- Gyere, inkább induljunk a plébániára, és derítsük ki, hol őrizte az atya a titkos információit!
A plébánia felé haladva Beckett ránézett a mellette ülő férfira, aki a telefonján nézegetett valamit, és arra gondolt, milyen jó, hogy minden visszatért a régi kerékvágásba: csodálatos éjszaka, az alvó férfi látványa, lopott csók a pihenőben, kávé, Castle elméletei. Vagy mégsem? Eszébe jutott a férfi ártatlan, boldog tekintete, ahogy teljes természetességgel kérdezte meg tőle, hogy hány gyereket szeretne. Azóta nem látta azt a ragyogást a szemében.
- Gondoltam még valami vallási szektára is - szólalt meg váratlanul Castle - de oda inkább elcsábítják a fiatalokat, nem elrabolják.
Kate elgondolkodva bólintott. Erre ő nem is gondolt.
- Minden lehetőséget végig kell gondolnunk, és csak akkor zárhatjuk ki, ha biztosan tudjuk, hogy zsákutca. Most fókuszáljunk Jason Parker meggyilkolására! Ha meglesz a gyilkos, talán elvezet bennünket a gyerekrablókhoz - mondta meggyőződéssel.
Ms. Wilson készségesen tessékelte be őket a plébániára, és szokás szerint teával kínálta őket.
- Ms. Wilson, tudom, hogy a nyomozók átnézték a plébániát, de szeretnénk ha megengedné, hogy mi is körülnézzünk - kérte kedvesen Beckett, aminek meg is lett az eredménye, mert a házvezetőnő már vezette is őket a dolgozószobába, és mutatta meg az összes irat helyét, amit az atya tárolt.
Castle az íróasztalhoz sétált, és a számítógép billentyűzetét kezdte forgatni. Sehol egy porszem a billentyűk között - állapította meg.
- Nem nagyon használta a gépet az atya, ugye? - nézett kérdőn a házvezetőnőre.
- Hát, csak akkor kapcsolta be azt a masinát, ha nagyon muszáj volt. A papírban és a tollban jobban bízott, mint az elektronikus kütyükben, ami furcsa is volt először, hiszen azt gondolná az ember, hogy egy ilyen fiatalember nem ilyen régimódi. A ministráns gyerekek néha kuncogtak is rajta, amikor ők az okostelefonjaikat pötyögtették, Daniel atya meg a kis bőrkötéses naplójába írt.
Kate és Castle ugyanolyan mozdulattal kapta fel a fejét.
- Napló? - kérdezték egyszerre.
- Igen, volt egy barna, bőrkötéses naplója. Úgy őrizte, mint a bibliát.
Beckett igyekezett felidézni emlékezetében Benson nyomozó és az FBI jelentését, de nem emlékezett, hogy említettek volna bármilyen naplót.
- Nem tudja, hol találjuk azt a naplót? - kérdezte Beckett. - Lehet, hogy utalás van benne a gyilkosra - tette hozzá, amikor észrevette, hogy a nő hirtelen tartózkodóvá válik. Valószínűleg nem akarta az atya legszemélyesebb tárgyát közszemlére tenni, ezért húzódozott, végül Kate szavai meggyőzték. Szerette ezt a fiatal papot, és azt akarta, hogy a gyilkosa megbűnhődjön.
- Minden este elzárta az íróasztal fiókjába - kezdte lassan - de néhány hete véletlenül megláttam, hogy elrejti a naplót. Ő nem vette észre, hogy beléptem a szobába, én meg nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, ezért visszacsuktam az ajtót még mielőtt megfordult volna a könyvespolctól - intett fejével az ajtóval szemben levő, egész falat beborító polcsor felé, amin katonás rendben több száz könyv sorakozott.
Castle már oda is lépett, és összehúzott szemhéjakkal futtatta végig szemét a könyvsorokon, aztán tanácstalanul hátrafordult.
- Dickens - mutatott a harmadik sor egyik pontjára a házvezetőnő.
Kate és Castle egymásra nézett. Nemrég emlegették a Twist Olivért, most meg felbukkan Dickens neve. Beckett lehajolt, és már le is vette a polcról a gyönyörű, sötétzöld bőrkötéses könyvet, aztán mélyen bedugta a kezét a sötéten tátongó ürességbe, és már húzta is ki az atya elrejtett noteszét. Úgy emelte a magasba, mintha egy kincses térképet talált volna.
Castle mosolyogva nézte a nő elégedetten sugárzó arcát, izgatottan ragyogó szemét, de kíváncsisága hamar felülkerekedett a jóleső merengésen, és a nő mellé lépett. Beckett óvatosan nyitotta ki a naplót, és egyre türelmetlenebbül kezdte lapozni, mert semmi mást nem láttak, mint időpontokat és neveket az elvégzendő feladatokról: misék ideje, ministránsok nevei, mikor ki takarítja a templomot, ki veszi meg a virágokat, a kórházi látogatások idejét, a beteg gyerekek nevét, betegségét, megbeszélések időpontját, témáját.
Csalódottan indultak vissza a kapitányságra.
- Ezt nem hiszem el! - lapozgatta a naplót az író az autó anyósülésén ülve. - Nem látok benne semmi használható információt.
- Az csak a regényekben működik, hogy a főhős megtalálja a titkos naplót, ami minden rejtélyre választ ad - pillantott a morgolódó férfi felé Kate, de magában megállapította, hogy majdnem olyan csalódott, mint Castle. Sokkal többet remélt a naplótól.
- De akkor miért zárta el minden este, és miért dugta el a könyvek mögé, ha nincs benn semmi titok - töprengett a férfi. - Valami kell, hogy legyen az adatok között, csak rá kell jönnünk, hogyan olvassunk a sorok között.
- Akkor hajrá Castle! A rejtvényfejtés a te asztalod! - mosolygott pajkosan a férfira. - Csak most nem "Az ezüst tó kincsét" kell megfejtened, hanem a "Twist Olivért" - utalt a Moor-birtokon történtekre.
- Csak először kell valami útjelzőt találnom - mondta magának a férfi kezében forgatva a naplót, mintha nem is hallotta volna a nő szavait, aztán hirtelen ránézett. - Szerinted van jelentősége annak, hogy a Twist Olivér mögé dugta?
Kate sóhajtott. Csak most tudatosult benne, hogy innentől Castle minden szabadidejében a naplót akarja megfejteni, pedig az sem biztos, hogy egyáltalán el van rejtve benne valamilyen információ, bár abban igaza van a férfinak, hogy nem ok nélkül dugdosta a pap a könyvek mögé.
- Nem tudom Castle - sóhajtott. - Lehet, hogy véletlen.
- De hát véletlenek nincsenek - hőkölt hátra a férfi, mintha Kate a fizika alaptörvényeivel ellentétes dolgot állítana.
- De lehet véletlen - ellenkezett a nő.
Castle hiába akart magyarázatba kezdeni, mert Beckett telefonjának csörgése belefojtotta a szót, így csak hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
- Beckett - szólt a nő hivatalos hangon a készülékbe, aztán figyelmesen hallgatott.
- Mi az? - suttogta Castle a nő felé fordulva, de az rá sem hederített.
- Rendben. Fél óra múlva a helyszínen találkozunk - mondta Kate, letette a telefont, és a olyan erővel lépett a gázpedálra, hogy az író belepréselődött az ülésbe, és a naplót az ölébe ejtve kapkodott az ajtó feletti kapaszkodó után.
- Megtudhatnám, hova száguldunk? - nézett döbbenten Beckettre. - Azon kívül, hogy jó esélyünk van megismerkedni a másvilággal - morogta maga elé.
Miközben a nő sávot váltott, kitette a rendőrségi villogót, hogy kisebb káoszt okozzanak a rémült autósok körében. A lassan haladó kocsisor szétnyílt előttük, de az író a biztonság kedvéért nem engedte el a kapaszkodót.
- Most kaptunk néhány átkot - állapította meg, ahogy a mellettük lemaradó autók sofőrjeinek arcára nézett.
- Will telefonált. Azonosítani tudták a csecsemő elrablóit. Mivel Espo-ék találtak rá a két gyanús alakra a térfigyelő kamerákon, megvárják a csapatunkat, így ott lehetünk az elfogásuknál - nézett kemény tekintettel ki a szélvédőn, aztán kihívó mosollyal a szája sarkában a férfira pillantott. - Ott akarsz lenni?
- Ez nem kérdés! - húzta ki magát Castle. - Tudják, hogy miért rabolták el a kisfiút?
- A nő halva szülte meg a gyermekét négy hónappal ezelőtt.
- Gondolom, egy kisfiút - bólintott Castle. - Hogy jön a képbe a férfi?
- A nő enyhe értelmi fogyatékos testvére. Többször követett el erőszakos bűncselekményt, de néhány évi kényszergyógykezelés után kiengedték, azóta a húgával él.
- És a gyerek apja?
- Meghalt a gyerek születése előtt. Hererákja volt - mondta halkan Beckett, és megpróbált minden idegszálával a vezetésre koncentrálni. Nem akart belegondolni, mit érezhetett a nő, amikor megszülte a halott kisfiút, akiben a férje tovább élhetett volna, aki örökölte volna az apja szemét vagy mosolyát, akink vonásai mindig emlékeztették volna arra az emberre, akit szeretett.
Castle is hallgatott. Mindig ódzkodott elképzelni akár az áldozat, akár az elkövető érzéseit, de most óhatatlanul megtette. Érezte, ahogy összeszűkül a gyomra, és nehezen veszi a levegőt. Hogy megszabaduljon a szorító érzéstől, sóhajtott egy nagyot, de nem szólt.
Fél óra múlva már golyóálló mellényben csatlakoztak az FBI csapatához egy négyemeletes bérház parkolójában.
- Nem tudja, hol találjuk azt a naplót? - kérdezte Beckett. - Lehet, hogy utalás van benne a gyilkosra - tette hozzá, amikor észrevette, hogy a nő hirtelen tartózkodóvá válik. Valószínűleg nem akarta az atya legszemélyesebb tárgyát közszemlére tenni, ezért húzódozott, végül Kate szavai meggyőzték. Szerette ezt a fiatal papot, és azt akarta, hogy a gyilkosa megbűnhődjön.
- Minden este elzárta az íróasztal fiókjába - kezdte lassan - de néhány hete véletlenül megláttam, hogy elrejti a naplót. Ő nem vette észre, hogy beléptem a szobába, én meg nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, ezért visszacsuktam az ajtót még mielőtt megfordult volna a könyvespolctól - intett fejével az ajtóval szemben levő, egész falat beborító polcsor felé, amin katonás rendben több száz könyv sorakozott.
Castle már oda is lépett, és összehúzott szemhéjakkal futtatta végig szemét a könyvsorokon, aztán tanácstalanul hátrafordult.
- Dickens - mutatott a harmadik sor egyik pontjára a házvezetőnő.
Kate és Castle egymásra nézett. Nemrég emlegették a Twist Olivért, most meg felbukkan Dickens neve. Beckett lehajolt, és már le is vette a polcról a gyönyörű, sötétzöld bőrkötéses könyvet, aztán mélyen bedugta a kezét a sötéten tátongó ürességbe, és már húzta is ki az atya elrejtett noteszét. Úgy emelte a magasba, mintha egy kincses térképet talált volna.
Castle mosolyogva nézte a nő elégedetten sugárzó arcát, izgatottan ragyogó szemét, de kíváncsisága hamar felülkerekedett a jóleső merengésen, és a nő mellé lépett. Beckett óvatosan nyitotta ki a naplót, és egyre türelmetlenebbül kezdte lapozni, mert semmi mást nem láttak, mint időpontokat és neveket az elvégzendő feladatokról: misék ideje, ministránsok nevei, mikor ki takarítja a templomot, ki veszi meg a virágokat, a kórházi látogatások idejét, a beteg gyerekek nevét, betegségét, megbeszélések időpontját, témáját.
Csalódottan indultak vissza a kapitányságra.
- Ezt nem hiszem el! - lapozgatta a naplót az író az autó anyósülésén ülve. - Nem látok benne semmi használható információt.
- Az csak a regényekben működik, hogy a főhős megtalálja a titkos naplót, ami minden rejtélyre választ ad - pillantott a morgolódó férfi felé Kate, de magában megállapította, hogy majdnem olyan csalódott, mint Castle. Sokkal többet remélt a naplótól.
- De akkor miért zárta el minden este, és miért dugta el a könyvek mögé, ha nincs benn semmi titok - töprengett a férfi. - Valami kell, hogy legyen az adatok között, csak rá kell jönnünk, hogyan olvassunk a sorok között.
- Akkor hajrá Castle! A rejtvényfejtés a te asztalod! - mosolygott pajkosan a férfira. - Csak most nem "Az ezüst tó kincsét" kell megfejtened, hanem a "Twist Olivért" - utalt a Moor-birtokon történtekre.
- Csak először kell valami útjelzőt találnom - mondta magának a férfi kezében forgatva a naplót, mintha nem is hallotta volna a nő szavait, aztán hirtelen ránézett. - Szerinted van jelentősége annak, hogy a Twist Olivér mögé dugta?
Kate sóhajtott. Csak most tudatosult benne, hogy innentől Castle minden szabadidejében a naplót akarja megfejteni, pedig az sem biztos, hogy egyáltalán el van rejtve benne valamilyen információ, bár abban igaza van a férfinak, hogy nem ok nélkül dugdosta a pap a könyvek mögé.
- Nem tudom Castle - sóhajtott. - Lehet, hogy véletlen.
- De hát véletlenek nincsenek - hőkölt hátra a férfi, mintha Kate a fizika alaptörvényeivel ellentétes dolgot állítana.
- De lehet véletlen - ellenkezett a nő.
Castle hiába akart magyarázatba kezdeni, mert Beckett telefonjának csörgése belefojtotta a szót, így csak hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
- Beckett - szólt a nő hivatalos hangon a készülékbe, aztán figyelmesen hallgatott.
- Mi az? - suttogta Castle a nő felé fordulva, de az rá sem hederített.
- Rendben. Fél óra múlva a helyszínen találkozunk - mondta Kate, letette a telefont, és a olyan erővel lépett a gázpedálra, hogy az író belepréselődött az ülésbe, és a naplót az ölébe ejtve kapkodott az ajtó feletti kapaszkodó után.
- Megtudhatnám, hova száguldunk? - nézett döbbenten Beckettre. - Azon kívül, hogy jó esélyünk van megismerkedni a másvilággal - morogta maga elé.
Miközben a nő sávot váltott, kitette a rendőrségi villogót, hogy kisebb káoszt okozzanak a rémült autósok körében. A lassan haladó kocsisor szétnyílt előttük, de az író a biztonság kedvéért nem engedte el a kapaszkodót.
- Most kaptunk néhány átkot - állapította meg, ahogy a mellettük lemaradó autók sofőrjeinek arcára nézett.
- Will telefonált. Azonosítani tudták a csecsemő elrablóit. Mivel Espo-ék találtak rá a két gyanús alakra a térfigyelő kamerákon, megvárják a csapatunkat, így ott lehetünk az elfogásuknál - nézett kemény tekintettel ki a szélvédőn, aztán kihívó mosollyal a szája sarkában a férfira pillantott. - Ott akarsz lenni?
- Ez nem kérdés! - húzta ki magát Castle. - Tudják, hogy miért rabolták el a kisfiút?
- A nő halva szülte meg a gyermekét négy hónappal ezelőtt.
- Gondolom, egy kisfiút - bólintott Castle. - Hogy jön a képbe a férfi?
- A nő enyhe értelmi fogyatékos testvére. Többször követett el erőszakos bűncselekményt, de néhány évi kényszergyógykezelés után kiengedték, azóta a húgával él.
- És a gyerek apja?
- Meghalt a gyerek születése előtt. Hererákja volt - mondta halkan Beckett, és megpróbált minden idegszálával a vezetésre koncentrálni. Nem akart belegondolni, mit érezhetett a nő, amikor megszülte a halott kisfiút, akiben a férje tovább élhetett volna, aki örökölte volna az apja szemét vagy mosolyát, akink vonásai mindig emlékeztették volna arra az emberre, akit szeretett.
Castle is hallgatott. Mindig ódzkodott elképzelni akár az áldozat, akár az elkövető érzéseit, de most óhatatlanul megtette. Érezte, ahogy összeszűkül a gyomra, és nehezen veszi a levegőt. Hogy megszabaduljon a szorító érzéstől, sóhajtott egy nagyot, de nem szólt.
Fél óra múlva már golyóálló mellényben csatlakoztak az FBI csapatához egy négyemeletes bérház parkolójában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése