Amikor beléptek a főhajóba, megtorpantak az eléjük táruló látványtól.
Az arányos, szép formákkal büszkélkedő, de meglehetősen egyszerű külső pompás belsőt takart, amiből áradt a gazdagság. Az aranyozott díszítésű oltár, a falakat és a mennyezetet borító freskók, a pompás üvegcsillárok, a lakktól csillogó padsorok, a tükörsima, fényesre csiszolt kövezet és a középen végigfutó puha, vörös szőnyeg arról tanúskodott, hogy az egyház vagy a hívek jelentős pénzzel támogatják a templomot. A szokatlanul nagy méretű ablakokat színes üvegfestmények díszítették, mindegyiken más-más bibliai jelenet vonta magára a belépő figyelmét. A színes felületen áttörő napsugarak csillogva verődtek vissza az aranyozott tárgyakról és a csiszolt, lakkozott felületekről. Az oltár előtt egy körülbelül huszonöt gyerekből álló kórus próbált. Hangjuk csilingelve szállt a kiváló akusztikájú templomban.
Castle megbabonázva figyelte a különleges fényeket, és hallgatta a kristálytiszta gyerekhangokat, ahogy könnyedén megküzdenek a három szólamú művel. Beckett csak egy pillanat alatt magába itta a különleges hangulatot, és elindult a bársony szőnyegen a kórust vezénylő vékony, beesett arcú, harmincas évei végén járó férfi felé. Castle még egyszer körbeforgatta a fejét, aztán szinte futva követte a nőt.
- Nem ülünk be egy kicsit a padba? - kérdezte suttogva Kate-t, amikor a templom közepén végre utolérte, de a nő értetlenkedve nézett rá összehúzott szemöldökkel. - Szóval nem - volta le a következtetést a férfi, pedig szívesen hallgatta volna még a gyönyörű hangokat.
A szikár férfi megkocogtatta pálcáját a kottatartón, mire a gyerekek azonnal abbahagyták az éneklést.
- James, Joe! Figyeljetek! A harmadik sor negyedik üteménél megint nem tartottátok ki a hangot - feddett meg két fiút szelíden, türelmesen. - A többi rész szinte hibátlan, úgy hogy megpróbálhatjuk orgonakísérettel is - dicsérte kedvesen a gyerekeket, aztán amikor látta, hogy nem rá figyelnek, hanem a háta mögé néznek, megfordult.
- Beckett nyomozó - villantotta fel a jelvényét Kate. - Az úr Mr. Castle.
A férfi élénken csillogó szeme azonnal elsötétült.
- Gyerekek, a próba mára véget ért. Holnap kettőkor folytatjuk - kapcsolt azonnal. Beckett azon töprengett, hogy csak a gyerekeket akarta megvédeni a szörnyű valóságtól, azért küldte őket el, vagy nem akarta, hogy esetleg valamit elkotyogjanak.
- Samuel Eckhardt vagyok. A kerületi állami iskolában tanítok, itt a pedig a kórust vezetem - mutatkozott be zavartan. - Segíthetek valamiben?
- Igen. Szeretnénk megtudni minél többet Daniel atyáról - nyújtotta Kate barátságosan a kezét a férfi felé, hogy a feszültségén enyhítsen, és a bizalmába fogadja, aki határozatlanul elfogadta a kézfogást. Remélte, hogy nem szivárgott ki az információ, miszerint az atya valójában Jason Parker FBI ügynök.
- Szörnyű, hogy milyen világot élünk - csóválta meg szomorúan a fejét Castle. - Hogyan emelhet valaki kezet egy papra?
- Nem tudom - sóhajtott a férfi - Daniel atya maga volt az élet. Sugárzott belőle a szeretet, mindig mosolygott, és mindenkihez volt egy kedves szava. Fogalmam sincs, kinek állhatott az útjában. Sajnos én csak ritkán találkoztam vele, nem ismertem közelebbről, de ezt már elmondtam a kollégáiknak is - kapkodta a tekintetét Beckett és Castle között. A férfi elnyűtt öltönyéből egy zsebkendőt vett elő, és végighúzta gyöngyöző homlokán. - Talán a házvezetőnője több információval szolgálhat, mint én - próbált megszabadulni a kérdések elől, miközben egyik lábáról a másikra állt.
- Kijött a hívekkel? - kérdezte Beckett, mintha észre sem vette volna a finom célzást.
- Soha nem hallottam rá panaszt, kivéve Mary Turner-t, de ő mindig, és mindenkire panaszkodik. Szinte az egész életét itt tölti a templomban, amióta az ikrei meghaltak egy balesetben negyven évvel ezelőtt.
- A gyerekekkel milyen kapcsolata volt?
A lassan megnyíló férfi tekintetében megjelent a gyanakvás, testtartása tartózkodóvá vált, de nem kerülte a szemkontaktust.
- Csak nem hiszik azt, hogy ... hogy közelebbi kapcsolatba került velük, mint illett volna?
- Mi nem hiszünk semmit, de volt aki ezt hitte? - szólalt meg Castle.
Samuel Eckhard szemében valami eddig szokatlan jelent meg, a harag.
- Daniel atya tiszta lélekkel szerette a gyerekeket. Azt akarta, hogy jobb életük legyen, és többet lássanak a világból. Kirándulni vitte őket, meg színházba, sokat beszélgetett velük, és gyakran meglátogatta a családjaikat is - mondta teljes meggyőződéssel, de a hangjában levő erő arra engedett következtetni, hogy nem mindenki gondolkodott így az atya felől.
- Köszönjük Mr. Eckhardt - nyújtott újra kezet Beckett.
- Gyönyörű ez a templom - nézett körbe ámuló szemekkel Castle.
- Igen, az - mosolyodott el most először a férfi, és követte az író tekintetét.
- Nem lehet könnyű ilyen szép állapotban megőrizni egy ekkora épületet - húzta végig a kezét Castle a padsor elejét díszítő faragott szobrocskán.
- Szerencsére vannak bőkezű adakozók a hívek között, akik hálájuk jeléül támogatják a templomot - bólogatott egyetértően Eckhardt, aki megkönnyebbülten beszélgetett a templomról most, hogy nem a meggyilkolt papról kérdezgették.
- Hálájuk jeléül? - húzta fel ártatlanul a szemöldökét az író, mintha nem értené, miért is lehet valaki olyan hálás, hogy nagy összeget adományoz a plébániának.
- Hát, sok családot sújt valamilyen baj - halkult el Eckhardt hangja, és zavartan zsebre tette a kezét, mintha bezárkózna a csigaházába. Nem akart fecsegni, vagy pletykálni olyan dolgokról, amiről csak szóbeszédet hallott.
- Meg tudná mondani, merre találjuk a plébániát? - kérdezte Beckett megérezve, hogy a férfiból most nem tudnak többet megtudni. Amíg Kate a magyarázatot hallgatta, Castle körbesétált, és megcsodálta a freskókat. Az egyik eldugott sarokban álló Szent Antal szobor előtt meglátott egy 8-9 éves forma kisfiút térdelni. Hatalmas barna szemekkel nézett fel a fölé magasodó alakra, és kicsi ujjait összefonva imádkozott. Castle emlékezett, hogy a fiú szégyenkezve lehajtotta a fejét, amikor Samuel Eckhardt figyelmeztetett a hibára. Amikor a fiú befejezte az imát, és lehajtotta a fejét, Castle csendben mellé térdelt és összekulcsolta a kezét. A gyerek meglepődött, egy kicsit távolabb húzódott az idegentől, de a szeme sarkából kíváncsian méregette. Az író nagyot sóhajtott, és felnézett a szoborra.
- Szomorú vagy? - kérdezte félve a fiú.
- Hiányzik a kislányom - bólogatott elgondolkodva Castle, és arra gondolt, szerencse, hogy ez igaz is, mert igencsak lelkiismeret furdalása lenne, ha éppen egy templomban hazudna.
- Eltűnt? - csuklott el a gyerek hangja, és Castle megdöbbenve látta az együtt érzést a barna szemekben.
- Nem, csak ritkábban tudunk találkozni, mint ahogy szeretném, és nem tudok rá vigyázni - mondta őszintén.
- Én Joe vagyok- pillantott az író felé olyan tekintettel, mintha teljes szívéből megértené az idegen férfit.
- Én Rick vagyok. Te is szomorú vagy?
- Elveszett a kishúgom. Amy-nek hívják. Minden nap idejövök imádkozni, hogy megtaláljuk. Tudod, Szent Antal a gyermekek védőszentje, és mindig arra kérem, hogy vigyázzon Amy-re, amíg meg nem találják a rendőr bácsik. - Ártatlan tekintetét az íróra emelte, aki nem tudott szabadulni a végtelen szomorúságot, ugyanakkor reményt sugárzó szemektől. Szívét mintha egy jeges kéz szorította volna össze, torka összeszorult, és fogalma sem volt, mit mondhatna a fiúnak. Szerette volna átölelni, és azt mondani, hogy minden rendben lesz, és a város legjobb nyomozója meg fogja találni a húgát, és megint önfeledten boldog lehet, de tudta, hogy ültethet el hiú reményeket a gyerek lelkébe felelőtlenül.
- Én is imádkozok érte - suttogta együtt érzőn, mire a fiú bólintott, és fejét felszegve, bizakodón nézett Szent Antal mosolygós arcára.
Castle pontosan emlékezett, hogy mikor imádkozott utoljára. 12 éves kora óta csak kétszer fohászkodott a láthatatlan felsőbb hatalomhoz, hogy segítse. Akkor, amikor Kate-t meglőtték, és akkor, amikor Alexis-t elrabolták. Most 26 gyerekért imádkozott.
- Daniel atya is segíteni akart megtalálni Amy-t, - szólalt meg újra Joe - de Mary néni mindig kigúnyolta érte.
Miután Kate pontos útbaigazítást kapott a karvezetőtől, bosszúsan tekintett körbe a templom hatalmas terén. Feltételezte, hogy Castle szokásához híven megint elcsatangolt, csak hogy mindent megnézegethessen és megfoghasson. Mivel sehol nem látta, elindult a kijárat felé, miközben jobbra-balra cikázott a tekintete a padsorok és az oszlopok között. Megtorpant. A férfi egy Szent Antal szobor előtt térdelt, és imádkozott, mellette egy kisfiú térdelt, és éppen mondott valamit az írónak. Közelebb lépett.
- Ne hallgass rá - hallotta Castle komoly hangját. - Daniel atya jó ember volt, és még sok jó ember van, aki segíteni fog.
- Tudom, és Szent Antal is segít - nézett a szoborra meggyőződéssel a gyerek.
A férfi nem szólt. Csodálta a gyerek végtelen hitét, ugyanakkor keserűen gondolt arra, hogy mit érezne a fiú, ha az derülne ki, hogy a testvére már nem él.
- Castle - zökkentette ki Kate lágy, de határozott hangja a fájdalmas töprengésből. - Mennünk kell.
- Örülök, hogy megismertelek Joe - nyújtotta Castle kezét a fiú felé, és örömmel érezte, ahogy a kis puha kéz az övébe simul. - Remélem, még találkozunk! - állt fel, és sietve a kapu felé indult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése