Változatok egy témára 6/33

Az öröm eltompította az érzékeit és a figyelmét, ezért villámcsapásként érték a következő pillanat eseményei. 

Beckett leugrott a tűzlétra utolsó fokáról, és rohant Ryan után. Látta, hogy az üldözött férfi visszapillant rájuk, mielőtt befordul az épület sarkánál, és csak remélni tudta, hogy Will és az emberei leérnek a lépcsőn, mielőtt a férfi elérné a bejáratot, mert különben ki tudja meddig rohanhatnak utána. Ahogy befordult a sarkon, elégedetten látta, hogy Sorenson éppen a földre kényszeríti a férfit, és mellé térdelve kattintja a kezére a bilincset. Pisztolytáskájába csúsztatta a fegyverét, aztán vett néhány mély lélegzetet, hogy a tüdejébe tóduló oxigénnel megnyugtassa izmait, és lassítsa a szívverését. Végignézett a csapaton. Hirtelen hiányérzete támadt, és az elégettséget nyugtalanság váltotta fel. - Castle egyedül van a lakásban - tudatosult benne. A bejárathoz futott, és hogy rossz érzését legyőzze, kettesével szedve a lépcsőfokokat rohant az emeletre. Dübörgő lépéseket hallott maga mögött, ezért a lépcsőfordulóban visszapillantott, és meglátta Espo alakját, ahogy a korlátba kapaszkodva felfelé fut a lépcsőn. A lépcsőházat hirtelen egy női hang artikulátlan hangú kiabálása, sírás, majd egy velőtrázó, fájdalmas ordítás hangja töltötte be. Beckett megborzongott, a félelem végigsöpört a testén. Úgy rohant, ahogy talán még soha életében.

Castle csak a szeme sarkából érzékelte, hogy a gardróbba szép sorba beakasztott kabátok szétnyílnak, és egy harminc év körüli, hosszú, fekete hajú nő lép ki közülük. 

- Nem viheti el! - ordította torka szakadtából eltorzult hangon a nő, karjait a gyerek felé nyújtotta, zavaros szemében mindenre elszánt tűz lobogott.

Castle ösztönösen magához szorította a csecsemőt, és hátrébb lépett, hogy a nő ne érhesse el a gyereket, de beleütközött egy szekrénybe. A gyerek felsírt, mire a nő anyatigrisként vetette magát a védekezni képtelen férfira.

- Ő az enyém! Érti? Az enyém! - sikongatta eltorzult arccal, és megmarkolta a takaróba csavart gyereket.

- Nyugodjon meg! Nyugodjon meg! - próbálta Castle csitítani a nőt, miközben szorosan fogta a kisfiút, nehogy a nő kiszedhesse a kezéből. Aztán csak azt látta, hogy a nő szétterpesztett, félig behajlított ujjai az arca felé közelednek, és hiába húzta hátra a fejét, az éles körmök végighasítottak az arcán. Érezte, ahogy a meleg vér kiserken a bőrén, hallotta, hogy a nő tovább visítozik. Menekülni próbált, de a nő belecsimpaszkodott a kisfiút beborító takaróba, és újra ráncigálni kezdte, de amikor látta, hogy a férfi erősebb nála, hirtelen elengedte a takarót, hátralépett, és tűsarkú cipőjével teljes erejéből ágyékon rúgta.

Castle még soha nem érzett ilyen fájdalmat. Mintha felrobbant volna minden fájdalomérző idegsejtje, a kín óriáshullámként söpört végig az egész testén. Tudta, hogy a férfiak számára a legfájdalmasabb dolog, ha a heréjüket éri ütés vagy rúgás, de más volt elméletben tudni, és egészen más átélni. Lábai erőtlenül rogytak össze, miközben felordított a fájdalomtól. Ösztönei nem engedték, hogy mindkét kezével a rúgás helyéhez kapjon, mert a gyereket meg kellett védenie most már nem csak az őrült tekintetű nőtől, hanem attól is, nehogy esés közben rázuhanjon. A földön fetrengve, felhúzott térdekkel próbálta csillapítani a fájdalmat, bal kezével védte az ágyékát a következő támadástól félve, míg a jobbal még mindig szorította magához a csecsemőt. Érezte, ahogy a fájdalomhoz hányinger is társul, elhomályosul a látása, és az ájulás környékezi. Agya az öntudatlansággal akarta védeni a szenvedéstől, ugyanakkor egekbe szökő adrenalinszintje meg akarta védeni a következő támadástól. Még érzékelte, hogy az őrjöngő nő vesén rúgja, aztán lehajol a gyerekért, amikor meghallotta Kate hangját. Becsukta a szemét. 
A hangok távolról szűrődtek be a tudatába. Még mindig csak a fájdalomra bírt figyelni, ezért csak sokára érzékelte, hogy Kate őt szólítgatja. Kinyitotta a szemét. 

Beckett már akkor átkozta magát, amikor felfelé rohant a lépcsőn, amiért magára hagyta a férfit, de a hangokat meghallva a haraghoz a rettegés is társult. A szeme elé táruló képet soha nem fogja elfelejteni, ahogy sejtése szerint a férfi sem. Castle összegörnyedve feküdt az oldalán a földön, arca csupa vér volt, és eltorzult a fájdalomtól. Egyik kezével szorosan ölelte a takaróba bugyolált síró csecsemőt, másikkal az ágyékát fogta, miközben egy nő ki akarja tépni kezéből a gyereket. Beckett-en végigfutott a félelem, de a következő pillanatban felülkerekedett rendőri énje, és a pisztolyát előretartva rákiáltott a nőre.
- NYPD! Állj!
Látta, hogy a nő nem reagál a jelenlétére és a felszólításra sem, mintha nem is hallaná, csak őrjöngve ráncigálja a takarót, ezért egy határozott mozdulattal elkapta a karját, rántott egyet rajta, majd megcsavarta, így kényszerítve földre a nőt. Az ajtóban Espo jelent meg. Beckett felnézett a nyomozóra, aztán Castle-re. Nem kellett szólnia ahhoz, hogy Javi egy pillanat alatt felmérje a helyzetet.
- Átveszem - kapta elő a bilincset, és már térdelt is a nő mellé, miközben együtt érzőn pillantott a fájdalomtól nyöszörgő íróra. Miután a bilincset a vergődő nő kezére kattintotta, előkapta a telefonját, és a mentőket hívta.
Kate Castle mellé térdelt. Érezte, hogy egész testében remeg, de megpróbált nyugalmat erőltetni magára, mert a férfi láthatóan a kínok kínját élte át, a fájdalommal és az ájulással harcolt, nem akarta még jobban megrémíteni.
- Rick! Castle! - szólítgatta. - Nem lesz semmi baj! - A férfi szemhéjai lassan kinyíltak, és ő biztatóan nézett a meggyötört, fátyolosan csillogó kék szemekbe. - Mindjárt itt a mentő - simított végig gyengéden a férfi homlokán, aztán óvatosan elvette tőle a kisfiút, aki már csak halkan hüppögött. A pici ráemelte égszínkék, könnyben úszó tekintetét, aztán hüvelykujját a szájába vette, és mohón szopni kezdte anélkül, hogy a szemét levette volna Kate-ről. A nő úgy érezte, mintha lelassult volna az idő, és a hatalmas szemek már percek óta őt néznék, amikor a kisfiú pislantott, és Kate kiszabadult az ártatlan tekintet fogságából. Hirtelen nem tudta, hogy mit kezdjen a kezében tartott gyerekkel, amikor két kar nyúlt felé, és átvette tőle a kis csomagot. Hálásan nézett az időközben utánuk jövő Ryan-re, aztán újra Castle-höz fordult. Egy zsebkendővel letörölgette az arcáról a vért, közben pedig olyan sokszor hajtogatta, hogy "nem lesz semmi baj", meg hogy "mindjárt itt lesz a mentő", mintha magát is meg akarná győzni szavai igazáról. Mérhetetlenül sajnálta a férfit, akit még soha nem látott ennyire szenvedni, ugyanakkor tehetetlennek érezte magát, ami türelmetlenné tette. - Hol a fenében van már az a mentő? - gondolta idegesen, és hogy nyugalmat erőltessen magára, egy pillanatra behunyta a szemét.
- Me ... megrúgott ... a ... tű ... tűsarkújával - nyöszörögte Castle, aki először tudott megszólalni, amióta a rúgás érte. - A ... gyereket ... akarta.
- Ssss! - simogatta meg Kate az elgyötört arcot. - Már biztonságban van. Megmentetted! - suttogta elismerőn, és jólesően vette észre, hogy a férfi arcán egy pillanatra elégedett mosoly suhan át.
- Iszonyúan ... fáj - kapkodta a levegőt szaggatottan.
Kate tekintete a férfi ágyékára vándorolt, amit az most már két kézzel fogott, aztán tekintete hitetlenkedve állt meg Castle ujjain, amelyek közül lassan, de megállás nélkül szivárgott a vér. Rémülten meresztette szemét a férfi kezére, de amikor a fekete farmer sliccén terjeszkedő sötét foltot is felfedezte, már biztos volt abban, honnan vérzik a férfi.