Változatok egy témára 6/26

Kate arra gondolt, talán nem véletlen, hogy az épület legvilágosabb, napfényben úszó részében helyezték el a legbetegebb gyerekeket, Castle-nek viszont az járt a fejében, hogy ha újra elmennek a templomba, visz egy csokor virágot Szent Antalnak, amiért nem kellett átélnie Alexis-nek azt, amit az itt fekvő gyerekeknek. 

Az osztályon két orvos és öt nővér tartott ügyeletet a késődélutáni órában, de mindannyian úgy nyilatkoztak Daniel atyáról, mint az igazgató, annyi különbséggel, hogy őket még jobban megviselte a pap erőszakos halála, mivel közvetlen kapcsolatban álltak vele. Beckett megmutatta az igazgatótól kapott névsort az egyik orvosnak.

- Patrick és Sean a 203-as szobában vannak, Lisa és Sandra pedig a 218-asban - mutatott az orvos készségesen a kórtermek felé. - A nővér odakíséri magukat.

Kate elindult volna a hozzájuk közelebbi szoba felé, de Castle megfogta a karját. Nyelt egyet, aztán az orvosra nézett.

- Beszélhetünk velük? Nem nagyon betegek? - kérdezte szorongva.

- Nagyon betegek voltak, de már gyógyulnak - mosolyodott el az orvos. Beckett figyelmét nem kerülte el, hogy a férfi fáradt tekintete bizakodással telivé vált, az arcát borító ráncok kisimultak, és áradt belőle az elégedettség. - Tudja, a mi szakterületünkön már az is nagy szó, ha egy gyereknél apró csatákat tudunk nyerni a betegséggel szemben, de amikor a háborút is sikerül megnyernünk, akkor úgy érzi az ember, mintha a világot mentette volna meg.

- Minden gyerek egy világ - mondta halkan Castle, miközben összeszorult szívvel indult az orvos után.

- Igen, ők nagyszerű gyerekek, különleges akaraterővel. Higgye el, nincs mitől félnie! Hónapok óta be vannak zárva a kórház falai közé, örülnek mindenkinek, aki a kinti élet változatosságát hozza el nekik.

Castle szinte látta maga előtt az ágyukban fekvő, sápadt, megtört tekintetű gyerekeket, akiknek csövek lógnak a testükből, és szenvedve várják az elkerülhetetlent, de az orvos szavai valamelyest megnyugtatták. Amikor a szobába léptek, egészen más kép fogadta, mint amire számított. A két tizenéves fiú törökülésben ült az ágyán, teljes figyelmükkel a két ágy közé betett asztalkán álló monitort nézték, és teljes extázisban nyomkodták a kezükben levő játékvezérlőt. Betegségükről csak a kézfejükbe épített branül, és éppen csak növekedésnek indult hajuk tanúskodott.

- Most, most, most elkapjuk! - kiáltotta izgatottan a kisebb fiú, aki úgy belemerült a játékba, hogy észre sem vette a látogatókat.

- Patrick, Sean! Látogatóitok vannak! - csengett barátságosan az orvos hangja, mire a két fiú kicsit bosszús tekintettel nézett fel a játékból.
- Éppen nyertünk volna - ejtette ölébe a game padot durcásan a kisebbik, 10 év körüli fiú.
- Bocs fiúk! Én tudom, hogy milyen bosszantó, ha nem hagyják az embert játszani - sóhajtotta együtt érzőn Castle, aki egészen felélénkült, ahogy meglátta a két, önfeledten játszó gyereket. - Hát még, amikor a győzelem kapujában teszik mindezt! - pislantott sandán Beckett-re. - Á! Ezt a játékot én is nagyon szeretem! - lelkendezett a monitorra nézve, aztán a gyerekek felé fordult, akik először megütközve pislogtak, aztán visszamosolyogtak a rájuk vigyorgó férfira.
- Ti már a nyolcadik szinten vagytok? - hüledezett Castle. - Én sosem tudom teljesíteni a hatodikat - kesergett.
- Szívesen megmutatjuk, mi a trükkünk. Ugye Sean? - szólalt meg a nagyobbik fiú, és a kicsire nézett.
- Fogadjunk, hogy az aláaknázott területen nem tudsz átjutni! - csillant fel Sean szeme, és látszott rajta, hogy bosszúságán felülkerekedett a büszkeség.
Castle sóhajtva leült Patrick ágyára, mintha régóta ismernék egymást.
- Lehetetlen kikerülni őket. Mindig felrobbanok - vágott fancsali képet, mire a két gyerek jót derült.
- Látod Sean! Ezért szeretek felnőttekkel játszani! Sokkal bénábbak, mint a gyerekek! - kacsintott kicsi barátjára Patrik, aztán olyan nevetésbe kezdtek, hogy hasukat fogva eldőltek az ágyon.
- Nem szép dolog kinevetni az öregebbet - morgott durcásan az író. 
- Oké, megmutatjuk, hogyan tudsz átjutni rajta - fogta kezébe a game padot Sean.
Beckett csodálkozva nézte a jelenetet. Castle néhány perce még rémülten gondolt arra, hogy a súlyos beteg gyerekekkel találkozzon, most mégis ő az, aki egy pillanat alatt megtalálta a fiúkkal a közös hangot, és úgy beszélgetnek, mintha régi haverok lennének. Elmosolyodott, amikor látta, hogyan változik át Richard Castle krimiíró egy Ricky nevű kisfiúvá.
- Fiúk! A hölgy Beckett nyomozó, a rendőrségtől jött. Szeretne beszélgetni veletek Daniel atyáról - zavarta meg a jókedvű élcelődést az orvos, mire a két gyerek arca azonnal elkomorodott.
- Te is rendőr vagy? - emelte nagy kék szemét Castle-re csalódottan Patrick, aki hirtelen úgy érezte becsapták, és csak a bizalmába akartak férkőzni.
- Nem, én író vagyok, csak segítek a nyomozásokban.
- Segítesz? - háborodott fel Beckett, aztán a gyerekekre nézett. - Gondoljátok, hogy tud segíteni a nyomozásban, amikor még a hatodik szinten sem tud átjutni?
- Persze, mert állandóan elparancsolsz a géptől, és nem tudok eleget gyakorolni - duzzogott a férfi, a gyerekek meg kuncogva figyelték őket.
- Akkor mi sokkal jobb helyzetben vagyunk! Mi bármennyit játszhatunk, megengedi a mamánk! Igaz, Patrick? - kérdezte őszinte meggyőződéssel kis barátját Sean, mire az határozottan bólintott.
A három felnőtt döbbenten hallgatott. Castle nyelt egyet, hogy zavarát leplezze a kialakult paradox helyzetben. Még hogy ő rosszabb helyzetben van, mint a halálos kórral küzdő gyerekek, mivel nem videojátékozhat eleget?
- Hát, az én mamám is megengedné. Na de ő? - nézett rosszallóan Beckett-re, hogy oldja pillanatnyi feszültséget.
- Á, értem - bólogatott együttérzőn a gyerek - a barátnőd! Rosszabbak, mint az anyukák, ha számítógépes játékról van szó.
Most Beckett és az orvos nevette el magát.
- Ha válaszoltok néhány kérdésemre, és ő jó fiú lesz addig - intett fejével Kate a morcosan üldögélő Castle felé - akkor utána megmutathatjátok neki a trükkötöket.
- Szerettük Daniel atyát - szólalt meg halkan Patrick. Barna szemével nyíltan nézett a nyomozóra, mint azok a felnőttek, akik már megtapasztalták az élet kegyetlenségét. Kate szíve összeszorult, ahogy tekintetük összefonódott. - Minden héten legalább háromszor eljött hozzánk, és sokat beszélgetett velünk.
Sean lehajtotta a fejét. Az előbbi felhőtlen jókedv tovatűnt, a két gyerek fájdalma szinte tapinthatóvá vált.
- Miről beszélgettetek? - kérdezte Beckett.
- Először csak a betegségünkről. Mindketten leukémiások voltunk - nyomta meg büszkén az utolsó szót, miközben Sean-ra pillantott. - Aztán biztatott bennünket, hogy meg fogunk gyógyulni, mert az Úr vigyáz ránk, és azért küldte az új csontvelőt, hogy éljünk, mert még valami célja van velünk a világban.
Furcsa volt egy tízenéves gyerek szájából ilyen komoly szavakat hallani. Beckett arra gondolt, biztosan nem egyszer hallották ezeket a szavakat az atyától, hogy ennyire beleégett az emlékezetükbe. 
- Csontvelő átültetésetek volt? - szólalt meg Castle, hangjában elismerés, szemében félelem tükröződött.
- Igen - nézett fel Sean. - Daniel atya azt mondta, hogy az maga a csoda volt, hogy az utolsó pillanatban mégis lett donor.
- A családtagjaitok nem voltak jó donornak?
- Nem. Mindkettőnknek nagyon ritka vércsoportja van.
- Tudják, nagyon sok gyerek és felnőtt életét lehetne megmenteni, ha többen vállalkoznának arra, hogy csontvelőt adjanak - mondta szomorúan az orvos, aztán a két gyerekre nézett, és elmosolyodott. - Rájuk tényleg vigyáztak az égiek, mert az utolsó pillanatban jelezték a szervbankból, hogy van megfelelő csontvelő, és lám, már olyan virgoncak, mint az egészséges gyerekek.
- Nem vettetek észre valamit változást Daniel atya viselkedésén az utóbbi időben? - kérdezte Beckett.
- Hát, nem volt olyan jókedvű, és kevesebbet viccelődött, mint régen - merengett el Patrik, Sean pedig egyetértően bólogatott.
- Köszönöm fiúk - mosolygott rájuk a nő. - Gyógyuljatok meg mielőbb! Én átmegyek a lányokhoz, te meg tanítsátok meg a trükkötökre ezt az ügyetlen felnőttnek kinéző gyereket - mutatott Castle-re, mire az írón kívül mindenki elmosolyodott.
Ahogy kilépett az orvossal az ajtón, Kate még hallotta, hogy Sean már Rick-nek szólítja a férfit, és nagy lendülettel magyarázni kezdi, hogy melyik gombot kell hosszabban nyomni a siker érdekében.
Egy óra múlva már a kapitányság felé autóztak. Kate rá-rápillantott a mellette ülő férfira, aki hol komolyan, félelemmel a szemében, hol mosolyogva nézett ki elmerengve az ablakon. Tudta, hogy a férfi még a kórházban átélt élményei hatása alatt áll, ezért nem szólt, hagyta, hogy feldolgozza a pozitív és negatív érzéseit egyaránt.  
A kapitányságon még összegezték a nap tapasztalatait a fehér tábla előtt, amikor Espo jelent meg mellettük.
- Az elrabolt csecsemő ügyének néztem utána - kezdte. - Nem volt szerencsém, mert a térfigyelő kamerák hatáskörén kívül történt az eset, és csak egy tanút találtam, de nem tudom mennyire megbízható - húzta el a száját. - Evelyn Hopkins 84 éves, és éppen a galambokat etette a közelben, amikor egy középkorú, kopasz férfi egy gyerekkel a karján elrohant mellette, aztán beült egy sötétzöld autóba és elszáguldott.
- Miért kételkedsz a szavahihetőségében? - húzta össze a szemöldökét Beckett.
- Hát ... elég idős, és percenként megkérdezte, hogy milyen évet írunk, mert ő az ötvenes években majdnem szépségkirálynő lett Texas-ban - húzta el a száját a nyomozó, mire Kate csak pislantott egy nagyot.
- Na jó, próbálkozz tovább! Nézz körül az ismerősök és a családtagok között is, hátha volt haragosuk, aki így akart bosszút állni! Ryan hogy áll az orvosokkal?
- El van havazva, de reggelre végezni fog.
Beckett a Ryan asztalán tornyosuló iratokra nézett, aztán a várakozón toporgó Espo-ra, végül Castle-re, aki éppen elnyomott egy ásítást. 
- Na jó - pillantott az órájára a nő - ma már nem fogunk többet megtudni. Holnap folytatjuk - állt fel, miközben füle mögé tűrte a haját. - Gyere Castle! Neked még "ezerféleképpen" kell elmondanod valamit! - célzott a férfi ígéretére kacér mosollyal a szája sarkában, és a lift felé indult.
- Öregem! Jó lesz, ha iszol egy kávét - vigyorgott kajánul az álmosan szemét dörzsölgető íróra Javi, aztán mosolyogva nézte, ahogy Castle már megint lohol Beckett után.