Slamasztikában 1/36

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy váratlan látogató zavarta meg a kínos párbeszédet. Beckett bosszúsan összeszorította a száját, Castle pedig megkönnyebbülten felsóhajtott.

A magas afroamerikai férfi arcán barátságos mosoly játszott, meleg-barna szeméből magabiztosság és nyugalom áradt.

- Dr. Carver Burke vagyok - mutatkozott be mélyen zengő, bársonyos hangon. - Azért jöttem, hogy segítsek.

Beckett meglepve nézett a férfira. Nem ismerte személyesen, de hallott már a rendőrség alkalmazásában álló pszichiáterről, aki sok nyomozónak és egyenruhásnak segített feldolgozni egy-egy olyan traumát, ami a munkájuk során érte őket. Csak jó dolgokat hallott az orvosról, mégis tartózkodással nézett rá.

Castle jól végigmérte az ismeretlen férfit, aki az eddigi orvosokkal ellentétben nem viselt műtősruhát, sőt fehér köpenyt sem. Sportos, mégis elegáns barna nadrágjában és a kigombolt nyakú pamutingéhez viselt sportzakójában inkább látszott szabadságát töltő üzletembernek, írónak vagy egyetemi tanárnak, mint orvosnak. Kérdőn Beckett-re pillantott, aki láthatóan ismerte az orvost, de nem repesett az örömtől.

- Nincs szükségem segítségre! - csattant Beckett hangja szokatlanul élesen.

- Az előbb is fájt a sebed - árulta el szelíden a nőre mosolyogva Castle, mivel azt feltételezte, hogy az orvos segítségnyújtáson a fájdalomcsillapítást érti. Azt sem bánta, hogy Beckett-től kapott egy szúrós pillantást, ha a gyógyszerektől elmúlik a nő fájdalma. Meglepetésére a férfi elnézően elmosolyodott.

- Ön bizonyára Mr. Castle - nyújtotta az író felé a kezét, mire az csodálkozva bólintott, és kezet fogott a férfival. - Hallottam, hogy Beckett nyomozó mellett dolgozik.

- Hogy dolgozik, az egy kissé túlzás - csipkelődött Kate, akinek egyáltalán nem tetszett a helyzet. Esze ágában sem volt egy agyturkásszal megbeszélni a problémáját. Minek is, hiszen neki nincs is problémája, vagy ha van, akkor is meg tudja oldani egyedül. Egyre biztosabb volt abban, hogy valami olyan történt Isabel Gold öltözőjében, ami vagy rossz fényt vet rá, vagy kínosan érinti, különben Castle lelkendezve mesélte volna el. Az író viszont mindenáron ki akart bújni a válasz elől, ami azt jelezte, hogyha még ő sem meri elmesélni, akkor jobb, ha egy rendőrségi pszichiáter nem tud róla.

- A papírmunkát valóban meghagyom a nyomozóknak, de az ötleteim kincset érnek - vágott vissza pimaszul a nőre mosolyogva.

- Ó! Nem is tudom, hogyan létezett eddig a 12-es őrs! - gúnyolódott a nő. - Bizonyára egy ügyet sem oldottunk meg azelőtt, hogy a zseniális bestseller író betette hozzánk a lábát!

Castle vágott egy bosszús grimaszt, aztán az orvos felé fordult.

- Látja? Már egészen jól van! Pont úgy csipkelődik, mint a sérülés előtt. A válla azonban akkor is fáj! - mutatott határozottan a vágást takaró kötésre.

- Én nem a testet gyógyítom, Mr. Castle. Pszichiáter vagyok - világosította fel barátságosan mosolyogva az írót Dr. Burke, aztán Beckett felé fordult. - Úgy hallottam a kollégáktól, hogy komoly agyrázkódása volt. Az elsődleges vizsgálatok szerint csak a sérülés utáni időszakból van kisebb memóriavesztése, de ha nem bánja, kideríthetnénk, nincs-e nagyobb baj. Furcsa szerzet az agyunk. Egy-egy trauma során előfordul, hogy valami régebbi, meghatározó emléket elrejtünk a tudatalattink mélyére. Gondolom, nem szeretné, ha később kiderülne, hogy életének egy fontos pillanata kitörlődött az emlékezetéből! Minél több idő telik el a trauma után, annál nehezebb előcsalogatni  ezeket az emlékeket.

Beckett elbizonytalanodott. Mi van, ha magától nem fog emlékezni? Talán mégis jobb lenne egy szakemberre bíznia magát. Ha valami kínos dolog derülne ki, Dr. Burke-öt köti az orvosi titoktartás, tehát a kettejük titka maradna a dolog. Na persze meg Castle-é - sóhajtott magában.

Felpillantott az íróra, aki árgus szemekkel fürkészte, és éppen nyitotta a száját.

- Rendben - előzte meg a férfit, mielőtt elfecsegné, hogy neki már bevallotta a részleges amnéziát. - Castle! Menj ki, kérlek! - nézett ellentmondást nem tűrő tekintettel az íróra, ami szöges ellentétben állt kérlelő hangjával.

Castle néhány másodpercig farkasszemet nézett Beckett-tel, aztán bólintott, és szó nélkül kiment a szobából. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, nagyot sóhajtott, aztán a hozzátartozók számára fenntartott váróterem felé indult. Még nem akart hazamenni, mert beszélni szeretett volna a pszichiáterrel, vagy Beckett-tel, hogy megtudja, sikerült-e előhívni az elveszett emléket. Hátradőlt a formatervezett, műbőrborítású széken, fejét a falnak támasztotta, és behunyta a szemét. Fájt, hogy Beckett éppen a csókjukat felejtette el, legfőképpen azért, mert biztosan érezte, hogy nem véletlenül éppen ezt  az izgató, mámorító, fantasztikus pillanatot rejtette el a nő tudatalattija. Talán a nő túlságosan fél attól, hogy a kapcsolatukat alapjaiban változtatja meg az a csók? Vagy tévedett, amikor azt hitte, hogy Kate-re ugyanolyan hatással volt, amikor összeforrt az ajkuk, mint rá? Egyre több kétely gyötörte. Idegesen előrehajolt, és összekulcsolta a kezét. Csak pár percig tudott egy helyben ülni, aztán inkább felállt, végül elvesztette a türelmét, és inkább visszament Beckett szobája elé, és a folyosón rótta a hosszakat. Félóra elteltével egyre gyakrabban nézett az órájára, és türelmetlenül pillantott a szoba zárt ajtaja felé.

- Miért nem ül le a váróteremben? - szólította meg egy fiatal, mosolygós szemű nővér, aki már legalább négyszer elment mellette.

- Szeretnék beszélni Dr. Burke-kel!

- Ó, akkor még legyen türelemmel! A pszichiáterek sokszor órákig benn vannak egy betegnél. Nagyon sápadt. Nem éhes? Lehet, hogy leesett a vércukra - vonta össze a szemöldökét, és olyan tudálékosan méregette az író arcát, mintha orvos lenne. - Miért nem eszik valamit? - kérdezte, aztán a betegek kartonját a melléhez szorítva, aprókat lépve elsietett.

Az étel említésére Castle gyomra nagyot kordult, ami nem is volt csoda, hiszen ugyancsak régen evett. Hirtelen úgy érezte, kilyukad a gyomra, ha nem kap be pár falatot. Újra az órájára pillantott, aztán némi vacillálás után a két emelettel lejjebb levő büféhez indult. Úgy számolta, hogy öt-hat perc alatt végez. Hamarosan jóízűt harapott a méretes sajtburgerből, miközben sietve kerülgette a szembejövő látogatókat, ügyelve, hogy a másik kezében gőzölgő kávé ki ne lötyögjön a pohárból. Megállt Beckett szobája előtt, és éppen belekortyolt a feketébe, amikor egy nővér lépett ki az ajtón.

- Ha Beckett nyomozóhoz jött, ne sokáig zavarja. Kimerült, és pihennie kell - mondta szigorúan az írónak, aki meglepetésében félrenyelte a kévét és cikákolni kezdett.

- Be-bemehetek? Dr. Burke elment? - kérdezte csalódottan, amikor végre megjött a hangja.

- Igen - bólintott a nővér, aztán mintha nem bízna a férfiban, figyelmeztetően felemelte a mutatóujját. - Öt percet kap!

Castle bizonytalanul bólintott, aztán óvatosan kinyitotta az ajtót, és halkan belépett. Összeszorult a szíve, amikor meglátta a csukott szemmel, mozdulatlanul fekvő nőt, aki éppen olyan élettelennek látszott, mint amikor az őrs padlóján feküdt, csak akkor nyitva volt a szeme. Hirtelen újra átélte a pillanatot, ami addig soha nem érzett rémülettel töltötte el, mert néhány másodpercig azt hitte, hogy Kate meghalt. Halkan közelebb lépett, és megállt az ágy végénél. Meglepetésére nem érzett csalódást, amiért a pszichiátert elszalasztotta, Beckett pedig elaludt, mire ideért, és így nem tudhatja meg, hogy sikerrel járt-e az orvos. Úgysem fog addig nyugodni, amíg elő nem hívja a csók emlékét a nő tudatalattijából, addig pedig megpróbál türelmes lenni. Most egyszerűen csak örült, hogy Kate életben van, gyógyul, ráadásul  nyíltan nézheti, ahogy alszik.

Beckett érezte, hogy a nővértől kapott injekció hatására elnehezülnek a szemhéjai, és békés nyugalom árasztja el. Nem volt híve az olyan fájdalomcsillapítóknak, amelyeknek nyugtató hatása is van, de a Dr. Burke-kel folytatott beszélgetés után jólesett, hogy kissé eltompultak az érzékei, és nem töprengett a férfi szavain. Érzékelte, hogy valaki belépett a szobába, de nem volt ereje kinyitni a szemét, csak szemhéja vékony résén át látta, hogy Castle a látogató. Nem akart beszélgetni a férfival az elvesztett emlékről, ezért mozdulatlan maradt. Magában elmosolyodott az elé táruló látványtól, ahogy az író, begipszelt kezében egy pohár kávéval, a másikban pedig egy félig megevett sajtburgerrel sután megállt az ágya végénél,  és oldalra hajtott fejjel, ábrándos tekintettel, elnyíló szájjal őt nézte. Már vagy egy perce állt mozdulatlanul a férfi, amikor Kate megkönyörült rajta.

- Miért nem eszed meg? Még a végén éhen halsz miattam - szólalt meg halkan, és halványan elmosolyodott, amikor a férfi arcán megjelent a jellegzetes, örömteli mosoly, és élvezettel beleharapott a kezében tartott ételbe. - Azt hittem, hogy a homárnál nem adod alább - tette hozzá éllel.

- A sajtburger a kedvencem - vonta meg a vállát Castle, mintha ez teljesen egyértelmű lenne. Miután lenyelte az utolsó falatot, kínos csend telepedett a szobára.

- Khm ... akarsz beszélni arról, hogy ... - kezdte az író, de Kate a szavába vágott.

- Nem!

- Oké - bólintott zavartan a férfi, és hirtelen nem tudta, mit mondhatna. Beckett egyértelműen a tudomására hozta, hogy nem akar a memóriavesztésről beszélni, a nővér pedig azt, hogy hagyja a beteget pihenni, mégsem akarózott elmennie. - Nem baj, ha maradok még egy kicsit? - kérdezte komolyan, mire Kate szemei egy pillanatra észrevehetően nagyobbra nyíltak.

- Nézni akarod, hogyan alszom? - kérdezte lassan kiejtve a szavakat, miközben egyre nehezebbnek érezte a szemhéjait. - Ez ... olyan ...

- Csak vigyázok rád - tárta szét a kezét Castle ártatlanságot színlelve. - Ki tudja, mikor botlasz megint egy elmebeteg hajléktalanba, aki meg akar ölni! Ha én, a marconán jóképű szuperhős nem vigyáznék rád, még a végén bajod esne! - mondta incselkedve, de hiába várta, hogy a nő szellemesen visszavágjon, vagy legalább rosszallóan megforgassa a szemét. Először összevont szemöldökkel fürkészte a nő arcát és figyelte a hosszan elnyúló, lassú lélegzetvételeket, aztán elmosolyodott. Hát mégis büntetlenül nézheti az alvó nőt! Sokáig nézte a gyönyörű arcot, a néha megrebbenő szempillákat, a résnyire nyíló érzéki ajkakat, amikor hirtelen egy merész gondolat fészkelte be magát az agyába.

Slamasztikában 1/35

Látta a gyönyörű, zöld szemekből áradó kétségbeesést, és érezte, hogy összeszorul a gyomra, miközben a választ várta.

Beckett teljesen összezavarodott, és ez dühössé tette. Sosem érzett ilyet. Valahol a tudatalattija őrzött egy emléket, amit sehogy nem tudott előhívni, csak érezte, hogy történt az öltözőben valami jelentőségteljes dolog. Annyira lefoglalta figyelmét a szokatlan állapot, hogy az sem tűnt fel neki, hogy Castle újra tegeződésre váltott. Felpillantott az íróra, de alighogy találkozott a tekintetük, máris tudta, hogy a férfi tud valamit, amire ő nem emlékszik. Látta a szemében a várakozást, ugyanakkor valami olyat is, amit eddig még soha. Kellett néhány másodperc, mire rájött, hogy csalódást és keserűséget tükröznek a máskor csibészesen csillogó szemek. Hirtelen nem tudta, mit válaszolhatna a nyíltan feltett kérdésre, ráadásul újra meg újra megjelentek előtte az összefüggéstelen emlékképek és hangok, amikkel nem tudott mit kezdeni. Egyre jobban megrémült, hogy nem tudja irányítani a gondolatait, attól meg különösen, hogy akárhányszor próbálta felidézni az Isabel Gold öltözőjében történteket, mindig valami furcsa izgalom lett úrrá rajta, és hirtelen elöntötte a forróság.

- Néhány dolog kicsit homályos - vallotta be halkan, miközben önkéntelenül hátranyúlt a  a tarkójához.

- Értem - hajtotta le csalódottan fejét az író, de a következő pillanatban már optimista énje felülkerekedett, és szelíden a nőre mosolygott. - Akkor segítek, hogy tisztuljon a kép. Csukd be a szemed!

Beckett az égnek emelte a szemét.

- Csak nem akar hipnotizálni? - kérdezte lekicsinylő hangsúllyal, miközben ügyelt arra, hogy megtartsa a magázódó formát, jelezve, hogy nem ismeri az írót. Castle azonban ügyet sem vetett rá.

- Lehet, hogy egyszer megtanulom, hogyan kell hipnotizálni valakit. Néha nagyon hasznos lenne - vigyorodott el.

Kate rosszallóan megcsóválta a fejét, de aztán engedelmesen becsukta a szemét. A szemöldökei között megjelenő két kis ránc jelezte, hogy minden erejével összpontosítani próbál. Annyira megzavarta és dühítette a tudat, hogy elvesztette az irányítást az akarata felett, hogy egy pillanatra elfeledkezett az íróval folytatott játékról is.

- Próbálj meg ellazulni! - hallotta meg a halk, búgó baritont. - Mi az utolsó tiszta emléked a klubban töltött időről?

- A pultos fiúval beszéltem - kezdte lassan. - Olivernek hívták, és szinte kérdés nélkül is fecsegni kezdett. Elmesélte, hogy a gyönyörű énekesnő, Isabel Gold, akit a női nem tökéletes szépségei közé sorolna minden férfi, kisfiúként látta meg a napvilágot, és csak néhány éve kapott női testet az ügyes kezű plasztikai sebészektől. - Ahogy felidézte a hátra zselézett hajú, jóképű fiú arcát, barátságos mosolyát, élénken csillogó barna szemeit, megelevenedett az emlék, és képzeletben újra a klubban járt. - Emlékszem, hogy három rendőrjelmezes transzvesztita éppen levonult a színpadról, aztán figyeltem a nézőtér különös figuráit, és vártam, hogy a színfalak mögül felbukkanj - mondta ki ösztönösen a szavakat, és csak egy pillanattal később kapott észbe, hogy annyira koncentrált az emlékképekre, hogy megfeledkezett arról, hogy memóriavesztést játszott az íróval. Kinyitotta a szemét, és a férfira nézett.

- Tudtam! - csapott az öklével diadalittasan Castle. - Tudtam, hogy csak gonosz kis játékot játszol velem!

- Nem, Castle, nem tudtad - hűtötte le a lelkendező férfit Kate, mire az durcásan összecsücsörítette s száját.

- Na jó, voltak pillanatok, amikor elhittem, de akkor is kételkedtem. Elvégre, hogyan lehetne engem elfelejteni? - húzta ki magát öntelten, miközben fülig érő mosoly jelent meg az arcán, és elégedetten nyugtázta, hogy sikerült bosszantania a nyomozót, mert az az égnek emelte a tekintetét. Az örömmámor azonban hamar elmúlt, mert eszébe jutott, hogy a csókjukra valószínűleg tényleg nem emlékszik a nő. Érezte a nő zavarát és kétségbeesését, és biztos volt abban, hogy az nem színjáték volt. Elkomorult az arca, és nyelt egyet. Dühösnek és tehetetlennek érezte magát. Sokkal kevésbé bosszantotta, hogy egy napig a bolondját járatta vele a nő, mint az, hogy pont a csókjukra nem emlékszik, ráadásul nem tudta, hogyan segíthetne, hogy visszanyerje Kate az emlékeit. Arra gondolt, egyelőre jobb, ha a meglévő emlékeket elevenítik fel, és azok talán majd előhívják az elveszetteket.

- Azért ez nem volt vicces - mondta duzzogva. - Tudod te, mit éltem át azokban a pillanatokban, amikor ártatlanul a szemebe néztél, és azt füllentetted, hogy csak a támadáskor láttál először?

- Én jól szórakoztam - mosolyodott el Beckett, és hanyagul felhúzta a vállát. Arra nem számított, hogy a mozdulatra megfeszül a vágott seb, amitől éles fájdalom hasított belé. - Ááá! - nyögött fel visszafojtva a feltörekvő kiáltást.

- Nagyon fáj? - mérte végig aggódó arccal Castle, és önkéntelenül megfogta a nő kezét, mintha azzal megakadályozhatná a szenvedést. Ujjai védelmezőn kulcsolódtak Beckett törékeny kezére.

A nő behunyta a szemét, és csak akkor tudatosult benne, hogy meleg keze gyengéden fonódik az övére, amikor a fájdalom elmúlt. Hirtelen kellemes bizsergés futott át a testén, ami zavarba hozta. Nyelt egyet, és kezdte kihúzni kezét a férfiéból, aki megérezve a mozdulatot, zavartan elkapta a kezét.

- Pihenned kellene - jegyezte meg halkan Castle, és arra gondolt, talán még túl gyenge a nő ahhoz, hogy az emlékeke felidézésével nyaggassa.

- Nem, jól vagyok! - ellenkezett feltűnően gyorsan Beckett. Azon tűnődött, talán az íróval folyatott kis gonoszkodást bosszulta meg a Sors azzal, hogy valóban elvesztette az emlékei egy részét. Nem akart ebben a zavaros állapotban maradni, és mivel Castle volt az egyetlen, aki tudta, mi az, amit az agya olyan mélyre rejtett, hogy nem tudja előhívni,nem akarta, hogy elmenjen. - Van néhány dolog, amire nem emlékszem - vallotta be halkan.

- Tudom - bólintott Castle, aztán szomorkásan elmosolyodott. - Azért nem mindig tudsz becsapni.

Kate egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Néhány másodpercig nézte a hófehér paplanhuzatot, aztán felnézett a férfira.

- Elmondanád, mi történt Isabel Gold öltözőjében?

Castle megbabonázva nézte a rászegeződő gyönyörű szempárt, ami már az első találkozásukkor rabul ejtette. Sokszor megfigyelte már, milyen szép ívűek a nő szemei, azt is tudta, milyen különleges színű a szivárványhártyája, hiszen erős fényben zöldes árnyalatú volt, de ha árnyék vetült rá, akkor inkább barnának látszott, amit az okozott, hogy az írisz kívül zöld volt, a pupillánál azonban már barnába hajlott. Csodálta azt is, milyen kifejező a nő tekintete. Az elmúlt hónapokban sokféle érzelmet kiolvasott már belőlük, de bizonytalanságot még sosem, és ez őt is elbizonytalanította.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet - mosolyodott el zavartan, és a következő pillanatban már tudta, hogy csapdába esett, mert Beckett gyanakodva összevonta a szemöldökét.

- Történt valami olyan, amit nem mersz elmondani?

- Ne-nem, csak szerintem jobb lenne, ha maguktól jönnének vissza az emlékeid.

- Castle! - emelte meg a nő a hangját, és szigorú, nyomozó tekintetét elővéve próbálta engedelmességre kényszeríteni a férfit. Máskor elég volt ennyi, hogy az író megadja magát, de most láthatóan újra kibúvót akart keresni, mert kényszeredetten elnevette magát. - Te félsz?

- Ne-nem! - háborodott fel színpadiasan a férfi, amitől csak még gyanúsabbá vált. - Ugyan, miért félnék? Csak ... csak szerintem előbb ki kellene kérnünk az orvos véleményét.

Beckett összeszűkült szemekkel fürkészte a férfi arcát, amitől az egyre jobban zavarba jött. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy váratlan látogató zavarta meg a kínos párbeszédet. Beckett bosszúsan összeszorította a száját, Castle pedig megkönnyebbülten felsóhajtott. 

Slamasztikában 1/34

A kezében virágcsokorral belépő íróra azonban nem számított, de kellemes meglepetésként érte a megjelenése. Már biztosan nem fog unatkozni!
- Nocsak, Mr. Castle! - nézett csodálkozást tettetve a férfira, aki egy pillantással felmérte, hogy Kate sokkal jobban van, mint előző nap, ezért magabiztosan, arcán a legsármosabb mosolyával lépett az ágyához.
- Gondoltam, hozok egy kis színt ebbe a sivár világba - nézett körbe a fehérre festett, minden dísztől mentes kórházi szobán. Kissé öntelten a nőre mosolygott, de amikor látta, hogy Beckett rosszallóan összevonja a szemöldökét, hozzátette: - Mármint, azért hoztam ezt - emelte feljebb a kezében tartott színpompás csokrot.
- Aha - forgatta meg Kate a szemét, mert pontosan tudta, hogy a férfi nem a virágra értette a mondatot, hanem magára.
- Elég unalmas lehet itt, úgyhogy, gondoltam, feldobom egy kicsit a hangulatot - villant huncutan az író szeme.
- A betegeknek pihenni kell, tehát az unalom itt szinte követelmény - próbálta lelombozni a férfi lelkesedését, de az tántoríthatatlan volt.
- Beszéltem az orvossal, aki úgy látta, hogy kimondottan jót tenne egy kis beszélgetés - mondta ártatlan arccal, miközben a virágot egy vázába tette, aztán kényelembe helyezte magát az ágy melletti széken, mint aki hosszú ideig szándékozik maradni.
- No és, miből gondolja, hogy én is beszélgetni szeretnék, nem mondjuk aludni, vagy olvasni?
- De hát velem beszélgethet! - húzta ki magát az író, mint aki nem is érti, hogyan lehet ilyet kérdezni, aztán huncutul elmosolyodott. - Csak nem hagyna ki egy ilyen lehetőséget?
Ösztönösen magázni kezdte Beckett-et, mint a megismerkedésükkor. Deja vu érzése támadt, amikor a meglátta a nő bosszús, rosszalló tekintetét, és már nem is nagyon bánta, hogy újra átélheti a megismerkedésük kihívásokkal teli pillanatait.
- Attól, hogy híres és gazdag, még nem biztos, hogy jó beszélgetőpartner - szúrta oda Kate.
- Író vagyok, a szavak embere. Higgye el nem fog csalódni!
Beckett összevonta a szemöldökét, hogy szigorú tekintetet produkáljon,  és összeszorította a száját, hogy elnyomja az arcára kívánkozó mosolyt. Az elmúlt hónapokban kezdte megismerni az írót, és egyre inkább sejtette, hogy a magabiztos, öntelt viselkedés sokszor csak álca, hogy kivívja a környezete figyelmét és elismerését, amire úgy áhítozik, mint egy kisgyerek.
- Na és miről szeretne velem beszélgetni? Eldicsekedne, mekkora példányszámban kelt el az utolsó Derrick Storm regénye? - húzta el megvetően a száját, mire a férfi arcán először átsuhant egy sértődött grimasz, de a következő pillanatban felcsillant a szeme.
- Szóval, ismeri az írásaimat?
- Csak láttam egy cikket valamelyik magazinban, hogy kinyírta a főszereplőjét, mert írói válságban van - csipkelődött Kate, de láthatóan csak egy pillanatra tudta megingatni a férfi önbizalmát, mert az csak rántott egyet vállán.
- Maga hisz az újságoknak? Öreg hiba! Már dolgozom az új könyvemen, ami sokkal nagyobb siker lesz, mint a Storm sorozat volt.
- Új főszereplője lesz? - kérdezte a nő, játszva  az emlékezetkiesést, és kíváncsian várta a választ.
- Igen, de hogy ki, az egyelőre hadd maradjon az én titkom - mosolygott titokzatosan a férfi.
Néhány másodpercnyi csend telepedett rájuk. Beckett érezte, hogy a férfi zavarba jött. Valószínűleg nem akart hazudni, de el sem akarta árulni, hogy kiről mintázza az új karakterét. A csendet végül Beckett törte meg.
- Az új regény miatt járt a kapitányságon? - könyörült meg a kérdéssel a férfin
- Igen - bólintott megkönnyebbülten az író. - Anyagot gyűjtök. Ez a mostani ügyük egy nagyon érdekes sztori. A nyomozás menetére is kíváncsi vagyok, arra, hogyan állapították meg az áldozat személyazonosságát, hogyan jöttek rá arra, hogy nemet akart változtatni, a betegségére, a mexikói útjára, arra, hogy a transzvesztita klub menedzsere a szeretője, hogy Isabel Gold zsarolta, és persze arra is, hogyan került a képbe az az eszelős Bicska, akit leterítettem - sorolta egy szuszra, miközben árgus szemekkel figyelte a nő minden rezdülését. Úgy jött a kórházba, hogy elfogadta a helyzetet, hogy Beckett elfelejtett, és az volt a szándéka, hogy újra elfogadtassa magát vele, de teljesen elbizonytalanodott, amióta az orvossal beszélt. Noha az orvos azt mondta, az agyrázkódás során gyakran előfordul a rövidtávú memória zavara, látta a csodálkozást a tekintetében, amikor elmondta neki, hogy a nyomozó csak rá nem emlékszik. A doktor a kezét széttárva jegyezte meg, hogy az emberi agy még mindig sok titkot rejt az orvostudomány számára, és egy ilyen trauma után bármi előfordulhat. A bizonytalan válasz miatt újra eljátszott a gondolattal, hogy a nő csak meg akarja viccelni, és csak megjátssza a memóriavesztést. Ha így van, akkor viszont előbb-utóbb el fogja árulni magát, ha a nyomozásról beszélnek. Meg volt győződve róla, hogy a nő nem olyan jó színész, mint amilyen jó megfigyelő ő. Persze fenntartotta a lehetőséget, hogy Kate mégsem emlékszik rá, akkor pedig a nyomozással kapcsolatos szellemes megjegyzéseivel újra elkápráztathatja a nőt, és megszerettetheti magát vele. Egyelőre azonban csak annyit tapasztalt, hogy Kate meglepetten összehúzta a szemöldökét, és érdeklődve szegeződött rá a gyönyörű, zöld szempár.

- Hm ... - Beckett sóhajtott egyet, és úgy tett, mintha erősen koncentrálna. Minden színészi képességét elő kellett szednie, hogy a fürkészőn rászegeződő, élénken csillogó kék szemek ne lássanak át rajta. - Úgy látom, elég sokat tudott meg az ügyről. A Kapitány nem szokta átadni a jelentéseket idegeneknek. Mivel vívta ki, hogy maga beleolvashatott? - kérdezte, mintha nem látna más magyarázatot arra, hogy ennyi részletet tud egy kívülálló az aktuális nyomozásról.

