Változatok egy témára 6/34

Rémülten meresztette szemét a férfi kezére, de amikor a fekete farmer sliccén terjeszkedő sötét foltot is felfedezte, már biztos volt abban, honnan vérzik a férfi. 

Kate-t szíven ütötte a látvány, de ki is rántotta a pánikból, amibe néhány másodperc alatt került. Segítenie kell, és nem sopánkodni! Remélte, hogy a férfi figyelmét annyira leköti a fájdalom, hogy nem érzékeli a vérzést, mert nem szabad, hogy pánikba essen. 

- Maradj itt, ne mozdulj! - mondta automatikusan, nem mintha valahova képes lenne menni a férfi, miközben biztatón megszorította a karját. Felállt és körülnézett. Az egyik polcról lekapott egy tiszta, fehér kéztörlő törölközőt, aztán a konyhába rohant, és szinte feltépte a mélyhűtő ajtaját. Vadul ráncigálta ki a fiókokat, mire a harmadikban végre talált egy zacskó fagyasztott borsót. Visszarohant a férfihoz, aki már csak halkan nyöszörgött.

- Segítek, hogy ne fájjon annyira, de ahhoz el kell egy kicsit engedned - nézett együttérzőn Castle szemébe, miközben határozottan megfogta a kezét. Érezte ahogy férfi kezén görcsösen feszülnek az izmok, aztán lassan elernyednek, és hagyják, hogy Kate átvegye felettük az irányítást. Gyorsan kicsatolta a derékszíj csatját, kigombolta a nadrág gombját, és lehúzta a sliccen a cipzárt. Nyelt egyet. Fogalma sem volt róla, hogy milyen látvány vár rá. A fehér  bokszeralsó elejét teljesen átáztatta a vér, és a vörös folt ijesztően terjedt. Kate bal kezével megemelte az alsónadrág derekát, a jobbal pedig betette alá a puha frottír anyagot, és enyhén lenyomta azon a részen, ahol a vérzés helyét gyanította, aztán a fagyasztott borsót mellé tette, hogy enyhítse a fájdalmat. 

- Ááááá! - kiáltott fel újra a férfi kapkodó lélegzettel, ahogy Kate keze ránehezedett.

- Mindjárt jobb lesz! - próbálta nyugtatni a nő, de maga sem volt biztos abban, hogy segíteni tud a szenvedésen. - Szeretlek, és vigyázok rád.

- Már úton van a mentő - szólalt meg elcsukló hangon a gardróbba belépő Espo, és tekintetét nem kerülte el Beckett halk, hálás sóhaja. A srácokkal nem egyszer poénkodtak azon, hogy melyik testrészüket kell leginkább védeni a harcias amazonoktól, de látni a valóságban, hogy milyen komoly sérülést okozhat egy nő egy férfinak, rémítő volt. Nézte a földön fekvő barátját, akinek legérzékenyebb testrészét két tenyerével fogta a mellette térdelő gyönyörű nő, és abban reménykedett, hogy hamarosan csak viccelődni fognak majd ezen a jeleneten. 

Kate halkan beszélt a férfihoz. Próbálta elterelni a figyelmét a fájdalomról. Időnként látta, ahogy megcsillan a fény a kék szemekben, olyankor tudta, hogy jó úton jár. Egyszer csak Castle felemelte a kezét, és tenyerét megforgatta a szeme előtt.

- Kate! Véres ... a ... kezem - nyögte az író, és döbbenten szemlélte a vörös folyadéktól ragacsos ujjait.

A nő hirtelen nem tudta, mit válaszoljon, nehogy halálra rémítse a férfit. Megkönnyebbült, amikor Espo megszólalt.

- Nem lesz semmi baj haver! - térdelt Castle mellé. - A dokik összefoltoznak, és a jég is csodákra képes. Kitartás! Itt van a mentő - emelte fel az ujját, hogy Castle is figyelje a vijjogó sziréna hangját, aztán a dobogó lépteket a lépcsőn. - Minden rendben lesz - mondta, aztán felállt, hogy a mentősöket beengedje.

- Átvesszük a sérültet - fogta meg Kate vállát a mentőorvos finoman, mégis határozottan. A nő még egyszer Castle kétségbeesett, összeszűkült szemébe nézett, és nehéz szívvel felállt, hogy idegenek segítőkészségére bízza a férfit, akit mindenkinél jobban szeret. Véres kezeit kicsit eltartva az oldalától, mereven állt, és figyelte az orvos és az ápoló ténykedését. Szívén még mindig nem engedett a szorítás, gyomra még mindig görcsösen összehúzódott. 

Az ápoló lehúzta a nadrágot és az alsót Castle combjáig, hogy az orvos megvizsgálhassa a sérülést.

- Bevisszük - mondta szűkszavúan az orvos. - Jöhet a sóoldat a fájdalomcsillapítóval! A borsót meg cserélje jégre! - szólt az ápolónak, miközben Castle arcát vizsgálta, aztán komolyan az író szemébe nézett - Hányinger kínozza és leszakad a dereka. Így van?

Castle bólintott.

- De mindez semmi ahhoz képest, amit az ágyékában érez, igaz? Bekötök egy infúziót, az segíteni fog, de valahogy szabaddá kell tennem a karját. Levessük ezt a szép inget, vagy levágjuk? - nézett végig az írón. - Jobb, ha nem mozog, inkább levágjuk - döntött az orvos.

Egy perc múlva már Castle elszorított karját paskolgatta, hogy megtalálja a vénát.

Kate nézte a szótlan férfit. Még sosem kívánta ennyire, hogy mondjon valamit. Bármit. Legalább azt, hogy ne szúrjanak tűt a kezébe! De Castle összeszorított szájjal, fájdalmas arccal hallgatott. Időnként Kate-re pillantott, és ilyenkor a nő meglátta a félelmet a tekintetében.

Az infúzió egyenletesen csepegett, Castle-t egy mozdulattal a hordágyra tették, betakarták egy takaróval, és sietve indultak vele a mentőbe. Kate gyorsan megmosta a kezét, és utánuk rohant. 

Castle érzékelte a körülötte folyó eseményeket, tudta, hogy később minden pillanatra pontosan emlékezni fog. Kate tekintetére, mozdulataira, szavaira, Espo biztató mondataira, az orvos és az ápoló ténykedésére, de most csak a fájdalommal foglalkozott az agya, minden mást háttérbe szorított. Ahogy a fájdalomcsillapító bekerült a véráramába és csökkentett a kínt, egy gondolat fészkelte be magát a fejébe, ami félelemmel töltötte el. - Lehet, hogy soha többé nem lehet gyerekem? Lehet, hogy a sors végérvényesen döntött helyettük? - Igaz, tudomásul vette Kate döntését, mégis szerette volna meghagyni a lehetőséget. Meg akarta kérdezni az orvostól, mik a kilátásai, de nem Kate előtt akarta feltenni a kérdést.

Beckett látta, ahogy Castle-t betolják a hordágyon a mentőbe, és az orvos kissé lemaradva megáll, lehajol, hogy megigazítsa orvosi táskájának a zárját. 

- Beszélhetnénk? - állt meg előtte a nő, elzárva az útját, és kérlelve nézett a férfira.

- Tudom mit akar kérdezni - egyenesedett fel az orvos, és nyíltan a nő szemébe nézett. - Tudni akarja, hogy lehet-e gyereke.

Kate bólintott, és a férfi tekintetét kutatva, szorongva várta a választ. 

 

Változatok egy témára 6/33

Az öröm eltompította az érzékeit és a figyelmét, ezért villámcsapásként érték a következő pillanat eseményei. 

Beckett leugrott a tűzlétra utolsó fokáról, és rohant Ryan után. Látta, hogy az üldözött férfi visszapillant rájuk, mielőtt befordul az épület sarkánál, és csak remélni tudta, hogy Will és az emberei leérnek a lépcsőn, mielőtt a férfi elérné a bejáratot, mert különben ki tudja meddig rohanhatnak utána. Ahogy befordult a sarkon, elégedetten látta, hogy Sorenson éppen a földre kényszeríti a férfit, és mellé térdelve kattintja a kezére a bilincset. Pisztolytáskájába csúsztatta a fegyverét, aztán vett néhány mély lélegzetet, hogy a tüdejébe tóduló oxigénnel megnyugtassa izmait, és lassítsa a szívverését. Végignézett a csapaton. Hirtelen hiányérzete támadt, és az elégettséget nyugtalanság váltotta fel. - Castle egyedül van a lakásban - tudatosult benne. A bejárathoz futott, és hogy rossz érzését legyőzze, kettesével szedve a lépcsőfokokat rohant az emeletre. Dübörgő lépéseket hallott maga mögött, ezért a lépcsőfordulóban visszapillantott, és meglátta Espo alakját, ahogy a korlátba kapaszkodva felfelé fut a lépcsőn. A lépcsőházat hirtelen egy női hang artikulátlan hangú kiabálása, sírás, majd egy velőtrázó, fájdalmas ordítás hangja töltötte be. Beckett megborzongott, a félelem végigsöpört a testén. Úgy rohant, ahogy talán még soha életében.

Castle csak a szeme sarkából érzékelte, hogy a gardróbba szép sorba beakasztott kabátok szétnyílnak, és egy harminc év körüli, hosszú, fekete hajú nő lép ki közülük. 

- Nem viheti el! - ordította torka szakadtából eltorzult hangon a nő, karjait a gyerek felé nyújtotta, zavaros szemében mindenre elszánt tűz lobogott.

Castle ösztönösen magához szorította a csecsemőt, és hátrébb lépett, hogy a nő ne érhesse el a gyereket, de beleütközött egy szekrénybe. A gyerek felsírt, mire a nő anyatigrisként vetette magát a védekezni képtelen férfira.

- Ő az enyém! Érti? Az enyém! - sikongatta eltorzult arccal, és megmarkolta a takaróba csavart gyereket.

- Nyugodjon meg! Nyugodjon meg! - próbálta Castle csitítani a nőt, miközben szorosan fogta a kisfiút, nehogy a nő kiszedhesse a kezéből. Aztán csak azt látta, hogy a nő szétterpesztett, félig behajlított ujjai az arca felé közelednek, és hiába húzta hátra a fejét, az éles körmök végighasítottak az arcán. Érezte, ahogy a meleg vér kiserken a bőrén, hallotta, hogy a nő tovább visítozik. Menekülni próbált, de a nő belecsimpaszkodott a kisfiút beborító takaróba, és újra ráncigálni kezdte, de amikor látta, hogy a férfi erősebb nála, hirtelen elengedte a takarót, hátralépett, és tűsarkú cipőjével teljes erejéből ágyékon rúgta.

Castle még soha nem érzett ilyen fájdalmat. Mintha felrobbant volna minden fájdalomérző idegsejtje, a kín óriáshullámként söpört végig az egész testén. Tudta, hogy a férfiak számára a legfájdalmasabb dolog, ha a heréjüket éri ütés vagy rúgás, de más volt elméletben tudni, és egészen más átélni. Lábai erőtlenül rogytak össze, miközben felordított a fájdalomtól. Ösztönei nem engedték, hogy mindkét kezével a rúgás helyéhez kapjon, mert a gyereket meg kellett védenie most már nem csak az őrült tekintetű nőtől, hanem attól is, nehogy esés közben rázuhanjon. A földön fetrengve, felhúzott térdekkel próbálta csillapítani a fájdalmat, bal kezével védte az ágyékát a következő támadástól félve, míg a jobbal még mindig szorította magához a csecsemőt. Érezte, ahogy a fájdalomhoz hányinger is társul, elhomályosul a látása, és az ájulás környékezi. Agya az öntudatlansággal akarta védeni a szenvedéstől, ugyanakkor egekbe szökő adrenalinszintje meg akarta védeni a következő támadástól. Még érzékelte, hogy az őrjöngő nő vesén rúgja, aztán lehajol a gyerekért, amikor meghallotta Kate hangját. Becsukta a szemét. 
A hangok távolról szűrődtek be a tudatába. Még mindig csak a fájdalomra bírt figyelni, ezért csak sokára érzékelte, hogy Kate őt szólítgatja. Kinyitotta a szemét. 

