Átnézett a nő válla fölött, hogy lássa, mi okozta a
mozdulatot, de az irodában ülő, mosolyogva feléjük forduló alak láttán,
neki is földbe gyökerezett a lába.
- Beckett nyomozó, bemutatom az FBI összekötőjüket - mutatott Gates kapitány kinyújtott kézzel a töretlenül mosolygó férfi felé, aki udvariasan felállt, és közben megszokásból begombolta a zakóját. - Az úr Will Sorenson ügynök.
- Már dolgoztunk együtt asszonyom - eszmélt Kate, mielőtt a kapitány befejezhette volna a bemutatást. Elmosolyodott, és kicsit sután kezet fogott a férfival.
- Ó! - lepődött meg Gates. - Akkor hagyjuk a formaságokat, és térjünk a lényegre! - Megkerülte az asztalát, és helyet foglalt mögötte. Tekintete végigfutott az előtte tétován álldogáló nyomozón és az ügynökön, akik láthatóan zavarban voltak a találkozástól, valamint az ajtóban sóbálvánnyá dermedt írón. Egy pillanatra összeszűkült a szeme, aztán magában elraktározta a megfigyelését. - Mr. Castle, örömmel felmentem a nyomozás alól, ha megijedt az FBI jelenlététől - szólt az íróra, aki nyelt egyet, és borongós képpel belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Castle gombóccal a torkában ült le az iroda végéven álló kanapéra, mivel Kate és Sorenson Gates-szel szemben, az íróasztalhoz ültek. Valami furcsa rég nem érzés kerítette hatalmába. Gyanakodva figyelte az ügynököt, de közben önkéntelenül Kate mozdulatait, testbeszédét is figyelte. Kirekesztve érezte magát. Itt ült előtte a nő, akire négy évet várt, másfél éve gyakorlatilag együtt éltek, és nagy nehezen elfogadta tőle az összetartozásukat jelképező gyűrűt, és mégsem ő ül mellette. Most, amikor már úgy érezte, hogy döccenőkkel ugyan, de sínen van az életük, megjelenik ez a jóképű, metszett állú, jól szabott öltönyén keresztül is láthatóan kidolgozott testű ügynök. Hallotta, hogy a kapitány arról beszél, hogy milyen módon képzeli el a kapcsolattartást, de Castle csak arra tudott gondolni, ahogy a férfi Kate-re villantotta vonzó mosolyát. Nem értette, miért váltott ki belőle ilyen intenzív rossz érzést, amikor látta, hogy Beckett viszonozza a mosolyt. Képek peregtek a szeme előtt: a férfi és a nő csókolózik, amikor a kis Angela elrablási ügyén dolgoztak együtt, aztán a plasztikai sebész meggyilkolásakor Kate rémülete a kórházban, hogy a férfi esetleg nem éli túl a lövést, végül a felszabadult nevetésük a kórházi szobában. Hallotta, hogy a férfi átveszi a szót, ezért megpróbálta elhessegetni az emlékeket, és az ügyre koncentrálni.
- Jason Parker ügynök két hónappal ezelőtt költözött be a plébániára Daniel Burns néven, amihez az engedélyt természetesen az egyházi elöljárók is megadták.
- Azt állítja, hogy a püspök beleegyezett, hogy egy civil tartson szertartásokat, gyóntasson, áldoztasson, kereszteljen és eskessen? - szólalt meg Castle kicsit gúnyosan. Sorenson oldalra fordult, és kicsit pimasz mosollyal felelt.
- Bármilyen hihetetlen Castle, Jason Parker az FBI alkalmazásában álló valódi pap volt. Nem volt igazi ügynök, nem kapott kiképzést, feladata a lelki segítségnyújtás volt.
- Miért? Az ügynököknek van lelke? - gúnyolódott most már nyíltan Castle, és álszentül Sorenson-ra mosolygott.
Gates rosszallóan nézett ki bordókeretes szemüvege fölül, Kate pedig megrökönyödve fordult hátra, és szemével inteni akart a kötekedő írónak, hogy fejezze be, de Castle farkasszemet nézett Will-lel, és rá se hederített.
- Azoknak az ügynököknek a családjaihoz járt, akik a munkájuk során vesztették az életüket - mondta halkan, de annál komolyabban az ügynök, tartva a szemkontaktust. Castle arcára fagyott a mosoly.
- Befejezte Mr. Castle? - sistergett Gates hangja a haragtól, de szeme élénken érdeklődve kutatta az író arcát, és még egy megfigyelést elraktározott magában.
- Igen - nyelt egyet szégyenkezve az író, miközben tekintete egy pillanatra találkozott Beckett-tével, amitől még rosszabbul érezte magát, így hát összeszorított szájjal a földre nézett. Nem értette, miért kezdett kötekedni és gúnyolódni Sorenson-nal. - Mi az ördög történt velem? Ez nem én vagyok! - rágta idegességében a száját belülről, és izzadó tenyerét a nadrágjába törölte.
Sorenson visszafordult a kapitány felé, és mintha semmi sem történt volna, folytatta.
- Úgy fél évvel ezelőtt kaptunk egy jelentést, miszerint a 22-es körzet azon területéről sokkal több gyerek eltűnését jelentették be, mint az előző években, ráadásul nagy részük hajléktalan szülők, vagy nagyon szegény körülmények között élő család gyermeke volt. Szinte egyikük sem került elő. A nyomozás mindegyik ügyben elindult, de a nyomozók leterheltek, és egy idő után nem bírtak az újabb és újabb ügyek felgöngyölítésével, ráadásul úgy tűnt, mintha a föld nyelte volna el ezeket a gyerekeket.
Castle már nyitotta a száját, de aztán becsukta. Jobbnak látta, hogyha most nem tesz megjegyzést a rendőrség lehetetlen pénzügyi helyzetére, és néhány lelkiismeretlen nyomozó szemléletére sem, akik rutinból rámondják az ilyen eltűnésekre, hogy a gyerek biztosan csak elszökött a jobb élet reményében, és nem vizsgálnak meg minden körülményt, hogy kiderítsék, mi történt valójában.
- Voltak olyan lelkiismeretesek a nyomozók, hogy nem söpörték az asztal alá ezeknek a szerencsétlen sorsú gyerekeknek az eltűnését, hanem segítséget kértek az FBI-tól - folytatta az ügynök, mire Castle nagyot pislantva hálát adott a sorsnak, hogy nem szólalt meg.
- Mi volt a közös az eltűnésekben? - kérdezte Kate.
-A gyerekek 5-16 év közöttiek voltak, fiúk, lányok, feketék, fehérek, ázsiaiak, különböző iskolákba jártak - már amelyik járt egyáltalán. A szüleik nem, vagy csak látásból ismerték egymást, nem voltak közös barátaik. Egyetlen helyet találtunk, ahol mindnyájan megfordultak, ...
- A templomot - fejezte be a mondatot Beckett, és szeme érdeklődőn fúródott az ügynökébe.
Castle mellkasára mintha egy kő nehezedett volna. Úgy érezte, Sorenson ellopta az ő pillanatukat. Beckettnek kellett volna sorolni a tényeket, aztán neki befejezni a mondatot, végül nekik kellett volna csillogó szemekkel összenézni, ha minden a régi szokásoknak megfelelően történik, de most ebbe a szokásba betolakodott az ügynök, és Castle kirekesztettnek érezte magát. Ártatlan tekintettel megköszörülte a torkát, hogy megszakítsa a két ember szemkontaktusát.
Kate egy pillanatra megmerevedett, aztán az előtte heverő iratokra nézett, miközben azon töprengett, mi a fene történt Castle-lel.
- Ezért küldtétek Jason Parkert a plébániára - állapította meg a tényt a nő, hogy gondolatait visszaterelje az ügyre,
- Igen. Bár nem szívesen választottuk ezt a megoldást, nem volt jobb ötletünk, ő pedig annak ellenére vállalta megbízást, hogy tisztában volt a rá leselkedő veszélyekkel. Hetente küldött jelentést. Az első három hétben nem tapasztalt semmi különöset, de elérte, hogy az emberek megismerték, megszerették és a bizalmukba fogadták. Három héttel ezelőtt feltűnt neki néhány alak, akik gyakran jártak a környéken, néha a templomba is betértek, de misén sosem vettek részt. Utána néztünk mindkét alaknak, de semmi különöset nem találtunk. Aztán közvetlenül a halála előtt kaptunk tőle egy listát e-mailben. Csatolt fájlként küldte, de nem írt egy szó sem.
- Talán nem volt ideje, vagy lehetősége megmagyarázni, mit akart a listával - szólalt meg halkan Castle. - Lehet, hogy éppen akkor lepte meg a gyilkosa.
Kate hátranézett, és megnyugodva látta, hogy a férfit magával ragadta az ügy rejtélye, és újra a régi. Vagy talán mégsem? Túlságosan komolynak és elgondolkodónak látta. Vajon azért ilyen, mert gyerekekről van szó, és most ez érzékenyebben érinti a szokásosnál, vagy azért, mert Will jelenléte zavarja? - tűnődött.
- Miért? Az ügynököknek van lelke? - gúnyolódott most már nyíltan Castle, és álszentül Sorenson-ra mosolygott.
Gates rosszallóan nézett ki bordókeretes szemüvege fölül, Kate pedig megrökönyödve fordult hátra, és szemével inteni akart a kötekedő írónak, hogy fejezze be, de Castle farkasszemet nézett Will-lel, és rá se hederített.
- Azoknak az ügynököknek a családjaihoz járt, akik a munkájuk során vesztették az életüket - mondta halkan, de annál komolyabban az ügynök, tartva a szemkontaktust. Castle arcára fagyott a mosoly.
- Befejezte Mr. Castle? - sistergett Gates hangja a haragtól, de szeme élénken érdeklődve kutatta az író arcát, és még egy megfigyelést elraktározott magában.
- Igen - nyelt egyet szégyenkezve az író, miközben tekintete egy pillanatra találkozott Beckett-tével, amitől még rosszabbul érezte magát, így hát összeszorított szájjal a földre nézett. Nem értette, miért kezdett kötekedni és gúnyolódni Sorenson-nal. - Mi az ördög történt velem? Ez nem én vagyok! - rágta idegességében a száját belülről, és izzadó tenyerét a nadrágjába törölte.
Sorenson visszafordult a kapitány felé, és mintha semmi sem történt volna, folytatta.
- Úgy fél évvel ezelőtt kaptunk egy jelentést, miszerint a 22-es körzet azon területéről sokkal több gyerek eltűnését jelentették be, mint az előző években, ráadásul nagy részük hajléktalan szülők, vagy nagyon szegény körülmények között élő család gyermeke volt. Szinte egyikük sem került elő. A nyomozás mindegyik ügyben elindult, de a nyomozók leterheltek, és egy idő után nem bírtak az újabb és újabb ügyek felgöngyölítésével, ráadásul úgy tűnt, mintha a föld nyelte volna el ezeket a gyerekeket.
Castle már nyitotta a száját, de aztán becsukta. Jobbnak látta, hogyha most nem tesz megjegyzést a rendőrség lehetetlen pénzügyi helyzetére, és néhány lelkiismeretlen nyomozó szemléletére sem, akik rutinból rámondják az ilyen eltűnésekre, hogy a gyerek biztosan csak elszökött a jobb élet reményében, és nem vizsgálnak meg minden körülményt, hogy kiderítsék, mi történt valójában.
- Voltak olyan lelkiismeretesek a nyomozók, hogy nem söpörték az asztal alá ezeknek a szerencsétlen sorsú gyerekeknek az eltűnését, hanem segítséget kértek az FBI-tól - folytatta az ügynök, mire Castle nagyot pislantva hálát adott a sorsnak, hogy nem szólalt meg.
- Mi volt a közös az eltűnésekben? - kérdezte Kate.
-A gyerekek 5-16 év közöttiek voltak, fiúk, lányok, feketék, fehérek, ázsiaiak, különböző iskolákba jártak - már amelyik járt egyáltalán. A szüleik nem, vagy csak látásból ismerték egymást, nem voltak közös barátaik. Egyetlen helyet találtunk, ahol mindnyájan megfordultak, ...
- A templomot - fejezte be a mondatot Beckett, és szeme érdeklődőn fúródott az ügynökébe.
Castle mellkasára mintha egy kő nehezedett volna. Úgy érezte, Sorenson ellopta az ő pillanatukat. Beckettnek kellett volna sorolni a tényeket, aztán neki befejezni a mondatot, végül nekik kellett volna csillogó szemekkel összenézni, ha minden a régi szokásoknak megfelelően történik, de most ebbe a szokásba betolakodott az ügynök, és Castle kirekesztettnek érezte magát. Ártatlan tekintettel megköszörülte a torkát, hogy megszakítsa a két ember szemkontaktusát.
Kate egy pillanatra megmerevedett, aztán az előtte heverő iratokra nézett, miközben azon töprengett, mi a fene történt Castle-lel.
- Ezért küldtétek Jason Parkert a plébániára - állapította meg a tényt a nő, hogy gondolatait visszaterelje az ügyre,
- Igen. Bár nem szívesen választottuk ezt a megoldást, nem volt jobb ötletünk, ő pedig annak ellenére vállalta megbízást, hogy tisztában volt a rá leselkedő veszélyekkel. Hetente küldött jelentést. Az első három hétben nem tapasztalt semmi különöset, de elérte, hogy az emberek megismerték, megszerették és a bizalmukba fogadták. Három héttel ezelőtt feltűnt neki néhány alak, akik gyakran jártak a környéken, néha a templomba is betértek, de misén sosem vettek részt. Utána néztünk mindkét alaknak, de semmi különöset nem találtunk. Aztán közvetlenül a halála előtt kaptunk tőle egy listát e-mailben. Csatolt fájlként küldte, de nem írt egy szó sem.
- Talán nem volt ideje, vagy lehetősége megmagyarázni, mit akart a listával - szólalt meg halkan Castle. - Lehet, hogy éppen akkor lepte meg a gyilkosa.
Kate hátranézett, és megnyugodva látta, hogy a férfit magával ragadta az ügy rejtélye, és újra a régi. Vagy talán mégsem? Túlságosan komolynak és elgondolkodónak látta. Vajon azért ilyen, mert gyerekekről van szó, és most ez érzékenyebben érinti a szokásosnál, vagy azért, mert Will jelenléte zavarja? - tűnődött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése