Slamasztikában 4/1

A zubogó víz hangja mennydörgéssé erősödött a szűk járatban. Castle hitetlenkedő tekintettel pillantott le a combjait kerülgető, erőszakosan utat törő hullámokra. A jéghideg víz ijesztő gyorsasággal emelkedett, és már alig érezte a lábát, így a lejtős, síkos felületen esélye sem volt, hogy a vízárral szemben haladva vissza tudjon menni a vízelvezető csatorna bejáratához. Egy pillanatra megállt, hogy oxigénért kiáltó tüdejét néhány mély lélegzettel lecsitítsa, miközben kissé reményvesztetten figyelte, ahogy telefonja halvány fénye megcsillan a lassan nagy erejű hegyi folyóvá váló hóolvadékon, aztán erejét vesztve cikázik a csatorna betonfalára rakódott penészrétegen. Tudta, hogy a hatalmas hótömeg, ami hónapokig csodálatos, hófehér lepelként vonta be a hegyoldalt, a hirtelen beköszöntő enyhe idő hatására órák alatt víztömeggé változik. Éppen az ilyen esetekre építették az utak és épületek védelmére ezeket az óriási vízelvezető csatornákat, ami most csapdába ejtette. Vett néhány mély lélegzetet, ami a nyakára fonódó két kis vékony kar szorításában nem is volt olyan egyszerű, aztán reménykedve fordította maga felé a telefont, hátha csoda történik, és a vastag betonfal átengedi a rádióhullámokat, bár tudta, hogy erre vajmi kevés esélye van.

- Itt nincs jel - csengett közvetlenül a füle mellett Tommy vékony hangja. A nyolc év körüli fiúcska olyan  komolyan jegyezte meg a tényt, mint egy mindent tudó felnőtt.

- Nincs - nyomott el egy sóhajtást Castle, miközben kissé előbbre hajolt, kezével megtámasztotta a derekára kulcsolódó kis lábakat, hogy a fiúcska följebb tudjon kapaszkodni a hátán. Nem akarta, hogy a gyerek megérezze a bizonytalanságát, és azt sem, hogy rájöjjön, fogalma sincs, hogyan kerülhetnek ki ebből a slamasztikából. Egy perc múlva már tudta, hogy előbb fog ő kétségbeesni, mint a gyerek.

- Ez egy vízelvezető, ami a völgybe vezeti a hóolvadékot, hogy az ne tudja alámosni a házakat - csicseregte tovább Tommy, miközben feljebb tolta az orrán kerek Harry Potter-es szemüvegét. Castle megkönnyebbülten érezte, hogy  pár másodpercre gyengül a nyakán a szorítás, és arra gondolt, milyen szerencse, hogy a hihetetlenül kék szemű, vörösesszőke fiúcska alig nyomhat többet harminc kilónál. Érezte, ahogy a kis test melegíti a hátát, és igyekszik minél szorosabban hozzá tapadni, és hogy le ne csússzon, aztán megfeszíti a combját, és megpróbál feljebb kapaszkodni. Hátra nyúlt, karjával megtámasztotta a gyerek lábát, mire annak elernyedt a teste, és megnyugodva folytatta a csivitelést.

- Az iskolában egyszer építettünk a terepasztalon egy hegyet Mrs. Rousso-val. Tűztünk bele fákat, meg tettünk rá házikókat, aztán leöntöttük vízzel, és figyeltük, ahogy a víz elsodorja a házikókat. Aztán Mrs. Rousso körberakta a házikót rácsos tetejű kis valamikkel, amibe belefolyt a víz, aztán bele egy nagy csőbe, a hegy lábánál meg csak úgy locsogott ki belőle - mesélte élvezettel az emlékezetes kísérletet, aztán elgondolkodva körbe nézett. - Azt hiszem, most vagyunk a nagy csőben - állapította meg.

- Ha Mrs. Rousso jól tudja, akkor a cső végén ki kell jutnunk - morogta Castle.

- Aha - bólintott Tommy,

Castle irigyelte a gyerek magabiztosságát. Amikor lemászott érte a csatornába, azt hitte, hogy lelket kell öntenie belé, vigasztalni, biztatni, hogy minden rendben lesz, és hamarosan találkozhat az apukájával. A kiskölyköt azonban nem akármilyen fából faragták. Amióta Castle a hátára vette, egyfolytában azon agyalt, hogyan juthatnának ki, és fantasztikusabbnál fantasztikusabb ötletei támadtak, ami eleinte kimondottan szórakoztató volt, egy idő után azonban idegesítővé vált. Végül, amikor a gyerek azzal az ötlettel jött, hogy füttyszóval csalogassák oda az erdőben élő koboldokat, hogy a segítségükre legyenek, letette a gyereket egy kiszögellésre, mélyen az ártatlan szemekbe nézett, és megígérte, hogy teljesíti egy kívánságát, ha végre csendben lesz. Az író önkéntelenül elmosolyodott, amikor eszébe jutott Tommy reakciója az ajánlatra. Először minden rezdülése arról tanúskodott, hogy komolyan megfontolja az ajánlatot: szemhéjait összehúzta, alsó ajkát beharapta, és töprengve vakarta meg a fejét, amitől égnek meredező, szögegyenes hajszálai még jobban összeborzolódtak. A következő pillanatban azonban felragyogott az arca, hatalmas kék szemei huncutul csillogtak, és egy hatalmasat bólintott. Éppen ki akarta tudakolni, hogy mi is a kívánság, amikor meghallották a lezúduló víz robaját. Valószínűleg a csatorna mellékágaiban összegyűlő víz érte el a főágat. Castle akkor még csak combközépig állt a jeges, lassan hömpölygő, sáros vízben, ami komótosan sodorta magával az élettelen avar törmelékét, de a megállíthatatlanul feléjük áradó tisztábbnak tűnő hóolvadék olyan erővel zúdult rá, hogy majdnem fellökte. Minden erejét össze kellett szednie, nehogy hanyatt essen a magához szorított gyerekkel együtt. Az első sokk után megpróbált nyugalmat erőltetni magára, és kalimpáló szívét ütemes dobogásra bírni. Tommy-t újra a hátára vette, egyik karjával fogta a fiúcska lábát, másikkal a telefonjával világított, és egyensúlyozva lépkedni kezdett a csatorna rendkívül csúszós, lejtős felszínén. Azóta több száz métert tettek meg, és Castle-nek fogalma sem volt róla, még mennyit kell menniük, hogy egy kivezető nyílást találjanak. Időnként tett valami biztató megjegyzést, hogy oldja Tommy félelmét, vagy inkább a magáét. Sokáig nem tudta, hogy a fiú azért nem szól, mert fél, vagy azért, mert nagyon vágyik a kívánsága teljesítésére. Most, hogy megszólalt, és ecsetelte a természetismeret órán tanultakat, megállapította, hogy a tüsi hajú, vörös kis "Harry Potter"-ben egy szikrányi félelem sincs.
- Mrs. Rousso azt nem mondta, hogy milyen hosszú egy ilyen csatorna? - kérdezte levegő után kapkodva.
- Nem, de az biztos, hogy egyszer vége lesz.
Castle egy pillanatig döbbenten húzta fel a szemöldökét, mert a gyerek hangjában nem érzett semmi iróniát, aztán nyitotta a száját, hogy felvilágosítsa Tommy-t, hogy ezzel ő is tisztában van, de aztán meggondolta magát.
- Ha addig meg nem fojtasz - nyögött egyet, mire a gyerek kezének szorítása enyhült a nyakán.
Talán három-négyszáz métert haladhattak, amikor meghallották a zúgást. Castle önkéntelenül hátranézett, de nem látott semmit.
- Ott! - mutatott előre Tommy.
Az író előre irányította a telefon fényét, és már tudta, honnan jön a különös hang. A csatorna főágába mindkét oldalról egy vékonyabb cső vezette a vizet, ami most már a közel két méter átmérőjű betonhengert félig kitöltötte. Castle nyelt egyet. Csapdába estek. A viszonylag meredeken megépített csőben felfelé nem tudott menni, lefelé pedig csak a sodró, jéghideg, derékig érő vízben vezetett az út. Reszketett. Átjárta a hideg, pedig még csak a combját nyaldosták a hullámok, és bele sem akart gondolni, milyen érzés lenne derékig állni benne, de nem a hideg miatt reszketett csak. Félt. Már nem tudja a víz felett tartani a gyereket, és ha elcsúszik, akkor elnyeli a kicsi testet az ár. Tommy mintha csak a gondolataiban olvasott volna.
- Tudok úszni - szólalt meg.
- Az jó - bólintott meglepődve Castle. - Mrs. Rousso tanított meg? - Érezte, hogy a fiúcska megrázza a fejét, és meleg lehelete megcsiklandozta a fülét.
- Dehogy! Az apukám tanított meg - csengett büszkén a hangja.
Castle meglepődött a válaszon, mert ahogy felidézte a Thomas Gardner alakját, sok mindent el tudott volna képzelni a férfiről, de azt nem, hogy úszni tanítja a fiát.
- Kapaszkodj erősen! Nem lesz semmi baj - mondta eltökélten. Nem tudta, hogy a gyereket, vagy magát akarja-e inkább megnyugtatni, de amikor meghallotta Tommy hangját, rájött, hogy kettejük közül ő fél jobban.
- Tudom - mondta meggyőződéssel a fiú, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Castle szeme egy pillanatra kikerekedett, aztán vett egy nagy levegőt, aztán egyik kezében a telefonnal világítva, másikkal a cső penészfoltos oldalába kapaszkodva elindult a két oldalról beáramló vízárba. Nem számolt azzal, hogy mekkora ereje van a sodrásnak, ahogy azzal sem, hogy a derékig érő jeges szorítástól még levegőt is alig tud venni. A pár másodpercig tartó sokk után legyőzte a pánikot, amit megmerevedő izmai és a légszomj okozott, és egyenletes tempóban lépkedett előre. Az erősen áramló víz szinte lökte előre, így meglehetősen gyorsan haladt. Figyelmét teljesen lekötötte, hogy el ne veszítse az egyensúlyát, és hogy agya ki tudja iktatni a rettentő hideg érzetet, ezért egészen addig nem tűnt fel neki a változás, amíg Tommy meg nem szólalt.
- Jó, hogy ilyen magas. Ha akkora lenne, mit Mrs. Rousso, már elnyelt volna bennünket a víz - állapította meg, mint valami tudományos tényt.
Castle ekkor érzékelte, hogy egyre magasabbra kell tartania a telefont, mert a víz már a melléig ér.
- Aha, szerencse - ejtette ki szarkasztikusan a szavakat egy grimasz kíséretében. Hirtelen csak arra tudott gondolni, hogy gyorsabb tempót kell diktálnia, ha időben el akarják érni a csatorna végét, de nem tudott hosszan rágódni azon, mi lesz, ha ez nem sikerül, mert egy jókora lökést érzett. Egy mögülük érkező jókora víztömeg akkorát taszított rajta, hogy hiába kapkodott kapaszkodót keresve, arccal előre belezuhant a vízbe. Agyát mintha satuba szorította volna jéghideg víz. Másodpercekig csak az életösztön dolgozott benne, nem a tudat. Keze, lába kapaszkodót keresett, hogy megtámaszthassa magát, és felszínre tornázva magát, oxigénért sikoltó tüdejét levegővel szívhassa tele, de a víz ellenállhatatlanul sodorta magával, és esélyt sem adott arra, hogy megkapaszkodjon. Hirtelen tudatosult benne, hogy nem érzi a nyakán Tommy karjait. A félelem, hogy a gyerek ugyanazt éli át, mint ő, olyan adrenalinlöketet hozott létre, ami megkétszerezte az erejét. Néhány másodperc múlva már cikákolva állt a betoncsőben, és miközben a gyerek nevét kiabálta két elfojtott köhögés között, miközben kezével megpróbálta kitapogatni a vízben a gyerek testét. Telefonját elsodorta az ár, és a rátelepedő vaksötét még félelmetesebbé tette a csatornát, mint amilyen eddig volt. Folyamatosan kiabált. Hangja furcsán visszhangozva verődött vissza a hengeres felületen, és keveredett össze a zubogó víz hangjával. Hirtelen mintha hallott volna valamit. Fülelt. Újra hallotta a hangot. Belevetette magát a vízbe, lábával lökte magát előre, kezével pedig mag mögé húzta a vizet, hogy minél gyorsabban haladjon, noha az erős sodrás amúgy is vitte lefelé. Nem tudta, mennyit haladt előre a sötétben, amikor a hangok szavakká formálódtak, és felismerte Tommy vékony kis kölyökhangját.
- Itt vagyok! - próbált kiabálni a gyerek, de hangján hallatszott az erőtlenség, de ami még ijesztőbb volt, hogy Castle most érezte ki belőle először a félelmet.
- Tarts ki! - kiáltotta. Alig mondta ki a szavakat, amikor valaminek nekiment a sötétben. A megkönnyebbülés kellemes érzése járta át, amikor kitapogatta a kisfiú testét, ami meglepő módon szemmagasságban volt vele. 
- Megkapaszkodtam egy vasban - remegett a fiú hangja a hidegtől.
- Oké! Ügyes vagy. Gyere, mássz vissza a hátamra!
Amikor Castle biztonságban érezte Tommy-t, kitapogatta, milyen vasban kapaszkodhatott meg a fiú. Először megcsillant szemében a remény, amikor rájött, hogy egy aknafedél alját találta meg, de hamar semmivé foszlott az öröme, mert érezte, hogy belülről lehetetlen megmozdítani a méretes fedelet. Izmai nem engedelmeskedtek feltétel nélkül az akaratának, a járás is egyre nehezebbé vált, pedig úgy tűnt nincs más választása, mint tovább menni a csatornában.
- Már nem lehet messze a vége - szólalt meg Tommy, mintha megérezte volna, hogy az írónak szüksége van egy reményt keltő gondolatra.
Castle vett egy nagy levegőt, és megpróbálta összeszedni magát. A vízelvezetőt úgy tervezték, hogy a legnagyobb mennyiségű csapadékot is el tudja vezetni. Mivel a csőnek már a háromnegyedénél volt a víz magassága, tényleg közel lehet a kivezető nyílása.
- Oké Tommy! Harcra fel! - mondta elszántan.
- Én leszek Leonardo  - csendült elszántan a gyerek hangja.
- Leonardo? - zihált Castle. Nem értette a gyereket, de úgy érezte, a beszéddel eltereli figyelmét lehetetlen helyzetükről.
- Leonardo, a Tini Nindzsa Teknőc - magyarázta a gyerek, akinek bár remegett a hangja a hidegtől, szárnyaló képzelete elnyomta a félelmét.
- Leonardo? - háborgott Castle, amiért a négy teknőc közül éppen a vezető szerepét betöltő figurával azonosította magát a gyerek, miközben kissé megnyugodva tapasztalta, hogy a vízszint csökkenni kezdett, és már megint csak a derekáig ér. - Miért pont ő? 
- Mert bátor, és okos.
- Na és én?
- Lehetsz mondjuk ... Michelangelo.
- Aha. Miért nem mindjárt a rosszfiú Raffaello? - kérdezte sértődötten az író, de a fiú nem válaszolt. - Szóval ... - kezdett bele, de Tommy hirtelen felkiáltott.
- Ott! - mutatott előre.
Castle nem akart hinni a szemének. A vak sötétségben enyhe derengés látszott a távolban. Szíve hevesebben kezdett verni, adrenalinszintje az egekbe szökött. Néhány perc alatt tette meg a pár száz méteres utat. A szabadból beáramló fény elárasztotta a csatornát, és csillogó táncot járt a kizúduló hullámokon. Amikor közelebb ért, és meglátta a cső végét, minden reménye szertefoszlott. Sűrű, vastag acélból készült rács zárta el a kivezető utat. Ösztönösen meg akarta rázni, de az meg sem rezdült. A hátán csimpaszkodó kisfiúval állt a szabadulásuk útjába álló, áthatolhatatlan rács előtt, teste mellett zúdult ki a víz a szabadba, nézte a szeme elé táruló völgyet. Tudta, hogy nagy bajban vannak.