Fél óra múlva már golyóálló mellényben csatlakoztak az FBI csapatához egy négyemeletes bérház parkolójában.
- Nem értem, minek ekkora felhajtás. Nem terroristákat akarunk elfogni - mondta halkan Castle Beckett felé, amikor meglátta Sorensont és az embereit Ryan-nel és Esposito-val kiegészülve egy tervrajz fölé hajolva tanácskozni. A nő hirtelen megállt, és az író felé fordult.
- Castle, te most csendben leszel - nézett komolyan a férfira - már ha tudsz - tette hozzá mérgesen. - Szeretném, ha a Will által kiváltott féltékenységed, nem nyomná rá a bélyegét az akcióra, mint ahogy azt sem, hogy megkérdőjelezed az FBI eljárását. A férfi legutóbb egy boltban lövöldözött össze-vissza, és csak a vakszerencsének volt köszönhető, hogy nem sérült meg senki - adott magyarázatot az író kételyeire.
-Ó! - lepődött meg Castle, és lopva körülnézett, mintha azt ellenőrizné, nem rohan-e elő valahonnan egy őrült pisztollyal a kezében. - És nem vagyok féltékeny - morgott az orra alatt, de már csak Beckett hátához intézhette a szavait, mert a nő közben sietős léptekkel elindult, így Castle nem láthatta, ahogy a nő elnéző mosollyal az arcán égnek emeli a tekintetét.
- Szia Kate! Fiúk, bemutatom Beckett nyomozót - villantotta kék szemét a nőre Sorenson, aztán társai várakozó tekintetét látva, kényszeredetten bemutatta az írót is.
-Egy civil is részt vesz az akcióban? - kérdezte egy FBI-os rosszalló hangsúllyal.
- Érte én kezeskedem - nézett ellentmondást nem tűrő tekintettel a kérdező szemébe Beckett. Az, hogy ilyen határozotan megvédte az írót a nő, nem csak Sorensont, de még Castle-t is meglepte, így büszkén kihúzta magát, és Kate háta mögött egy apró, öntelt mosolyt küldött az ügynök felé.
Néhány perc alatt megbeszélték a tervet, és előretartott fegyverrel lopakodtak az épület két bejárata felé. Sorenson-ék az északi, míg Beckett csapata a déli oldal felől indult, lezárva a lehetséges menekülési útvonalakat.
Castle fegyver nélkül, "writer" feliratú mellényében lépkedett Ryan mögött. Mint minden akció során, most is átjárta az izgalom, szívverése felgyorsult, ereiben száguldott az adrenalin, ami minden idegsejtjét készenlétbe helyezte, hogy egy esetleges vészhelyzet esetén azonnal tudjon reagálni. Az izgalom mellé azonban az utóbbi időben félelem is társult. Önkéntelenül a kis csapat elején haladó nőre nézett. Minél közelebb került Kate-hez, annál jobban féltette. Már nem is értette, miért hitette el magával egészen a Montgomery kapitány temetésén eldördült lövésig, hogy a nő sérthetetlen. Annak ellenére, hogy tudta, Beckett az egyik legjobban képzett rendőr, felelősségteljes, és kiváló a helyzetfelismerő képessége, egy eltévedt golyó mindig benn van a pakliban, ezért féltette. Talán az FBI-os csapat, vagy a túl nagy erőt mozgósító akció miatt rossz előérzete volt.
Az épület meglehetősen kihalt volt a kora délelőtti órán, így szinte észrevétlenül jutottak el a kérdéses lakás ajtaja elé. A folyosó másik végén megjelent az FBI csapata is. Amikor a lakáshoz értek, mindannyian a falhoz lapultak, Sorenson kérdőn megemelte a fejét, Beckett pedig bólintott. Szavak nélkül is értették egymást.
- Itt az FBI és a new york-i rendőrség! Nyissa ki az ajtót! - kiáltotta erélyesen Kate. Az ajtó nem mozdult, de hallatszott, hogy benn valaki rohan, tárgyak esnek a földre, valami csattan. Will és Kate egymásra nézett, és azonnal cselekedett. A férfi szembe állt az ajtóval, Kate pedig mögé lépve fedezte, amikor az egy erőteljes mozdulattal berúgta az ajtót.
Castle nézte, ahogy az ismerős jelenet lejátszódik a szeme előtt, azzal a különbséggel, hogy most nem Beckett lépett először a szobába, hanem Sorenson, és Espo-t és Ryan-t követte az FBI két embere is, és csak utánuk léphetett a lakásba. Hangos kiáltások hallatszottak mindenfelől, előreszegezett fegyverrel minden helyiséget felkutató ügynökök és rendőrök lepték el a lakást. Mire Castle a lakásba lépett és feleszmélt, már vele szembe rohant kifelé három ember.
- A tűzlétrán! A hátsó udvar felé menekül - hallotta bentről a kiáltást.
A szoba ablaka szélesre tárva tátongott, és Javi éppen mászott ki rajta. Castle az ablakhoz rohant, és lenézett. Társai a tűzlétrán rohantak lefelé. Elöl, aztán Ryan, aztán Kate, végül Espo. A nő, mintha megérezte volna, hogy valaki figyeli, felnézett, tekintete találkozott az íróéval, aki éppen emelte át a lábát a párkányon, hogy a csapat után rohanjon.
- Castle! Keresd meg a gyereket! - kiáltotta Beckett.
Az utasító hangra Castle mozdulata megállt a levegőben. Szíve szerint csatlakozott volna az üldözőkhöz, de egy pillanat alatt belátta, hogy Kate-nek igaza van. A kisfiú valahol a lakásban lehet egyedül, és nem vigyáz rá senki. Visszahúzta a lábát a párkányról, és óvatosan lépkedve elindult a szomszéd szoba felé. Minden idegszálával fülelt, hátha sírást vagy valami hangocskát hall, ami jelezné, merrefelé keresse a kicsit, de a lakásban teljes csend honolt. Belépett a kisebbik szobába. Az ablak mellett álló kiságy üres volt, de a lepedő még őrizte a pici test nyomát. - A férfi menekül. Hova rejthette a gyereket? És hol lehet a nő? - töprengett magában, miközben szeme élénken kutatta a lehetséges rejtekhelyeket. Lassan benyitott a fürdőszobába. Rend és tisztaság, de semmi feltűnő nem volt egyik helyiségben sem. A kisgyerek ruhái szépen összehajtogatva sorakoztak a kiságy mellett, a fürdőszobában külön polcot foglaltak el a babaápolási holmik. - Szeretettel gondoskodtak róla - állapította meg megkönnyebbülten Castle, miközben kinyitotta a gardrób ajtaját, és bekémlelt. A rend szeretete ezen a helyiségen is érezhető volt. A vállfára akasztott ruhák vasaltan, rendszerezve lógtak, az összehajtogatottak milliméter pontosan sorakoztak egymás felett, a cipők egy egész polcsort foglaltak el. Már majdnem kilépett az ajtón, amikor szeme megakadt egy hosszú, mély fiókon, amin ujjnyi rés jelezte, hogy nincs teljesen becsukva. - Aki ennyire pedáns, az nem hagy nyitva egy fiókot - morfondírozott magában Castle, és odalépett a fiók elé. Leguggolt, és lassan kihúzta. Kezét a szájához kapta, hogy örömében fel ne kiáltson, amikor meglátta a fiókba tett puha takarón édesen alvó fiúcskát. Néhány másodpercig nézte a bársonyos, fehér bőrt, a pelyhes hajacskát, a hosszú, fekete szempillákat, a pici orrot és a kis cseresznyeajkakat. Pislogott néhányat, hogy a szemébe toluló könnyektől homályossá vált látása kitisztuljon, és önkéntelenül felnézett, mintha valakivel meg akarná osztani az örömét, aztán tudomásul véve, hogy egyedül van, nyelt egy nagyot, és a takaró alá nyúlva kiemelte a fiókból a gyereket.
- Gyere picike, most már biztonságban vagy - suttogta lágy hangon, és mellkasához fogva a kis csomagot, mosolyogva felállt.
Az öröm eltompította az érzékeit és a figyelmét, ezért villámcsapásként érték a következő pillanat eseményei.
- Castle! Keresd meg a gyereket! - kiáltotta Beckett.
Az utasító hangra Castle mozdulata megállt a levegőben. Szíve szerint csatlakozott volna az üldözőkhöz, de egy pillanat alatt belátta, hogy Kate-nek igaza van. A kisfiú valahol a lakásban lehet egyedül, és nem vigyáz rá senki. Visszahúzta a lábát a párkányról, és óvatosan lépkedve elindult a szomszéd szoba felé. Minden idegszálával fülelt, hátha sírást vagy valami hangocskát hall, ami jelezné, merrefelé keresse a kicsit, de a lakásban teljes csend honolt. Belépett a kisebbik szobába. Az ablak mellett álló kiságy üres volt, de a lepedő még őrizte a pici test nyomát. - A férfi menekül. Hova rejthette a gyereket? És hol lehet a nő? - töprengett magában, miközben szeme élénken kutatta a lehetséges rejtekhelyeket. Lassan benyitott a fürdőszobába. Rend és tisztaság, de semmi feltűnő nem volt egyik helyiségben sem. A kisgyerek ruhái szépen összehajtogatva sorakoztak a kiságy mellett, a fürdőszobában külön polcot foglaltak el a babaápolási holmik. - Szeretettel gondoskodtak róla - állapította meg megkönnyebbülten Castle, miközben kinyitotta a gardrób ajtaját, és bekémlelt. A rend szeretete ezen a helyiségen is érezhető volt. A vállfára akasztott ruhák vasaltan, rendszerezve lógtak, az összehajtogatottak milliméter pontosan sorakoztak egymás felett, a cipők egy egész polcsort foglaltak el. Már majdnem kilépett az ajtón, amikor szeme megakadt egy hosszú, mély fiókon, amin ujjnyi rés jelezte, hogy nincs teljesen becsukva. - Aki ennyire pedáns, az nem hagy nyitva egy fiókot - morfondírozott magában Castle, és odalépett a fiók elé. Leguggolt, és lassan kihúzta. Kezét a szájához kapta, hogy örömében fel ne kiáltson, amikor meglátta a fiókba tett puha takarón édesen alvó fiúcskát. Néhány másodpercig nézte a bársonyos, fehér bőrt, a pelyhes hajacskát, a hosszú, fekete szempillákat, a pici orrot és a kis cseresznyeajkakat. Pislogott néhányat, hogy a szemébe toluló könnyektől homályossá vált látása kitisztuljon, és önkéntelenül felnézett, mintha valakivel meg akarná osztani az örömét, aztán tudomásul véve, hogy egyedül van, nyelt egy nagyot, és a takaró alá nyúlva kiemelte a fiókból a gyereket.
- Gyere picike, most már biztonságban vagy - suttogta lágy hangon, és mellkasához fogva a kis csomagot, mosolyogva felállt.
Az öröm eltompította az érzékeit és a figyelmét, ezért villámcsapásként érték a következő pillanat eseményei.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése