Slamasztikában 1/54

Kedves Olvasóim!

Köszönöm az elmúlt, együtt töltött perceket! Remélem, Nektek öröm volt olvasni, mert nekem öröm volt írni!

Kívánok örömökben, élményekben, szép érzésekben gazdag egészségben telő új évet!

Köszönöm, hogy kitartóan olvastátok akkor is a történetemet, amikor csak ritkán tudtam írni.

2017-re nem ígérek semmit, hátha nem tudom betartani, de remélem, továbbra is összekötnek bennünket régi (esetleg új) Castle történetek!

B.Ú.É.K!

- ... de nem néztük meg, hogy ki az, akiben a legtöbb gyűlölet volt iránta - fejezte be a mondatot az író elégedetten mosolyogva, és amikor Beckett viszonozta a mosolyt, egy megmagyarázhatatlan, kellemes érzés árasztotta el.

Pár pillanatig összefonódott a tekintetük, aztán Kate összehúzott szemekkel húzódott hátrébb.

- Minden mondatomra emlékszel? - kérdezte csodálkozva.

-Tudom, félelmetes - vonta meg csibészesen mosolyogva vállát az író, és folytatni akarta, hogy mi mindenre emlékszik a nő elhangzott szavai közül, de hirtelen a szája elé kapta a kezét, és vágott egy bosszús grimaszt, amiért a dicsekvő énje felesleges szavak kimondására késztette, és ezzel megint veszélybe sodorta a fogadást. - Szóval, ki gyűlölte Eric-et annyira, hogy megölje? - terelte vissza a nyomozásra a szót.

Beckett a fehér tábla felé fordult, és elgondolkodva nézett a lágy, nőies vonású fiatal fiú képére.

- Talán nem is olyan bonyolult ez az ügy, mint amilyennek gondoltuk - töprengett hangosan, és éppen az áramvonalas karosszériájú Lexus képére bökött, amikor Ryan és Esposito lépett melléjük.

- Azt gondolod, hogy Eric nagyanyja a gyilkos? - ráncolta hitetlenkedve a homlokát Ryan.

Beckett megrázta a fejét.

- Ő szerette a fiút, és meg akarta védeni a hajléktalan világ veszélyeitől, de nem gondolta, hogy attól az embertől kellene megvédeni, aki szégyellte, aki soha nem tudta elfogadni az igazi énjét, aki megpróbálta a saját képére formálni, és amikor ez nem sikerült neki, elvette az életét. A mérhetetlen gyűlölet vezérelte.

Ryan tátott szájjal hallgatta az eszmefuttatást, és elmerengve bólintott, míg Esposito megrökönyödve méregette felettesét.

- Mi az? Szerepet cseréltetek? Castle hallgat, te meg fellengzős jellemrajzot írsz le anélkül, hogy bizonyítékunk lenne a gyilkos ellen, bárki is legyen az?

Beckett bosszúsan összeszorította a száját, megpróbálta leggyilkosabb tekintetével elhallgattatni a nyomozót, de látta, hogy elkésett, mert miközben a két nyomozó jelentőségteljesen egymásra pillantott, Castle ártatlanságot színlelve nézett rá, de győzelemittasan csillogó, huncut tekintete minden gondolatát elárulta.

- Igaz is Castle! - vette át a szót ravaszkásan mosolyogva Ryan. - Neked még mindig nincs semmilyen elméleted?

Az író szomorúságot tettetve megrázta a fejét, de a következő pillanatban öntelten elvigyorodott.

- Mi? Nehogy azt mondd, hogy te már tudod, ki a gyilkos! - hőkölt hátra Esposito dühösen, amikor Castle válaszul vad bólogatásba kezdett. Ryan-nel ellentétben ő nehezen emésztette meg, hogy amíg ők güriznek az információk összegyűjtésében, az író csak úgy kisujjból kitalálja, hogy ki követte el a bűntényt.

- Még nem tudja - hűtötte le a kedélyeket Beckett. - Még utána kell nézni néhány dolognak ahhoz, hogy elmondhassuk, a sejtésünk beigazolódott.

- Ha a te sejtésedről van szó, akkor szívesen utána nézek - jegyezte meg éllel Esposito.

- Egy csapat vagyunk - ejtette ki jelentőségteljesen a szavakat Kate, mivel megérezte, a nyomozó sértettségét. - Ha az információk zsákutcába visznek, azzal is előbbre jutunk, mert szűkíteni tudjuk az elkövetők körét. Minden adat, kihallgatás, ötlet kell ahhoz, hogy összeálljon a kép.

Esposito néhány másodpercig emésztette felettese szavait, aztán elégedetten kihúzta magát. Beckett mindannyiuk munkáját fontosnak tartja, és neki csak ez számított. Azt, hogy az írónak vannak jó meglátásai, bármennyire is nehezére esett, el kellett ismernie.

- Na és eláruljátok, hogy ki lépett elő első számú gyanúsítottá? - kérdezte megbékélve.

- Csak nézzetek utána, ki használta a gyilkosság éjszakáján a Lexus-t! Én kérek egy házkutatási parancsot. Ha jó a következtetésünk, akkor estére meglehet a beismerő vallomásunk, és ehetek egy finom vacsorát - pillantott az órájára Beckett, és elégedetten látta, hogy Castle felkapja a fejét, teste megfeszül, és elnyíló ajkakkal, vágyakozva néz rá. Sejtette, hogy szavaival útjára indította a férfi szárnyaló fantáziáját, de nem bánta. Sőt! Szerette volna elérni, hogy minél vadabban száguldozzon a képzelete, mert annál jobban meg tudja majd lepni. Hirtelen maga előtt látta Castle csodálkozó arcát, amikor szembesül a fogadásuk végeredményével. Ha minden a tervei szerint alakul, akkor a férfinak elnyílnak az ajkai, kitágulnak a szemei, elakad a lélegzete. Elfordult, hogy egyik férfi se láthassa az arcát, és elmosolyodott.

A következő órákban mintha minden felgyorsult volna. Ryan és Esposito érdekes dolgokat tudtak meg a White család sofőrjétől, Beckett pedig a helyszínelő csapat technikusainak segítségével számtalan bizonyítékot adott át a labornak. Mialatt az eredményekre vártak, Kate tájékoztatta a fejleményekről Montgomery kapitányt, a fiúk pedig a jól végzett munka tudatában, elégedetten indultak a pihenőbe, hogy igyanak egy kávét.

- Brrr! - hallották meg Castle hangját, amikor a helyiségbe léptek, és jót derültek az írón, aki éppen fancsali képpel rázkódott meg a számára borzalmas ízű kávétól.

- Mi az Castle! Nem bírod a rendőrségi kávét? - szúrt oda neki Esposito. - Jobbhoz szokott a kényes gyomrod?

- Ennél minden kávé jobb - nézett a pohárba olyan arccal Castle, mintha azt kutatná, nem tartalmaz-e a koromfekete folyadék valami halálos mérget.

- Hogy áll a fogadásotok Beckett-tel? - kérdezte látszólag csak úgy mellesleg Ryan, miközben poharát a kávéfőző alá tartotta, és megnyomta a gombot. Elmosolyodott, amikor Castle belesétált a csapdába.

- Szerintem nyerésre állok - mondta öntelten az író, és csak akkor kapcsolt, hogy a fiúk nem is tudtak a fogadásról, amikor már kimondta a szavakat.

A hatás nem is maradt el. Ryan elvigyorodott, és Esposito-ra kacsintott.

- Mondtam én, hogy fogadtak!

- Ki vele Castle! Mi volt a fogadás tárgya? - szegezte az írónak a kérdést Esposito, és közelebb lépett hozzá. A nyomozó szinte fölé tornyosult a feszengve ülő férfinak, aki kínjában nyelt egyet, mivel érezte, hogy ebből a helyzetből már nem tud jól kijönni.

- Jól van, elmondom, de Beckett-nek egy szót se! - adta meg magát kényszeredetten, és mivel a két nyomozó kérdő tekintettel várakozva nézett rá, nagyot sóhajtva belekezdett. - Abban fogadtunk, hogy kibírom egy napig, hogy ne beszéljek feleslegesen.

- Oké, erre magunktól is rájöttünk - sürgette Esoposito magáénak beállítva Ryan következtetését. - Mi a nyeremény?

- Ha Beckett nyer - ami ugye kizárt - akkor megírom a jelentést a mostani ügyről, és a következő kettőről  - húzta el a száját Castle, aztán éppúgy megborzongott a gondolatra, mint a kávéiváskor.

- És ha te nyersz? - kérdezte Ryan. Csillogó kék szeme őszinte kíváncsiságot tükrözött.

Castle körülnézett, és lehalkította a hangját, hogy még csak véletlenül se legyen illetéktelen fültanúja a szavainak.

- Akkor eljön velem vacsorázni - suttogta.

A két férfi egy pillanatra megdermedve, pislogás nélkül bámult rá. Annak ellenére, hogy érezték a két ember közti vibrálást, kicsit hihetetlen volt, hogy a kemény Kate Beckett nyomozó ilyen könnyen beadná a derekát a pimasz írónak.

- Vacsora Beckett-el? - hitetlenkedett Esposito. - Öregem, nem akarlak lelombozni, de belegondoltál, hogy ha Beckett nem akar veled vacsorázni, akkor tesz róla, hogy esélyed se legyen megnyerni a fogadást? Ja, és remélem, ő nyer, mert akkor egyszer végre te is megtapasztalnád, milyen a mi munkánk - húzta kárörvendő mosolyra a száját.

Castle vágott egy bosszús grimaszt, de nem vágott vissza a nyomozónak. Tudta, hogy időnként milyen unalmas és sziszifuszi munkát végeznek a pénzügyek vagy a térfigyelő kamerák képeinek átnézésével, ahogy azt is, hogy a fiúk munkája nélkül az ő elméletei csak elméletek maradnának, és sosem lenne belőlük valós ügymegoldás. Ryan-re pillantott, aki mindig mellé állt az ilyen helyzetekben, de a férfi szomorkás tekintettel, elgondolkodva kevergette a kávéját.

- Ryan te sem nekem drukkolsz? - kérdezte kissé csalódottan Castle, de mielőtt a nyomozó válaszolhatott volna, megszólalt a telefonja.

Nem kellett kiváló megfigyelőnek lenni ahhoz, hogy leolvassák Ryan arcáról, hogy jó híreket hall, de mielőtt megtudhatták volna ki hívta, Beckett nyitott be a pihenőbe, és éppen csak a fejét bedugva az ajtón, szólt be társainak.

- Mehettek a gyanúsítottért! A labor igazolta a gyanúnkat!

Ryan kicsit csalódottan csúsztatta zsebébe a telefont, nem ő mondhatta el a jó hírt, hogy megtalálták az áldozat vérét az elkövető cipőjén, és a Lexus vezetőülése előtti szőnyegén is, de engedelmesen bólintott, és követte Esposito-t, de az ajtóban majdnem nekiütközött barátjának, aki hirtelen megállt, és visszafordult.

- Beckett! Húzd ki az írófiúból, milyen történetet írna ebből az ügyből! Nekünk azt mondta, ha ő írná a sztorit, Isabel Gold lenne a gyilkos. Beszéltesd egy kicsit, mert ma még szóhoz sem jutott! - mondta ártatlan arccal, de mielőtt kilépett az ajtón, kajánul Castle-re vigyorgott.

Beckett pár másodpercig méregette az írót, aki áthatóan zavarban volt.

- Elmondtad nekik a fogadást? - kérdezte dühösen.

- Ne-nem! De-dehogy! - emelte fel védekezőn a kezét Castle, de aztán nagyot sóhajtott, és leengedte a kezeit. - Nem kellett elmondanom. Kitalálták - ismerte be.

Beckett haragja egy szempillantás alatt elszállt. Tudhatta volna, hogy a kapitányság legjobb nyomozói a társai, akiknek nem kell sok ahhoz, hogy gyanút fogjanak, megfigyeljenek, végül helyes következtetést vonjanak le. Castle pedig olyan, mint egy gyerek, aki nyitott könyv a felnőtteknek, így aztán nem volt nehéz dolga a fiúknak, hogy kiszedjék belőle a fogadást. Az órájára nézett.

- Egy óra múlva lejár a fogadás. Akarsz addig mesélni az Isabel Goldos sztoridról? - kérdezte kihívóan mosolyogva, mire a férfi összeszorította a száját, és megrázta a fejét. - Ugye tudod, hogy hányszor beszéltél feleslegesen ebben a huszonnégy órában? - kérdezte gonoszkodva, miközben figyelte, hogyan tűnik el a magabiztosság a férfi tekintetéből.

- De ... - kezdett a mentegetőzésbe Castle, de abban a pillanatban rájött, hogy a nő megint csapdába csalja, ha beszél.

- Oké, eltekintek a kis bakijaidtól, ha segíted megírni ennek az ügynek a jelentését, de csak azért, mert végül te világítottál rá az indítékra - ajánlott kompromisszumot Beckett.

Castle gondolkodás nélkül bólintott, aztán amikor Beckett a kávéfőző géphez lépett, sóhajtva elmosolyodott. Szeme sarkából figyelte, ahogy a nő betölti a kávét, és türelmesen várja, hogy a fekete folyadék a poharába csorogjon, és azon gondolkodott, hogy csak korrekt akart vele lenni Beckett, vagy azért nézte el a felesleges kotyogásait, hogy hagyja nyerni. Talán szívesen vacsorázna velem, csak nem akarja, hogy ezt tudjam? - töprengett.

Egy óra múlva Ryan és Esposito a megfigyelő szoba átlátszó tükörfala előtt álltak, és nézték, ahogy Eric apja, Norman White kemény, fegyelmezett vonású arccal, az idegesség legkisebb jele nélkül igazítja meg elegáns selyemnyakkendőjét, aztán várakozva néz a belépő Beckett és Castle felé.

- Bírom, hogy ő még azt hiszi, csak tanúként akarják kihallgatni, és nem is sejti, hogy bilincsben fog távozni - intett fejével Esposito a kihallgatóban ülő gyanúsított felé. - Hm. Szerinted Castle a kihallgatóban sem beszélhet?

- Csak a felesleges beszédben fogadta, úgyhogy szerintem ha az ügyről van szó, akkor beszélhet.

- Remélem, Beckett nyer. Jó lenne egyszer korábban hazamenni, meg látni, ahogy Castle jelentést körmöl - merengett kárörvendőn mosolyogva Esposito, de ahogy barátjára pillantott, összevonta a szemöldökét. - Ugyan már Ryan! Ne mondd, hogy nem lenne jó!

- Nem, persze, jó lenne, csak ...

- Szerinted összeillenek?

- Hát, Beckett egészen más, amióta itt van Castle - töprengett hangosan Ryan. - Jót tesz neki, hogy Castle kihívások elé állítja. Mintha forrna köztük a levegő.

- Szóval te azt szeretnéd, ha Castle nyerne?

Ryan nem válaszolt azonnal, mintha meg akarta volna gondolni, megossza-e barátjával a gondolatait, aztán pár másodperc múlva legyintett.

- Úgysem engedi Beckett, hogy Castle nyerjen - mondta lemondóan, miközben magában felidézte a pillanatot, amikor nemrég véletlenül kihallgatta Beckett egyik telefonhívását. A mondatokból egyértelműen kiderült, hogy a nőnek esze ágában sincs Castle-lel tölteni az estét.

- Mi az? Tudsz valamit? - fordult felé gyanakodva Esposito.

- Csak egy megérzés - tért ki a válasz elől Ryan, és hogy elterelje a témáról barátja figyelmét, a kihallgató felé intett, ahol Beckett már leült Norman White-tal szemben, kinyitotta fekete dossziéját, összefonta az ujjait, és egyenesen a férfira nézett. Hiába ült nekik háttal a nő, pontosan tudták, milyen kiismerhetetlen, átható tekintettel néz a férfira, miközben felteszi az első kérdést. 

Drága Barátom!

DRÁGA BARÁTOM, K.B!

Az év utolsó napján nem készítettem számadást, és nem tettem fogadalmakat, de úgy érzem, köszönetet kell hogy mondjak, és kívánni is szeretnék.
Köszönöm, hogy igaz barátom vagy. Ez sokkal többet jelent, mint amit a szavakkal ki tudok fejezni. Az életem része vagy, egy őszinte ember, akivel megoszthatom örömeimet, bánataimat, kételyeimet, gondolataimat, terveimet.
Az új év első napján mit is kívánhatnék neked, kettőnknek?
Csak egészséget kívánok mindenkinek, akit szeretünk! Ha ez meglesz, akkor úgyis lesz sok szép pillanatunk!
Köszönöm, hogy a Barátom vagy!
Boldog új évet!

Tine  

Slamasztikában 1/53

- Megtalálták Wolf-ot!

Castle vágott egy bosszús grimaszt, amikor rájött, hogy Beckett már nem neki szenteli a figyelmét, és a szépen felépített történetére sem kíváncsi.

- A főpályaudvar kamerái alapján beazonosította az arcfelismerő program - újságolta lelkesen Ryan.

Az író meglepetten kapta fel a fejét, és hitetlenkedve nézett a nyomozóra. Éppen az imént akarta megosztani az elméletét Beckett-tel, hogy szerinte Wolf nem készült Los Angelesbe, sőt, egyáltalán nem akarta elhagyni New York-ot, és nem arra kellett neki az Eric-től ellopott pénz, hogy új életet kezdjen. Viszont a hír, hogy a férfi a pályaudvaron volt, nem illett a gondolatmenetébe. Agya izgatottam próbált magyarázatot találni arra, hogy mit keresett az ügyvéd állomáson.

- Melyik vonatra szállt fel? - kérdezte Beckett összevont szemöldökkel, mert ha valaki a nyugati partra akar utazni, az óriási távolság miatt inkább repülőgépet választ közlekedési eszköznek, mint vonatot. Persze, az is lehet, hogy az ügyvéd retteg a repüléstől, vagy tévedtek, és nem is LA-be készült.

- Hát éppen ez az érdekes - ráncolta a homlokát Ryan, miközben talányosan csillogott kék szeme, és várakozón felhúzta a szemöldökét.

Beckett éppen rá akart pirítani, hogy ne játszadozzon kitalálósdit, amikor Castle felugrott.

- Nem ült fel egyik vonatra sem! - kiáltotta olyan elégedetten, mintha feltalálta volna a spanyolviaszt, aztán amikor Ryan bólintott, önelégülten Beckett-re vigyorgott.

A nő egy pillanatig nem tudta eldönteni, hogy bosszankodjon-e a férfi önteltségén, vagy inkább ismerje el a nem mindennapi fantáziáját. Végül szenvtelen arccal Ryan felé fordult, így sikerült lepleznie, hogy az elismerés érzése győzedelmeskedett. Esze ágában sem volt táplálni Castle dagadozó egóját.

- Akkor mit keresett a pályaudvaron?

- Találkozott valakivel - kotyogta közbe Castle, mielőtt Ryan megszólalhatott volna.

Beckett villámokat szóró tekintettel fordult hátra, de mivel az író pimaszul mosolyogva állta a tekintetét, türelmet erőltetett magára, és visszafordult Ryan felé.

- Szóval ... igen - kutatott a papírjai között a nyomozó, végül egy fotót tartott felettese elé. - Ezzel az emberrel találkozott - bökött a képen látható magas, aktatáskás férfira, akinek kigombolt, elegáns fekete kabátja látni engedte jól szabott öltönyét.

- Tudjuk, ki ő?

- Még nem, de a külső kamerák képén látszik, hogy taxiba szálltak. Esposito most beszél a taxitársasággal, hogy megtudjuk, hova mentek.

Miután Ryan elsietett, hogy megnézze, mire ment társa a taxitársasággal, Beckett úgy tett, mintha elgondolkodva méregetné a táblán levő információkat, de gondolatai minduntalan elkalandoztak Vajon miből következtetett Castle arra, hogy Wolf nem utazni akart, hanem egy találkozó kedvéért ment a pályaudvarra? Érzékelte, hogy Castle rá-rápillant, és tudta, hogy a férfi türelmetlenül várja, hogy rákérdezzen az elméletére, de egy ideig még nem akarta megadni magát.Amikor a szeme sarkából látta, hogy az író vág egy csalódott grimaszt, megkönyörült rajta.

- Beszélhetsz! - fordult felé olyan arccal, mit a királynő, ha kegyet gyakorol egy alattvalójával.

- Nem számít a fogadásba?

- Miből gondoltad, hogy Wolf nem utazik Los Angeles-be? - kérdezte kitérve a válasz elől.

Castle egy pillanatig hezitált, de mivel Beckett szólította fel a beszédre, az nem számíthatott a fogadásukba. Ennek ellenére nem akart semmit kockáztatni, ezért próbálta tömören összefoglalni a gondolatait.

- Ha újra jó ember akart lenni, akkor nem új életet akart kezdeni, hanem a régi hibáit akarta helyrehozni.

- Hm. Szóval úgy gondolod, hogy azoknak a családoknak akar segíteni, akiket tönkre tett? Ha így van, segítségre volt szüksége, mivel ő már nem praktizál - gondolkodott hangosan Beckett, miközben tekintete a kezében tartott, Ryan-től kapott képe siklott.

- Egy olyan ügyvédre, aki kellően nagy név ahhoz, hogy el tudjanak indítani egy kártérítési pert - tette hozzá Castle, és a nőhöz hajolva, az öltönyös, aktatáskás férfira bökött a képen.

Mindkettejüket meglepte a másik közelsége. Egy pillanatra elakadt a lélegzetük, tekintetük elmerült a másikéban, és mindketten zavarba jöttek.

Beckett eszmélt előbb, és kicsit hátrébb lépett, aztán a a képet feltette a táblára. Örült, hogy háttal áll a férfinak, mert érezte, hogy forróvá válik az arca, de így az nem látja, hogy elpirult. Mi a fene van vele? Miért reagál ilyen irányíthatatlanul a teste a férfi közelségére? Az íróasztal távolabbi sarkára ült, hogy ne érezze annyira Castle közelségét, és igyekezett visszaterelni gondolatait az ügyre.

- Ha nem Wolf a gyilkos, hanem csak annyi a bűne, hogy rátalált a halott Eric-re és ellopta a pénzét, akkor megint nincs semmi a kezünkben, ami elvezethetne a gyilkoshoz - sóhajtotta bosszúsan. - Minden nyom zsákutcába vezet. Eric szeretője, a féltékeny Isabel Gold, a mexikói szervkereskedők, Bicska és a hajléktalan társai is. Valami felett elsiklottunk.

Castle oldalra pillantott. Figyelte, ahogy a nő tekintete meg-megáll a táblán levő fotókon és feliratokon, és elmosolyodott, amikor meglátta a szemöldökei között megjelenő apró ráncot. Szerette ezt az elgondolkodó arcot.

- Mi az? - szólalt meg a nő váratlanul, anélkül, hogy felé nézett volna.

- Semmi - szaladt ki Castle száján szinte mentegetőzve a szó, mert azt hitte, Beckett olyan elmélyülten gondolkodik, hogy nem veszi észre, hogy figyeli.

- Ha van valami ötleted, mondd!

- Nem, nincs.

Beckett az égnek emelte a tekintetét. Azt hitte, azért nézi árgus szemekkel a férfi, mert van valami új elmélete, csak a fogadás miatt nem akar belekezdeni. Bosszantotta, hogy tévedett, de az még jobban, hogy egészen másként hat rá, ha Castle legelteti rajta a szemét, mintha más férfi teszi. Megszokta, hogy a férfiak megbámulják, vagy nyálcsorgatva megfordulnak utána, és soha nem jött zavarba, de amióta Castle megjelent a kapitányságon, ez egyre gyakrabban fordul elő vele. Mivel el akarta rejteni az érzéseit, rátarti arcot öltött magára, és úgy fordult a férfi felé.

- Á! Tudom már! Csak aranyos vagyok, amikor ráncolom a homlokomat, és ezért bámulsz - ejtette ki gúnyosan a szavakat.

Castle pimaszul elvigyorodott, és egy pillanatra felhúzta a szemöldökét. Beckett elnyomott egy sóhajt, mivel nem azt a hatást érte el a szavaival, amire számított, ráadásul még haragudni sem tudott a férfira, mert annak ellenére, hogy ki nem állhatta ezt az öntelt mosolyt, a huncutul csillogó szemek mindig őszintén csillogott. Soha nem érzett gúnyt vagy rosszindulatot, és egészen biztos volt abban, hogy a ez a gyermeki őszinteség valódi, nincs benne semmi megjátszás. Talán az önteltség és a kisfiús ártatlanság furcsa keveredése vonzza? Gondolataiból a feléjük siető Esposito zökkentette ki.

- Megvan a taxis, aki Wolfot és az aktatáskás férfit felvette a pályaudvaron - újságolta lelkesen. - Az 54. utca elején tette ki őket egy irodaház előtt. Tudjátok mi van abban az épületben? - mosolygott talányosan, és ugyancsak meglepődött, amikor Castle megszólalt, mielőtt megválaszolhatta volna a plátói kérdést.

- Csak nem egy ügyvédi iroda?

Esposito mosolya egy pillanat alatt hervadt le, és váltotta fel a döbbenet.

- Igen, de honnan tudod? - kérdezte bosszúsan, mire az író vett egy nagy lélegzetet, hogy cirkalmas mondatokba bújtatott magyarázatba kezdjen, de a következő pillanatban bosszúsan összeszorította a száját, amiért nem arathatja le a dicsőséget.

- Ne dőlj be neki, Javi! Nem varázslat! - lépett a táblához Beckett, miközben egy győzelmes mosolyt küldött az író felé, amiért ő oszthatja meg a gondolatmenete a nyomozóval. - A férfi öltözködése elég árulkodó - bökött a táblán levő fényképre. - Mivel Wolf nem utazott Los Angelesbe, valószínűleg a régi közegében keres társat az újrakezdéshez. Ügyvéd volt, tehát ügyvédek között kell keresni a kapcsolatait. Castle szerint újra jó ember akar lenni, és helyre akarja hozni a hibáját, de ez csak feltételezés - tette hozzá kételkedve. - Ha szerencsénk van, Wolf még mindig az ügyvédi irodában van. Hozzátok be!

Esposito bólintott, aztán odakiáltott Ryan-nek, és egy karmozdulattal jelezte, hogy jöjjön, mire a társa már kapta is a kabátját, és olyan összhangban lépkedve siettek a lift felé, mintha mindig ezt gyakorolták volna.

Amíg arra vártak, hogy a fiúk behozzák Wolf-ot, Beckett beszámolt a fejleményekről Montgomery kapitánynak, Castle pedig a pihenőben szórakoztatott három kávézó nyomozót egy képtelen történettel, aztán amíg a nő utána nézett Wolf régi üzlettársainak, az író minden kézügyességét bevetette, hogy a fiúk asztaláról elcsórt ceruzákból a lehető legmagasabb tornyot építse.

Beckett hirtelen felpattant. Castle követte a nő liftre szegeződő tekintetét, közben óvatlanul hátra fordult, a ceruzatorony pedig egy pillanat alatt omlott össze, és zörögve gurultak szerteszét először az íróasztalon, aztán a földön. Az író a sajnálkozás legkisebb jele nélkül tárta szét a karját, amikor meglátta Esposito szúrós tekintetét, és anélkül, hogy egy ceruzát is felvett volna, követte Beckett-et a kihallgató felé.

Castle rá sem ismert volna Kenneth Wolf-ra, ha nem tudja, hogy a sztárügyvédből lett hajléktalan ül a kihallgató szobában. A gondosan hátra fésült, divatosan nyírt ősz haj, a simára borotvált arc, a jól szabott gyapjúöltöny, az ápolt kezek, a manikűrözött körmök mind egy gazdag, magasan képzett férfi benyomását keltették. Az író kíváncsian fürkészte a férfi arcát, hogy felfedezze benne az idős hajléktalan vonásait, de csak az élénken tekintetű, értelmet sugárzó szemek csillogtak ismerősen. Wolf hanyagul hátradőlve ült a széken, és selyem nyakkendőjét igazgatta, de amikor felnézett a két belépő emberre, meglepve mérte végig Castle-t, akiről első találkozásukkor néhány perc alatt megállapította, hogy nem hajléktalan, és emlékezett, hogy be is vallotta, hogy anyagot gyűjtő író, aki meg akarja ismerni a hajléktalanos világát, és érdekli a megölt fiú esete is.

- Hm. Gondolhattam volna, hogy maga nem csak egy szimpla regényíró - szólalt meg.

- Író vagyok, de egyáltalán nem szimpla - morgott sértetten Castle. - A Derrick Storm regények világsikert arattak, és heteken ár vezették az eladási listákat egész ...

- Mr. Castle író, és rendőrségi tanácsadóként segíti a gyilkossági csoport munkáját - szólt közbe Beckett, mielőtt az önérzetében megsértett író befejezhette volna a körmondatot.

- Azt egyből kiszúrtam, hogy nem hajléktalan - jelent meg fáradt mosoly Wolf arcán - ahhoz túl szépfiú volt, még a rongyokban is. Bevallom, elhittem a meséjét, mert nem gondoltam, hogy a rendőrök befogadnak maguk közé egy magához hasonló figurát.

- De hát ... kezdett háborogni Castle, de Beckett megint közbe vágott.

- Higgye el, sokszor én sem értem, mit keres itt - jegyezte meg tettetett gúnnyal, miközben alig észrevehetően elmosolyodott. Kimondottan élvezte Castle bosszantását. - Elég nagy változás következett be az életében, amióta a kollégáim kihallgatták - terelte a szót a nyomozásra elkomolyodva.

- Tudják, hogy van. egyszer lenn, máskor fenn - tárta szét a karját az ügyvéd.

- Elmondaná, hogyan jutott annyi pénzhez, hogy otthagy a hajléktalan életét?

- Nos, egy barátom adott egy kis kölcsönt, amivel új életet kezdhettem - válaszolta szemrebbenés nélkül Wolf.

- Ki volt az a barát?

- Nem hiszem, hogy szeretné, ha belekeverném a nevét egy gyilkossági nyomozásba. Legyen elég annyi, hogy nem volt szüksége a pénzre, és kölcsönadta nekem.

Wolf arca rezzenéstelen volt, hangja végtelen nyugalmat árasztott, és egyenesen Beckett szemébe nézett. A nyomozónő úgy érezte, itt az ideje, hogy kibillentse ebből a nyugalomból. 

- Kölcsön adta? Nem inkább maga vette el? - hajolt kicsit közelebb az ügyvédhez, amitől az gyanút fogott, hátrébb húzódott, és kutató tekintettel nézett hol a nőre, hol az íróra.

- Mire akar kilyukadni? - szűkült össze az ügyvéd szeme, és önkéntelenül karba fonta a kezeit. - Ha valamivel vádol, akkor mondja meg nyíltan!

Beckett elégedetten látta, hogy a férfi titkolni akar valamit, amiről testbeszéde árulkodott, és ideges lett, mert a hangja ingerülten csengett. Figyelte Wolf várakozó tekintetét, miközben a zsebébe nyúlt, és komótosan előhúzta belőle Bicska lopott telefonját, és a férfi elé tette.

- Tudjuk, hogy kitől. és hogyan szerezte a pénzt - mondta magabiztosan, tekintetét az ügyvédre szegezve.

Castle szemöldöke egy pillanatra megrezdült, amikor meglepetten a nőre pillantott, aztán magában elmosolyodott. Jó lesz, ha észnél leszek, ha pókerezek Beckett-tel - gondolta, mert a nőnek még a szempillája sem rezdült a blöff közben, hiszen Bicska felvételén nem látszik, hogy Wolf elvette Eric White pénzét, csak az, hogy hamis iratokat rendel magának.

Néháyn másodpercig farkasszemet nézett Beckett és az ügyvéd, végül Wolf volt az, aki megzólalt.

- Nem tudom, mit akar ezzel a telefonnal, de tudom, hogy ha megtaláltak, az azt jelenti, tudják, hogyan szereztem hamis iratokat - mondta nyugodtan.

Castle látta, hogy Beckett szája csalódottan záródik szorosabbra, ezért úgy érezte, itt az ideje, hogy színre lépjen.

- A Kenneth Wolf nem hangzik elég jól? Vagy nem akarta, hogy a rendőrség a nyomára bukkanjon? - kérdezte, de választ nem várva folytatta. - Ugyan már, professzor! Nem hiába kapta ezt a ragadványnevet a hajléktalanok világában. Maga okos, és jó megfigyelő. Hamar kiszúrta, hogy Eric White nem tartozik abba a világba. A fiú a bizalmába fogadta, és maga segíteni akart neki. Az egész olyan volt, mint egy hihetetlen regény: egy nemi átalakításra vágyó, halálos beteg fiatalember, aki versenyt fut az idővel, hogy megtalálja a hajléktalanok között élő biológiai anyját, hogy egy májátültetés megmentse az életét. Mintha az ég küldte volna Eric-et a maga útjába, hogy segítsen neki, és maga újra az az ember lehessen, aki fiatalon volt, akibe beleszeretett a felesége, akinek végtelenül hálás volt sok kisember. Segített neki, és újra jó embernek érezte magát. Aztán rájött, hogy a fiú hülyeségre készül. Nem valami nagy ötlet egy vagyonnal mászkálni éjszaka a nincstelenek között - ingatta meg a fejét az utolsó mondatnál sóhajtva.

Wolf pár pillanatig hallgatott, aztán addigi büszke tartása semmivé vált, és szinte összeroskadt a székben.

- Megszerettem Eric-et - szólalt meg halkan. - Őszinte volt és jó szándékú. Nem akart mást, csak élni, és önmaga lenni. Segíteni akartam neki, de nem tudtam - csengett végtelen szomorúan a hangja. Nyelt egyet, és fáradt tekintettel Beckett-re nézett. - Az az őrült ötlete támadt, hogy pénzzel több információt tud kiszedni az olyan alakokból, mint Bicska, vagy Kretén. Tudtam, hogy nem sokáig tudom visszatartani, mert egyre betegebb volt, és fogyott az ideje. Mondtam neki, hogy őrültség pénzzel kérkedni egy olyan világban, ahol egy üveg borért is előkerül a kés, de ő csak nevetett, és megmutatta, hogy a nadrágja dupla anyagból van varrva, így majd oda rejti a pénzt. Amikor egyik este megveregette a vállam, és azt mondta, hamarosan meghálálja a segítségemet, és elfelejthetem az utcát, rossz érzésem támadt. Tudtam, hogy készül valamire, de nem árulta el, hogy mire. Másnap délben eltűnt.  Azt hittem, hogy hazament, de aztán megláttam a a környéken cirkálni a Lexus-t. A nagyanyja szokott időnként megjelenni azzal a kocsival, hogy szemmel tartsa a fiút. - Wolf tekintete a távolba révedt, és elmosolyodott. - Emlékszem, Eric-nek még a szája is tátva maradt meglepetésében, amikor rájött, hogy tudok a nagyanyjáról, pedig nem volt nehéz kitalálni, ki az, aki vigyázni próbál rá. Szóval, akkor este is láttam a Lexus-t, ami azt jelentette, hogy Eric visszajött. Éreztem, hogy baj van. Arra gondoltam, talán a pénzért ment haza, akkor viszont hamar bajba kerülhet, ezért a keresésére indultam.

A férfi elhallgatott. Fejét lehajtotta, egy pillanatra behunyta a szemét, aztán ujjaival megdörzsölte a homlokát.

- Megtaláltam - mondta elcsukló hangon, és fájdalmas tekintettel felnézett. - Ott feküdt a mocsokban, élettelenül, körülötte minden csupa vér volt. Aztán feltűnt, hogy nem hiányzik a cipője.Jó állapotú, meleg cipő volt a lábán. Ha hajléktalan ölte volna meg, elvitte volna. Megtapogattam a kabátját, és megtaláltam a pénzt. Amikor azt mondta, fizetni fog az anyja megtalálásához szükséges információkért, csak pár száz dollárra gondoltam, ezért megdöbbentem, amikor ötvenezer dollárt találtam a nadrágjába rejtve.

Kenneth Wolf Castle-re nézett, mintha arra várna, hogy az író találja ki, mi mehetett benne végbe.

- Kirabolni egy halott fiút? az egyenesen az erkölcsi fertő - kezdett bele az író, és tekintetén látszott, hogy képzeletben a sikátorban jár, felidézi a pillanatot, amit Kenneth Wolf átélhetett. - A fiún már nem segít a pénz, ráadásul megígérte, hogy megszabadítja ettől az élettől. Ötvenezer dollár elég lenne ahhoz, hogy új életet kezdjen.

- Elég lenne ahhoz, hogy megbízzak egy tisztességes ügyvédet azzal, hogy kártérítési pert indítson azoknak az embereknek a nevében, akik az én kapzsiságom miatt lettek földönfutók. Nagy hibát követtem el, aminek sok ember látta kárát, de most lehetőségem lett volna helyrehozni azt a hibát - tette hozzá Wolf, aztán nagyot sóhajtott. - Igen, elvettem a pénzt Eric-től, és új személyazonosságot vásároltam rajta. Bertram Colbert lettem, jótékonykodó üzletember, aki megbízott egy ügyvédi irodát, hogy elindítsa azt a bizonyos kártérítési pert. Azt hittem, sikerülhet - húzta csalódott mosolyra a száját. - Azt hittem, mindent jóvá tehetek. Tudom, ez éppen olyan őrültségnek hangzik, mint Eric terve. - Élénken csillogó szemében hirtelen végtelen szomorúság és fáradtság jelent meg. - Biztosan furcsának találják, hogy ügyvéd létemre van lelkiismeretem. A pénzt letétbe helyeztem a Long és Wattson ügyvédi irodánál, ott megtalálják.

Beckett figyelte a férfi minden rezdülését. Bármennyire is hihetetlennek tűnt, úgy érezte, Wolf minden szava igaz, ennek ellenére nem feledkezhetett meg arról, hogy nem hagyatkozhat a megérzéseire.

- Tehát ön tudta, hogy Eric White-nál nagyobb összeg lesz, sőt azt is, hol fogja elrejteni - nézett Wolf szürke szemébe.

A férfi egy pillanat alatt kapcsolt. Kihúzta magát a székben, és ugyanolyan kemény tekintettel nézett a nyomozónőre, ahogy az őrá.

- Igen, tudtam, hogy lesz nála pénz, és azt is, hogy hova fogja dugni, de nem én öltem meg Eric-et. Becsültem a bátorságát és az elszántságát, és tudom, hogy miután sikerült volna megtalálni az igazi édesanyját, nekem is segített volna, hogy új életet kezdjek. Lássa be, nem volt indítékom.

Beckett szinte érezte a mellette ülő Castle megkönnyebbülését. Magában elmosolyodott. Szerette az íróban, hogy vágyik a happy and-re, és hisz abban, hogy ha egy jó ember el is követ egy hibát az életben, újra jó ember akar lenni. Ő azonban nem lehet ilyen hiszékeny. A tényeket kell néznie.

- Ötvenezer dollár és egy új élet azt hiszem, elég indíték - mondta tárgyilagosan. - Ott járt a bűntény helyszínén, amire tanúnk is van, ráadásul elvette az áldozat pénzét, amin új személyazonosságot vett, és eltűnt a rendőrség látóköréből.

- Nincs bizonyítéka, hogy én öltem meg Eric-et - mondta nyugodtan az ügyvéd - és tudja, miért nincs? Mert nem én öltem meg.

Beckett egy pillanatig elgondolkodva nézett a férfira, aztán felállt.

- Meg fogom találni a gyilkost, és bizonyítékom is lesz ellene. Addig viszont a vendégszeretetünket kell élveznie - mondta, és kilépett a kihallgatóból.

Castle az ügyvédre nézett, és sajnálkozó mosolyra húzta a száját, aztán sietve kapkodta a lábát, hogy utolérje Beckett-et, aki már a fehér tábla felé tartott.

- Ugye nem hiszed, hogy ő a gyilkos? - kérdezte, miközben az íróasztal szélére ült a nő mellé.

- Nem az a kérdés, hogy mit hiszek, Castle, hanem az, hogy mik a tények. A tények pedig nem azt mutatják, hogy a barátod olyan ártatlan, mint amilyennek te gondolod - mondta, de közben a szeme a táblán levő képeket pásztázta.

- Igen, tudom, hogy hiszékenynek tartasz, és azt gondolod, mivel ő volt sz egyetlen, aki segített nekem a hajléktalan kalandom során, elfogult vagyok vele, de akkor sem hiszem, hogy ő a gyilkos. Valami nem stimmel.

- Hm. Valami nem stimmel - ismételte meg Castle szavait Beckett. - Wolf és Eric jóban voltak, ez kiderült a kihallgatásokból is ...

- ... akkor viszont Wolf valóban számíthatott Eric anyagi segítségére, miután a  fiú befejezte a hajléktalan játékát. Ha tudta, hogy a fiú kihúzza a nincstelenségből, ...

- ... - akkor nem volt oka megölni.

- Szóval, nem volt indítéka - összegezte Castle, de Beckett begingatta a fejét.

- Lehet, hogy Wolf türelmetlenné vált, minél előbb szabadulni akart a hajléktalan élettől, és amikor rájött, hogy Eric-nél egy kisebb vagyon van, a tettek mezejére lépett, és megölte. 

Castle hitetlenkedve megcsóválta a fejét.

- Miért esik olyan nehezedre elfogadni, hogy Wolf az igazat mondta? - kérdezte durcásan.

- Mert ha az igazat mondta, akkor megint az ügy elején vagyunk, nincs a kezünkben semmi, és nem tudom, merre indulhatnánk - tört ki a tehetetlenség szülte düh a nőből.

Az író szólni akart, de aztán becsukta a száját. Nem a kettejük közti fogadás miatt, mert arról, úgy tűnt, mindketten megfeledkeztek, sokkal inkább azért, mert megértette a nyomozó érzéseit. Akiknek indítéka volt a gyilkosságra, azoknak volt alibije, Wolf ellen pedig nem volt bizonyítékuk. Szótlanul ült Beckett mellett, és próbálta új szemszögből nézni az ügyet, de a sok fénykép és felirat mindig elvonta a figyelmét, és képtelen volt új nézőpontot találni. Végül csak meredten nézte a megölt fiú kicsavarodott holttestéről készült képet, és hirtelen eszébe jutottak Beckett szavai.

- Azt mondtad, hogy a legtöbb gyilkossági ügyben nincsenek csavarok, egyszerűen az a gyilkos, akinek anyagi vagy egyéb érdeke eltenni valakit láb alól, vagy az, akiben a legtöbb gyűlölet van az áldozat iránt.

Beckett alig észrevehetően elmosolyodott. Igen, ezzel a mondattal akarta leállítani Castle határtalan fantáziáját. Hirtelen elkomolyodott, és az íróra nézett.

- Eddig csak azt néztük, kinek volt érdeke eltenni láb alól a fiút ...

- ... de nem néztük meg, hogy ki az, akiben a legtöbb gyűlölet volt iránta - fejezte be a mondatot az író elégedetten mosolyogva, és amikor Beckett viszonozta a mosolyt, egy megmagyarázhatatlan, kellemes érzés árasztotta el.