- Nemcsak Montgomery kapitány a forrásom - tért ki a válasz elől Castle. - A nyomozás logikáját és izgalmát különben sem adja át egy száraz jelentés.
- Csak nem maga is nyomozott az ügyben? Magánnyomozót játszott?
- Hát, csak kérdezősködtem itt-ott - vonta meg a vállát a férfi, aztán megpróbálta a nyomozásra terelni a szót. - Kíváncsi lennék, hogyan derítették ki az áldozat személy azonosságát. Tudja, élethűen akarom megírni a könyvemben a hasonló jelenetet.
Beckett tudta, mire megy ki a játék, de csak mosolygott magában. Ilyen könnyen nem húzza csőbe az író!
- Az orvosszakértőnk kiszúrta, hogy nemet akart változtatni a fiú, így könnyű volt ráakadni az orvosra, akihez a hormonkezelésre járt, ő pedig azonosítani tudta. Nos? Mire kíváncsi még? - kérdezte kihívóan mosolyogva.
Castle bosszankodva vette tudomásul, hogy ezzel nem tudta kiugrasztani a nyulat a bokorból, ugyanakkor nem kerülte el a figyelmét a nő túlságosan magabiztos mosolya, amitől egyre inkább olyan érzése volt, hogy Beckett és a fiúk tréfájának az áldozata. Hirtelen nem tudta, mi bosszantaná jobban, ha a nő valóban elfelejtette volna, vagy ha gonosz kis játékot játszik vele.
- Hm ... mondjuk ... érdekes lehetett egy transzvesztita klubban nyomozni - nézett kíváncsian a nőre, miközben érezte, hogy kellemes borzongás fut végig rajta. Emlékeiből visszatarthatatlanul tört elő a pillanat, amikor lágyan a nő puha, érzéki ajkához ért az ajka. Az Isabel Gold öltözőjében átélt csók mámorító érzése beleégett minden sejtjébe. Kizártnak tartotta, hogy Beckett-ből ne váltotta volna ki ugyanazt a reakciót az érintés, mint belőle, ezért mindenképpen a csókra akarta terelni a beszélgetést. Ha valóban nem emlékszik rá a nő, akkor ez az emlék az, ami előhívhatja az elvesztett emlékeket, ha viszont csak megjátssza a memóriavesztést, akkor ez az egyetlen dolog, ami zavarba hozza, és így le tudja leplezni. Elhessegette a csók boldogító emlékképeit, és minden idegszálával Beckett arcát fürkészte.
- Igen, nem mindennapi helyszín egy ilyen klub - kezdte elmerengve Kate. Furcsa, bizonytalan érzés kerítette hatalmába, de megpróbált nem foglalkozni vele, inkább részletesen leírta a klubot, a pultos fiútól kapott információkat, a színpadi produkciókat.
- Ki is hallgatta azt az Isabel Gold nevű énekesnőt és a rendőrjelmezes énekeseket is, ugye?
- I-igen - mondta ki nehezen a szót Kate. Az iménti rossz érzés teljesen hatalmába kerítette. Hirtelen zavarossá váltak az emlékei, ami megdöbbentette és szorongással töltötte el. Utálta, ha nem volt ura egy helyzetnek, vagy éppen a saját életének, és most pontosan ezt érezte. Emlékezett, hogy a színpadi produkciók után elindult a színpad mögötti öltözőkhöz. Látta maga előtt a kanyargó folyosót, emlékezett az Isabel Gold feliratú névtáblára, sőt még arra is, hogy amikor megállt az ajtó előtt, bentről hangos nevetés hallatszott. A képek és a hangok olyan élénken élt az emlékezetében, hogy minden apró momentumra emlékezett, ezért is döbbent meg, hogy nem tudta felidézni, hogy mi történt aztán, hogy belépett azon az ajtón. Képek villantak fel a szeme előtt, információk ugrottak be, amelyeket elraktározott az agya, de nem tudta őket összekapcsolni. Látta az öltözőtükör előtt ülő Isabelt, aztán megjelent előtte Lulu, Fifi és Mimi túlsminkelt arca, egy magas talpú ezüstcsillámos cipő, rózsaszínű, lengedező strucctollak, látott egy ezüstcsillámos alakot látott kirohanni az öltözőből, emlékezett, hogy felemelte a jelvényét és bemutatkozott, hallotta Lulu vihogását, és Isabel érzékien búgó hangját, amint valakinek azt mondja, hogy Macifiú.
- Minden rendben? - rántotta vissza Kate-et a zavaros emlékekből Castle hangja. Megpróbálta rendezni a vonásait, mert a férfi őszinte aggódással méregette.
- Persze - mondta, miközben nyelt egyet, aztán megpróbált válaszolni a férfi rég feltett kérdésére. - Szóval ... igen, beszéltem Isabel Gold-dal és a rendőrjelmezes férfiakkal is hátul, a színpad mögötti öltözőben - kezdte lassan, hátha visszatérnek az emlékei, de mivel ugyanolyan zavaros képsorokat látott csak, mint az imént, zavartan elfordította a fejét a férfi fürkésző tekintete elől. - Azt hiszem, a jegyzőkönyvekből pontosabb választ kap arra, mit tudtam meg tőlük, mint az én elbeszélésemből - tért ki a pontos válasz elől, amikor rájött, hogy fogalma sincs, mi történt Isabel Gold öltözőjében.
- Nincs kedve inkább elmesélni, mi történt az öltözőben? - kérdezte letörölhetetlen sármos mosollyal az arcán Castle, mintha észre sem vette volna, hogy Beckett viselkedése hirtelen megváltozott.
- Nem, nincs kedvem! - csattant Kate hangja ingerültebben, mint szerette volna.
Az író összerezzent, és elkomolyodott. Lehet, hogy eddig játszott vele a nő, de biztosan tudta, hogy ennek a pillanatnak semmi köze a színjátékhoz. Pár másodpercig hallgatott, és nézte Beckett dühösen összeráncolt homlokát, feszült vonásait, összeszorított ajkait, aztán halkan megszólalt.
- Nem emlékszel arra, hogy mi történt az öltözőben, ugye? - kérdezte rekedt hangon. Feszülten figyelte a mozdulatlanul fekvő nőt, és várt. Ólomlábakon járt az idő, de végre Kate nyelt egyet, aztán lassan feléje fordult. Látta a gyönyörű, zöld szemekből áradó kétségbeesést, és érezte, hogy összeszorul a gyomra, miközben a választ várta.

Slamasztikában 1/33

- Na és mit keresett az őrsön, Mr. Castle? - kérdezte kihívóan.

Az író egy pillanatig vacillált. Tegyen úgy, mintha csak véletlenül járt volna ott valami ügy kapcsán, vagy tárja fel az igazságot, és szembesítse a nőt az emlékezetkiesésével? Egyik sem tűnt jó ötletnek, hiszen mindegyiknek megvolt a maga hátulütője.

- Hm ... a Sors odavezérelt, hogy megmentsem egy gyönyörű nyomozó életét - tért ki a konkrét válasz elől, és csibészesen a nőre mosolygott. A hatás nem maradt el. Beckett - mint mindig, ha Castle-ből előtört az egoista énje - égnek emelte a tekintetét, de a férfi figyelmét nem kerülte el a nő arcán átsuhanó mosoly, ami elbizonytalanította. Beckett-et a megismerkedésükkor rettentően idegesítették az öntelt beszólásai. Ha nem emlékezne rá, most is úgy reagálna, mint akkor. Lehet, hogy csak játszik vele?

- Elég nagy őrültség volt rávetnie magát egy dühöngő, késsel hadonászó bűnözőre - jegyezte meg Kate.

- Hát, talán mert nem vagyok egy átlagos fickó, és néha őrültségeket csinálok - húzta fel egy pillanatra a szemöldökét a férfi, miközben huncut mosolyra húzta a száját.

Beckett-nek deja vu érzése volt. Az első találkozásukkor ugyanilyen pimasz tekintettel nézett rá a férfi, és sem akkor, sem most nem tudta, miért képtelen ellenállni neki. 

- No, és azon kívül, hogy James Bondot játszott az őrsön, mi keresnivalója volt ott?

Castle magában sóhajtott. Újra a kiindulópontnál voltak.

- Érdekel az ügy, amiben most nyomoz, és Montgomery kapitány engedélyt adott, hogy betekintsek a kulisszák mögé - mondta, miközben azon gondolkodott, hogyan bizonyosodhatna meg arról, hogy Beckett nem járatja-e vele a bolondját.

- Nem volt jó ötlet a kapitánytól - húzta el a száját a nő bosszúsan, és ezt az érzést még csak meg sem kellett játszania. - Egy civilnek nincs semmi keresnivalója az őrsön.

- Akkor sem, ha éppen ennek a civilnek köszönheti, hogy nem szurkálta halálra egy gyanúsított? - kérdezte kissé sértődötten az író.

Beckett néhány másodpercig farkasszemet nézett a férfival, aztán sóhajtott egy aprót, mielőtt megszólalt.

- A civilekkel csak baj van. Maga sem mérlegelte a következményeket, és felelőtlenül leteperte azt az őrültet, amivel veszélybe sodorta magát - mondta szenvtelenül, de a következő pillanatban elmosolyodott. - Köszönöm - csengett őszinte hála a hangjában.

- Mit is? - kérdezte értetlenkedést színlelve a férfi. Szerette volna kikényszeríteni, hogy Beckett kimondja, megmentette az életét.

A nő habozott pár másodpercig. Pontosan tudta, mire vágyik Castle. Noha szerette ugratni, most úgy érezte, tisztességtelen lenne, ha viccet csinálna a férfi nagyszerű tettéből.

- Köszönöm, hogy megmentette az életemet - mosolygott rá, de meglepetésére a férfi arcán nem diadalittas, hanem szeretetteli mosoly jelent meg.

- Mindig - mondta halkan, miközben átható kék szemével fogva tartotta a nő tekintetét. Mindketten érezték, hogy a hirtelen meghitté vált pillanatban elhangzó szónak különös jelentősége van. Nyílt a szoba ajtaja, és a varázs megtört. Beckett elkapta a tekintetét, Castle pedig nyelt egyet zavarában, és a belépő orvos felé fordult.

Az alacsony, középkorú orvos szúrós tekintettel mérte végig a könyökmankóra támaszkodó, begipszelt kezű írót. Borostás arca, és a zöld műtősruha fölé hevenyészve felhúzott gyűrött fehér köpeny arra utalt, hogy akárcsak a Castle-t ellátó traumatológus, ő is a sürgősségin töltötte az éjszakát, és a fáradtságtól meglehetősen morcossá vált. Közvetlenül mögötte bűnbánó tekintetű fiatal nővér szedte szaporán a lábait, hogy tartani tudja a tempót rohanó főnökével.

- Maga mit lábatlankodik itt? - dörrent haragosan az orvos hangja, aztán fújtatott egy nagyot. - Hozzátartozó? - kérdezte türelmetlenül.

- É-én ...

- Szóval, nem - állapította meg az orvos. - A betegnek nyugalomra van szüksége, úgyhogy kérem, távozzon! - intett fejével az ajtó felé, aztán több figyelmet nem szentelve az íróra, a nővérhez fordult. - Kérek egy új laborvizsgálatot, és kössön be még egy infúziót!

Castle olyan lassan vánszorgott az ajtó felé, ahogy csak tudott, és folyamatosan hátrafelé pillantott. Minél többet meg akart tudni Beckett állapotáról, és mivel az orvos egyáltalán nem foglalkozott vele, esélye volt elcsípni néhány fontos mondatot. A morcos orvos viselkedése hirtelen mintha száznyolcvan fokos fordulatot vett volna, arcán ellágyultak a vonások, és együtt érző tekintettel állt meg Beckett ágya mellett.

- Csillapodott a fejfájása a csodaszeremtől? - kérdezte meleg hangon, miközben barátságos mosolyra húzódott a szája.

- Igen.

- Hányinger? Szédülés?

- Egészen jól vagyok. Akár haza is engedhet - mondta magabiztosan Kate, mire az orvos jóízűen elnevette magát.

- Felejtse el! Higgyen nekem! Csak addig érzi jól magát, amíg fekszik. Néhány napig mindenképpen benntartom megfigyelésre. Hogy is hívják? - kérdezte, mintha csak úgy mellékesen érdekelné a beteg neve.

- Kate Beckett nyomozó vagyok.

- Milyen nap van ma? - tette fel váratlanul a következő kérdést, a férfi.

Castle éppen a kilincsre tette a kezét, de megállt a mozdulata. Tudta, mi az orvos szándéka. Néhány egyszerű kérdéssel fel akarja mérni, milyen állapotban van az ágyrázkódás után a betege memóriája. Még levegőt is elfelejtett venni, olyan szorongva várta a nőválaszát, aztán halkan sóhajtott, amikor Beckett megmondta a pontos dátumot.

- Mivel foglalkozik?

- Gyilkossági nyomozó vagyok a 12-es őrsön.

- Emlékszik, hogyan került kórházba?

Kate nyitotta a száját, aztán döbbenten becsukta. Emlékezett a támadás előtti pillanatokra, de most döbbent rá, hogy fogalma sincs, hogyan került a kórházi szobába, ahogy arra sem emlékezett, hogy milyen vizsgálatokon esett át. Bicska szúrása és a zuhanás érzése volt az utolsó érzés, amit fel tudott idézni, aztán csak az őrjítő fejfájásra emlékezett, és arra, hogy meglátogatták a fiúk, és azzal poénkodtak, hogy Castle attól fél, hogy elfelejtette.

- Gondolom, mentő hozott be - csengett bizonytalanul a hangja.

- Kik a munkatársai?

- Esposito és Ryan nyomozók - vágta rá magabiztosan.

- És az úr? - mutatott az ajtóban toporgó íróra az orvos. - Őt mióta ismeri?

Beckett bosszúsan vette tudomásul, hogy a saját csapdájába esett. Ha az igazat mondja, akkor nem tudja tovább játszani Castle előtt a memóriavesztést, ha hazudik, akkor meg az orvos nem akarja majd hazaengedni a kórházból.

Castle elnyíló szájjal, lélegzetvisszafojtva várta a választ, de amikor  Beckett elkapta róla a tekintetét, és bizonytalanul hallgatott kaján mosoly jelent meg a szája sarkában. Egyre jobban megerősödött a gyanúja, hogy a nő csak a bolondját járatta vele, és várta a pillanatot, amikor muszáj lesz színt vallania.

Kate felpillantott az íróra, és csak az alig észrevehető önelégült arcra kellett néznie, hogy döntsön.

- Ma találkoztunk először - húzta össze a szemöldökét, mintha minden erejével igyekezne felidézni egy emléket. - Bár évekkel ezelőtt is láttam egy dedikáláson - tette hozzá, és elégedetten látta, ahogy Castle arcára kiül a döbbenet.

Martha úgy viharzott be az ajtón, mit egy hurrikán. 

- Mi az ördögbe keveredtél már megint Richard? - sivított a hangja, miközben felháborodásának nyomatékot adva mindkét kezét felemelte, és sietősen lépkedett a kanapén ücsörgő fia felé, aki az éles hang hallatán vágott egy fájdalmas grimaszt, és a füléhez kapta a kezét.

- Nem keveredtem semmibe - morogta maga elé meggyőződés nélkül.

- Ugyan, Kisfiam! - legyintett az asszony. - Már mindent tudok!

- Akkor minek kérdezted, hogy mibe keveredtem? - próbált poénkodni szomorkásan.

Martha elgondolkodva nézett végig a fián. Rég elmúlt dél, de még mindig pizsamában volt, haja csapzottan hullott a homlokába, kedvetlen volt és morózus.

- Ha jól sejtem, nem egy begipszelt kéz a legnagyobb probléma - mondta szelíden, miközben leült a férfival szemben, és átható kék szemét kutatón rászegezte.

Castle néhány másodpercig hallgatott. Nem tudta, hogy fogalmazhatná meg a benne kavargó érzéseket anélkül, hogy nevetségessé ne válna, ugyanakkor az anyja volt az egyetlen ember a világon, aki mindig ki tudta húzni az érzelmi zűrzavar örvényéből.

- Elfelejtett. Beckett-nek agyrázkódása volt, és elfelejtett - szólalt meg halkan. - Mindenre és mindenkire emlékszik, csak engem törölt az agya. Valami oka van, hogy pont rám nem emlékszik. Azt hittem, csak megjátssza, hogy idegesítem és ki nem állhat, de mi van, ha az agya azért törölt engem és a közös emlékeinket, mert valóban utál? - nézett kétségbeesetten az asszonyra.

- Akkor talán itt lenne az ideje, hogy megkedveltesd vele magad - mosolygott rá szelíden Martha, miközben biztatón végigsimított a férfi arcán, aki egy pillanatig hálásan nézett rá, aztán hirtelen elvigyorodott.

- Azt hiszem, tudom is, hogyan fogjak hozzá! 

- Richard! Ne vesd el a sulykot! - sóhajtott nagyot a nő.

- Dehogy! Hiszen ismersz! Csak elkápráztatom a szellemes logikámmal! - húzta fel egy pillanatra a szemöldökét, aztán felállt, és bicegve a hálószoba felé indult, hogy felöltözzön.

- Nem azt mondtad egyszer, hogy azzal kergeted az őrületbe? - kiáltott utána figyelmeztetően Martha, de érezte, hogy fia rá sem hederít.

Castle a kezében tartott színpompás tavaszi virágcsokorra pillantott, aztán végigsimított a haján és megigazította az inggallérját, mielőtt kopogott volna a kórházi szoba ajtaján. Azt már tudta, hogy Beckett sokkal jobban van, mint előző nap, de még nem engedték haza az orvosok.

Kate jól érezte magát, és nem értette, miért nem mehet még haza. Idegesítette a semmittevés, ezért megörült, amikor nyílt az ajtó, mert azt hitte, az orvosa lép be rajta, és meggyőzheti, hogy nem lesz semmi baja, ha hazaengedi. A kezében virágcsokorral belépő íróra azonban nem számított, de kellemes meglepetésként érte a megjelenése. Elmosolyodott. Már biztosan nem fog unatkozni!