Beckett már akkor átkozta magát, amikor felfelé rohant a lépcsőn, amiért magára hagyta a férfit, de a hangokat meghallva a haraghoz a rettegés is társult. A szeme elé táruló képet soha nem fogja elfelejteni, ahogy sejtése szerint a férfi sem. Castle összegörnyedve feküdt az oldalán a földön, arca csupa vér volt, és eltorzult a fájdalomtól. Egyik kezével szorosan ölelte a takaróba bugyolált síró csecsemőt, másikkal az ágyékát fogta, miközben egy nő ki akarja tépni kezéből a gyereket. Beckett-en végigfutott a félelem, de a következő pillanatban felülkerekedett rendőri énje, és a pisztolyát előretartva rákiáltott a nőre.
- NYPD! Állj!
Látta, hogy a nő nem reagál a jelenlétére és a felszólításra sem, mintha nem is hallaná, csak őrjöngve ráncigálja a takarót, ezért egy határozott mozdulattal elkapta a karját, rántott egyet rajta, majd megcsavarta, így kényszerítve földre a nőt. Az ajtóban Espo jelent meg. Beckett felnézett a nyomozóra, aztán Castle-re. Nem kellett szólnia ahhoz, hogy Javi egy pillanat alatt felmérje a helyzetet.
- Átveszem - kapta elő a bilincset, és már térdelt is a nő mellé, miközben együtt érzőn pillantott a fájdalomtól nyöszörgő íróra. Miután a bilincset a vergődő nő kezére kattintotta, előkapta a telefonját, és a mentőket hívta.
Kate Castle mellé térdelt. Érezte, hogy egész testében remeg, de megpróbált nyugalmat erőltetni magára, mert a férfi láthatóan a kínok kínját élte át, a fájdalommal és az ájulással harcolt, nem akarta még jobban megrémíteni.
- Rick! Castle! - szólítgatta. - Nem lesz semmi baj! - A férfi szemhéjai lassan kinyíltak, és ő biztatóan nézett a meggyötört, fátyolosan csillogó kék szemekbe. - Mindjárt itt a mentő - simított végig gyengéden a férfi homlokán, aztán óvatosan elvette tőle a kisfiút, aki már csak halkan hüppögött. A pici ráemelte égszínkék, könnyben úszó tekintetét, aztán hüvelykujját a szájába vette, és mohón szopni kezdte anélkül, hogy a szemét levette volna Kate-ről. A nő úgy érezte, mintha lelassult volna az idő, és a hatalmas szemek már percek óta őt néznék, amikor a kisfiú pislantott, és Kate kiszabadult az ártatlan tekintet fogságából. Hirtelen nem tudta, hogy mit kezdjen a kezében tartott gyerekkel, amikor két kar nyúlt felé, és átvette tőle a kis csomagot. Hálásan nézett az időközben utánuk jövő Ryan-re, aztán újra Castle-höz fordult. Egy zsebkendővel letörölgette az arcáról a vért, közben pedig olyan sokszor hajtogatta, hogy "nem lesz semmi baj", meg hogy "mindjárt itt lesz a mentő", mintha magát is meg akarná győzni szavai igazáról. Mérhetetlenül sajnálta a férfit, akit még soha nem látott ennyire szenvedni, ugyanakkor tehetetlennek érezte magát, ami türelmetlenné tette. - Hol a fenében van már az a mentő? - gondolta idegesen, és hogy nyugalmat erőltessen magára, egy pillanatra behunyta a szemét.
- Me ... megrúgott ... a ... tű ... tűsarkújával - nyöszörögte Castle, aki először tudott megszólalni, amióta a rúgás érte. - A ... gyereket ... akarta.
- Ssss! - simogatta meg Kate az elgyötört arcot. - Már biztonságban van. Megmentetted! - suttogta elismerőn, és jólesően vette észre, hogy a férfi arcán egy pillanatra elégedett mosoly suhan át.
- Iszonyúan ... fáj - kapkodta a levegőt szaggatottan.
Kate tekintete a férfi ágyékára vándorolt, amit az most már két kézzel fogott, aztán tekintete hitetlenkedve állt meg Castle ujjain, amelyek közül lassan, de megállás nélkül szivárgott a vér. Rémülten meresztette szemét a férfi kezére, de amikor a fekete farmer sliccén terjeszkedő sötét foltot is felfedezte, már biztos volt abban, honnan vérzik a férfi.  
 

Változatok egy témára 6/32

Fél óra múlva már golyóálló mellényben csatlakoztak az FBI csapatához egy négyemeletes bérház parkolójában.

- Nem értem, minek ekkora felhajtás. Nem terroristákat akarunk elfogni - mondta halkan Castle Beckett felé, amikor meglátta Sorensont és az embereit Ryan-nel és Esposito-val kiegészülve egy tervrajz fölé hajolva tanácskozni. A nő hirtelen megállt, és az író felé fordult.

- Castle, te most csendben leszel - nézett komolyan a férfira - már ha tudsz - tette hozzá mérgesen. - Szeretném, ha a Will által kiváltott féltékenységed, nem nyomná rá a bélyegét az akcióra, mint ahogy azt sem, hogy megkérdőjelezed az FBI eljárását. A férfi legutóbb egy boltban lövöldözött össze-vissza, és csak a vakszerencsének volt köszönhető, hogy nem sérült meg senki - adott magyarázatot az író kételyeire.

-Ó! - lepődött meg Castle, és lopva körülnézett, mintha azt ellenőrizné, nem rohan-e elő valahonnan egy őrült pisztollyal a kezében. - És nem vagyok féltékeny - morgott az orra alatt, de már csak Beckett hátához intézhette a szavait, mert a nő közben sietős léptekkel elindult, így Castle nem láthatta, ahogy a nő elnéző mosollyal az arcán égnek emeli a tekintetét.

- Szia Kate! Fiúk, bemutatom Beckett nyomozót - villantotta kék szemét a nőre Sorenson, aztán társai várakozó tekintetét látva, kényszeredetten bemutatta az írót is.

-Egy civil is részt vesz az akcióban? - kérdezte egy FBI-os rosszalló hangsúllyal.

- Érte én kezeskedem - nézett ellentmondást nem tűrő tekintettel a kérdező szemébe Beckett. Az, hogy ilyen határozotan megvédte az írót a nő, nem csak Sorensont, de még Castle-t is meglepte, így büszkén kihúzta magát, és Kate háta mögött egy apró, öntelt mosolyt küldött az ügynök felé.

Néhány perc alatt megbeszélték a tervet, és előretartott fegyverrel lopakodtak az épület két bejárata felé. Sorenson-ék az északi, míg Beckett csapata a déli oldal felől indult, lezárva a lehetséges menekülési útvonalakat.

Castle fegyver nélkül, "writer" feliratú mellényében lépkedett Ryan mögött. Mint minden akció során, most is átjárta az izgalom, szívverése felgyorsult, ereiben száguldott az adrenalin, ami minden idegsejtjét készenlétbe helyezte, hogy egy esetleges vészhelyzet esetén azonnal tudjon reagálni. Az izgalom mellé azonban az utóbbi időben félelem is társult. Önkéntelenül a kis csapat elején haladó nőre nézett. Minél közelebb került Kate-hez, annál jobban féltette. Már nem is értette, miért hitette el magával egészen a Montgomery kapitány temetésén eldördült lövésig, hogy a nő sérthetetlen. Annak ellenére, hogy tudta, Beckett az egyik legjobban képzett rendőr, felelősségteljes, és kiváló a helyzetfelismerő képessége, egy eltévedt golyó mindig benn van a pakliban, ezért féltette. Talán az FBI-os csapat, vagy a túl nagy erőt mozgósító akció miatt rossz előérzete volt.

Az épület meglehetősen kihalt volt a kora délelőtti órán, így szinte észrevétlenül jutottak el a kérdéses lakás ajtaja elé. A folyosó másik végén megjelent az FBI csapata is. Amikor a lakáshoz értek, mindannyian a falhoz lapultak, Sorenson kérdőn megemelte a fejét, Beckett pedig bólintott. Szavak nélkül is értették egymást. 

- Itt az FBI és a new york-i rendőrség! Nyissa ki az ajtót! - kiáltotta erélyesen Kate. Az ajtó nem mozdult, de hallatszott, hogy benn valaki rohan, tárgyak esnek a földre, valami csattan. Will és Kate egymásra nézett, és azonnal cselekedett. A férfi szembe állt az ajtóval, Kate pedig mögé lépve fedezte, amikor az egy erőteljes mozdulattal berúgta az ajtót.

Castle nézte, ahogy az ismerős jelenet lejátszódik a szeme előtt, azzal a különbséggel, hogy most nem Beckett lépett először a szobába, hanem Sorenson, és Espo-t és Ryan-t követte az FBI két embere is, és csak utánuk léphetett a lakásba. Hangos kiáltások hallatszottak mindenfelől, előreszegezett fegyverrel minden helyiséget felkutató ügynökök és rendőrök lepték el a lakást. Mire Castle a lakásba lépett és feleszmélt, már vele szembe rohant kifelé három ember.

- A tűzlétrán! A hátsó udvar felé menekül - hallotta bentről a kiáltást.

A szoba ablaka szélesre tárva tátongott, és Javi éppen mászott ki rajta. Castle az ablakhoz rohant, és lenézett. Társai a tűzlétrán rohantak lefelé. Elöl, aztán Ryan, aztán Kate, végül Espo. A nő, mintha megérezte volna, hogy valaki figyeli, felnézett, tekintete találkozott az íróéval, aki éppen emelte át a lábát a párkányon, hogy a csapat után rohanjon.
- Castle! Keresd meg a gyereket! - kiáltotta Beckett.
Az utasító hangra Castle mozdulata megállt a levegőben. Szíve szerint csatlakozott volna az üldözőkhöz, de egy pillanat alatt belátta, hogy Kate-nek igaza van. A kisfiú valahol a lakásban lehet egyedül, és nem vigyáz rá senki. Visszahúzta a lábát a párkányról, és óvatosan lépkedve elindult a szomszéd szoba felé. Minden idegszálával fülelt, hátha sírást vagy valami hangocskát hall, ami jelezné, merrefelé keresse a kicsit, de a lakásban teljes csend honolt. Belépett a kisebbik szobába. Az ablak mellett álló kiságy üres volt, de a lepedő még őrizte a pici test nyomát. - A férfi menekül. Hova rejthette a gyereket? És hol lehet a nő? - töprengett magában, miközben szeme élénken kutatta a lehetséges rejtekhelyeket. Lassan benyitott a fürdőszobába. Rend és tisztaság, de semmi feltűnő nem volt egyik helyiségben sem. A kisgyerek ruhái szépen összehajtogatva sorakoztak a kiságy mellett, a fürdőszobában külön polcot foglaltak el a babaápolási holmik.  - Szeretettel gondoskodtak róla - állapította meg megkönnyebbülten Castle, miközben kinyitotta a gardrób ajtaját, és bekémlelt. A rend szeretete ezen a helyiségen is érezhető volt. A vállfára akasztott ruhák vasaltan, rendszerezve lógtak, az összehajtogatottak milliméter pontosan sorakoztak egymás felett, a cipők egy egész polcsort foglaltak el. Már majdnem kilépett az ajtón, amikor szeme megakadt egy hosszú, mély fiókon, amin ujjnyi rés jelezte, hogy nincs teljesen becsukva. - Aki ennyire pedáns, az nem hagy nyitva egy fiókot - morfondírozott magában Castle, és odalépett a fiók elé. Leguggolt, és lassan kihúzta. Kezét a szájához kapta, hogy örömében fel ne kiáltson, amikor meglátta a fiókba tett puha takarón édesen alvó fiúcskát. Néhány másodpercig nézte a bársonyos, fehér bőrt, a pelyhes hajacskát, a hosszú, fekete szempillákat, a pici orrot és a kis cseresznyeajkakat. Pislogott néhányat, hogy a szemébe toluló könnyektől homályossá vált látása kitisztuljon, és önkéntelenül felnézett, mintha valakivel meg akarná osztani az örömét, aztán tudomásul véve, hogy egyedül van, nyelt egy nagyot, és a takaró alá nyúlva kiemelte a fiókból a gyereket.
- Gyere picike, most már biztonságban vagy  - suttogta lágy hangon, és mellkasához fogva a kis csomagot, mosolyogva felállt.
Az öröm eltompította az érzékeit és a figyelmét, ezért villámcsapásként érték a következő pillanat eseményei.
 

Változatok egy témára 6/31

- Gyere, inkább induljunk a plébániára, és derítsük ki, hol őrizte az atya a titkos információit! 

A plébánia felé haladva Beckett ránézett a mellette ülő férfira, aki a telefonján nézegetett valamit, és arra gondolt, milyen jó, hogy minden visszatért a régi kerékvágásba: csodálatos éjszaka, az alvó férfi látványa, lopott csók a pihenőben, kávé, Castle elméletei. Vagy mégsem? Eszébe jutott a férfi ártatlan, boldog tekintete, ahogy teljes természetességgel kérdezte meg tőle, hogy hány gyereket szeretne. Azóta nem látta azt a ragyogást a szemében.

- Gondoltam még valami vallási szektára is - szólalt meg váratlanul Castle - de oda inkább elcsábítják a fiatalokat, nem elrabolják.

Kate elgondolkodva bólintott. Erre ő nem is gondolt.

- Minden lehetőséget végig kell gondolnunk, és csak akkor zárhatjuk ki, ha biztosan tudjuk, hogy zsákutca. Most fókuszáljunk Jason Parker meggyilkolására! Ha meglesz a gyilkos, talán elvezet bennünket a gyerekrablókhoz - mondta meggyőződéssel.

Ms. Wilson készségesen tessékelte be őket a plébániára, és szokás szerint teával kínálta őket.

- Ms. Wilson, tudom, hogy a nyomozók átnézték a plébániát, de szeretnénk ha megengedné, hogy mi is körülnézzünk - kérte kedvesen Beckett, aminek meg is lett az eredménye, mert a házvezetőnő már vezette is őket a dolgozószobába, és mutatta meg az összes irat helyét, amit az atya tárolt.

Castle az íróasztalhoz sétált, és a számítógép billentyűzetét kezdte forgatni. Sehol egy porszem a billentyűk között - állapította meg.

- Nem nagyon használta a gépet az atya, ugye? - nézett kérdőn a házvezetőnőre.

- Hát, csak akkor kapcsolta be azt a masinát, ha nagyon muszáj volt. A papírban és a tollban jobban bízott, mint az elektronikus kütyükben, ami furcsa is volt először, hiszen azt gondolná az ember, hogy egy ilyen fiatalember nem ilyen régimódi. A ministráns gyerekek néha kuncogtak is rajta, amikor ők az okostelefonjaikat pötyögtették, Daniel atya meg a kis bőrkötéses naplójába írt.

Kate és Castle ugyanolyan mozdulattal kapta fel a fejét.

- Napló? - kérdezték egyszerre.

- Igen, volt egy barna, bőrkötéses naplója. Úgy őrizte, mint a bibliát.

Beckett igyekezett felidézni emlékezetében Benson nyomozó és az FBI jelentését, de nem emlékezett, hogy említettek volna bármilyen naplót.
- Nem tudja, hol találjuk azt a naplót? - kérdezte Beckett. - Lehet, hogy utalás van benne a gyilkosra - tette hozzá, amikor észrevette, hogy a nő hirtelen tartózkodóvá válik. Valószínűleg nem akarta az atya legszemélyesebb tárgyát közszemlére tenni, ezért húzódozott, végül Kate szavai meggyőzték. Szerette ezt a fiatal papot, és azt akarta, hogy a gyilkosa megbűnhődjön.
- Minden este elzárta az íróasztal fiókjába - kezdte lassan - de néhány hete véletlenül megláttam, hogy elrejti a naplót. Ő nem vette észre, hogy beléptem a szobába, én meg nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, ezért visszacsuktam az ajtót még mielőtt megfordult volna a könyvespolctól - intett  fejével az ajtóval szemben levő, egész falat beborító polcsor felé, amin katonás rendben több száz könyv sorakozott.
Castle már oda is lépett, és összehúzott szemhéjakkal futtatta végig szemét a könyvsorokon, aztán tanácstalanul hátrafordult.
- Dickens - mutatott a harmadik sor egyik pontjára a házvezetőnő.
Kate és Castle egymásra nézett. Nemrég emlegették a Twist Olivért, most meg felbukkan Dickens neve. Beckett lehajolt, és már le is vette a polcról a gyönyörű, sötétzöld bőrkötéses könyvet, aztán mélyen bedugta a kezét a sötéten tátongó ürességbe, és már húzta is ki az atya elrejtett noteszét. Úgy emelte a magasba, mintha egy kincses térképet talált volna.
Castle mosolyogva nézte a nő elégedetten sugárzó arcát, izgatottan ragyogó szemét, de kíváncsisága hamar felülkerekedett a jóleső merengésen, és a nő mellé lépett. Beckett óvatosan nyitotta ki a naplót, és egyre türelmetlenebbül kezdte lapozni, mert semmi mást nem láttak, mint időpontokat és neveket az elvégzendő feladatokról: misék ideje, ministránsok nevei, mikor ki takarítja a templomot, ki veszi meg a virágokat, a kórházi látogatások idejét, a beteg gyerekek nevét, betegségét, megbeszélések időpontját, témáját. 
Csalódottan indultak vissza a kapitányságra.
- Ezt nem hiszem el! - lapozgatta a naplót az író az autó anyósülésén ülve. - Nem látok benne semmi használható információt.
- Az csak a regényekben működik, hogy a főhős megtalálja a titkos naplót, ami minden rejtélyre választ ad - pillantott a morgolódó férfi felé Kate, de magában megállapította, hogy majdnem olyan csalódott, mint Castle. Sokkal többet remélt a naplótól.
- De akkor miért zárta el minden este, és miért dugta el a könyvek mögé, ha nincs benn semmi titok - töprengett a férfi. - Valami kell, hogy legyen az adatok között, csak rá kell jönnünk, hogyan olvassunk a sorok között.
- Akkor hajrá Castle! A rejtvényfejtés a te asztalod! - mosolygott pajkosan a férfira. - Csak most nem "Az ezüst tó kincsét" kell megfejtened, hanem a "Twist Olivért" - utalt a Moor-birtokon történtekre.
- Csak először kell valami útjelzőt találnom - mondta magának a férfi kezében forgatva a naplót, mintha nem is hallotta volna a nő szavait, aztán hirtelen ránézett. - Szerinted van jelentősége annak, hogy a Twist Olivér mögé dugta?
Kate sóhajtott. Csak most tudatosult benne, hogy innentől Castle minden szabadidejében a naplót akarja megfejteni, pedig az sem biztos, hogy egyáltalán el van rejtve benne valamilyen információ, bár abban igaza van a férfinak, hogy nem ok nélkül dugdosta a pap a könyvek mögé.
- Nem tudom Castle - sóhajtott. - Lehet, hogy véletlen.
- De hát véletlenek nincsenek - hőkölt hátra a férfi, mintha Kate a fizika alaptörvényeivel ellentétes dolgot állítana.
- De lehet véletlen - ellenkezett a nő.
Castle hiába akart magyarázatba kezdeni, mert Beckett telefonjának csörgése belefojtotta a szót, így csak hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
- Beckett - szólt a nő hivatalos hangon a készülékbe, aztán figyelmesen hallgatott.
- Mi az? - suttogta Castle a nő felé fordulva, de az rá sem hederített.
- Rendben. Fél óra múlva a helyszínen találkozunk - mondta Kate, letette a telefont, és a olyan erővel lépett a gázpedálra, hogy az író belepréselődött az ülésbe, és a naplót az ölébe ejtve kapkodott az ajtó feletti kapaszkodó után.
- Megtudhatnám, hova száguldunk? - nézett döbbenten Beckettre. - Azon kívül, hogy jó esélyünk van megismerkedni a másvilággal - morogta maga elé.
Miközben a nő sávot váltott, kitette a rendőrségi villogót, hogy kisebb káoszt okozzanak a rémült autósok körében. A lassan haladó kocsisor szétnyílt előttük, de az író a biztonság kedvéért nem engedte el a kapaszkodót.
- Most kaptunk néhány átkot - állapította meg, ahogy a mellettük lemaradó autók sofőrjeinek arcára nézett.
- Will telefonált. Azonosítani tudták a csecsemő elrablóit. Mivel Espo-ék találtak rá a két gyanús alakra a térfigyelő kamerákon, megvárják a csapatunkat, így ott lehetünk az elfogásuknál - nézett kemény tekintettel ki a szélvédőn, aztán kihívó mosollyal a szája sarkában a férfira pillantott. - Ott akarsz lenni?
- Ez nem kérdés! - húzta ki magát Castle. - Tudják, hogy miért rabolták el a kisfiút?
- A nő halva szülte meg a gyermekét négy hónappal ezelőtt.
- Gondolom, egy kisfiút - bólintott Castle. - Hogy jön a képbe a férfi?
- A nő enyhe értelmi fogyatékos testvére. Többször követett el erőszakos bűncselekményt, de néhány évi kényszergyógykezelés után kiengedték, azóta a húgával él.
- És a gyerek apja?
- Meghalt a gyerek születése előtt. Hererákja volt - mondta halkan Beckett, és megpróbált minden idegszálával a vezetésre koncentrálni. Nem akart belegondolni, mit érezhetett a nő, amikor megszülte a halott kisfiút, akiben a férje tovább élhetett volna, aki örökölte volna az apja szemét vagy mosolyát, akink vonásai mindig emlékeztették volna arra az emberre, akit szeretett.
Castle is hallgatott. Mindig ódzkodott elképzelni akár az áldozat, akár az elkövető érzéseit, de most óhatatlanul megtette. Érezte, ahogy összeszűkül a gyomra, és nehezen veszi a levegőt. Hogy megszabaduljon a szorító érzéstől, sóhajtott egy nagyot, de nem szólt.
Fél óra múlva már golyóálló mellényben csatlakoztak az FBI csapatához egy négyemeletes bérház parkolójában.

Változatok egy témára 6/30

- Ez az! - kiáltotta, és a felfedezés örömével az arcán mosolygott az értetlenül bámuló férfira.

Castle elmosolyodott. Szerette nézni a nő ragyogó szemét, elégedett vonásait, amikor rájött valamire, ami előbbre viheti az ügyet.

- Mire gondolsz? - kérdezte kíváncsian.

- Mi van akkor, ha Jason Parker nem volt az elektronikus adattárolás híve? Pap volt, akinek fontosak voltak az írások, a könyvek. Lehet, hogy idegenkedett a számítógéptől vagy az e-mailezéstől, akkor pedig ...

- Feljegyzéseket készített - fejezte be  a mondatot a férfi, miközben tekintetük összefonódott.

- De ha papírra vetette az észrevételeit, hova rejtette őket? - komorodott el Kate. - A 22-esek és az FBI már mindent átkutatott a lakásában.

- Csakhogy ők nem tudták, hogy mit keressenek. Ha feljegyzéseket készített, biztosan nem hagyta olyan helyen, hogy csak úgy bárki rátaláljon. Meg kell keresnünk a rejtekhelyét! - ahogy egyre izgatottabb lett az író, egyre közelebb hajolt a nőhöz. Amikor orruk már csak néhány centiméterre volt egymástól, hirtelen észbe kaptak. Kate megfeszült, Castle nyelt egyet zavarában, aztán gyorsan visszaültek egymás mellé, miközben Kate lopva körbenézett, nem látta-e meg valaki, hogy közelebb kerültek egymáshoz a férfival, mint kellett volna.

- Ez már emberkínzás - morgott az orra alatt Castle, aztán mint aki megvilágosodik, elvigyorodott. - Ugye nagyon vágyik már egy kávéra Beckett nyomozó? - nézett sejtelmesen a nőre, akinek azonnal megjelent a kacér fény a szemében.

- El sem tudja képzelni, hogy mennyire, Mr. Castle - állt fel a nő, és már indult is a pihenő felé, a férfi pedig árnyékként követte. 

Kate egy mozdulattal lehúzta a redőnyöket, Castle pedig elfordította a kulcsot a zárban. 

- Castle! Nem zárhatod be a pihenőt! - szólt a férfira mérgesen Beckett, amikor meghallotta a zár kattanását. - Ha bezárkózunk, mindenki tudni fogja, hogy mit csináltunk!

- Á! Jobban szereted az izgalmakat? - fordította vissza a kulcsot a férfi.

Kate bosszús arcot vágott. Ha bezárkóznak,és valaki rájön, hogy benn vannak, akkor mindenkinek elszabadul a fantáziája az őrsön, ha nyitva hagyják az ajtót, és valaki rájuk nyit, akkor biztos a lebukás.

- Csukd be! - döntött kelletlenül. - De csak egy percünk van - figyelmeztette komolyan a kajánul vigyorgó férfit, aki már át is ölelte, és lágyan belecsókolt a nyakába, aztán az arcát finoman végighúzta a nő érzékeny bőrén.

- Milyen a borostás csók? - kérdezte suttogva, miközben ajka Kate nyakáról a szájára vándorolt, és gyengéden megcsókolta, vigyázva, hogy az arcát borító szőrszálak nem szúrják meg a a selymes bőrt. Már akkor tudta a választ, amikor feltette a kérdést, mert a nő megfeszült az érintésre, és halkan felnyögött. 
Nyelvük simogató játékba kezdett, testük szorosan tapadt össze, kezeik megállíthatatlanul siklottak a másik hátán.
A halk kattanás hangjára Kate agya egy másodperc alatt megálljt parancsolt a vágyainak, teste megfeszült, és megszakította a csókot.
- Valaki be akart jönni - suttogta önkéntelenül, bár tudta, hogy nem hallja őket senki.
- Be van zárva az ajtó - húzta vissza magához a férfi ködös tekintettel, és becsukva a szemét próbálta megcsókolni a nőt, de az határozottan a mellkasára tette a tenyerét, és eltolta magától.
- Castle! Nem lehet - mondta feddőn, de szemében szomorúság  bujkált. - Hidd el, én is szeretném, de ha Gates kidob az őrsről, akkor még csak nem is látjuk egymást.
- Tudom - húzta el a száját Castle, és kelletlenül elengedte a nő derekát.
- Gyere menjünk, mielőtt még rosszra gondolnak - simított végig a férfi arcán Kate, aztán az ajtóhoz lépett, elfordította a kulcsot, de mielőtt kinyitotta volna,  hátranézett. - Izgató a borostás csók! - mondta pajkosan mosolyogva, aztán megtorpant. - Nem jössz? - kérdezte a zavartan álldogáló férfitól.
- Nekem még kell egy kis idő - nyelt egyet, aztán nagyokat pislantva feszülő ágyékára pillantott.
- Á! - harapta be alsó ajkát a nő, hogy el ne nevesse magát, miközben elégedetten nyugtázta, hogy még mindig egy pillanat alatt lázba tudja hozni a férfit. - Addig talán főzhetnél egy kávét - kacsintott, és kilépett a pihenőből. Körbenéz. Azonnal kiszúrta Ryan elnéző, cinkos mosolyát, így már nem volt kétséges, számára, hogy ki nyitotta meg a pihenő ajtaját.
- Castle kávét főz? - kérdezte a nyomozó ártatlan szemekkel. - Remélem, kivételesen nekem is készít - tette hozzá.
- Majd szólok neki - viszonozta a mosolyt Kate hálásan, megértve a célzást, aztán visszaült a fehér tábla elé. Hamarosan megérezte a frissen főtt kávé illatát, ahogy Castle a két pohár gőzölgő itallal közeledett felé. 
- Az egyiket add Ryan-nek - szólt hátra, mire az író megtorpant, és értetlenül nézett a nőre.
- De hát ... - jutott a mondat feléig, amikor tekintete megállt Kevin jelentőségteljesen vigyorgó arcán. - Hát persze! - tette le a poharat a nyomozó asztalára, amikor leesett neki, hogy miért kapja a kávét a férfi, aztán visszakullogott a pihenőbe még egy adagot főzni. Amikor visszaért, Kate még mindig a tábla előtt ült elgondolkodva.
- Min töprengsz? - nyújtotta a nő felé a kévét.
- Elárulod, hogy milyen elméleteid voltak? - kérdezte komolyan Kate, miközben úgy vette el a poharat, hogy ujjai egy pillanatra rásimuljanak a férfiéra. Furcsa volt, hogy Castle nem árasztja el az elméleteivel. Tudta az okát, és nem akart sebeket feltépni, mégis kíváncsi volt, hogy a férfi is ugyanarra gondolt-e, mint ő.
Castle arcán mintha egy sötét árnyék suhant volna át. Leült a nő mellé, szemét végigfuttatta a gyerekek fotóin, aztán lehajtotta a fejét, és a poharában gőzölgő fekete folyadékot bámulta.
- Tudod, amikor Alexis megszületett, megváltozott minden. Felelős lettem valakiért, ugyanakkor tudomásul kellett vennem, hogy nem tudok rá az élet minden pillanatában vigyázni, így hát tudat alatt megjelent a rettegés. Nem akar belegondolni egy szülő sem, hogy mi minden rossz történhet a gyerekével, és próbálja elhitetni, magával, hogy azok a szörnyűségek, amiket a tévében lát, velük nem történhetnek meg. Aztán amikor megtörténik, akkor megváltozik minden - emelte fájdalmas tekintetét a nőre. - Kate! Azok az emberek ugyanazt élik át, amit én, amikor elrabolták Alexis-t. rettegnek, és nem merik végiggondolni a lehetőségeket. 
- De nekem végig kell gondolnom Castle - nézett a szomorú, kék szemekbe a nő. - Csak akkor van remény a megtalálásukra, ha minden lehetőséggel számolunk, és én egyet sem szeretnék kihagyni. 
Castle hallgatott egy darabig, aztán vett egy nagy levegőt, és belekezdett.
- Először gyerekkereskedőkre gondoltam, de ahhoz a gyerekek túl idősek. Aztán amikor bejött a képbe a kórház, akkor szervkereskedőkre, de ahhoz a kórházban is kellene valaki, aki minden gyerekkel kapcsolatban állt. Amikor Sean-nál és Patrick-nál voltunk, arra gondoltam, talán csontvelődonornak rabolták el a gyerekeket, de utána néztem a neten, 18-55 év közötti emberek adhatnak csontvelőt. Megfordult a fejemben a gyerekpornográfia, de annak nem tudom mi köze lehetne ahhoz, hogy mindegyik gyereket kezelték ugyanabban a kórházban. Ne nevess ki, de még azt is elképzeltem, hogy Twist Oliver sorsára jutottak, és valahol az ország egy eldugott pontján egy Fagin szerű alak lopásra kényszeríti őket - pillantott oldalra Kate-re.  A nő komoly arccal, figyelmesen hallgatta. Szokatlan volt, hogy Castle nem a valóságtól elrugaszkodott elméleteket gyártott, hanem sajnos nagyon is elképzelhetőeket, de ez az ügy más volt, mint az eddigiek.
- Köszönöm - mondta Kate együttérzéssel a tekintetében.
- Mindig - mosolyodott el szomorkásan Castle. - Te mire gondoltál?
- A csontvelős variáció nem jutott eszembe - vallotta be Kate.
- Az is lehet, hogy az UFO-k ... - kezdte Castle huncut fénnyel a szemében, hogy oldja a kialakult feszültséget, de Beckett villámokat szóró szemekkel fordult felé.
- Castle! - szólt rá erélyesen.
- Miért? 
- Nem! Most nem - emelte fel figyelmeztetően az ujját Kate, jelezve, hogy a valóságtól elrugaszkodott elméletekre most mégsem kíváncsi, de szája sarkában mosoly bujkált. - Gyere, inkább induljunk a plébániára, és derítsük ki, hol őrizte az atya a titkos információit!
 

Változatok egy témára 6/29

- Az volt a legcsodálatosabb - mosolygott rá Kate, és végigsimított a borostás arcon.

Háromnegyed óra múlva Kate leparkolt a kapitányság mélygarázsába, és nyomában az íróval, sietős léptekkel haladt a lift felé.

- Akkor sem igazságos, hogy te elfoglaltad a fürdőszobát, nekem meg nem maradt időm megborotválkozni - duzzogott még mindig amiatt a férfi, hogy míg ő a reggeli utolsó falatjait ette, Kate felpattant, megsimogatta az arcát és egy puszit nyomott a fejére, aztán a fürdő felé lépkedve visszaszólt, tíz percet kap, hogy elkészüljön, különben otthon hagyja. Mivel Kate bezárkózott a fürdőszobába, neki a vendégszoba zuhanyzója maradt, ott viszont nem tudott borotválkozni. - Beengedhettél volna a fürdőbe, együtt zuhanyozhattunk volna, és akkor ...

- Akkor nem lett volna elég egyikünknek sem tíz perc, mert nem csak zuhanyoztunk volna - fordult a mögötte kullogó író felé pajzán mosollyal  a liftbe lépve Kate.

- Az lehet, de nem lennék szőrös. 

- Jól nézel ki - húzta végig a finoman az ujját a férfi állán.

- Igazán? - ütközött meg a válaszon Castle, mivel meggyőződése volt, hogy egész nap csipkelődő megjegyzéseket fog kapni a nőtől.

- Igazán. De ha ezt el mered árulni valakinek, akkor legközelebb otthon hagylak!

- Csak azt tudnám, hogy miért borotválkoztam én eddig minden nap? - tűnődött a férfi.

- Talán nem nekem akartál tetszeni.

- Mi? Még hogy nem neked? Abban a hitben voltam eddig, hogy a simára borotvált pasik jönnek be neked, és ezért ész nélkül nyúztam a bőröm, csak hogy végre észrevegyél.

- És mégis, mire alapoztad ezt a feltevésed? - nézett rá érdeklődve Kate.

- Demming, Sorenson, Josh ... sose láttam őket borostásan.

Kate rosszallóan megcsóválta a fejét, és bár mosolygott, magában azon töprengett, mi lehet az oka, hogy a férfi ilyen bizonytalan. Miért fél, hogy közéjük állhat valaki, vagy hogy nem tetszik neki? Miből táplálkozik a kishitűsége, amikor világhírű, gazdag, bármelyik nőt el tudná varázsolni a szellemességével és a kisfiús sármjával? Mi lakozik a lelke mélyén?

- Castle - fordult szembe a férfival - többször nem mondom el. Bejön a borostád - mondta határozottan, de abban a pillanatban meg is bánta, mert a férfi arcára kiült a szokásos csibészes mosoly. Már nem volt ideje hozzátenni, hogy azért el ne ájuljon magától, mert a lift ajtaja kinyílt, ezért csak szúrós tekintettel villant a szeme, ami láthatóan nem zavarta Castle-t a vigyogásban.

Ahogy közeledtek Beckett asztalához, Espo már fel is pattant, és indult feléjük egy CD-vel a kezében.

- Sziasztok - üdvözölte őket komolyan a nyomozó, de ahogy Castle-re nézett, meglepve húzta össze szemöldökét. - Te nem borotválkoztál?

- Beckett azt mondta, hogy ... - kezdett mondókájába az író, de Kate megpördült a tengelye körül, és úgy nézett rá, hogy Castle nyelt egy nagyot, aztán vett egy nagy levegőt, és megfontoltan folytatta - ... hogy ha nem készülök el időben, akkor otthon hagy, és hát nem volt mindenre időm - húzta el a száját, miközben a nőre pillantott, hogy megfelelőnek találta-e a válaszát. Megnyugodva látta, hogy a nő arcizmai ellágyulnak, de ez csak addig tartott, amíg Espo meg nem szólalt.

- Haver! Te aztán kifogtad a házisárkányt! Vagy jobb dolgokkal töltöttétek a reggelt, hogy nem volt elég időtök? - kérdezte kajánul, és még az sem zavarta, hogy főnöke csípőre tett kézzel szinte felnyársalja a tekintetével.

- Espo! - csattant a nő hangja, mire a férfi még Castle-re vigyorodott, aztán elkomolyodott, és a kezében tartott CD-t Beckett számítógépébe tette.

- A csecsemő eltűnésének helyszínén ugyan nem voltak térfigyelő kamerák, de végignéztük a környék utcáiról készült felvételt, és ezt találtuk - kattintott az egérrel, mire eléjük tárult egy forgalmas utca képe.
Kate előredőlve figyelte a felvételt, Castle pedig mögé állt, hogy jobban lásson, de egyelőre nem vettek észre semmi figyelemreméltót.  Gyalogosok jöttek-mentek, de sehol egy csecsemőt szorongató ember, vagy egy babakocsi. Javi büszkén vette tudomásul, hogy társai nem látják, ami neki nem kerülte el a figyelmét, de nem szólt, csak újraindította a felvételt.
- Ott! - mutatott a monitor sarkára, a rossz minőségű felvételen egy kuka mellett ácsorgó alakra. A férfin hosszú fekete ballonkabát volt, karjait természetellenes szögben tartotta, és néha a mellkasa felé nézett. Egy perc múlva egy nő lépett hozzá, megölelte a férfit, aki közben széttárta a kabátját, aztán egymástól elválva sietve elindultak az ellenkező irányba. - Nyár van. Minek rajta a hosszú kabát? - nézett Beckett-re a nyomozó.
- Szép! - bólintott elismerően Kate.
- A technikusok már dolgoznak a képminőségen, hogy jobban lássuk az arcukat.
- Te mikor aludtál? - nézett csodálkozva a férfira Castle. - És mikor borotválkoztál? - méregette, mivel Javi frissen vasalt ingben feszített, sima arcán még érezni lehetett az arcszesz illatát.
Espo épp  büszkén kihúzta magát, és bele akart kezdeni a magyarázatba, amikor ismerős hang szólalt meg mögötte.
- Látom, ti aztán nem fecsérlitek az időt! - mosolygott Sorenson Beckett-re. - Meghoztam az adatokat, amiket kértél - beszélt a nőhöz, mintha a két férfi ott sem lett volna.
- Esposito nyomozóé az érdem - dicsérte a társát Kate, ezzel kényszerítve az ügynököt, hogy a nyomozóra nézzen - ő talált rá a csecsemő elrablóira, nektek már csak az a dolgotok, hogy nevet keressetek a gyanúsítottaknak - mondta kicsit lekicsinylő hangsúllyal.
Castle és Espo kárörvendő mosollyal a szájuk sarkában pillantottak egymásra. Más-más okból, de mindegyiküknek jólesett, ahogy Kate beszélt az ügynökkel, aki közben összeszorított szájjal nézte a felvételt. Mire Sorenson reagálni tudott volna, mintha a semmiből tűnt volna elő Ryan.
- Sziasztok! Átnéztem a gyerekek kórházi anyagát, de semmi közöset nem találtam. Összehasonlítottam a kórházban töltött napok számát, a betegségüket, a kapott kezelést, a vércsoportjukat, a gyógyszereiket, az orvosaikat, ápolóikat, de semmi - sorolta egy szuszra, miközben hol a kezében tartott iratokra, hol Beckett-re nézett.  
Sorenson megérezte, hogy körülötte a csapat úgy dolgozik, mint egy precíz óramű, amibe ő nem illik bele, ezért kényszeredett mosolyt erőltetett  az arcára, és elbúcsúzott.
- Úgy látom, nélkülem is haladtok. Azért én sem jöttem üres kézzel, nehogy azt higgyétek, hogy csak ti dolgoztok - mondta cseppnyi sértődöttséggel a hangjában, és megkocogtatta az íróasztalra letett mappát, aztán fogta a CD-t, és elindult. 
Castle és Espo egymásra vigyorgott, Beckett pedig sóhajtva megcsóválta a fejét. Ryan homlokát ráncolva nézett hol a két férfira, hol Beckett-re, mert nem értette a viselkedésüket.
- Lemaradtam valamiről? - kérdezte.
- Igen - vágták rá a fiúk.
- Nem - csattant Kate hangja, mire Ryan úgy gondolta, jobb, ha most nem feszegeti a dolgot, és összeszorított szájjal, várakozón nézett a nőre. - A kórház egyelőre zsákutca - állapította meg a nő. - Induljunk újra ki Daniel atya gyilkosságából. Fiúk, ti nézzétek át a templom pénzügyeit, talán tudjuk valamire használni az FBI adatait! - adta át az egyik dossziét Javi-nak. A két nyomozó bólintott, és már indultak is az asztalukhoz.
- És mi? Mit csinálunk? - húzta fel érdeklődve a szemöldökét Castle, de a nő nem válaszolt, hanem az asztalon ülve figyelmesen járt szeme a fehér táblára felvitt adatok között.
- Azon gondolkodtam, miért nem talált Benson nyomozó csapata semmi hasznos információt az áldozat számítógépén. Sem a dokumentumok, sem az e-mailek között nincs semmi érdemleges. Ha valamit talált a gyerekek elrablásával kapcsolatban, biztos, hogy feljegyezte valahova, és időnként jelentést is kellett küldenie az FBI-nak, de Will szerint az utóbbi hetekben nem írt semmi használhatót.
- Talán az e-maileket rejtjelezte - merengett el Castle. - Tudod, például azt írta, hogy "Az Úr áldása legyen a templomon" igazából azt jelenti, hogy adjatok engedélyt az akcióra.
- Castle! Nem gondolod, hogy akkor az FBI is tudna a kódolásról? Na meg azt hiszem, ez a fajta titkos kommunikáció kiment a divatból.
- Miért? A papír alapú levelezés is kiment a divatból, és ez teszi még romantikusabbá.
Beckett mosolyogva megingatta a fejét a múltszázadi kémregénybe illő ötletre gondolva, aztán hirtelen felcsillant a szeme, felugrott az asztalról, és Castle-re nézett.
- Ez az! - kiáltotta, és a felfedezés örömével az arcán mosolygott az értetlenül bámuló férfira.        
  

Változatok egy témára 6/28

- A leggyönyörűbb nő vagy a világon Kate Beckett - suttogta a gyönyörbe, mire Kate teste ívben megfeszült, és hagyta, hogy milliárdnyi sejtjében szétáradjon a mámorító boldogság.

A  mozdulataik, szívverésük, légzésük lassult, aztán Castle Kate mellé fordult anélkül, hogy eltávolodott volna tőle. Egymás tekintetét keresték.

- Csak tízet kértem Castle - mosolyodott el a nő, miközben ujjaival a férfi tarkóján levő hajszálakat borzolta.

- Ezret ígértem, tízet kértél, száz lett belőle - számolgatott pajkos tekintettel az író. - Akkor még kilencszer százzal tartozom.

- És mi lesz azután? - volta össze Kate a szemöldökét. 

- Azután neked kell bebizonyítanod legalább ezerszer, hogy marconán jóképűnek tartasz - jelentette ki teljes természetességgel Castle, mire Kate fejcsóválva a mennyezetre nézett.

- Miért? Talán nem vagyok az? - méltatlankodott a férfi kicsit hátrébb húzódva.

- De az vagy - nevette el magát Kate a kisfiús, sértett arcot látva, és lágyan megcsókolta a férfit. - De szeretném felhívni a figyelmedet, hogy átugrottuk a második és a harmadik pontot, úgy hogy még ne szaladjon nagyon előre a fantáziád.

- Ó! Tényleg! Vacsorázni szeretnél előbb, vagy fürödni? Bár azt hiszem, már mindegyik elhűlt - húzta el száját Castle.

- Éhes vagyok. Előbb együnk, aztán fürödjünk - cirógatta meg Kate a férfi arcát.

Mindketten egy pólóban és egy rövidnadrágban élvezték az ínycsiklandozó ízeket, bár Kate azon viccelődött, hogy egy ilyen csodálatosan megterített asztalhoz legalább nagyestélyi és szmoking dukálna, míg Castle szerint így is túlöltözött  a nő, mert sokkal szebb lenne póló és sort nélkül.

 A vacsora után a férfi felmelegítette a kádban levő vizet, és éppen a kezével ellenőrizte a hőfokot, amikor megérezte a hozzásimuló meztelen testet, és Kate finom ujjait, ahogy utat törnek a pólója alá. Amikor már  hasán siklottak a meleg tenyerek felegyenesedett, és megfordult.

- Túl sok ruha van rajtad Castle - húzta le róla a pólót a nő, aztán kacér mosollyal az ajkán megfogta a bokszeralsó derekát, és lassan letolta a férfiról, akinek a lélegzetvisszafojtva nézte a nő bársonyos bőrét, selymes, hullámként leomló haját, gyengéd mozdulatait.

Már több mint egy éve együtt voltak, Kate ujján ott ragyogott az egymáshoz tartozásukat jelképező gyűrű, Castle mégis úgy érezte, sosem fogja megunni a nőnek azt az arcát, amit csak az első szeretkezésükkor mutatott meg neki először. Négy évig várt, hogy a Kate elfogadja a szerelmét, és bár ez idő alatt számtalanszor fantáziált arról, hogy milyen lehet az intim együttlét a nővel, minden együtt töltött percben megállapította, hogy a valóság messze túlszárnyalja a fantáziáját. El sem tudta képzelni, hogy ennyire érzéki tud lenni!

Magához ölelte a nőt és megcsókolta, miközben kezük finom simogatásba kezdett a másik hátán.

- Megint elhűl a víz - szakította meg az ölelkezést Kate, és mosolyogva húzta a férfit a kád felé.

Castle bekapcsolta a hidromasszázst, és percekig élvezték az áramló víz frissítő hatását, aztán Kate megfordult, és hátát a férfi mellkasának támasztva érezte, ahogy az erős karok átölelik, és Castle leheletfinoman a nyakába csókol. Nem akart semmi mást, mint hozzásimulni a férfihoz. Olyan biztonságban érezte magát, mint soha senkivel.

- Rick, én ...

- Ssss - intette csendre a férfi. - Nem kell mondanod semmit. Olyan szép ez a pillanat! 

Szokás szerint Kate ébredt előbb. Szeme hunyorogva próbált alkalmazkodni a hajnali fényekhez, hogy meg tudja nézni, hány óra van. Látta, hogy még negyed óra van az ébresztőnek beállított időpontig, így megkönnyebbülve csukta be a szemét, de néhány másodperc múlva hiányérzete támadt. Nem érezte derekán Castle kezét, ami már hozzátartozott az ébredésekhez. Lassan megfordult, aztán könyökére támaszkodva figyelte a melle alvó férfit, aki most az oldalán feküdt összegömbölyödve, lábát felhúzva, karjait keresztbe téve a mellkasa előtt. Kate elmosolyodott. Még sosem látta magzatpózban aludni Castle-t. Ahogy átfutott a szó az agyán, elkomorult. Emlékek rohanták meg: a kislány az estélyen, a veszekedésük, a magányos napok a birtokon, az eltűnt gyerekek képei a fehér táblán, Patrik és Sean arca, ahogy Castle mosolyt csal rájuk, Alexis ragyogó tekintete, ahogy az apjára néz, és a férfié, ahogy földöntúli szeretettel néz rá vissza, Castle elgyötört arca és rettegéssel teli szeme, amikor a lány elrablásakor megtalálták a véres belsejű furgont, és arra vártak, hogy kiderüljön, nem Alexis vére-e az. Öröm és szenvedés érzése járta át, és arra gondolt, milyen igaza van a férfinak: vagy lemond az örömökről, ha nem ad életet egy kisgyereknek, vagy vállalja az örömök mellé a félelmet és az aggódást is. Tekintete elidőzött Rick vonásain. Ha kisfiuk születne, talán ezeket az olykor markáns, máskor mégis lágy vonásokat örökölné, és arányos alkatú, izmos, magas lenne, mint az apja. Ha a férfi huncut tekintetét és csintalan mosolyát örökölné, akkor már két férfinak nem tudna ellenállni. Elkapta szemét Castle arcáról, és összeszorított szájjal a párnára hanyatlott. Kezével végigsimított a homlokán, mintha így könnyebben kiűzné a kéretlen gondolatokat a fejéből. Nem akart a gyerekre gondolni. Egy hétig mást sem tett, mint mérlegelte az érzéseit és az érveit, végül döntött, ráadásul Castle elfogadta a döntését. Akkor most miért ábrándozik arról, hogy miben hasonlítana ez a soha meg nem születő gyerek Castle-re? Dühös volt magára. Bár szíve mélyén odabújt volna a férfi mellé, inkább óvatosan felkelt, felvette a köntösét és a konyhába ment, hogy kávét főzzön és reggelit készítsen. Amíg a kávéra várt, végignézett a lakáson. A rózsák már nem voltak olyan üdék, mint előző nap este, de illatuk még mindig betöltötte a lakást. A jóleső érzés újra elárasztotta. Vajon meddig fogja ennyire szeretni őt Rick, hogy ilyen meglepetéseket készítsen neki? Most gondolt csak arra, hogy fogalma sincs, hol lehet Martha, mindenesetre remélte, hogy Castle nem száműzte szállodába az ő kedvéért. Felverte a tojást a rántottához, és éppen azon gondolkodott, hogy kisüsse-e, vagy várjon, amíg a férfi felébred, amikor Castle nyújtózva kilépett a hálószobából.
- Nem szeretek egyedül ébredni - morogta a szemét dörzsölgetve - főleg nem úgy, hogy a te telefonod ébresztője ver fel a legszebb álmomból.
- Miért? Kellemes zenére állítottam az ébresztő hangját.
- Nem a zenével van baj, hanem hogy a telefon tulajdonosa magamra hagyott - duzzogott tovább. - Bár, ahogy elnézem a finomságokat, lehet, hogy ki tudsz engesztelni - kapott be egy darab sonkaszeletet.
Kate mosolyogva megcsóválta a fejét, de mire megszólalt volna, meghallotta a hálószobában csörgő telefonja hangját. Gyorsan kevert még egyet az időközben elkészült rántottán, aztán lezárta a tűzhelyt, és a szobába sietett.
- Csak egyszer hagyna az a telefon nyugodtan reggelizni bennünket! - emelte a mennyezetre a tekintetét sóhajtva a férfi, aztán poharakba öntötte a kávét, és kétfelé osztotta a tojást.
- Sietnünk kell Castle - ült le az asztalhoz a nő. - A fiúk találtak valamit az elrabolt csecsemővel kapcsolatban a térfigyelő kamerák felvételein. Meg akarom nézni, mielőtt Will bejön a megbeszélésre.
Castle szájában megállt a falat az FBI ügynök neve hallatán. Már éppen egy csípős megjegyzést akart tenni, amikor Kate mosolyogva megszólalt.
- Köszönöm Rick! Ez ... - mutatott körbe - ez az egész, amit csináltál, csodálatos. - Látta a férfi arcvonásainak változását, ahogy a bosszús, féltékenyből elégedetté válik, mint egy kisgyereké, aki hálásan és büszkén issza magába a tanító néni dicsérő szavait.
- És ... az is ... - nyomta meg a férfi a második szót, és tekintetében hirtelen bizonytalanság bujkált.
- Az volt a legcsodálatosabb - mosolygott rá Kate, és végigsimított a borostás arcon.


  

Változatok egy témára 6/27

- Öregem! Jó lesz, ha iszol egy kávét - vigyorgott kajánul az álmosan szemét dörzsölgető íróra Javi, aztán mosolyogva nézte, ahogy Castle már megint lohol Beckett után.

Ahogy becsukódott a lift ajtaja, Castle a hátsó falnak támaszkodó nő mellé állt, és újra ásított egyet.

- Csak kimerített az elmúlt hét, és dél óta nem ittam kávét  - magyarázkodott, amikor meglátta Kate gonosz kis mosolyát. - Te azt hiszed, hogy nem lesz erőm ezerféleképpen elmondani, hogy milyen gyönyörű vagy? - kérte ki magának a feltételezést.

Kate úgy érezte, ideje megkönyörülnie a férfin, ezért szembe fordult vele, átölelte a nyakát, és gyengéden megcsókolta.

- Ma elég lesz tízféleképpen is - suttogta mosolyogva.

- De én tudnám ... - kezdte bizonygatni Castle, de a nő a mutatóujját a szája elé téve elhallgattatta.

- Lehet, hogy jobban örülnék a százszor tíznek - húzta fel egy pillanatra kacéran a szemöldökét Kate.

- De ...

- Túl sokat beszélsz Castle! - adott újra egy gyors, leheletnyi csókot a férfi szájára, mert a lift kattanva jelezte, hogy megérkeztek.

Castle lakása felé közeledtek, amikor Beckett-nek feltűnt a férfi szótlansága, ezért oldalra pillantott. Az író szeme csukva volt, feje oldalra billenve kocogott az ablaküveghez, és lassan, mélyeket lélegzett. Kate elmosolyodott. Ki tudja, mennyit aludt az elmúlt héten a férfi, miután otthagyta, és nem adott magáról életjelt, aztán a múlt éjszaka nagy részét sem alvással töltötték, és valóban nem ittak kávét egész délután. Leparkolt a mélygarázsban, kikapcsolta a biztonsági övét, aztán oldalra fordulva figyelte az alvó férfit. Szerette nézni, ahogy alszik, mert akkor olyan ártatlannak látszott, amilyen valóban volt. Ismerte már annyira, hogy tudja, a külvilágnak mutatott felszín alatt egy érzékeny, jólelkű férfi lakozik, aki csak akkor változik keménnyé és félelmetessé, ha bántják azokat, akiket szeret. Vágyik a szeretetre, és feltétel nélkül tud szeretni. Finoman megsimogatta az arcát.

- Castle! - suttogta. - Ébredj mormota, megérkeztünk. Először arra gondolt, hogy megcsipkedi a férfit, mi lesz az "ezerféleképpennel", de amikor a kék szemek bágyadtan ránéztek, és a férfi elmosolyodott, nem volt szíve megszekálni. - Gyere! Az ágyban sokkal kényelmesebb lesz - simított végig újra az arcán. 

Castle sóhajtott egyet, és nehézkesen kikászálódott az autóból. Amikor a lakása elé értek, Kate kezébe adta a kulcsot, mintha nem lenne ereje a zárral bajlódni. A nő készségesen kinyitotta az ajtót, belépett, és abban a pillanatban földbe gyökerezett a lába. Szája elnyílt meglepetésében, ahogy végignézett a lakáson. Az ajtótól a nappali asztaláig vörös rózsákból kirakott út kanyargott, az asztalon pedig egy vázában hatalmas csokor virított. 
- De ... de ... mikor ... - akadozott meglepetésében a szava, ahogy befogadta az elé táruló látványt, aztán hátrafordult. A férfi elégedetten mosolygott, szemében huncut fények villantak, és nyoma sem volt az előbbi álmosságnak. Kate egy pillanat alatt felmérte, hogy bedőlt a férfi színjátékának. - Hogy csináltad? - kérdezte elragadtatva, hiszen Castle egész nap vele volt, ráadásul mindig azzal szekálta, hogy milyen rossz színész, és őt nem tudja becsapni.
- Minden titkomat nem árulhatom el - mosolygott csibészesen a férfi, miközben arra gondolt, mennyire vágyott már arra, hogy lássa Kate szemében ezt a ragyogást. Ilyenkor az az érzése támadt, hogy el tudja varázsolni a nőt, ami egyébként nem volt egyszerű dolog, hiszen Kate mindig két lábbal állt a realitások talaján. A meglepetésben az anyja volt a segítője. Csak felvetette az ötletet a telefonban, amíg Kate a kapitány irodájában járt, és Martha már fel is ajánlotta, hogy segít a kivitelezésben, sőt, ő ajánlotta, hogy tegyen úgy, mintha rettentő fáradt lenne, így Kate abban a hitben érkezik haza, hogy ma teljesen használhatatlan, így még nagyobb lesz a meglepetést. Az anyjának csak afelől voltak kételyei, hogy el tudja-e játszani, hogy annyira álmos, hogy még a várható csodálatos éjszaka sem tudja lázba hozni, és hogy el tudja-e rejteni az izgatottságát. Kate arcát látva megállapította, hogy anyja büszke lenne a színészi teljesítményére. Az üzeneteket az őrsön megírta, és egy futárral küldte a lakására, miután hosszas telefonálgatás után talált egy olyan virágboltot, akik ki tudtak szállítani több száz egyforma vörös rózsát. 
Kate lassan elindult a rózsaösvényen, egészen a csokor vörös rózsáig. Amikor lehajolt, hogy magába szívja a virágok édes illatát, észrevette a szirmok közé illesztett lapocskát. A férfi szerelmesen csillogó kék szemébe nézett, aztán kihúzta a kártyát, és elolvasta a rajta álló üzenetet. Melegség járta át a szívét, látva, hogy Castle mindent megtesz, hogy kimutassa az érzéseit. "1. A világ leggyönyörűbb nőjének! Szeretlek Kate! Mindig" - olvasta el újra a szöveget. A virágokból kanyargósan kirakott út a konyha felé vezetett tovább. A nő kérdőn nézett a férfira, aki csak egy kis fejbiccentéssel jelezte, hogy menjen tovább. Kate kíváncsian lépkedett a kijelölt úton, és kezét önkéntelenül a szája elé kapta, amikor meglátta a terített asztalt, a finom falatoktól roskadozó tálakat és az elegáns gyertyatartóban égő gyertyákat. Az asztalhoz lépett, és az egyik tányérnak támasztva megtalálta a következő kártyát. "2. A világ leggyönyörűbb nőjének! Szeretlek Kate! Mindig" - olvasta, és nevetve a férfira nézett.
- Csak néhány percem volt megfogalmazni, és ha rólad van szó, mindig elakad a szavam - mentegetőzött, hogy író létére mindegyik kártyára ugyanazt írta. - A számok különböznek! - tette hozzá pajkosan. - Nem jutottam el az ezerig, de még van tovább - intett a hálószobába vezető rózsaút felé. 
Kate engedelmesen elindult, és már látta maga előtt, hogy az út a franciaágyhoz vezet, de az ajtón belépve megint meglepetés érte, mert a rózsák elkanyarodtak a rózsaszirmokkal beszórt ágy előtt, és a fürdőszobába vezettek. Az íróra pillantott, aki izgatott várakozással figyelte a reakcióit. Kate hirtelen úgy érezte, talán meg sem érdemli ezt a férfit, aki kiteszi érte a szívét. Mit tud neki nyújtani ő? Még azt sem akarja megadni neki, amire talán mindennél jobban vágyik a szíve mélyén. Belépett a fürdőszobába, és megállt. Nézte a gőzölgő vízzel teli kádat, amiben rózsaszirmok úsztak, a mécsesek imbolygó meleg, sárga fényét, ami különlegesen tükröződött a tükrön, a csempéken és a vízen, mélyen beszívta az illóolajok bódító illatát. A kád szélén természetesen ott állt a hármas számú kártya. Megfordult, és átölelte a férfit. Karjaival szorosan magához húzta, fejét a mellére hajtotta, mintha soha nem akarná elengedni. Érezte, ahogy Castle lassan ringatja. A mozdulattól olyan biztonságban érezte magát, mint kislány korában, az édesanyja ölében. Egy darabig behunyt szemmel élvezte a pillanat varázsát, aztán felemelte a fejét, hagyta, hogy a szerelmesen csillogó kék szemek elvarázsolják, aztán hogy a férfi lassan megcsókolja.
Castle becsukta a szemét. Minden idegsejtjével érezni akarta a finom, puha érintést, ahogy a nő ajkai az övéhez érnek.
- Köszönöm - suttogta a csókba Kate, és halkan sóhajtott, amikor meghallotta a várt választ. - Ez most a negyedik, ugye? - kérdezte.
- Ez meg az ötödik - csókolta meg a nő nyakát a férfi. - Ez meg a hatodik - siklott keze az ing alá, és simított végig Kate gerince mellett, aztán ügyesen kikapcsolta a melltartó kapcsát. - Ez meg a hetedik - vándorolt előre a keze, és lágyan tenyerébe vette a telt melleket, miközben ajkai közé vette a nő fülcimpáját. - Ez meg a ...
- Már megint ... túl sokat ... beszélsz ... Castle - nyögte Kate, és kezei közé fogta a férfi arcát, és megcsókolta. A férfi érintése forró, türelmetlen vágyat keltett benne, olyat, mint amit a vihar éjjelén érzett, amikor először szeretkeztek. Szinte újra élte azokat a pillanatokat, és csodálkozva vette észre, hogy Castle talán ugyanazt érzi, mint ő, mert miután kigombolta az ingét, a férfi ujjai finoman megérintették a golyó okozta sebhelyet, mint azon az első éjszakán. Valami mégis más volt. Akkor bennük volt a szorongás is, hogyan reagál a másik az érintésükre, vonzónak találják-e egymást akkor is, ha valóban összeér az ajkuk, a bőrük, egyesül a testük, a valós szeretkezés felülmúlja-e az elképzeltet? Most nem féltek. Tudták, hogy a legnagyobb gyönyört tudják megadni a másiknak, amit nő a férfinak, férfi a nőnek adhat. A simogató mozdulatok nyomán lassan a földre hulltak a ruhák, és amikor az utolsó ruhadarab sem választotta el forró bőrüket, a férfi ölbe kapta a nőt, aki boldogan ölelte át a nyakát. Bevitte a hálószobába, gyengéden tette le a rózsaszirmokkal borított ágyra, melléfeküdt, és ujjaival éppen csak érintve a bőrt, simogatni kezdte. A simogatás útját csókok követték. Castle pontosan tudta, hol, hogyan, mennyi ideig időzzenek az ujjai és az ajkai ahhoz, hogy a gyönyör kapujáig repítse Kate-t. 
A nő élvezte, ahogy a férfi lázba hozza minden idegsejtjét, de egyre jobban vágyott rá, hogy ő is boldoggá tegye a férfit. Magához húzta.
- Már 99-nél járunk - súgta mosolyogva a csókba. - Ne siess! Meg akarlak várni!
Fordított a helyzetükön, és most ő bizonyította be, hogy ő is tudja, mi okozza a legintenzívebb érzést a férfinak. Néhány perc múlva Castle úgy érezte, elégeti a vágy, ha nem válhat eggyé Kate-tel. Szenvedélyesen megcsókolta a nőt, szorosan magához ölelte, és  érezte, ahogy Kate teste magába fogadja. Testük együtt mozogva, zakatoló szívdobogásukat követve, egyre sürgetőbben követelte a beteljesülést, és amikor Castle érezte, hogy mindjárt elveszti az uralmat akarata felett, egy pillanatra megállt.
- A leggyönyörűbb nő vagy a világon Kate Beckett - suttogta a gyönyörbe, mire Kate teste ívben megfeszült, és hagyta, hogy milliárdnyi sejtjében szétáradjon a mámorító boldogság.    

Változatok egy témára 6/26

Kate arra gondolt, talán nem véletlen, hogy az épület legvilágosabb, napfényben úszó részében helyezték el a legbetegebb gyerekeket, Castle-nek viszont az járt a fejében, hogy ha újra elmennek a templomba, visz egy csokor virágot Szent Antalnak, amiért nem kellett átélnie Alexis-nek azt, amit az itt fekvő gyerekeknek. 

Az osztályon két orvos és öt nővér tartott ügyeletet a késődélutáni órában, de mindannyian úgy nyilatkoztak Daniel atyáról, mint az igazgató, annyi különbséggel, hogy őket még jobban megviselte a pap erőszakos halála, mivel közvetlen kapcsolatban álltak vele. Beckett megmutatta az igazgatótól kapott névsort az egyik orvosnak.

- Patrick és Sean a 203-as szobában vannak, Lisa és Sandra pedig a 218-asban - mutatott az orvos készségesen a kórtermek felé. - A nővér odakíséri magukat.

Kate elindult volna a hozzájuk közelebbi szoba felé, de Castle megfogta a karját. Nyelt egyet, aztán az orvosra nézett.

- Beszélhetünk velük? Nem nagyon betegek? - kérdezte szorongva.

- Nagyon betegek voltak, de már gyógyulnak - mosolyodott el az orvos. Beckett figyelmét nem kerülte el, hogy a férfi fáradt tekintete bizakodással telivé vált, az arcát borító ráncok kisimultak, és áradt belőle az elégedettség. - Tudja, a mi szakterületünkön már az is nagy szó, ha egy gyereknél apró csatákat tudunk nyerni a betegséggel szemben, de amikor a háborút is sikerül megnyernünk, akkor úgy érzi az ember, mintha a világot mentette volna meg.

- Minden gyerek egy világ - mondta halkan Castle, miközben összeszorult szívvel indult az orvos után.

- Igen, ők nagyszerű gyerekek, különleges akaraterővel. Higgye el, nincs mitől félnie! Hónapok óta be vannak zárva a kórház falai közé, örülnek mindenkinek, aki a kinti élet változatosságát hozza el nekik.

Castle szinte látta maga előtt az ágyukban fekvő, sápadt, megtört tekintetű gyerekeket, akiknek csövek lógnak a testükből, és szenvedve várják az elkerülhetetlent, de az orvos szavai valamelyest megnyugtatták. Amikor a szobába léptek, egészen más kép fogadta, mint amire számított. A két tizenéves fiú törökülésben ült az ágyán, teljes figyelmükkel a két ágy közé betett asztalkán álló monitort nézték, és teljes extázisban nyomkodták a kezükben levő játékvezérlőt. Betegségükről csak a kézfejükbe épített branül, és éppen csak növekedésnek indult hajuk tanúskodott.

- Most, most, most elkapjuk! - kiáltotta izgatottan a kisebb fiú, aki úgy belemerült a játékba, hogy észre sem vette a látogatókat.

- Patrick, Sean! Látogatóitok vannak! - csengett barátságosan az orvos hangja, mire a két fiú kicsit bosszús tekintettel nézett fel a játékból.
- Éppen nyertünk volna - ejtette ölébe a game padot durcásan a kisebbik, 10 év körüli fiú.
- Bocs fiúk! Én tudom, hogy milyen bosszantó, ha nem hagyják az embert játszani - sóhajtotta együtt érzőn Castle, aki egészen felélénkült, ahogy meglátta a két, önfeledten játszó gyereket. - Hát még, amikor a győzelem kapujában teszik mindezt! - pislantott sandán Beckett-re. - Á! Ezt a játékot én is nagyon szeretem! - lelkendezett a monitorra nézve, aztán a gyerekek felé fordult, akik először megütközve pislogtak, aztán visszamosolyogtak a rájuk vigyorgó férfira.
- Ti már a nyolcadik szinten vagytok? - hüledezett Castle. - Én sosem tudom teljesíteni a hatodikat - kesergett.
- Szívesen megmutatjuk, mi a trükkünk. Ugye Sean? - szólalt meg a nagyobbik fiú, és a kicsire nézett.
- Fogadjunk, hogy az aláaknázott területen nem tudsz átjutni! - csillant fel Sean szeme, és látszott rajta, hogy bosszúságán felülkerekedett a büszkeség.
Castle sóhajtva leült Patrick ágyára, mintha régóta ismernék egymást.
- Lehetetlen kikerülni őket. Mindig felrobbanok - vágott fancsali képet, mire a két gyerek jót derült.
- Látod Sean! Ezért szeretek felnőttekkel játszani! Sokkal bénábbak, mint a gyerekek! - kacsintott kicsi barátjára Patrik, aztán olyan nevetésbe kezdtek, hogy hasukat fogva eldőltek az ágyon.
- Nem szép dolog kinevetni az öregebbet - morgott durcásan az író. 
- Oké, megmutatjuk, hogyan tudsz átjutni rajta - fogta kezébe a game padot Sean.
Beckett csodálkozva nézte a jelenetet. Castle néhány perce még rémülten gondolt arra, hogy a súlyos beteg gyerekekkel találkozzon, most mégis ő az, aki egy pillanat alatt megtalálta a fiúkkal a közös hangot, és úgy beszélgetnek, mintha régi haverok lennének. Elmosolyodott, amikor látta, hogyan változik át Richard Castle krimiíró egy Ricky nevű kisfiúvá.
- Fiúk! A hölgy Beckett nyomozó, a rendőrségtől jött. Szeretne beszélgetni veletek Daniel atyáról - zavarta meg a jókedvű élcelődést az orvos, mire a két gyerek arca azonnal elkomorodott.
- Te is rendőr vagy? - emelte nagy kék szemét Castle-re csalódottan Patrick, aki hirtelen úgy érezte becsapták, és csak a bizalmába akartak férkőzni.
- Nem, én író vagyok, csak segítek a nyomozásokban.
- Segítesz? - háborodott fel Beckett, aztán a gyerekekre nézett. - Gondoljátok, hogy tud segíteni a nyomozásban, amikor még a hatodik szinten sem tud átjutni?
- Persze, mert állandóan elparancsolsz a géptől, és nem tudok eleget gyakorolni - duzzogott a férfi, a gyerekek meg kuncogva figyelték őket.
- Akkor mi sokkal jobb helyzetben vagyunk! Mi bármennyit játszhatunk, megengedi a mamánk! Igaz, Patrick? - kérdezte őszinte meggyőződéssel kis barátját Sean, mire az határozottan bólintott.
A három felnőtt döbbenten hallgatott. Castle nyelt egyet, hogy zavarát leplezze a kialakult paradox helyzetben. Még hogy ő rosszabb helyzetben van, mint a halálos kórral küzdő gyerekek, mivel nem videojátékozhat eleget?
- Hát, az én mamám is megengedné. Na de ő? - nézett rosszallóan Beckett-re, hogy oldja pillanatnyi feszültséget.
- Á, értem - bólogatott együttérzőn a gyerek - a barátnőd! Rosszabbak, mint az anyukák, ha számítógépes játékról van szó.
Most Beckett és az orvos nevette el magát.
- Ha válaszoltok néhány kérdésemre, és ő jó fiú lesz addig - intett fejével Kate a morcosan üldögélő Castle felé - akkor utána megmutathatjátok neki a trükkötöket.
- Szerettük Daniel atyát - szólalt meg halkan Patrick. Barna szemével nyíltan nézett a nyomozóra, mint azok a felnőttek, akik már megtapasztalták az élet kegyetlenségét. Kate szíve összeszorult, ahogy tekintetük összefonódott. - Minden héten legalább háromszor eljött hozzánk, és sokat beszélgetett velünk.
Sean lehajtotta a fejét. Az előbbi felhőtlen jókedv tovatűnt, a két gyerek fájdalma szinte tapinthatóvá vált.
- Miről beszélgettetek? - kérdezte Beckett.
- Először csak a betegségünkről. Mindketten leukémiások voltunk - nyomta meg büszkén az utolsó szót, miközben Sean-ra pillantott. - Aztán biztatott bennünket, hogy meg fogunk gyógyulni, mert az Úr vigyáz ránk, és azért küldte az új csontvelőt, hogy éljünk, mert még valami célja van velünk a világban.
Furcsa volt egy tízenéves gyerek szájából ilyen komoly szavakat hallani. Beckett arra gondolt, biztosan nem egyszer hallották ezeket a szavakat az atyától, hogy ennyire beleégett az emlékezetükbe. 
- Csontvelő átültetésetek volt? - szólalt meg Castle, hangjában elismerés, szemében félelem tükröződött.
- Igen - nézett fel Sean. - Daniel atya azt mondta, hogy az maga a csoda volt, hogy az utolsó pillanatban mégis lett donor.
- A családtagjaitok nem voltak jó donornak?
- Nem. Mindkettőnknek nagyon ritka vércsoportja van.
- Tudják, nagyon sok gyerek és felnőtt életét lehetne megmenteni, ha többen vállalkoznának arra, hogy csontvelőt adjanak - mondta szomorúan az orvos, aztán a két gyerekre nézett, és elmosolyodott. - Rájuk tényleg vigyáztak az égiek, mert az utolsó pillanatban jelezték a szervbankból, hogy van megfelelő csontvelő, és lám, már olyan virgoncak, mint az egészséges gyerekek.
- Nem vettetek észre valamit változást Daniel atya viselkedésén az utóbbi időben? - kérdezte Beckett.
- Hát, nem volt olyan jókedvű, és kevesebbet viccelődött, mint régen - merengett el Patrik, Sean pedig egyetértően bólogatott.
- Köszönöm fiúk - mosolygott rájuk a nő. - Gyógyuljatok meg mielőbb! Én átmegyek a lányokhoz, te meg tanítsátok meg a trükkötökre ezt az ügyetlen felnőttnek kinéző gyereket - mutatott Castle-re, mire az írón kívül mindenki elmosolyodott.
Ahogy kilépett az orvossal az ajtón, Kate még hallotta, hogy Sean már Rick-nek szólítja a férfit, és nagy lendülettel magyarázni kezdi, hogy melyik gombot kell hosszabban nyomni a siker érdekében.
Egy óra múlva már a kapitányság felé autóztak. Kate rá-rápillantott a mellette ülő férfira, aki hol komolyan, félelemmel a szemében, hol mosolyogva nézett ki elmerengve az ablakon. Tudta, hogy a férfi még a kórházban átélt élményei hatása alatt áll, ezért nem szólt, hagyta, hogy feldolgozza a pozitív és negatív érzéseit egyaránt.  
A kapitányságon még összegezték a nap tapasztalatait a fehér tábla előtt, amikor Espo jelent meg mellettük.
- Az elrabolt csecsemő ügyének néztem utána - kezdte. - Nem volt szerencsém, mert a térfigyelő kamerák hatáskörén kívül történt az eset, és csak egy tanút találtam, de nem tudom mennyire megbízható - húzta el a száját. - Evelyn Hopkins 84 éves, és éppen a galambokat etette a közelben, amikor egy középkorú, kopasz férfi egy gyerekkel a karján elrohant mellette, aztán beült egy sötétzöld autóba és elszáguldott.
- Miért kételkedsz a szavahihetőségében? - húzta össze a szemöldökét Beckett.
- Hát ... elég idős, és percenként megkérdezte, hogy milyen évet írunk, mert ő az ötvenes években majdnem szépségkirálynő lett Texas-ban - húzta el a száját a nyomozó, mire Kate csak pislantott egy nagyot.
- Na jó, próbálkozz tovább! Nézz körül az ismerősök és a családtagok között is, hátha volt haragosuk, aki így akart bosszút állni! Ryan hogy áll az orvosokkal?
- El van havazva, de reggelre végezni fog.
Beckett a Ryan asztalán tornyosuló iratokra nézett, aztán a várakozón toporgó Espo-ra, végül Castle-re, aki éppen elnyomott egy ásítást. 
- Na jó - pillantott az órájára a nő - ma már nem fogunk többet megtudni. Holnap folytatjuk - állt fel, miközben füle mögé tűrte a haját. - Gyere Castle! Neked még "ezerféleképpen" kell elmondanod valamit! - célzott a férfi ígéretére kacér mosollyal a szája sarkában, és a lift felé indult.
- Öregem! Jó lesz, ha iszol egy kávét - vigyorgott kajánul az álmosan szemét dörzsölgető íróra Javi, aztán mosolyogva nézte, ahogy Castle már megint lohol Beckett után. 

Változatok egy témára 6/25

Espo nézte, ahogy Beckett határozott léptekkel siet a lift felé, Castle pedig szinte futva lohol utána. Mosolyogva csóválta meg a fejét, miközben arra gondolt, hiába teltek az évek, nem változott semmi! Beckett a főnök, Castle pedig árnyékként követi, és a helyzet mindkettőjüket boldoggá teszi.

- Utálom a kórházakat - morogta maga elé Castle, amikor beléptek a régi, de szépen felújított épületbe, ahol a frissen festett falakból áradó festékszag keveredett a fertőtlenítő mindent átható szagával. 

Az információs pultnál ülő idős nővér elcsigázott arca arról tanúskodott, hogy élete nagy részét a kórházban töltötte, valószínűleg nem napi nyolc órában, ami megviselte a testét és a lelkét is. Komoran nézett fel a jövevényekre, de amikor Kate megmutatta a jelvényét, tekintete megélénkült, kíváncsian mérte végig a nyomozót, és készségesen mutatta meg az igazgató irodáját. Csak akkor nézett a férfira, amikor az ellépett a pulttól, és kedvesen rámosolygott. Beckett és Castle alig indultak el a hosszú folyosón, amikor a nővér kiáltása megállította őket.

- Jézusom! - hasított hangja kitörő örömmel a kórház csendjébe. - Maga Richard Castle, a krimiíró!

Beckett megtorpant, sóhajtott egyet, és fejcsóválva a mennyezetre pillantott, míg Castle fülig érő vigyorral az arcán pördült meg a tengelye körül.

- Maga az, ugye? - lelkendezett felélénkülve a nővér, és a szemüvegét megemelve megdörzsölte a szemét, hátha csak káprázik, és nem is a világhírű író mosolygott rá az előbb barátságosan. - Ó, édes Istenem! Ezt el sem hiszem! Az összes könyvét olvastam!

Castle kivételesen nem a rajongóknak tartogatott udvarias mosolyával lépett vissza a nőhöz, hanem őszintén nevetve nyújtotta felé a kezét.

- Á, szóval szereti a regényeimet? Derrick Storm vagy Nikki Heat a kedvence? - kérdezte érdeklődve, miközben kezet fogott vele.

Beckett bosszúsan fordult meg, és nézte a jelenetet. Számtalanszor akadtak össze Castle rajongóival, de még sosem látta ilyen lelkesnek a férfit, és nem értette, miért szentel különös figyelmet a nőnek. Még ha valami szilikoncsodás, szőke cicababa volna, nem csodálkozna a férfi kitörő lelkesedésén, bár lehet, hogy akkor nem csak az éjszakai örömök hiányával büntetné. Türelmetlenül toporgott, és már nyitotta volna a száját, hogy hívja a férfit, amikor meggondolta magát. Egy idős nővér, aki szinte itt éli le az életét mindenkit ismer, és mindenről tud. Talán még jól is jöhet, hogy Castle-t a bizalmába fogadta! A férfi közben félve Kate-re pillantott, aztán miután megígérte a nőnek, hogy nem megy el anélkül, hogy dedikálná az egyik könyvét, gyorsan elbúcsúzott, és a nyomozó után sietett.

- Biztos vagyok benne, hogy mindenről tud, ami itt történik - suttogta mentegetőzve a férfi Kate felé, amikor hallótávolságon kívül kerültek. - Még jól jöhet, hogy rajong értem.

Beckett kicsit oldalra fordította a fejét, hogy a férfi ne lássa, ahogy mosolyra húzódik a szája. Ennyi együtt töltött idő után is elcsodálkozott, mennyire egy srófra jár az agyuk.

- Nem érted rajong Castle, hanem a könyveidért - jegyezte meg csipkelődve.

- Az majdnem ugyanaz. Azok a karakterek, és azok a történetek az én fantáziám szülöttei - mutatott magára hevesen gesztikulálva az író.

- Úgy? Akkor miért is figyeltél meg éveken át? Ki is a múzsád? Kiről alkottad meg Nikki Heat-et? - érvelt a nő. - Ne mondd, hogy nem loptál anyagot a nyomozásokból!

- Azt állítod, hogy nem a fantáziám alkotta a regényeimet? - állt meg felháborodva a férfi.

- Na jó - állt meg Beckett is, és tekintetén látszott, hogy kész a kompromisszumra. - Elismerem, sok helyen használtad a fantáziádat.

- Ugye? - mosolyodott el elégedetten Castle.

- Leginkább Nikki és Rook szerelmi jeleneteiben - vágta oda gonoszkodva Kate - hiszen azoknak semmi valóságalapja nem volt - indult tovább, otthagyva a leforrázottan ácsorgó írót.

- Nem rajtam múlt - morogta dacosan maga elé, és a nő után indult. - Én szívesen gyűjtöttem volna anyagot, de nem hagytad.  

A kórház igazgatója nem örült a látogatóknak. Beckett azonnal látta, hogy a magas, szikár, hatvanas éveiben járó férfi rendkívül feszült. Kényszeredetten vette tudomásul, hogy muszáj lesz fogadnia a kéretlen látogatókat, de amikor Kate kiejtette Daniel atya nevét, a férfi vonásai őszinte fájdalmat tükröztek. Nagyot sóhajtott.

- Az atya jó ember volt. El sem tudom képzelni, hogy történhetett vele ilyen szörnyűség - ingatta meg elgondolkodva a fejét.  - Csak két hónapja kezdett bejárni a kórházba, de mindenki a szívébe zárta. Barátságos volt, közvetlen, türelmes, és olyan figyelemmel fordult a betegek felé, hogy szinte mindenki azonnal megnyílt neki, és elmondta búját, baját. Néhány hét után úgy érezte az ember, mintha ezer éve ismertük volna egymást. A gyerekek különösen szerették, így az ideje nagy részét a gyerekosztályon töltötte.

- Került valakivel összetűzésbe, vagy volt valakivel nézeteltérése?

- Nem tudok róla, de nehéz lenne elhinni - ingatta meg hitetlenkedve a fejét az orvos.

- Tartott valakivel szorosabb kapcsolatot? - kérdezte Beckett.

- A nővérekkel sokkal közvetlenebb volt, mint az orvosokkal, talán ők tudnak hasznos információval szolgálni.

- És a gyerekek között van, akivel több időt töltött a szokásosnál? - szólalt meg Castle.

Az igazgató szeme egy pillanatra kitágult meglepetésében, és szinte leolvasható volt az arcáról a gondolata: "Mit tudhat egy beteg gyerek a kórházi papról, ami fontos lehet a meggyilkolása felderítésében?" - de rövid töprengés után válaszolt.

- Van néhány gyerek - mondta, miközben egy lapra neveket kezdett írni - akik nagyon régóta, fél éve, 4-5 hónapja vannak az onkológián. Velük különösen sok időt töltött az atya, és elmondhatom, hogy nagyon jó hatással volt rájuk. Az ő esetükben rendkívül fontos a pozitív gondolkodás. Ha hisznek a gyógyulásban, az már fél siker - mondta meggyőződéssel, és a neveket tartalmazó lapot Kate felé nyújtotta.

Amikor kiléptek az igazgató irodájából, Beckett körbenézett, aztán visszaindult az információs pult felé. Ekkor hallotta meg a háta mögött Castle halk sóhajtását. 

- Jól vagy? - nézett rá kutató tekintettel, mert a férfi arcán félelem és fájdalom tükröződött.

- Igen - mondta meggyőződés nélkül. - Azt hittem a gyerekosztályra megyünk - tette hozzá halkan.

Kate legszívesebben átölelte volna a férfit. Csak keveseknek engedte látni Castle az érzékeny oldalát, de ő már sokszor találkozott vele. Hirtelen rájött, hogy a férfi attól félt, hogy az onkológián szembesülnie kell minden szülő rémálmával, a gyilkos kórral harcoló ártatlan gyerekszemekkel.

- Nem kell odajönnöd, de nekem beszélnem kell velük. Meg akarom kérdezni a nővért, merre találom, az onkológiát - simított végig együtt érzőn a férfi karján. Castle néhány másodpercig hallgatott, aztán eltökélten a nő szemébe nézett.

- Veled megyek - mondta halkan.

A nővér készségesen útbaigazította őket, és hamarosan beléptek az épület déli szárnyában elhelyezkedő osztályra. Kate arra gondolt, talán nem véletlen, hogy az épület legvilágosabb, napfényben úszó részében helyezték el a legbetegebb gyerekeket, Castle-nek viszont az járt a fejében, hogy ha újra elmennek a templomba, visz egy csokor virágot Szent Antalnak, amiért nem kellett átélnie Alexis-nek azt, amit az itt fekvő gyerekeknek.