vagyok! - mondta magabiztosan, és távolabb lépett a férfitól. Leporolta a farmerjét és a pólót, aztán elindult a kunyhó felé.
A helikopter rotorja már leállt, így a felkeveredett kőzetszemcsék lassan, laza réteget alkotva a felszínen, visszaszálltak eredeti helyükre. A levegő kitisztult, és Kate most már magabiztosan indult az indián pár felé.
- Ki maga? - lépett felé a cserzett arcú férfi büszke tartással.
Beckett majdnem nyúlt a jelvényéért, de a mozdulata megállt, amikor eszébe jutott, hogy Arizonában nincs jogköre, és a jelvényét nem hozta magával.
- Kate Beckett vagyok. Rendőr, nyomozó - mondta mindkét szót, mert érezte a férfi kiejtésén, hogy töri az angolt, és nem tudta, melyiket érti jobban. - Egy fehér férfit keresünk - tette hozzá azonnal sietve, nem törődve azzal, hogy Bryan-t be sem mutatta. Igazából fel sem tűnt neki, hogy a férfi nincs közvetlenül mögötte.
- Férfi volt sivatag. Kígyó megmar lábát - szólalt meg az indián érzelemmentes arccal.
Kate szíve dübörgött a mellkasában. A bennszülött megtalálta Castle-t, de még mindig nem tudta a legfontosabbat.
- Él? - kérdezte, és életében először nem szégyellte, hogy megremegett a hangja. A férfi merev arccal bólintott, aztán az indián asszonyra nézett, és mondott neki valamit, mire a nő sietve kitárta a kunyhó ajtaját.
Kate érezte, hogy az egész teste reszket, ahogy az ajtóhoz lépett. Amikor benézett a kunyhó egyetlen helyiségébe, tágra nyílt pupillával fogadta be szeme a mindennél boldogítóbb látványt, aztán egy pillanatra behunyta a szemét, magában hálát adott minden olyan égi hatalomnak, amikben eddig nem hitt, és olyan nagyot sóhajtott, mintha mellkasa most szabadult volna meg egy napok óta ránehezedő mázsás súlytól. Még soha nem érzett ekkora megkönnyebbülést! A következő pillanatban könnyektől csillogó szemmel lépett az ágyon fekvő férfihez, és szinte lerogyott mellé. A megkönnyebbülést felváltotta a fájdalom a szívében.
- Hát megtaláltalak - suttogta.
Végignézett az elgyötört testen. A hőségben nem tettek rá takarót, így azonnal látta a csupasz combon éktelenkedő, kígyómarás okozta gyulladt sebet, és elcsodálkozott, hogyan élhette ezt túl a férfi.
Óvatosan, alig érintve a nap égette bőrt, megsimogatta az arcát.
- Castle! - szinte csak lehelte a szót, reménykedve, hogy a férfi rá néz.
Castle tudata kizárta a külvilágot. A fények és hangok nélküli sötétség pihentette a testét, hogy megviselt sejtjei regenerálódni tudjanak. Aludt, de nem álmodott. A békés nyugalomba egy kellenes érzés kúszott be, amit csak lassan engedett érzékelni az agya. Simogatás. Valaki simogatta a homlokát és az arcát. Az inger jó érzéssel töltötte el, és lassan elűzte a sötétséget. Távolról egy hang is társult hozzá, valaki a nevét suttogta. Mire elméje befogadta volna a hangot és az érintést, csend lett, és a simogatás megszűnt. A sötétség újra húzta magához, aztán megérzett egy illatot, és egy finom, puha ajkat az övéhez érni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése