Változatok egy témára 6/25

Espo nézte, ahogy Beckett határozott léptekkel siet a lift felé, Castle pedig szinte futva lohol utána. Mosolyogva csóválta meg a fejét, miközben arra gondolt, hiába teltek az évek, nem változott semmi! Beckett a főnök, Castle pedig árnyékként követi, és a helyzet mindkettőjüket boldoggá teszi.

- Utálom a kórházakat - morogta maga elé Castle, amikor beléptek a régi, de szépen felújított épületbe, ahol a frissen festett falakból áradó festékszag keveredett a fertőtlenítő mindent átható szagával. 

Az információs pultnál ülő idős nővér elcsigázott arca arról tanúskodott, hogy élete nagy részét a kórházban töltötte, valószínűleg nem napi nyolc órában, ami megviselte a testét és a lelkét is. Komoran nézett fel a jövevényekre, de amikor Kate megmutatta a jelvényét, tekintete megélénkült, kíváncsian mérte végig a nyomozót, és készségesen mutatta meg az igazgató irodáját. Csak akkor nézett a férfira, amikor az ellépett a pulttól, és kedvesen rámosolygott. Beckett és Castle alig indultak el a hosszú folyosón, amikor a nővér kiáltása megállította őket.

- Jézusom! - hasított hangja kitörő örömmel a kórház csendjébe. - Maga Richard Castle, a krimiíró!

Beckett megtorpant, sóhajtott egyet, és fejcsóválva a mennyezetre pillantott, míg Castle fülig érő vigyorral az arcán pördült meg a tengelye körül.

- Maga az, ugye? - lelkendezett felélénkülve a nővér, és a szemüvegét megemelve megdörzsölte a szemét, hátha csak káprázik, és nem is a világhírű író mosolygott rá az előbb barátságosan. - Ó, édes Istenem! Ezt el sem hiszem! Az összes könyvét olvastam!

Castle kivételesen nem a rajongóknak tartogatott udvarias mosolyával lépett vissza a nőhöz, hanem őszintén nevetve nyújtotta felé a kezét.

- Á, szóval szereti a regényeimet? Derrick Storm vagy Nikki Heat a kedvence? - kérdezte érdeklődve, miközben kezet fogott vele.

Beckett bosszúsan fordult meg, és nézte a jelenetet. Számtalanszor akadtak össze Castle rajongóival, de még sosem látta ilyen lelkesnek a férfit, és nem értette, miért szentel különös figyelmet a nőnek. Még ha valami szilikoncsodás, szőke cicababa volna, nem csodálkozna a férfi kitörő lelkesedésén, bár lehet, hogy akkor nem csak az éjszakai örömök hiányával büntetné. Türelmetlenül toporgott, és már nyitotta volna a száját, hogy hívja a férfit, amikor meggondolta magát. Egy idős nővér, aki szinte itt éli le az életét mindenkit ismer, és mindenről tud. Talán még jól is jöhet, hogy Castle-t a bizalmába fogadta! A férfi közben félve Kate-re pillantott, aztán miután megígérte a nőnek, hogy nem megy el anélkül, hogy dedikálná az egyik könyvét, gyorsan elbúcsúzott, és a nyomozó után sietett.

- Biztos vagyok benne, hogy mindenről tud, ami itt történik - suttogta mentegetőzve a férfi Kate felé, amikor hallótávolságon kívül kerültek. - Még jól jöhet, hogy rajong értem.

Beckett kicsit oldalra fordította a fejét, hogy a férfi ne lássa, ahogy mosolyra húzódik a szája. Ennyi együtt töltött idő után is elcsodálkozott, mennyire egy srófra jár az agyuk.

- Nem érted rajong Castle, hanem a könyveidért - jegyezte meg csipkelődve.

- Az majdnem ugyanaz. Azok a karakterek, és azok a történetek az én fantáziám szülöttei - mutatott magára hevesen gesztikulálva az író.

- Úgy? Akkor miért is figyeltél meg éveken át? Ki is a múzsád? Kiről alkottad meg Nikki Heat-et? - érvelt a nő. - Ne mondd, hogy nem loptál anyagot a nyomozásokból!

- Azt állítod, hogy nem a fantáziám alkotta a regényeimet? - állt meg felháborodva a férfi.

- Na jó - állt meg Beckett is, és tekintetén látszott, hogy kész a kompromisszumra. - Elismerem, sok helyen használtad a fantáziádat.

- Ugye? - mosolyodott el elégedetten Castle.

- Leginkább Nikki és Rook szerelmi jeleneteiben - vágta oda gonoszkodva Kate - hiszen azoknak semmi valóságalapja nem volt - indult tovább, otthagyva a leforrázottan ácsorgó írót.

- Nem rajtam múlt - morogta dacosan maga elé, és a nő után indult. - Én szívesen gyűjtöttem volna anyagot, de nem hagytad.  

A kórház igazgatója nem örült a látogatóknak. Beckett azonnal látta, hogy a magas, szikár, hatvanas éveiben járó férfi rendkívül feszült. Kényszeredetten vette tudomásul, hogy muszáj lesz fogadnia a kéretlen látogatókat, de amikor Kate kiejtette Daniel atya nevét, a férfi vonásai őszinte fájdalmat tükröztek. Nagyot sóhajtott.

- Az atya jó ember volt. El sem tudom képzelni, hogy történhetett vele ilyen szörnyűség - ingatta meg elgondolkodva a fejét.  - Csak két hónapja kezdett bejárni a kórházba, de mindenki a szívébe zárta. Barátságos volt, közvetlen, türelmes, és olyan figyelemmel fordult a betegek felé, hogy szinte mindenki azonnal megnyílt neki, és elmondta búját, baját. Néhány hét után úgy érezte az ember, mintha ezer éve ismertük volna egymást. A gyerekek különösen szerették, így az ideje nagy részét a gyerekosztályon töltötte.

- Került valakivel összetűzésbe, vagy volt valakivel nézeteltérése?

- Nem tudok róla, de nehéz lenne elhinni - ingatta meg hitetlenkedve a fejét az orvos.

- Tartott valakivel szorosabb kapcsolatot? - kérdezte Beckett.

- A nővérekkel sokkal közvetlenebb volt, mint az orvosokkal, talán ők tudnak hasznos információval szolgálni.

- És a gyerekek között van, akivel több időt töltött a szokásosnál? - szólalt meg Castle.

Az igazgató szeme egy pillanatra kitágult meglepetésében, és szinte leolvasható volt az arcáról a gondolata: "Mit tudhat egy beteg gyerek a kórházi papról, ami fontos lehet a meggyilkolása felderítésében?" - de rövid töprengés után válaszolt.

- Van néhány gyerek - mondta, miközben egy lapra neveket kezdett írni - akik nagyon régóta, fél éve, 4-5 hónapja vannak az onkológián. Velük különösen sok időt töltött az atya, és elmondhatom, hogy nagyon jó hatással volt rájuk. Az ő esetükben rendkívül fontos a pozitív gondolkodás. Ha hisznek a gyógyulásban, az már fél siker - mondta meggyőződéssel, és a neveket tartalmazó lapot Kate felé nyújtotta.

Amikor kiléptek az igazgató irodájából, Beckett körbenézett, aztán visszaindult az információs pult felé. Ekkor hallotta meg a háta mögött Castle halk sóhajtását. 

- Jól vagy? - nézett rá kutató tekintettel, mert a férfi arcán félelem és fájdalom tükröződött.

- Igen - mondta meggyőződés nélkül. - Azt hittem a gyerekosztályra megyünk - tette hozzá halkan.

Kate legszívesebben átölelte volna a férfit. Csak keveseknek engedte látni Castle az érzékeny oldalát, de ő már sokszor találkozott vele. Hirtelen rájött, hogy a férfi attól félt, hogy az onkológián szembesülnie kell minden szülő rémálmával, a gyilkos kórral harcoló ártatlan gyerekszemekkel.

- Nem kell odajönnöd, de nekem beszélnem kell velük. Meg akarom kérdezni a nővért, merre találom, az onkológiát - simított végig együtt érzőn a férfi karján. Castle néhány másodpercig hallgatott, aztán eltökélten a nő szemébe nézett.

- Veled megyek - mondta halkan.

A nővér készségesen útbaigazította őket, és hamarosan beléptek az épület déli szárnyában elhelyezkedő osztályra. Kate arra gondolt, talán nem véletlen, hogy az épület legvilágosabb, napfényben úszó részében helyezték el a legbetegebb gyerekeket, Castle-nek viszont az járt a fejében, hogy ha újra elmennek a templomba, visz egy csokor virágot Szent Antalnak, amiért nem kellett átélnie Alexis-nek azt, amit az itt fekvő gyerekeknek.