A dossziéban szétteregetett képekről hat gyerek nézett vissza rájuk.
Castle szeme végigsiklott a fotókon. Mindegyik gyerek 5-6 éves volt. Egy szőke kék szemű kislányon állt meg először a tekintete, aztán egy gyapjas hajú, hatalmas barna szemű fekete kisfiún, és ahogy sorra vette a gyerekeket megállapította, hogy Sorenson-nak igaza volt, semmi hasonlóság nem volt köztük, hacsak ...
- Mindegyik kép rossz minőségű - jegyezte meg.
- Igen. Will mondta, hogy mindannyian szegény családból származnak - bólintott Kate, aztán a következő oldalra fordított.
Az író hátrahőkölt, amikor meglátta, hogy újabb képek bukkantak elő. Négy 8-10 éves gyerek volt látható a láthatóan telefonnal, vagy gyenge minőségű fényképezőgéppel készült családi képeken. Beckett újra lapozott, aztán nyelt egy nagyot, és döbbenten még egyet fordított, amíg végül elfogytak a képek. Fájdalmas tekintettel nézett a döbbenten ránéző íróra.
- Mégis, hány gyerekről van szó? - nyögte ki nehezen a férfi, és figyelte, ahogy Kate újra kinyitja a dossziét, és számolni kezdi a neveket.
- 26 gyerek. Van, akiről még kép sincs - dőlt hátra a székében a nyomozó lesújtva. Mindig megviselte, ha gyerekek ügyében kellett nyomozni. Egy gyerek kiszolgáltatott, ártatlan, és soha nem tehet arról, hogy áldozattá válik. A gonoszság csak a felnőttekre jellemző.
- Az aktával kezdünk, vagy a templommal? - szólalt meg Castle, akit látta a sötét felhőket Kate arcán, de azt is tudta, hogy a nő el fogja zárni az érzelmeit lelke legtávolabbi zugába, hogy minden gondolatát a tettes elfogására irányíthassa.
- Ha kiderítjük, ki ölte meg Jason Parker-t, akkor el tudunk indulni a gyerekek ügyén - állt fel Beckett. Castle figyelmét nem kerülte el a nőn végbemenő változás. Tettre készen, mindenre elszántan indult kezében a két dossziéval a pihenő felé, ahol Ryan és Espo kávéztak. Az író elmosolyodott. Azt a Beckett nyomozót látta maga előtt, akibe több mint öt évvel ezelőtt beleszeretett, az igazság bajnokát, aki meg akarja szabadítani a világot a gonosztól.
- Fiúk! - tette le az iratokat a kávéját kevergető Javi elé. - Remélem kellőképpen felpörget benneteket a koffein, mert hosszú napunk lesz. Olvassátok át az aktát! 26 gyerek adatait találjátok benne, akik hivatalosan eltűntek, de az FBI szerint elrabolták őket, és a pap áldozatunk utánuk nyomozott, mivel az egyetlen közös pont a gyerekek életében a templom volt. Keressetek bármilyen összefüggést köztük, hátha valami elkerülte a szövetségesek figyelmét!
- 26 gyerek? - fodult meg döbbent arccal az éppen kávét készítő Ryan, de társai arcát látva, már nem várt választ. Kate észrevette a nyomozó szemében megjelenő félelmet, és pontosan tudta, hogy mi váltotta ki a reakcióját. Jenny a nyolcadik hónapban van. Most. hogy hamarosan szülőkké válnak, és nekik is gyermekük lesz, érzékenyebben érinti egy olyan ügy, amiben 26 gyerek elrablásáról van szó. Abba Beckett sem akart belegondolni, hogy vajon hányan élhetnek még közülük.
- Gyere tesó! - pattant fel Espo, és egyik kezében a pohárral, másikban a dossziékkal elindult, Ryan pedig szó nélkül követte. Beckett szeme egy pillanatig elidőzött a két nyomozón. Igen ők az ő kiváló emberei, akik nem nyafognak, amikor a nyakukba akaszt egy kilátástalannak tűnő, unalmas adathalmaz vizsgáló munkát, ha megmenthetik vele valaki életét.
- Kérsz egy kávét? - zökkentette ki gondolataiból az író.
- Kösz, nem. Így is kellőképpen felbolydult az idegrendszerem - rázta meg a fejét Kate, aztán elindult az ajtó felé. Már kilépett a pihenőből, amikor megérezte, hogy a férfi nem követi. Visszanézett, és csodálkozva látta, hogy a Castle elmerengve ácsorog a szoba közepén.
- Mi az? - kérdezte összevont szemöldökkel, mert azt hitte, az írónak valami szöget ütött a fejébe az üggyel kapcsolatban.
- Mondd csak, mi bolydította fel az idegrendszeredet? - emelte tekintetét a nőre. - A gyerekek elrablása, vagy Sorenson?
- Jézusom Castle! - hunyta le egy másodpercre a szemét a nő, hogy uralkodni tudjon a dühén. - Ha a mai napon még egyszer előjössz ezzel, akkor én magam tiltalak ki az ügyből! Más sem hiányzik, mint két, egymással versengő tesztoszteronbomba!
- Szóval Sorenson is verseng érted - szűkült össze a férfi szeme.
Beckett visszalépett a pihenőbe, becsukta maga mögött az ajtót, és olyan közel lépett a férfihoz, hogy csak centiméterek választották el a testüket. Más körülmények között Castle szerelmesen átölelte és magához húzta volna, de a nő tekintete olyan fenyegetően fúródott az övébe, hogy önkéntelenül hátrébb lépett.
- Nem bízol bennem? Erről szól az egész? - csendült haragosan a hangja.
- Ne ... nem, én ... én bízom ... csak - nyökögte a férfi.
- Csak mi? - húzta fel kérdőn a szemöldökét a nő, és magában már azon gondolkodott, hogy engedjen a sértettségének, és vesszen össze a férfival, vagy büntesse meg, és tegye még féltékenyebbé.
- Én csak Sorenson-ban nem bízom - visszakozott Castle, mert hirtelen megijedt a helyzettől, ami megint veszekedéshez, és utána szakításhoz vezethet. Olyan rémült képet vágott a gondolatra, hogy Kate magában elmosolyodott, és megesett rajta a szíve. Látta rajta, hogy a féltékenysége nem annak köszönhető, hogy nem bízik benne,hanem annak, hogy még mindig nem bízik eléggé magában, úgy hogy döntött, hogy nem veszekszik vele, de azért egy kicsit megbünteti. Egy másodpercre felvillant előtte a pimasz, öntelt író képe, aki meg volt győződve róla, hogy mindent megkaphat az életben, beleértve őt is, aztán mire valóban az övé lett, egészen megváltozott. Néha Kate úgy érezte, hogy Castle bizonytalan abban, hogy mint férfi, elég jó-e neki, amit egyáltalán nem értett, de magában jót derült azon, hogy mennyire meg akar felelni neki. Most azonban inkább elgondolkodtatta, hogy vajon mi váltja ki a férfi bizonytalanságát.
- Most Will-ről akarsz beszélgetni, vagy indulhatunk a templomba? - szegezte a kérdést Castle-nek szigorú tekintettel.
- Indulhatunk - próbálta az író tartani a szemkontaktust, és azon imádkozott, hogy vissza tudja fogni magát, és nehogy valami olyat mondjon, ami veszekedéshez vezet. Amikor meglátta a nő ragyogó szemében felvillanni a jól ismert huncut lángocskát, megnyugodott. Kate bólintott, megfordult, és az ajtó felé indult. Éppen lenyomta a kilincset, amikor meghallotta a férfi hangját.
- Csak tudnám miért kell Willnek szólítania? Hívhatná Sorenson ügynöknek is - morogta az orra alatt halkan Castle.
A nő keze megállt a kilincsen, aztán elmosolyodott, és mintha nem is hallotta volna a megjegyzést, kilépett a pihenőből.
New york-i mércével mérve a templom nem számított nagynak, de szépen ívelt ablakaival, karcsú harangtornyával mégis magára vonta a figyelmet. Castle körbenézett. A csendes utcák, a szépen gondozott parkok az árnyas fákkal, a karbantartott négyemeletes lakóházak biztonságot sugalltak, de távolabb, néhány utcával a templom mögött, mintha egy más világ kezdődött volna. Amikor keresztüljöttek azon a területen, az író meg volt győződve róla, hogy a templomot ott fogják megtalálni az ütött-kopott épületekkel szegélyezett piszkos utcák sarkán. Egy ilyen környékre könnyedén el tudta volna képzelni, hogy gyerekek szöknek meg otthonról, hogy aztán magába szippantsa őket valamelyik helyi banda, hogy kiképezze őket drogdílernek, vagy éppen prostinak, de az épület környéke már sokkal kellemesebb érzéseket sugallt.
- Furcsa. Olyan, mintha két világ határán állna ez a templom - állapította meg. A főkapuhoz vezető lépcsősoron felfelé haladva önkéntelenül felnéztek a föléjük magasodó épületre, ami így azt tudatosította bennük, hogy milyen apró porszem az ember a világmindenségben. Amikor beléptek a főhajóba, megtorpantak az eléjük táruló látványtól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése