Slamasztikában 4/3

Az idős férfi mély lélegzetet vett, Kate pedig rosszat sejtve kezdte el ingatni a fejét.

A termen halk morajlás zúgott végig. A mosolyok bosszús grimasszá változtak az arcokon, a várakozó tekintetek pedig értetlenkedve fordultak az idős férfi felé.

- A repülésirányítási központ jelezte, hogy a rendkívüli havazás miatt nem biztonságos a repülés - folytatta az est házigazdája.

Beckett egy pillanatra becsukta a szemét, és arra gondolt, miért nem hallgatott a megérzéseire, annak ellenére, hogy azok rendkívül ritkán hagyják cserben. Ajkait összeszorítva elnyomott egy sóhajt, és egy villámokat szóró pillantást vetett a mellette álló íróra, aki elkapta a tekintetét, és gyorsan belekortyolt a pezsgőjébe. Kate rossz érzése tovább fokozódott, amikor újra a pulpituson álló férfira nézett, és meglátta, mennyire feszeng. Biztos volt benne, hogy a feketeleves még csak ezután következik.

- Ő Dave Mitshell, a kiadóm legnagyobb mecénása. Övé a kastély - szólalt meg közömbös hangsúllyal, fejével az idős ember felé intve Castle, mintha nem is hallotta volna a bejelentést. Szeme sarkából látta, hogy Beckett szeme összeszűkül, ami semmi jót nem ígért. Ha a kapcsolatuk jelenlegi helyzetére gondolt, úgy érezte, mintha egy törékeny, hártya vastagságú jégrétegen lépkedne, ami bármikor beszakadhat alatta, és elnyelheti a jeges sötétség, de át is juthat rajta a boldogsággal kecsegtető túlpartra. Amikor a megfigyelőben állva meghallotta a nő szavait, hogy az ellene elkövetett merénylet minden pillanatára emlékszik, tehát az ő vallomására is, olyan érzések kavarogtak benne, amilyenek még soha. Az, hogy csalódott volt, becsapottnak, és bolondnak érezte magát, enyhe kifejezés. Olyan érzés volt, mint amikor egy kisgyerek kerget egy boldog álmot, és egyszer csak pofon vágja a valóság, és rájön, hogy álomvilágban élt, és a valóság egészen más. Aztán jött a zombis ügy, és megértette, hogy mi késztette Kate-et a hazugságra és az egy évig tartó hallgatásra. Újra feléledt benne a remény, hogy több lehet a nő számára, mint társ a nyomozásokban. Büszke volt a díjra, amit éppen átvenni készült a Nikki Heat könyvekért, és azt hitte, a díjátadó kiváló alkalom, hogy kicsit kimozdítsa Beckett-et a hétköznapokból, és egy kis időt töltsenek együtt kettesben, de a hír, hogy itt rekedtek, láthatóan dühítette a nőt. Márpedig ha Kate dühös, akkor egyáltalán nem tudja kiszámítani a reakcióit, így csak reménykedhetett abban, hogy az előnyére tudja fordítani a helyzetet. Gondolataiból a házigazda hangja rántotta vissza a valóságba.

- Khm ... a meteorológusok szerint holnaptól jelentős enyhülés várható, ami megnöveli a lavina kialakulásának esélyét, a helikopterek pedig fokozhatják a lavinaveszélyt - folytatta Dave Mitshell, miközben bozontos, ősz szemöldöke alól fürkésző tekintettel mérte fel hallgatósága reakcióit.

A felháborodott morajlás felerősödött, aztán záporozni kezdtek a kérdések.

- Akkor most mennyi időre ragadtunk itt?

- Mikor jön a helikopter?

- Holnap sem tudunk elmenni?

Az idős férfi mindkét kezét felemelte, hogy csendre intse a háborgókat, és barátságos mosollyal az arcán, meleg hangon folytatta.

- Hölgyeim és uraim! Nézzék a dolgok jó oldalát! Hagyják maguk mögött pár napra a hétköznapok gondjait, és ha már így akarta a sors, használják ki a vendégszeretetemet!  - mutatott körbe a termen. - Ígérem, semmiben sem fognak hiányt szenvedni.

Néhány másodpercig döbbent csend lett, amíg mindenkiben tudatosult, hogy nemcsak egy napra ejtette foglyul őket a hegy, aztán amikor ki örömmel, ki bosszankodva fogadta el a megváltoztathatatlant, előkerültek a mobilok, és mindenki vad telefonálásba kezdett. Castle jobbnak látta, ha inkább a vendégsereg reakcióit tanulmányozza, nem pedig Beckett-ét, így a pezsgőjét kortyolgatva figyelte, ahogy a férfiak az üzlettársukat vagy a beosztottaikat hívják, míg a nők a gyerekeiket, a bébiszitterüket vagy éppen a személyi edzőjüket.

- Fel kell hívnod Gatest - hallotta meg Kate hangját. Cikákolni kezdett a félrenyelt italtól, és amikor végre elmúlt a köhögőroham, riadtan fordult a nő felé.

- Mármint nekem? - kérdezte értetlenül.

- A te ötleted volt, hogy elkísérjelek, nekem eszem ágában sem volt idejönni. Ráadásul te könyörögted ki Gatesnél a rendkívüli szabadnapot - emlékeztette kihívó tekintettel Beckett a pillanatra, amikor elérte a kapitánynál, hogy az elengedje egy napra a legjobb nyomozóját.

Castle duzzogva elhúzta a száját.

- Ha tudtam volna, hogy milyen feltételt szab, más taktikát választottam volna.

- Miért? Egészen jól alkudoztál. Ő azt akarta, hogy egy hónapig kíméld meg attól, hogy a kapitányságon téblábolsz, de te ezt lefaragtad két hétre - mondta Kate közömbösen, mint egy tényt, miközben igyekezett elrejteni az arcára kívánkozó mosolyt. Nézte a kínosan feszengő férfit, ahogy kelletlenül előveszi a telefonját, és olyan tekintettel nézi a fekete kijelzőt, mint a rosszalkodó kisdiák az igazgatói iroda ajtaját, és a látványtól egyre jobb kedve lett.

- Gyerünk Castle! - húzta fel kihívóan a szemöldökét, mire a férfi nyelt egyet. A következő pillanatban azonban felcsillant a szeme, és zsebre tette a készüléket.

- Majd a díjkiosztó után. Ha meghallja, hogy tényleg megkaptam a díjat - amiben egyébként ő kételkedett - akkor biztosan belopom magam a szívébe, és megenyhül - mosolyodott el magabiztosan.

- Belopod magad a szívébe? - hőkölt hátra Kate a feltételezéstől, amire véleménye szerint kisebb volt az esély, mint hogy piros hó essen.

- Csak figyelj! - vigyorgott Castle, és egyáltalán nem bizonytalanította el a nő hitetlenkedő tekintete.

Kate sóhajtott egyet, és megingatta a fejét. Körbejáratta szemét a teremben tartózkodó embereken, akik lassan befejezték a telefonos ügyintézést, és megítélése szerint egyre többen kezdtek mosolyogni vagy éppen nevetgélni. Valószínűleg úgy gondolták, ha már így hozta a sors, kihasználják a lehetőséget, és a helyzetet egy nem várt, kellemes nyaralásként fogják fel. Ő azonban nem tudott így gondolkodni. Napokon keresztül Castle közelében lenne, hirtelen ijesztőnek tűnt. Bár a férfi mindig tiszteletben tartotta az érzéseit és az akaratát, tudta, hogy nem fog örökké várni a döntésére. Hirtelen a fülében csengett a férfi elcsukló hangja, amikor a temetőben kimondta, hogy szereti. Az utóbbi időben valami megváltozott a viselkedésében, ami megrémítette. Nem akarta elveszteni, de a fal, amit a szíve köré épített, még nem omlott le teljesen. Amikor lezárták a zombis ügyet, volt egy beszélgetésük, ami reményt keltett benne. Úgy érezte, Castle megértette, mi zajlik benne, és hajlandó még várni. De vajon meddig? Szorongva gondolt arra, hogy a helyzet, hogy egy idegen helyen lesznek napokig összezárva, talán arra sarkallja a férfit, hogy sürgesse, de ő képtelen volt sürgetni az érzéseit.

- Aranyos vagy, amikor haragszol - jegyezte meg Castle meleg hangon, de a rávillanó tekintet láttán gyorsan hozzátette: - persze nem akkor, ha rám haragszol.

Kate önkéntelenül elmosolyodott a megjegyzésre. Olyan jellemző volt, hogy amikor látszik rajta, hogy nem érzi jól magát a bőrében, akkor Castle mond valami olyat, amivel egy pillanat alatt változtatni tud a kellemetlen érzéseken.

- Akkor most nem lehetek aranyos - vetette oda bosszankodást színlelve.

- Mi? - döbbent meg az író. - Rám haragszol, amiért itt rekedtünk? Ne már! A havazásról meg a lavinaveszélyről is én tehetek? - tárta szét a kezét.

- Arról nem, de arról, hogy én itt vagyok, igen.

- De hát gondolj csak bele, mennyi jó dolog kisülhet abból, hogy így alakult!

- Mondj egy példát! - fordult vele szembe Beckett, és karba font kezekkel, kissé felszegett fejjel, kihívóan szegezte rá ragyogó zöld szemét, amitől Castle meglepődött. Amire titkon gondolt, azt nem mondhatta ki, ezért vett egy nagy levegőt, hogy legyen ideje kigondolni a legvonzóbb dolgot, ami még Beckett-nek is tetszhet, de a hangosító berendezés által gerjesztett visító hang fülsértően hasított a levegőbe, amire mindenki összerezzent. A házigazda ujjával megkocogtatta a mikrofont, aztán barátságos, mély hangja olyan erővel töltötte be a termet, hogy mindenki figyelme felé fordult.

- Hölgyeim és uraim! Örömmel közölhetem, hogy a díjátadót követően a kastély szobái, a kényeztető welness részleg, az uszoda, az edzőterem, a mozi és a játéktermek mind-mind rendelkezésükre állnak, az étteremben pedig kiváló szakácsok gondoskodnak az ínyenc falatokról. Minden adott lesz tehát, hogy jól érezzék magukat a következő pár napban. Most azonban folytatódjon az est a terveknek megfelelően, következzen az ország legnagyobb könyvkiadója által odaítélt díjak ünnepélyes átadója! Átadom a szót az est háziasszonyának, a káprázatos Ms. Sheryl Holms-nak, aki éppen egy tavaly díjazott regény filmes adaptációjával hódította meg Hollywood-ot. - Dave Mitshell szinte ragyogott a büszkeségtől, hogy a vendégek meglepetésére egy híres színésznő fogja a ceremóniát levezényelni, akiről az a hír járta, hogy tökéletes alakja és szépségkirálynőket idézően szép arca mellett igen művelt és okos is. A róla szóló cikkekben minden riporter kiemeli, hogy művészettörténetből diplomázott, intelligens, jó humora van, kedves és közvetlen. Dave Mitshell a terem oldalajtaja felé mutatott, és széles mosollyal nyugtázta, hogy a belépő nő látványára hatalmas tapsvihar tör ki.

Beckett éppúgy meglepődött, mint mindenki a vendégek közül. Önkéntelenül tapsolni kezdett, bár ő csak egy filmben látta a színésznőt, olvasott néhány újságcikket róla. Nem csodálkozott a férfiak csillogó szemén, és azon sem, hogy kihúzták magukat, hogy délcegebbnek látsszanak, no és hogy jobban lássák a hírességet, míg a feleségek kissé irigykedve mérték végig a halványkék, a tökéletes alakot diszkréten kiemelő, elegáns estélyiben megjelenő nőt. Sheryl Holms valóban meglepő jelenség volt. Dús, nagy hullámokban leomló aranyszőke haj keretezte finom vonású, szabályos arcát, melyen meglepően szolid smink nem rejtette el természetes szépségét. Őszintének tűnő mosollyal fordult csodálói felé, hatalmas kék szemében érdeklődés és szerénység tükröződött. Kate fejében megfordult, hogy vajon meddig tudja megőrizni ezt a természetes ártatlanságot ez a huszonéves színésznő a hollywood-i hiénák között. Castle-re pillantott. Az író elnyíló szájjal, arcán a rajongók földönkívüli mosolyával, csillogó tekintettel nézte a nőt, és ugyanolyan megfeszített háttal tapsolt, mint a többi férfi. Kate-nek elszorult a torka.  Hirtelen ugyan azok az érzések árasztották el, mint amikor megjelent a színen a légiutaskísérő Jacinda. Talán félreértette Castle jelzéseit, amiket a férfi az utóbbi napokban küldött felé?

Meglepetés :)

Kedves Olvasóim! :)

Úgy érzem, itt az idő, hogy lerántsam a leplet a titokról.

Ha örömteli perceket okozott nektek a Slamasztikában 4/2, az nem az én érdemem, ugyanis 

ezt a részt Drága Barátom, K.B írta!!! :) :) :)

Tavaly nyáron történt, hogy megírta ezt a részt, de legnagyobb szomorúságomra nem folytatta. Akkor azt mondta, szívesen olvasna tőlem olyan történetet, ahol kedvenc nyomozópárosunk ott ragad egy világtól elzárt kastélyban, mert szerinte én jobban megírom az olyan részeket, ahol nem az őrsön nyomoznak. Hát, nem voltam oda az ötlettől, egyrészt azért, mert nem értek vele egyet, másrészt egészen biztosan tudtam, hogy ilyen nagyszerűen nem tudok megírni egy ilyen részt. Gondoltam hát egy merészet, és nem felhasználtam az ötletét, hanem "elloptam" az egészet. Az idézőjel annak szól, hogy mindezt az ő hozzájárulásával tettem. Nem mondom, hogy nem lepődött meg, hogy egy az egyben be szeretném építeni az írását az enyémbe, de mivel végtelenül önzetlen barát, az áldását adta rá. Két-három mondatot orvul beleírtam a táj és a kastély leírásába, mert így éreztem egy kicsit az enyémnek. 

Minden, amit élveztetek ebben a részben, az K.B szárnyaló fantáziájának, szellemességének, humorának és tehetségének köszönhető!

Én pedig egyre jobban félek. Félek, hogy Ő ezt a történetet sokkal, de sokkal jobbra tudta volna megírni, és hogy nem leszek elég jó folytatója sem stílusban, sem humorban, sem szellemességben, sem feszültségteremtésben, sem nyomozásban, sem karakterhűségben, sem pontosságban. Már visszaforgatnám az időt, hogy ne kövessem el azt a hibát, hogy más tollával ékeskedek, és hogy abban a hitben ringatom magam, hogy érdemes vagyok erre az ötletre és erre a részre.

Drága Barátom! Bocsáss meg, ha csalódást okozok! Ígérem, soha többé nem követek el ilyen őrültséget!

Nekem igazi Castle-élmény volt ez a rész!

KÖSZÖNÖM!  

Slamasztikában 4/2

Kedves Olvasóim!

Most egy meglepetés rész következik. :)

Hogy mitől meglepetés, azt majd néhány nap múlva elárulom! :)

2 nappal korábban …

Kate elgondolkodva forgatta kezében a félig töltött pezsgőspoharat, miközben az ablakon keresztül a szeme előtt elterülő tájat nézte. A Nap már csak kis, vékony vonalban látszott a horizonton, de még utolsó erejével megvilágította a hegyek hófedte lankáit, megszikráztatva a hópelyheket, amelyek mint megannyi apró gyémánt fedték be a tájat, ameddig csak a szem ellátott. Az egyre sűrűbben szállingózó hó lassan fátyolként takarta el Kate szeme elől a látványt, miközben az égbolt kékes színei észrevétlenül sötétebb szürkére változtak, így adva át a nappalt az éjszakának. A nyomozónő teljesen kizárta magát a körülötte folyó eseményekből. Agyáig nem hatoltak el a vidám kacagások, a hangos beszélgetések, az udvarias koccintások és üdvözlések. Csak a belső hangra figyelt lelke mélyén, mely egyetlen kérdést tett fel neki: „mit keres ő itt?” Egy héttel korábban, amikor Castle elhívta erre az eseményre, nem akart hinni a fülének. Fogalma sem volt róla, miért olyan fontos a férfinak, hogy jelen legyen azon az írói találkozón, ahol a Nikki Heat könyvekért átveheti a közönség díjat, melyet minden évben annak az írónak adnak át, aki a legtöbb eladott példányszámmal dicsekedhetett. Még most is maga előtt látta a férfi büszkeségtől ragyogó kék szemét, széles mosolyát, melyben enyhe önteltség bujkált, amikor elmondta, hova is kapott meghívót. Éppen elnéző mosollyal nyugtázta, hogy eddigi négy éves munkája, melyet abba fektetett, hogy faragjon egy csipetnyit a férfi egójából, hiábavaló volt, amikor megütötte fülét a következő mondat, mellyel az író őt is a díjátadó ünnepségre invitálta Aspen-be, az újgazdagok kedvelt téli üdülőhelyére. Kate először hitetlenkedve felkacagott, joggal gondolván, hogy az író csak tréfál, de amikor az továbbra is komolyan nézett rá, tekintetéből pedig eltűnt a csibészesség, és átadta helyét a várakozásnak, hirtelen rádöbbent, hogy Castle nem viccel, tényleg ott akarja látni. Először kategorikusan nemet mondott, de másnap a férfi egy visszautasíthatatlan ajánlattal rukkolt elő, aminek képtelen volt ellenállni. Azóta is átkozta magát gyengeségéért, és ez már akkor elkezdődött, amikor leszálltak a repülőgépről, mert szembesülnie kellett azzal, hogy nem is Aspenbe mennek, hanem a várostól távolabb eső, meredek hegyoldalra épített kastélyban várják őket vendégségbe, ami csak helikopterrel közelíthető meg. Fél óra múlva már hallgatta a rotor egyenletes zúgását, és az elé táruló látványban gyönyörködött, bár rossz érzése nem hagyta el. A síparadicsomtól északra húzódó hegyláncokat sűrű, hatalmas fenyvesek borították, melyek úgy takarták el a meredek hegyoldalakat, mintha ráfestették volna őket, a hegycsúcsok viszont kopasz, kietlen sziklákkal törtek az ég felé. A helikopterből minden békésnek és ártalmatlannak tűnt, de Kate pontosan tudta, hogy a természet ereje hatalmas, és képes őket elszigetelni minden civilizációtól, ha éppen úgy tartja kedve. Castle, mintha olvasott volna a fejében, azonnal megnyugtatta, hogy még aznap este visszaindulnak New York-ba, és az egész ceremónia csak néhány órát vesz majd igénybe. Ekkor pillantotta meg a fenyőfák takarásából előbukkanó mesebeli kastélyt, ami bár messze állt attól a stílustól, amit szeretett, mégis elkápráztatta. A férfi magabiztos szavai, és a különleges épület látványa egy kis időre elaltatták nyugtalanító érzéseit. Éppen itt tartott gondolatban, mialatt ismét eljutott a mai napon már sokadjára feltett kérdéséhez, azaz, hogy miért is van ő itt, amikor hirtelen egy ismerős hangot hallott a háta mögött.

- Jól gondolom, hogy téged sokkal inkább lenyűgöz a táj, mint a benti csillogás? - kérdezte halkan Castle, mire Kate hirtelen megfordult. Bőre libabőrös lett, ahogy a férfi forró lehelete a fülét simogatta, ő pedig remélve, hogy amaz ebből nem vett észre semmit, elhúzta a száját, és megrántotta a vállát.

- A hófedte hegyekben nincs semmi képmutatás, álszent vigyorgás, és hízelgés. Annak mutatja magát, amilyen - felelte látszólag nyugodt hangon, miközben szíve vadul dobogott mellkasában, és pillantását észrevétlenül futtatta végig az írón, aki sötét öltönyt, hozzá bordó inget, és bordó nyakkendőt viselt. Arcszeszének illata bekúszott a nő orrába, és megbizseregette az érzékeit.

A férfi félig hátat fordítva a nőnek, végignézett a legalább 100 főből álló vendégseregen, akiknek a felét sem ismerte személyesen, többségükről pedig csak az újságokban olvasott.

- Ez igaz. De vajon a hófedte hegyek szolgálnának neked méregdrága pezsgővel? - kérdezte csintalan mosoly kíséretében, majd látványosan végigpásztázva a nőn, hozzátette: - Ami engem illet, inkább maradok a benti látnivalónál - kortyolt nagyot a pezsgőből, miközben remélte, hogy a jégbe hűtött ital csillapítja testének forróságát. Hiába határozta el, hogy igyekszik távol maradni Kate-től, főleg azok után, hogy tudomására jutott, hazudott neki aznap a kórházban, és a temetőbeli lövés minden pillanatára emlékszik, beleértve a vallomását is, érzékeinek és érzéseinek nem tudott parancsolni, melyek azonnal reagáltak a nő közelségére. A kék, spagetti pántos egész ruha, melynek dekoltázsa éppen csak annyit engedett láttatni, ami elég volt ahhoz, hogy bárki képzeletét elindítsa, és amely kiemelte a karcsú derekat, feszes feneket, a színben a ruhához passzoló körömcipő, mely még inkább kihangsúlyozta a hosszú, izmos, kecses lábakat, hozzá pedig a lágy, finom cseresznye illatú parfüm, már túl sok volt érzékeinek.

- Egy percig sem kételkedtem benne, hogy téged sokkal jobban érdekel ez az egész - mutatott körbe pezsgőt tartó kezével a termen. A névkártyákkal ellátott, ízlésesen megterített asztalok vakítóan fehér abroszai kiemelték a mahagóni fával borított falak mélyvörös színét, amelyeknek selymes fényt kölcsönöztek a kristálycsillárok fényei. A híres divattervezők ruháiban feszítő vendégek műmosolyt erőltetve arcukra, kezükben pezsgőspoharakkal beszélgettek érdektelen dolgokról. A férfiak időnként rápillantottak arany Rolex-ükre, a nők pedig félve tapogatták meg drágakövekkel díszített ékszereiket. Mindenből áradt a gazdagság és a felszínesség. Castle elmosolyodott a tudatra, hogy Kate félreértette a szavait, és éppen válaszolni akart, amikor a nő folytatta - Hogy te miért vagy itt, azt értem, de én mit keresek itt? - tette fel a fejében egész nap motoszkáló kérdést, remélve, hogy választ kap rá az írótól, de Castle csak rántott egyet a vállán.

- A szervezőknek külön kérése volt, hogy a Nikki Heat regényeket ihlető, briliáns nyomozónőt is hozzam magammal - felelte természetes hangon, meglegyezgetve a nő hiúságát, ami azonban meg sem rezdült az enyhe fuvallatra, helyette felhúzott szemöldökkel nézett az íróra.

- Igen, ezt tudom - bólintott a nő. - Azt nem tudom, miért adtam be a derekam, és jöttem el veled ide, az Isten háta mögé.

- Talán azért, mert kék szemem könyörgő csillogása levett a lábadról, és nem tudtál ellenállni nekem - vetette fel Castle, mire Kate elhúzta a száját.

- Vagy van egy rejtett mazochista oldalam - sóhajtott mélyet, így nyilvánvalóvá téve, mennyire nem fűlik a foga az estélyhez, és a vele járó parádéhoz. 
Kate belekortyolt italába, és miközben az apró, parányi buborékok játékosan végigcsiklandozták a torkát, Castle elnyomott egy mosolyt.

- Vagy esetleg a két baseball jegy győzött meg, amit apukádnak ajánlottam, és ami egész véletlenül a páholyba szólt, kedvenc csapatának döntőjén, két személyre, ráadásul tartalmazott egy V.I.P belépőt is az öltözőbe, valamint egy dedikált pulóver is az ajánlat között szerepelt - felelte nyugodt hangon, mire Kate összehúzta a szemét, és alsó ajkát rágcsálva lépett kissé közelebb. Figyelmét nem kerülte el a reakció, amit a mozdulat kiváltott a férfiból. Castle benntartotta a levegőt, amivel éppen megtöltötte tüdejét, mialatt pislogni sem mert, nehogy lemaradjon a nő egyetlen rezdüléséről is.

- Mindketten tudjuk, hogy karácsonyra szántad azokat a jegyeket, Castle - válaszolta Kate azon a hangján, amit akkor használt, amikor a kihallgató szobában a gyanúsítottakat szembesítette bűnösségük bizonyítékaival. - Miért adtad át őket korábban?

- Egy: nem tudhatod, hogy karácsonyra szántam-e őket - fogott bele a magyarázatba Castle, majd még mielőtt a nő reagálhatott volna, folytatta - kettő: valamivel motiválnom kellett téged, hogy velem gyere. Lássuk be, ha nem ajánlom fel apukádnak azokat a jegyeket, sosem tudtalak volna rávenni, hogy itt legyél…

- Miért olyan fontos neked, hogy itt legyek? - csúszott ki a kérdés meggondolatlanul Kate száján, és amint megtörtént, azonnal tudta, hogy veszélyes vizekre evezett. Castle elkomolyodott, már nyoma sem volt arcán a csipkelődésnek, vagy a felhőtlen jókedvnek, helyette szomorkás fény csillant meg a kék szemekben. Éppen válaszolni akart, amikor hirtelen elnémult az addig lágy, andalító zene, és minden szem a pódiumra szegeződött. A teremben csend lett, a vendégek pedig egy emberként figyeltek a 60-as éveinek végén járó, sovány, fekete öltönyös, ősz hajú, bajuszos férfira, aki korát meghazudtolóan egyenes testtartással lépett fel a lépcsőn. Bozontos, ősz szemöldökét kissé összehúzta, és enyhe aggodalommal pásztázta végig a vendégsereget, mely szöges ellentétben volt udvarias mosolyával.

- Hölgyeim, és Uraim! Alig néhány perc múlva megkezdődik díjátadó ünnepségünk, amit már bizonyára mindannyian izgatottan várnak. Nekem jutott a megtiszteltetés, hogy a mai napon az emelvényre szólítsam azokat az írókat, akik munkájukkal irodalmi szépséget, borzongást, izgalmat, csipetnyi humort csempésznek a háztartásokba. Mielőtt azonban erre sor kerülne, egy bejelentéssel tartozom Önöknek - köszörülte meg kissé rekedtes, mégis megnyugtatóan lágy, mély hangját, majd nagyot sóhajtva folytatta. - Az imént vette fel velünk a kapcsolatot a helikopter irányító központja. Sajnálatos módon, azon vendégeink számára, akik előre jelezték, hogy még ma haza szeretnének utazni az ünnepség után, rossz hírünk van. - Az idős férfi mély lélegzetet vett, Kate pedig rosszat sejtve kezdte el ingatni a fejét.

Slamasztikában 4/1

A zubogó víz hangja mennydörgéssé erősödött a szűk járatban. Castle hitetlenkedő tekintettel pillantott le a combjait kerülgető, erőszakosan utat törő hullámokra. A jéghideg víz ijesztő gyorsasággal emelkedett, és már alig érezte a lábát, így a lejtős, síkos felületen esélye sem volt, hogy a vízárral szemben haladva vissza tudjon menni a vízelvezető csatorna bejáratához. Egy pillanatra megállt, hogy oxigénért kiáltó tüdejét néhány mély lélegzettel lecsitítsa, miközben kissé reményvesztetten figyelte, ahogy telefonja halvány fénye megcsillan a lassan nagy erejű hegyi folyóvá váló hóolvadékon, aztán erejét vesztve cikázik a csatorna betonfalára rakódott penészrétegen. Tudta, hogy a hatalmas hótömeg, ami hónapokig csodálatos, hófehér lepelként vonta be a hegyoldalt, a hirtelen beköszöntő enyhe idő hatására órák alatt víztömeggé változik. Éppen az ilyen esetekre építették az utak és épületek védelmére ezeket az óriási vízelvezető csatornákat, ami most csapdába ejtette. Vett néhány mély lélegzetet, ami a nyakára fonódó két kis vékony kar szorításában nem is volt olyan egyszerű, aztán reménykedve fordította maga felé a telefont, hátha csoda történik, és a vastag betonfal átengedi a rádióhullámokat, bár tudta, hogy erre vajmi kevés esélye van.

- Itt nincs jel - csengett közvetlenül a füle mellett Tommy vékony hangja. A nyolc év körüli fiúcska olyan  komolyan jegyezte meg a tényt, mint egy mindent tudó felnőtt.

- Nincs - nyomott el egy sóhajtást Castle, miközben kissé előbbre hajolt, kezével megtámasztotta a derekára kulcsolódó kis lábakat, hogy a fiúcska följebb tudjon kapaszkodni a hátán. Nem akarta, hogy a gyerek megérezze a bizonytalanságát, és azt sem, hogy rájöjjön, fogalma sincs, hogyan kerülhetnek ki ebből a slamasztikából. Egy perc múlva már tudta, hogy előbb fog ő kétségbeesni, mint a gyerek.

- Ez egy vízelvezető, ami a völgybe vezeti a hóolvadékot, hogy az ne tudja alámosni a házakat - csicseregte tovább Tommy, miközben feljebb tolta az orrán kerek Harry Potter-es szemüvegét. Castle megkönnyebbülten érezte, hogy  pár másodpercre gyengül a nyakán a szorítás, és arra gondolt, milyen szerencse, hogy a hihetetlenül kék szemű, vörösesszőke fiúcska alig nyomhat többet harminc kilónál. Érezte, ahogy a kis test melegíti a hátát, és igyekszik minél szorosabban hozzá tapadni, és hogy le ne csússzon, aztán megfeszíti a combját, és megpróbál feljebb kapaszkodni. Hátra nyúlt, karjával megtámasztotta a gyerek lábát, mire annak elernyedt a teste, és megnyugodva folytatta a csivitelést.

- Az iskolában egyszer építettünk a terepasztalon egy hegyet Mrs. Rousso-val. Tűztünk bele fákat, meg tettünk rá házikókat, aztán leöntöttük vízzel, és figyeltük, ahogy a víz elsodorja a házikókat. Aztán Mrs. Rousso körberakta a házikót rácsos tetejű kis valamikkel, amibe belefolyt a víz, aztán bele egy nagy csőbe, a hegy lábánál meg csak úgy locsogott ki belőle - mesélte élvezettel az emlékezetes kísérletet, aztán elgondolkodva körbe nézett. - Azt hiszem, most vagyunk a nagy csőben - állapította meg.

- Ha Mrs. Rousso jól tudja, akkor a cső végén ki kell jutnunk - morogta Castle.

- Aha - bólintott Tommy,

Castle irigyelte a gyerek magabiztosságát. Amikor lemászott érte a csatornába, azt hitte, hogy lelket kell öntenie belé, vigasztalni, biztatni, hogy minden rendben lesz, és hamarosan találkozhat az apukájával. A kiskölyköt azonban nem akármilyen fából faragták. Amióta Castle a hátára vette, egyfolytában azon agyalt, hogyan juthatnának ki, és fantasztikusabbnál fantasztikusabb ötletei támadtak, ami eleinte kimondottan szórakoztató volt, egy idő után azonban idegesítővé vált. Végül, amikor a gyerek azzal az ötlettel jött, hogy füttyszóval csalogassák oda az erdőben élő koboldokat, hogy a segítségükre legyenek, letette a gyereket egy kiszögellésre, mélyen az ártatlan szemekbe nézett, és megígérte, hogy teljesíti egy kívánságát, ha végre csendben lesz. Az író önkéntelenül elmosolyodott, amikor eszébe jutott Tommy reakciója az ajánlatra. Először minden rezdülése arról tanúskodott, hogy komolyan megfontolja az ajánlatot: szemhéjait összehúzta, alsó ajkát beharapta, és töprengve vakarta meg a fejét, amitől égnek meredező, szögegyenes hajszálai még jobban összeborzolódtak. A következő pillanatban azonban felragyogott az arca, hatalmas kék szemei huncutul csillogtak, és egy hatalmasat bólintott. Éppen ki akarta tudakolni, hogy mi is a kívánság, amikor meghallották a lezúduló víz robaját. Valószínűleg a csatorna mellékágaiban összegyűlő víz érte el a főágat. Castle akkor még csak combközépig állt a jeges, lassan hömpölygő, sáros vízben, ami komótosan sodorta magával az élettelen avar törmelékét, de a megállíthatatlanul feléjük áradó tisztábbnak tűnő hóolvadék olyan erővel zúdult rá, hogy majdnem fellökte. Minden erejét össze kellett szednie, nehogy hanyatt essen a magához szorított gyerekkel együtt. Az első sokk után megpróbált nyugalmat erőltetni magára, és kalimpáló szívét ütemes dobogásra bírni. Tommy-t újra a hátára vette, egyik karjával fogta a fiúcska lábát, másikkal a telefonjával világított, és egyensúlyozva lépkedni kezdett a csatorna rendkívül csúszós, lejtős felszínén. Azóta több száz métert tettek meg, és Castle-nek fogalma sem volt róla, még mennyit kell menniük, hogy egy kivezető nyílást találjanak. Időnként tett valami biztató megjegyzést, hogy oldja Tommy félelmét, vagy inkább a magáét. Sokáig nem tudta, hogy a fiú azért nem szól, mert fél, vagy azért, mert nagyon vágyik a kívánsága teljesítésére. Most, hogy megszólalt, és ecsetelte a természetismeret órán tanultakat, megállapította, hogy a tüsi hajú, vörös kis "Harry Potter"-ben egy szikrányi félelem sincs.
- Mrs. Rousso azt nem mondta, hogy milyen hosszú egy ilyen csatorna? - kérdezte levegő után kapkodva.
- Nem, de az biztos, hogy egyszer vége lesz.
Castle egy pillanatig döbbenten húzta fel a szemöldökét, mert a gyerek hangjában nem érzett semmi iróniát, aztán nyitotta a száját, hogy felvilágosítsa Tommy-t, hogy ezzel ő is tisztában van, de aztán meggondolta magát.
- Ha addig meg nem fojtasz - nyögött egyet, mire a gyerek kezének szorítása enyhült a nyakán.
Talán három-négyszáz métert haladhattak, amikor meghallották a zúgást. Castle önkéntelenül hátranézett, de nem látott semmit.
- Ott! - mutatott előre Tommy.
Az író előre irányította a telefon fényét, és már tudta, honnan jön a különös hang. A csatorna főágába mindkét oldalról egy vékonyabb cső vezette a vizet, ami most már a közel két méter átmérőjű betonhengert félig kitöltötte. Castle nyelt egyet. Csapdába estek. A viszonylag meredeken megépített csőben felfelé nem tudott menni, lefelé pedig csak a sodró, jéghideg, derékig érő vízben vezetett az út. Reszketett. Átjárta a hideg, pedig még csak a combját nyaldosták a hullámok, és bele sem akart gondolni, milyen érzés lenne derékig állni benne, de nem a hideg miatt reszketett csak. Félt. Már nem tudja a víz felett tartani a gyereket, és ha elcsúszik, akkor elnyeli a kicsi testet az ár. Tommy mintha csak a gondolataiban olvasott volna.
- Tudok úszni - szólalt meg.
- Az jó - bólintott meglepődve Castle. - Mrs. Rousso tanított meg? - Érezte, hogy a fiúcska megrázza a fejét, és meleg lehelete megcsiklandozta a fülét.
- Dehogy! Az apukám tanított meg - csengett büszkén a hangja.
Castle meglepődött a válaszon, mert ahogy felidézte a Thomas Gardner alakját, sok mindent el tudott volna képzelni a férfiről, de azt nem, hogy úszni tanítja a fiát.
- Kapaszkodj erősen! Nem lesz semmi baj - mondta eltökélten. Nem tudta, hogy a gyereket, vagy magát akarja-e inkább megnyugtatni, de amikor meghallotta Tommy hangját, rájött, hogy kettejük közül ő fél jobban.
- Tudom - mondta meggyőződéssel a fiú, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Castle szeme egy pillanatra kikerekedett, aztán vett egy nagy levegőt, aztán egyik kezében a telefonnal világítva, másikkal a cső penészfoltos oldalába kapaszkodva elindult a két oldalról beáramló vízárba. Nem számolt azzal, hogy mekkora ereje van a sodrásnak, ahogy azzal sem, hogy a derékig érő jeges szorítástól még levegőt is alig tud venni. A pár másodpercig tartó sokk után legyőzte a pánikot, amit megmerevedő izmai és a légszomj okozott, és egyenletes tempóban lépkedett előre. Az erősen áramló víz szinte lökte előre, így meglehetősen gyorsan haladt. Figyelmét teljesen lekötötte, hogy el ne veszítse az egyensúlyát, és hogy agya ki tudja iktatni a rettentő hideg érzetet, ezért egészen addig nem tűnt fel neki a változás, amíg Tommy meg nem szólalt.
- Jó, hogy ilyen magas. Ha akkora lenne, mit Mrs. Rousso, már elnyelt volna bennünket a víz - állapította meg, mint valami tudományos tényt.
Castle ekkor érzékelte, hogy egyre magasabbra kell tartania a telefont, mert a víz már a melléig ér.
- Aha, szerencse - ejtette ki szarkasztikusan a szavakat egy grimasz kíséretében. Hirtelen csak arra tudott gondolni, hogy gyorsabb tempót kell diktálnia, ha időben el akarják érni a csatorna végét, de nem tudott hosszan rágódni azon, mi lesz, ha ez nem sikerül, mert egy jókora lökést érzett. Egy mögülük érkező jókora víztömeg akkorát taszított rajta, hogy hiába kapkodott kapaszkodót keresve, arccal előre belezuhant a vízbe. Agyát mintha satuba szorította volna jéghideg víz. Másodpercekig csak az életösztön dolgozott benne, nem a tudat. Keze, lába kapaszkodót keresett, hogy megtámaszthassa magát, és felszínre tornázva magát, oxigénért sikoltó tüdejét levegővel szívhassa tele, de a víz ellenállhatatlanul sodorta magával, és esélyt sem adott arra, hogy megkapaszkodjon. Hirtelen tudatosult benne, hogy nem érzi a nyakán Tommy karjait. A félelem, hogy a gyerek ugyanazt éli át, mint ő, olyan adrenalinlöketet hozott létre, ami megkétszerezte az erejét. Néhány másodperc múlva már cikákolva állt a betoncsőben, és miközben a gyerek nevét kiabálta két elfojtott köhögés között, miközben kezével megpróbálta kitapogatni a vízben a gyerek testét. Telefonját elsodorta az ár, és a rátelepedő vaksötét még félelmetesebbé tette a csatornát, mint amilyen eddig volt. Folyamatosan kiabált. Hangja furcsán visszhangozva verődött vissza a hengeres felületen, és keveredett össze a zubogó víz hangjával. Hirtelen mintha hallott volna valamit. Fülelt. Újra hallotta a hangot. Belevetette magát a vízbe, lábával lökte magát előre, kezével pedig mag mögé húzta a vizet, hogy minél gyorsabban haladjon, noha az erős sodrás amúgy is vitte lefelé. Nem tudta, mennyit haladt előre a sötétben, amikor a hangok szavakká formálódtak, és felismerte Tommy vékony kis kölyökhangját.
- Itt vagyok! - próbált kiabálni a gyerek, de hangján hallatszott az erőtlenség, de ami még ijesztőbb volt, hogy Castle most érezte ki belőle először a félelmet.
- Tarts ki! - kiáltotta. Alig mondta ki a szavakat, amikor valaminek nekiment a sötétben. A megkönnyebbülés kellemes érzése járta át, amikor kitapogatta a kisfiú testét, ami meglepő módon szemmagasságban volt vele. 
- Megkapaszkodtam egy vasban - remegett a fiú hangja a hidegtől.
- Oké! Ügyes vagy. Gyere, mássz vissza a hátamra!
Amikor Castle biztonságban érezte Tommy-t, kitapogatta, milyen vasban kapaszkodhatott meg a fiú. Először megcsillant szemében a remény, amikor rájött, hogy egy aknafedél alját találta meg, de hamar semmivé foszlott az öröme, mert érezte, hogy belülről lehetetlen megmozdítani a méretes fedelet. Izmai nem engedelmeskedtek feltétel nélkül az akaratának, a járás is egyre nehezebbé vált, pedig úgy tűnt nincs más választása, mint tovább menni a csatornában.
- Már nem lehet messze a vége - szólalt meg Tommy, mintha megérezte volna, hogy az írónak szüksége van egy reményt keltő gondolatra.
Castle vett egy nagy levegőt, és megpróbálta összeszedni magát. A vízelvezetőt úgy tervezték, hogy a legnagyobb mennyiségű csapadékot is el tudja vezetni. Mivel a csőnek már a háromnegyedénél volt a víz magassága, tényleg közel lehet a kivezető nyílása.
- Oké Tommy! Harcra fel! - mondta elszántan.
- Én leszek Leonardo  - csendült elszántan a gyerek hangja.
- Leonardo? - zihált Castle. Nem értette a gyereket, de úgy érezte, a beszéddel eltereli figyelmét lehetetlen helyzetükről.
- Leonardo, a Tini Nindzsa Teknőc - magyarázta a gyerek, akinek bár remegett a hangja a hidegtől, szárnyaló képzelete elnyomta a félelmét.
- Leonardo? - háborgott Castle, amiért a négy teknőc közül éppen a vezető szerepét betöltő figurával azonosította magát a gyerek, miközben kissé megnyugodva tapasztalta, hogy a vízszint csökkenni kezdett, és már megint csak a derekáig ér. - Miért pont ő? 
- Mert bátor, és okos.
- Na és én?
- Lehetsz mondjuk ... Michelangelo.
- Aha. Miért nem mindjárt a rosszfiú Raffaello? - kérdezte sértődötten az író, de a fiú nem válaszolt. - Szóval ... - kezdett bele, de Tommy hirtelen felkiáltott.
- Ott! - mutatott előre.
Castle nem akart hinni a szemének. A vak sötétségben enyhe derengés látszott a távolban. Szíve hevesebben kezdett verni, adrenalinszintje az egekbe szökött. Néhány perc alatt tette meg a pár száz méteres utat. A szabadból beáramló fény elárasztotta a csatornát, és csillogó táncot járt a kizúduló hullámokon. Amikor közelebb ért, és meglátta a cső végét, minden reménye szertefoszlott. Sűrű, vastag acélból készült rács zárta el a kivezető utat. Ösztönösen meg akarta rázni, de az meg sem rezdült. A hátán csimpaszkodó kisfiúval állt a szabadulásuk útjába álló, áthatolhatatlan rács előtt, teste mellett zúdult ki a víz a szabadba, nézte a szeme elé táruló völgyet. Tudta, hogy nagy bajban vannak.