Változatok egy témára 5/63

Hallotta, hogy nyílik az ajtó, ezért reménykedve odanézett abban a hitben, hogy Kate jött valamiért vissza, de amikor meglátta, hogy Helen nővér lép be rajta elszánt tekintettel, kezében egy tálcával, arcára fagyott a mosoly, gyomra görcsbe rándult, és zavarában nyelt egyet.

Kate sietve lépkedett a folyosón, aztán a nővérpult előtt megtorpant. A pult mögött a fiatal szőke nővér egy tálcára pakolgatott, de amikor meglátta a felé közeledő nyomozót, barátságosan felé fordult.

- Éppen Mr. Castle-höz készülök. Sikerült megnyugtatnia egy kicsit? - kérdezte kedvesen, miközben megigazította lófarokba kötött hullámos haját.

- Ha kórházról van szó, akkor nem hiszem, hogy meg lehet nyugtatni. Készüljön fel, nem egy könnyű beteg - mondta őszintén a nyomozó.

- Ne féltsen, volt már sokféle betegem: mindenért morgó, utasításokat be nem tartó, pajzán megjegyzéseket tevő, félős, hallgatag, szégyenlős, meg még ki tudja milyen! - nevetett jóízűen. - Van valami fontos, amit jó, ha tudok? - Szürke szemével őszinte érdeklődéssel nézett Kate-re.

- Igen. Retteg az injekciótól - válaszolt Kate, és közben képek villantak fel előtte: Lanie vizsgálószobája, a saját hálószobája, Margo nővér és a kórház, a tetanusz néhány napja, mind mind olyan pillanatok voltak, amikor vele együtt sikerült legyőznie a férfinak a tűtől való félelmét, no meg Castle hálószobája, amikor ő adta be neki a véralvadásgátlót. - Visszamegyek, és segítek - mondta.

- Ezt jó, hogy tudom, de köszönöm, el fogok bírni vele - legyintett, mintha azt gondolná, ez legyen a legnagyobb probléma! Ezt könnyedén megoldja!

Kate nem szólt, hogy ő nem a nővérnek, hanem Castle-nek akart segíteni, csak gondterhelten bólintott, és tovább indult. A lépcsőlejárónál megállt és visszafordult.

- Vigyázzon rá, kérem - nézett kérlelőn a nővérre.

- Ne féljen, nem lesz semmi baj - mosolygott rá magabiztosan a nő, és felkapva a tálcát elindult Castle szobája felé.

Kate lefelé lépkedett a lépcsőn, és még mindig azon töprengett, ne menjen-e vissza, de aztán megszaporázta a lépteit. Castle felnőtt férfi, ki fog bírni egy kis ápolást, és nem akart anyáskodni sem felette, elvégre egy hősnek nem kell fogni a kezét - mosolyodott el a gondolatra.  Kilépett a napfényes kis térre, ami az itt lakók gondoskodó kezeit dicsérte. Mivel a mentővel jött, most gyalog vágott át a szépen megtervezett parkon. Végighaladt a fák kellemes árnyékot adó lombkoronája alatt a murvával felszórt gyalogúton, amit a birtokhoz hasonlóan itt is színpompás rózsák szegélyeztek. Igyekezett a rá váró feladatra koncentrálni, de mindig gondolatai mindig visszakanyarodtak Castle-höz. Lelkiismeret furdalása volt, hogy egyedül hagyta a férfit. Szinte látta maga előtt, ahogy minden trükköt bevet a férfi a nővérrel szemben, csak hogy megússza a kellemetlenségeket. Nem tévedett sokat.

Castle szorongva próbálta kivenni a nővér kezében imbolygó tálca tartalmát.

- Mindannyian hálásak vagyunk, hogy segítettek a seriffnek kideríteni, ki a gyilkos. Nem is tudja, mit éreztünk, amikor kiderült, hogy gyilkosság történt a város határában! Itt soha nem történt a kocsmai verekedésnél erőszakosabb dolog. Mindenki megkönnyebbült, amikor elfogták Mr. Moore-t. Sosem szerettem, de nem gondoltam, hogy gyilkos - csacsogott kedvesen a nő, de úgy tűnt, Castle-t csak a tálca tartalma érdekli. Amikor a nő rájött, hogy nem tudja magára vonni a beteg figyelmét, taktikát változtatott.  - Elmondom, mi fog történni, hogy ne érje semmi váratlanul - kezdte sokkal komolyabb hangon, és látta, hogy a férfi azonnal ránéz. - Leveszem a jeget a bokájáról, aztán bekenem a zúzódásokat a  lábán, a bordáin és az arcán egy kellemesen hűsítő gyógynövényes krémmel, aztán visszateszem a jeget.  - Tartott egy kis szünetet, és mintegy mellékesen hozzátette: - Ha ezzel megvagyunk, akkor adok a combjába egy véralvadásgátlót - kerülte ki  szándékosan az injekció szót.

Castle figyelmesen hallgatott, aztán bólintott, de egy pillanattal később leesett neki, hogy mit is jelent a nő utolsó mondata. 

- Muszáj? Nemrég kaptam egy csomót a hasamba, mert el volt törve a másik bokám - húzta el a száját, amikor meglátta a felé forduló nővér csodálkozó tekintetét, aki éppen a jeget vette le a lábáról.

- És azokat ki adta be? - kérdezte a nővér.

- Kate. Beckett nyomozó - tette hozzá gyorsan.

- Ha magának úgy jobb, most is beadhatja a barátnője - mosolygott rá kedvesen a nővér, - de én is szívesen beadom, ha akarja!

Castle szomorúan sóhajtott. Az átélt események után egy kis tűszúrás igazán nem jelenthetett volna problémát, ha nem félt volna tőle annyira. Tudta, hogy nem menekülhet előle, de Helen nővér felvetése meglepte. Egyrészt nem akart állandóan nyavalyogni Kate-nek az injekció miatt, másrészt sokkal jobban szerette volna, ha Kate finom kezei csípik össze a bőrét, és a lehető legkíméletesebben szúrja meg, minthogy egy idegen tegye meg ugyanazt. A nővér már a bordáit kenegette. Castle megállapította, hogy a kenőcs valóban kellemesen hűsíti a forró, zúzódott szöveteket. Amikor a nő az arcán levő lila foltra simított egy vékony réteget, kérdőn a szemébe nézett.

- Nos, hogy döntött?    

- Biztos, hogy nem hagyhatnánk ki? - tett egy utolsó próbát, de Helen nővér csak jelentőségteljesen pislantott, és tovább várt a válaszra. - Értem. Akkor amíg a kórházban vagyok, addig magát választom - mondta szomorún beletörődve a sorsába. 

A nővér meglepődött, de nem akarta firtatni, miért döntött így a férfi. Feltételezte, hogy nem akar nyuszinak látszani a barátnője előtt.

- Akkor lássunk hozzá! - húzta le egy mozdulattal a takarót a férfiról, aki kétségbeesetten kapott utána, de mire észbe kapott, már meztelen combjait nézegette a nő. - Csak nem szégyenlős? Ne féljen, az alsónadrágot nem veszem le! - incselkedett az íróval.

Castle már bánta, hogy nem Kate-t választotta, pedig akkor addig megmenekült volna az injekciótól, amíg a nő vissza nem jön. Kétségbeesett arccal nézte, ahogy a nővér felszívja a hatóanyagot, és a tűt felfelé tartva levegőtleníti egy pöcköléssel. 

- Csukja be a szemét, és gondoljon valami szépre - nézett rá a nővér, szürke szemében megértés tükröződött. 

Castle pislogott néhányat, aztán engedelmesen behunyta a szemét, és megpróbálta felidézni Kate ajkainak puha érintését, és zöldes-barnás szemének tündöklő ragyogását, de a kép abban a pillanatban szertefoszlott, ahogy a nővér a fertőtlenítővel a bőréhez ért. Szemei egy pillanat alatt kipattantak, és elkapta a nő injekciós tűt tartó kezét.

- Ne ... nem akarom. Majd ... majd Kate beadja - könyörgött.

- Sajnálom, már nincs visszaút - mondta olyan erélyesen az eddig kedvesen mosolygó fiatal nő, hogy Castle meglepődött, és engedett a keze szorításán. Egy másodperc múlva már érezte is a szúrást a combjában.

- Ááááúúú! Maga ... maga ...

- Tudom, tudom, gonosz boszorkány vagyok - nevetett újra a nővér, és gyengéden betakarta a férfit. - Próbáljon meg aludni egy kicsit. Ki kell pihennie azt a sok szörnyűséget, ami ma történt magával - mondta kifelé menet.

- Az biztos - morgott maga elé Castle, és leginkább az előző pillanatokra gondolt.        

Változatok egy témára 5/62

- Azt hiszem, tudom, hogy hol van a kincs - ragyogott Castle arca a felfedezéstől.

Kate elkerekedett szemmel nézett rá.

- Castle! Egy perce még azon rágódtál, hogy mi lesz, ha sánta leszel, most meg már a kincsen jár az eszed? - tárta szét a karját, de férfi csak vigyorogva bólogatott. - Le kell, hogy hűtselek. Amikor Charles Moore-t elfogták, nem volt nála a könyv, és nem hajlandó elárulni, hogy hova rejtette. Az, amit megfejtettünk a szövegből, nem elég ahhoz, hogy megtudjuk, hova rejtette az örökséget Moore nagypapa - bizonygatta Castle-nek. Nem akarta, hogy hiú reményeket kergessen a férfi, aztán csalódjon. Vissza akarta terelni a realitások talajára, de ahogy a kitartóan vigyorgó szájra, és az izgalomtól csillogó szemekbe nézett, látta, hogy valamit tud az író, ami ilyen magabiztossá teszi. - Ki vele Castle! Mit tudsz?

- Most kíváncsi vagy ugye, és elvárod, hogy megosszam veled a titkaimat! Bezzeg az előbb jólesett velem gonoszkodni - játszotta a sértődöttet, de Kate már ismerte a férfi színész képességeit, éa átlátott a szitán, ahogy azt is tudta, hogy majd megeszi a fene, hogy eldicsekedhessen az elméletével. Az előbbi gonoszkodása után viszont úgy érezte, megérdemli a férfi, hogy egy kicsit könyörögjön neki.

- Oké Castle! Kérhetsz valamit cserébe! - mondta magabiztosan, de amikor meglátta az író tekintetében, mennyire meglódult a fantáziája, elbizonytalanodott, és már bánta, hogy olyan lehetőséget adott a kezébe, mintha egy biankó csekket adott volna egy szenvedélyes szerencsejátékosnak.

- Ümm ... van néhány ötletem - merengett el a férfi.

- Castle! Most akkor tudsz valamit, vagy nem? - csattant fel Kate, hogy kirángassa az ábrándozásból.

- Aha! Gondold végig! Dúl a gazdasági válság, de Jack Moore rövid idő alatt meggazdagszik. Senki nem tudja, honnan származik a vagyon - kezdett bele izgatottan, és hogy nyomatékot adjon a szavainak, felemelkedett a párnáról, megtámaszkodott a két könyökén, így közelebb került Kate arcához. 

- Arról suttogtak, hogy kapcsolatban áll a maffiával, hogy az alvilági kapcsolatokból származik a vagyon - folytatta Kate.

- A piszkos pénzt azonban nem vihette a bankba, biztos helyre kellett elrejtenie, ezért megvette a birtokot, ...

- ... és olyan végrendeletet írt, hogy sose kerülhessen idegen kézbe a terület. Ebből pedig az következik, ...

- ... hogy a pénznek a birtokon kell lennie - fejezte be a mondatot Castle.

- Rendben. Tegyük fel, hogy a következtetésed helyes. A rejtvény megfejtése nélkül viszont kétlem, hogy valaha is megtaláljuk.

- Emlékszel a szövegre, amit sikerült a lapra írnom, mielőtt Charles betoppant? - nézett kérdőn Castle a nőre, de választ sem várva folytatta. - " Az ezüst tó vezet ..."  

- Igen, emlékszem, de ezzel nem megyünk sokra - húzta el a száját Kate, aztán összehúzta a szemöldökét, és felkészülve valami lehetetlen elméletre, kíváncsian méregette a férfit. Látta rajta, hogy képzelete már kiegészítette a hiányzó darabokat, és lélekben felkészült a legelképzelhetetlenebb variációkra. - Hallgatlak - sóhajtotta megadóan.

- Az ezüst tó vezet a barlang titkos bejáratához! - Castle szinte dagadt a büszkeségtől, és várakozón húzta fel a szemöldökét, hogy mit szól a megállapításához a nő. 

- Ennyi? - meredt rá néhány másodpercnyi várakozás után a nyomozó. - Átúsztunk a tavon. A saját szemeddel láthattad, hogy nincs ott semmilyen titkos barlang - próbálta a valóság talajára visszarángatni az írót.

- Tévedsz! Van ott egy barlangbejárat, és a saját szememmel láttam - húzta ki magát a férfi elégedetten. Szerette ezeket a helyzeteket, amikor Kate kételkedett az elméletében, sőt csípős megjegyzéseket tett rá, aztán a végén beigazolódott, hogy igaza van. A győzelem mámorában úszott ilyenkor. Persze tudta, hogy ahhoz, hogy a helyes elméletet alkossa meg az agya, egy csomó olyan információra volt szüksége, amit Ryan és Espositó szorgalmasan összegyűjtött, Kate pedig hibátlan logikával rendszerezett, mégis rendkívül jó érzéssel töltötte el, ha a megoldáshoz szükséges apró kis szikra az ő fejéből pattant ki. Ilyenkor hasznosnak érezte magát. Író volt minden porcikájában, aki imád egy párhuzamos univerzumot megalkotni, ahol ő irányíthatja az eseményeket, a karakterek cselekedeteit és érzéseit, amivel sok millió embert elszórakoztat, és megszépíti a napjaikat, de egy gyilkos elfogása egészen más volt. Olyankor úgy érezte, jobbá tette a valós világot.  

- Castle! Mit láttál? - rántotta vissza a merengésből a férfit Kate türelmetlen hangja.

- Hát a barlang bejáratát - mondta a világ legtermészetesebb tényeként, de mivel a nő egyre szigorúbban szorította össze az ajkait, gyorsan folytatta - Emlékszel, amikor megláttuk a sziklafalon azt a sötét foltot a vízeséseken belül, és megpróbáltunk egy csomószor lemerülni?

- Csak te próbálkoztál egy csomószor a lehetetlennel - szúrta oda Kate. - Én az első alkalommal beláttam, hogy képtelenség csak úgy lejutni addig.

- Amikor leugrottan a sziklaperemről, a lezúduló víz rendkívül mélyre nyomott - komolyodott el Castle, és az emlék hatására félelem suhant át az arcán. Akkor, ott a mélyben megérintette a halál szele, de megpróbálta gyorsan elhessegetni a mulandóság kellemetlen gondolatát. - Amikor végre kikerültem a lefelé zúduló víz sugarából, a sziklafal mellett emelkedtem felfelé, és megláttam a sötét foltot. Kate! Biztos, hogy egy barlang bejárata volt!

A nyomozó nézte a gyermeki izgalommal ragyogó kék szemeket, és azon töprengett, lehetséges-e, hogy olyan mélyen legyen egy barlang, vagy az egész csak Castle oxigénhiányos idegsejtjeinek szüleménye, amikor hirtelen eszébe jutott valami, és ugyan az az izgalom lett úrrá rajta, mint a férfin.

Castle látta Kate arcán a kétkedést, aztán a változást, amit oly sokszor megcsodált már az évek során: a felismeréstől tágra nyílt szemhéjakat, írisze ragyogását, az elégedett félmosolyt a szája sarkában.  

- Emlékszel, mit tudott meg a tóról Ryan? A 40-es években volt egy földrengés, és az egész mészkőtömb lesüllyedt!

- Akkor kerülhetett a víz felszíne alá a barlang! - ugrott egyet a felismerés örömében Castle, de a hirtelen mozdulatért súlyos árat fizetett, mert olyan éles fájdalom hasított a bokájába, hogy eltorzult arccal odakapott, és fájdalmasan felkiáltott.

Kate ijedten ugrott fel az ágyról, és összeszorult szívvel nézett a szenvedő férfira.

- Feküdj le! - fogta meg a vállát. - Meg ne mozdulj! Hozok jeget - mondta, és kiviharzott a szobából. Fél perc múlva már jött is, kezében két zacskó jeget tartva, és egyiket óvatosan a megduzzadt boka egyik felére, másikat a másik oldalára tette. - Ne nyafogj, tudom, hogy hideg, de segíteni fog - mondta közben.

- Nem is ... nyafogtam - kapkodta a levegőt a kellemetlen érzés hatására a férfi.

Kate elmosolyodott, és végignézett a férfin. Szeme végigsiklott a takaró alól kikandikáló felpolcolt, sérült lábon, a sima bőrű hason, a széles mellkason, és az ijedt, kisfiús arcon. Hirtelen valami láthatatlan erő arra kényszerítette, hogy a férfi fölé hajoljon, megsimogassa csupasz mellkasát, és gyengéden megcsókolja az engedelmesen elnyíló puha ajkakat.

- Nem is tudod, milyen szexi vagy Rick - suttogta a csókba, és érezte, hogy Castle elmosolyodik. Apró csókokkal borította be a homlokát, lehunyt szemhéjait, arcát, fülét, aztán eltávolodott a békésen fekvő férfitől.

- Na gyere Indi! Mielőtt megtalálod a kincset, rád adom ezt a csini hálóinget - fogta meg az ágy végében heverő összehajtogatott ruhadarabot. - Éjszaka hűvös lesz, és meztelenül fázni fogsz.

- Nem is vagyok meztelen! - ellenkezett durcásan Castle. Valamiért ki nem állhatta a kórházi hálóinget. - Van rajtam bokszer is és takaró is.

- Hidd el, én ebben is szexinek talállak - bújtatta a férfi kezét a ruha ujjába ellentmondást nem tűrőn. - Most egy kicsit itt hagylak. Te jó fiú leszel, nem mozogsz, és szót fogadsz a nővérnek.

- De ... de Kate! Nem hagyhatsz itt! Én is ott akarok lenni, amikor megtalálják a barlangot!

- Ne rémüldözz! Csak beszélni akarok a seriffel - nézett megnyugtatón a kék szemekbe - és Gates-szel - tette hozzá elhúzott szájjal. Egyenlőre fogalma sem volt, hogyan csikarhatna ki még legalább három nap szabadságot a kapitánytól.

- De ha elmondod a seriffnek, hogy mit láttam, akkor odaküldi a búvárokat, és  én semmit nem láthatok az egészből - állapította meg Castle, és Kate tudta, hogy a férfi képzeletében már le is játszotta a jelenetet, amiről ő lemarad.

- Megoldom Castle. Ott fogsz lenni. Nem engedem, hogy lemaradj a kincsről - csengtek határozottan a nő szavai, és bár szíve szerint hozzátette volna, hogy "ha van egyáltalán kincs", az előbbi gonoszkodása miatt nem tette.
Az író végigmérte Kate-et, és egy pillanatra nem a nőt, hanem az elszánt, kemény Beckett nyomozót látta maga előtt.

- Megígéred?

- Megígérem - mosolyodott el a nő. A két csillogó tekintet összefonódott, aztán Kate lágyan megcsókolta a férfit, és elindult.

Castle hosszan nézte a becsukódó ajtót, aztán felidézte Kate mondatait, mozdulatait, érintését, csókját, és lehangoló helyzete ellenére boldogan mosolyogva tette vissza a párnára a fejét. Hallotta, hogy nyílik az ajtó, ezért reménykedve odanézett abban a hitben, hogy Kate jött valamiért vissza, de amikor meglátta, hogy Helen nővér lép be rajta elszánt tekintettel, kezében egy tálcával, arcára fagyott a mosoly, gyomra görcsbe rándult, és zavarában nyelt egyet.                     

Változatok egy témára 5/61

Kate is elmosolyodott, de aztán gondolt egyet, komoly vonásokat erőltetett az arcára, és belépett a szobába.

Castle szenvedő arccal, felpolcolt lábbal feküdt a kétágyas szoba ablak felőli ágyában. Az ajtónyitódásra azonnal oldalra fordította a fejét, és megkönnyebbülve nézett Kate-re. Remélte, hogy a nő elmondja, mit tudott meg az orvostól, és mielőbb elviszi innen. Már nyitotta a száját, hogy rákérdezzen az orvossal folytatott beszélgetésre, de Kate olyan komoly arcot vágott, hogy elakadt a szava. Érezte, hogy valami rossz hírt fog közölni vele a nő, ezért nem merte feltenni a kérdéseit, helyette becsukta a száját, nyelt egyet, és türelmetlenül várta, hogy Kate megszólaljon. Úgy tűnt, mintha ólomlábakon járna az idő, amíg a nő komótosan az ágyához sétált, és leült a szélére. Amikor a finom, kecses ujjak gyengéden ráfonódtak az övére, Castle szíve vadul dübörögni kezdett, de most nem az érzéki érintéstől, hanem a félelemtől. A nő most fogja elmondani neki, hogy sánta lesz, vagy valami ennél is rosszabbat. Fantáziája meglódult, és néhány másodperc alatt rémképek áradata jelent meg a szeme előtt.

- Rick - kezdte komoly hangon Kate, és szemével összefonódó kezüket pásztázta. Castle most kezdett igazán megijedni. A nő Rick- nek szólította, és nem néz a szemébe. Ez ebben a helyzetben semmi jót nem jelent. - Az orvos azt mondta, itt kell maradnod a kórházban, mert nem lehet begipszelni a lábadat - az igazat mondta ugyan Kate, de érezte, hogy rettentő nagy gonoszság lenne tovább kínoznia a férfit, ezért éppen rá akart mosolyogni, és meg akarta nyugtatni, amikor Castle elfordítva a fejét, az ablakon kifelé bámulva a szavába vágott.

- Éreztem, hogy nekem lesz igazam, de te sosem hiszel nekem - mondta az ablak felé fordulva sértődött, félelemmel teli hangon. Nem akart Kate-re nézni. Nem akart sajnálatot látni a szemében, és azt sem, hogy a nő lássa félni. Érezte, hogy Kate elengedi a kezét, és megmozdul. Végigfutott rajta a felismerés, hogy a nő itt fogja hagyni. A keserűség szinte marta a szívét. Aztán megérezte az arcán a puha ujjakat, ahogy gyengéden, mégis határozottan arra kényszerítik, hogy megfordítsa a fejét. Kate felé fordult, lesütötte a szemét és várt, de a nő nem szólalt meg. Pislantott néhányat, aztán felemelte a tekintetét, és a világ leggyönyörűbb mosolyával találta szembe magát.

- Nem leszel sánta - nézett egyenesen Castle szemébe a nő, de mivel látta a kétkedést a szemében, gyorsan folytatta. - Nem akarlak elkeseríteni, de most sem neked van igazad - csillant huncutul a szeme.

Castle-nek kellet néhány másodperc, amíg felfogta Kate szavainak az értelmét, és rájött, hogy a nő már megint rászedte.

- Ez nem volt szép - mondta halkan, és visszafordította a fejét.

Kate arcáról eltűnt a mosoly. Nem is értette, hogy lehetett ilyen gonosz a férfival. Annyira megszokta volna az állandó ugratásokat, élcelődéseket, hogy nem érzékelte a határt? Néhány perce még ugyanaz a félelem járta át a lelkét az orvosi szobában, mint amit Castle is érez. Hogyan tehetett ilyet azzal a férfival, akit teljes szívéből szeret? Nem tudta, mit kellene tennie, hogy kiengesztelje az írót, ezért az ösztöneire hallgatott, és átölelte. Szorosan fogta a karjával, mintha attól félne, hogy tovatűnik a kezéből, arcát az arcához simította, és suttogva beszélni kezdett. 

- Bocsáss meg! Rossz vicc volt. Nem akartalak bántani, nem is értem, mi ütött belém. Nem lesz semmi baj. Valóban itt kell maradnod, mert amíg meg van dagadva a bokád, nem tudják begipszelni, de néhány nap múlva megkapod a szép hófehér csizmádat, és már mehetünk is haza. A törés nem súlyos, minden maradandó károsodás nélkül meg fog gyógyulni, csak türelmesnek kell lenned.

Castle hallgatott. Máskor egy másodperc alatt megemésztette, hogy Kate ugratja, és soha nem haragudott rá, mert ez hozzátartozott a kettejük különleges kapcsolatához, most mégis megbántottnak érezte magát. Kate pontosan tudta, hogy mit érez, hiszen mindenkinél jobban ismeri, mégis játszott az érzéseivel, kihasználta a félelmét. Behunyta a szemét, és miközben végiggondolta a hallottakat, egyre inkább hatalmába kerítette az a meghatározhatatlan békesség, amit a nő ölelése, érintése okozott.
Kate egyre jobban elbizonytalanodott. Castle nem úgy reagált, mint máskor. Visszaforgatta volna az idő kerekét, ha tudta volna. Nem akarta bántani a férfit. Keresgette az engesztelő szavakat, de nem volt nagy tapasztalata a bocsánatkérésben. Most mégis érezte, hogy olyan hibát követett el, amit egy egyszerű "Bocs, ne haragudj!" mondattal nem lehet jóvátenni. A férfi félelmét használta játékszerül, és ez gonoszság volt. Már nyitotta a száját, amikor Castle megmozdult, és halkan megszólalt. 
- Még nem mondtad ki a varázsszót. - Komolyan ejtette ki a szavakat, nem volt benne semmi viccelődés, semmi évődés. A nő felé fordult, aki megemelte a fejét, hogy a férfi szemébe nézhessen. Csak bánatot látott bennük. Teljesen összezavarodott. Semmi sem úgy történt a beszélgetésükben, ahogy szokott. Nem értette a kérést sem.
- Nem mondhatom, hogy "este kárpótollak", mert itt kell maradnod - nézett összehúzott szemmel, értetlenül az íróra.
- Nem is arra gondoltam - húzta fel a szemöldökét egy pillanatra a férfi, mire Kate-t elöntötte a megkönnyebbülés felszabadító érzése. A mozdulat azt jelezte, hogy visszatértek a régi kerékvágásba, főleg, hogy Kate figyelmét nem kerülte el a férfi szemében felvillanó huncut fény, és a szája sarkában visszatartott csintalan mosoly, de fogalma sem volt, hogy mire gondol Castle.
- Megadom magam Rick! Bevallom, nem tudom, hogy mi a varázsszó - sóhajtott, de most egyáltalán nem bánta, hogy alul maradt, mert a férfi arcán megjelent az a kis pimasz mosoly, ami négy éve bosszantotta, de csak azért, mert nem tudott szabadulni tőle.
- De hát már kimondtad - húzódott széles mosolyra diadalittasan Castle szája. - Rick-nek szólítottál!
- Ó! Pedig Richard-ot akartam mondani - húzta fel a vállát Kate, mintha valami jelentéktelen nyelvbotlásról lenne szó, aztán elnevette magát, a férfi fölé hajolt, és puhán érintve az ajkát, megcsókolta. - Még egyszer nem szeretném látni, ahogy egy szikláról leveted magad - suttogta a csókba, és Castle tudta, milyen súlya van ennek a mondatnak. Kate félti, és szereti.
Hallották az ajtó nyílódását, és Kate zavartan felegyenesedett, előrehulló haját a füle mögé tűrte, és felállt. A belépő orvos elnézően elmosolyodott, de nem fűzött kommentárt a látottakhoz, de a mögötte lépkedő nővér száját elhagyta egy halk "Hűha!" felkiáltás.
- Mr. Castle! Hallottam, hogy milyen nagy szerepe volt a gyilkos elfogásában. Tudnia kell, hogy ebben a városkában mindenki nagyon hálás önöknek.
- Annyira, hogy hazaengedjen? - próbálkozott Castle, bár tudta, hogy esélye sincs megszabadulni a kórháztól. 
- Sajnálom, de nem. Beckett nyomozót már tájékoztattam az állapotáról - mondta, miközben megszemlélte a felpolcolt lábat. - Tetetek rá jeget, és egy csodakenőcsöt, az meggyorsítja a gyógyulást, és ha betartja az utasításokat, akkor talán holnap ilyenkor már megkaphatja a gipszet, és elbúcsúzhat tőlünk.
- Be fogja tartani. Kezeskedem érte - szólalt meg váratlanul Kate.
- Nekem ez nem tetszik - nézett rá gyanakodva Castle. Volt egy olyan halvány sejtése, hogy nem fogja szeretni azokat az utasításokat.
- Nem kelhet fel. Ezt nem olyan nehéz betartani. A többiről Helen nővér gondoskodik - intett a mögötte álló fiatal, szőke ápolónőre, akivel Castle néhány perce ellenkezett. 
Castle nyelt egyet, de nem szólt semmit, csak arra gondolt, milyen hosszú is tud lenni egy nap. 
Az orvos és a nővér kimentek, és ők újra kettesben maradtak Kate-tel. A nő visszaült az ágy szélére, és megsimogatta a férfi arcát. Mondani akart valami biztatót, de látta, hogy Castle gondolatai valahol egészen máshol járnak.
- Min töprengsz ilyen elmélyülten?
- Azt hiszem, tudom, hogy hol van a kincs - ragyogott Castle arca a felfedezéstől.         
             

Változatok egy témára 5/60

A mai nap után nem vágyott semmire sem jobban annál, mint hogy egészségesnek, és boldognak lássa a férfit!

- Bejön vele? - kérdezte türelmetlenül az ápoló Kate-t, és a választ meg sem várva tolta de Castle-t a röntgenhelyiségbe. 

- Persze! - meg sem fordult a fejébe, hogy egy pillanatra is magára hagyja a férfit, főleg azután, hogy majdnem örökre elvesztette. Magában mosolygott, amikor az ápoló kérdése után látta átsuhanni a riadalmat Rick arcán. Miközben sietve követte a betegszállítót, az járt a fejében, vajon miért van az, hogy még a férfi gyengeségeit is szereti. Már többször szembesült vele, hogy Castle úgy szorong az orvosi vizsgálatoktól, a kórháztól, mint egy kisgyerek, az injekciótól meg egyenesen retteg, de ő ezeket a tulajdonságait is szereti. Ez is a szerelem? Elfogadni, és megérteni a másik esendőségét és félelmeit? 

- Á ...á ... á - hallotta meg Castle nyögdécselését, amikor átfektették a röntgengép fém vizsgálóasztalára.

- Fáj? - kérdezte az ápoló a beteg arcát fürkészve.

- Ne ... nem, csak nagyon hideg - nézett rá panaszos tekintettel az író.

- A mentősök azt mondták, hogy leugrott a tóba a szikláról, és hogy magának és a hölgynek köszönhető, hogy elfogták a gyilkost - pislantott hol az íróra, hol Kate-re hitetlenkedve. Nem értette a helyzetet. A kollégái hősnek írták le a két embert, most meg azon nyafog a férfi, hogy hideg a vizsgálóasztal.

- Higgye el nem önszántamból ugrottam le! Nem vagyok olyan őrült - fészkelődött Castle a kemény fémen, aztán egy pillanatra elgondolkodott a saját válaszán. - Bár ki tudja! Talán egyébként is leugrottam volna, hogy elkápráztassalak - nézett pajkosan Kate-re, de amikor meglátta, hogy a nő arcáról egy szempillantás alatt eltűnik a mosoly, és szűkre húzza a szemét, gyorsan az ápolóra nézett. - A seriff fogta el a gyilkost, mi csak besegítettünk egy kicsit.

Kate megadóan sóhajtott egyet és megcsóválta a fejét. Még mindig meg tudta lepni a férfi, most azzal, hogy szerény volt, pedig ő azt feltételezte, hogy büszkén fogja ecsetelni a történteket azzal a meggyőződéssel, hogy nélkülük soha nem kerítették volna kézre a helyi rendőrök a gyilkost.

- Igaz, hogy Charles Moore ölte meg azt a new york-i férfit? - érdeklődött az ápoló.

- Igen - vágta rá Castle.

- Ő a fő gyanúsított - válaszolt hivatalos hangsúllyal Beckett, hiszen amíg a bíróság bűnösnek nem találja, nem mondhatják rá, hogy gyilkos.         

- Tudják, járt nálunk többször is a kórházban. Nem volt valami kedves fickó - elevenítette fel az emlékeit az ápoló. - Hallottam, hogy sokat vadászott a birtokon levő erdőben. Örökké terepmintás nadrágot hordott, és én még nem láttam másban, mint zöld vagy barna pólóban, és ha hűvösebb volt az idő, akkor zöld kötött vadászpulóverben. Egy kicsit mindig rossz érzés kerített hatalmába, ha itt járt, talán emiatt vadász őrülete miatt. Gyűlölöm a fegyvereket - gondolkodott el az ápoló. 

Castle és Kate összenéztek. A felismerés csillogott a szemükben. A zöld fonalszál! - jutott eszébe mindkettőjüknek, de mire megszólalhattak volna, az ápoló kiterelte Kate-t a szomszédos helyiségbe, amíg a röntgenképet elkészítette. Amikor visszamehetett, Castle elégedett vigyorral nézett a belépő nőre. 

- Ha a zöld fonalak, amik a fatörzseken voltak, Charles zöld vadászpulóveréből származnak, akkor bizonyítani tudják, hogy a tetthelyen járt! Szólni kellene a seriffnek, hogy keressék meg a pulóvert, amiből a fonaldarab hiányozhat - hadarta lelkesen a férfi.

- Castle! A seriff tudja a dolgát, de hogy megnyugodj, szólni fogok neki - hűtötte le Kate, de nem szólt arról, hogy amíg a röntgenkép készült, a seriff hívta, hogy átkutatták Charles házát, megtalálták a pulóvert, és már vizsgálják a technikusok. Meg akarta hagyni Castle-t abban a hitben, hogy nélkülözhetetlen a nyomozásban.

- Mr. Castle, áttolom a szobájába, és kap egy szép kórházi hálóinget - jelent meg az ajtóban az ápoló.

- Az orvos? - nézett rá Kate kérdőn, mire a fiatal férfi csak intett a fejével , hogy a mellettük levő szobában találja. A nő elindult az ajtó felé, amikor meghallotta Castle ijedt hangját.

- Kate! Én akarok beszélni az orvossal! Nehogy eltitkoljatok előlem valamit! Nem hagyhatsz egyedül! - próbálta elérni a férfi, hogy Kate ne menjen el, de nem járt sikerrel, a nő meg sem fordult, csak a kezét felemelve intett. Castle azt nem láthatta, hogy idegesen harapdálja a száját, de a férfi könyörgésére elnézően elmosolyodik. Öklével mérgesen a levegőbe csapott. Ő akart beszélni az orvossal, hogy megtudja, lesz-e életre szóló következménye a törésnek, és nem akarta, hogy Kate előbb tudja a választ, mint ő. Hirtelen tudatosult benne, mit is mondott az ápoló.

- De ... de miért egy szobába visz? Nem a gipszelőbe kellene mennünk? Én ... én ... nem, én nem akarok itt maradni! - ellenkezett nyöszörögve, miközben nagy nehezen átvergődött a röntgenasztalról a kerekes ágyra.

- Én ezt az utasítást kaptam, sajnálom - húzta fel a vállát az ápoló.

- Lehet, hogy összekever egy másik beteggel - sandított rá az író.

- Higgye el, nem keverem össze - morrantott sértődötten a fiatal férfi, és nekifeszülve az ágynak, tolni kezdte. 

Castle feladta a harcot, és reménykedve nézett az orvosi szoba ajtajára, hátha felbukkan Kate, és megtud valamit, de az ajtó mozdulatlan maradt. Sóhajtva vetette hátra fejét a puha párnába, és összeszorított szájjal, magában morgolódott tovább.

Kate eddig megpróbálta elbagatellizálni az író sérülését, mert azt akarta, hogy a férfi pozitívan gondolkodjon, bízzon abban, hogy csak egy egyszerű törés történt, ami 6-7 hét alatt meggyógyul, de amióta meglátta az agyon zúzott, dagadt lábat, gyomra összeszorult a félelemtől. Minél előbb beszélni akart az orvossal, hogy a kínzó bizonytalanságtól megszabaduljon. Amikor a szobába lépett, az orvos éppen szedte le a röntgenképeket az átvilágító felületről, és módszeresen rakta őket sorba.

- Elnézést doktor úr! Beszélhetnénk? - szólította meg Kate a gondolataiba merülő ősz hajú, szikár férfit. - Kate Beckett vagyok.

- Á! Beckett nyomozó - nézett fel érdeklődve a férfi, és Kate csodálkozó tekintetét látva hozzátette: - Tudja, ez egy álmos kisváros, ahol még sosem történt gyilkosság, és ahol a hírek fénysebességgel terjednek. Mr. Castle állapota érdekli, ugye?

Kate igyekezett valamit leolvasni az orvos arcáról, de a férfi megkerülte az íróasztalát, így hátat fordított a nőnek.

- Foglaljon helyet - mondta menet közben. Kate nem tudta, hogy azért akarja leültetni férfi, mert hosszú és nehéz beszélgetés vár rájuk Castle sérülése miatt, vagy azért, mert kíváncsi a nyomozás részleteire. Gyorsan leült, és várakozón nézett az orvos meleg, barna szemébe.

- Mr. Castle külső bokacsontja két helyen eltört. Ez tulajdonképpen a szárkapocscsont vége. Ahogy hallottam, egy puskatussal ütöttek rá - mondta egy pillanatnyi szünetet tartva megvárta, hogy Kate egy bólintással reagáljon a hallottakra, és csak utána folytatta. - Az ütéstől a lágy részek zúzódtak, több vérömleny is keletkezett, ezért jelentősen megdagadt a boka és kissé a lábszár is. Sajnos nem tudjuk begipszelni, amíg a duzzanat el nem múlik, addig csak egy rögzítő sínt kap. Szerencsére műtétre nincs szükség. Néhány napig itt kell maradnia a kórházban. Nem kelhet fel, mivel nem lesz teljesen rögzítve a sérült terület. Ha a duzzanat leapadt, egy hétre fekvő gipszet kap, és ha minden rendben lesz, akkor jöhet a járógipsz, amit 5-6 hét után lehet levenni, végül a gyógytorna segít az ízület, az izmok és az inak működésének helyreállításában.

Kate figyelmesen hallgatta az orvos tömör beszámolóját, és szomorúan gondolt arra, mennyi fájdalom, és főleg mennyi kellemetlenség vár Castle-re. De legalább műteni nem kell! 

- Nem kell aggódnia! - folytatta megnyugtató hangon az orvos, akinek feltűnt a nő szomorú tekintete. - Ez egy egyszerű törés, csak türelmesnek kell lenni, és nem lesz semmi baj.

- Nem lesz sánta? - kérdezte Kate, és utálta magát, amiért hagyta, hogy Castle félelme átragadjon rá. Őt nem érdekelte volna, ha sántít a férfi, csak ne fájjon neki, de azt is tudta, hogy az író belebetegedne, hogy nem tökéletes.

- Nem, nem lesz sánta - mosolyodott el az orvos.

- Köszönöm  - mondta gyorsan Kate, hogy a zavarát leplezze, és gyorsan felállt. - Megmondaná, hova vitték?

- Az emeletre, a kettes szobába. A következő 1-2 nap hosszú lesz neki, de kérem tudatosítsa benne, hogy minél előbb megszűnik a duzzanat, annál hamarabb elhagyhatja a kórházat - nyújtotta felé kezét az orvos. Kate értetlenül nézett a felé nyújtott kézre, hiszen neki kellene köszönetet mondani, de gondolkodás nélkül kezet fogott a férfival.

- Köszönjük, hogy segítettek a seriffnek - nézett őszinte hálával a szemében Kate-re az orvos. - Tudja, van két gyönyörű unokám, és nem volt egy nyugodt pillanatom, amíg el nem fogták azt az eszelőst.

- Én is köszönöm, hogy meggyógyítja a ... társamat - kezdte mondani komolyan Kate, de hirtelen nem tudta, mit is mondhatna, kije is neki Castle, de aztán megtalálta a megfelelő szót. Castle a társa. Társa a munkában, a hétköznapokban és az ünnepekben, örömben és fájdalomban, napfényben és hóesésben, mozgalmas nappalokon és még mozgalmasabb, érzéki éjszakákon, hangzavarban és csendben, minden lehetetlen helyzetben. Törhet rájuk maffiózó, bérgyilkos, tigris vagy múmia, Castle a társa. Úgy érezte, csak együtt alkotnak egy egészet, mint a jin és jang. Castle-lel teljes a lelke és a teste. Ő a társa az életben.

Megkönnyebbülve indult az emeletre, és közben azon gondolkodott, hogyan adagolja a hírt a férfinak, na és hogyan szerezzen még néhány nap szabadságot Gates-től úgy, hogy ne jöjjön rá a kapcsolatukra. Ahogy közeledett a szobához, a résnyire nyitott ajtón keresztül meghallotta a férfi panaszos hangját, majd a nővér türelmes szavait.  Megtorpant, és a nyíláshoz hajolva hallgatta a párbeszédet.

- Mikor mondanak már valamit?

- A doktor úr majd mindenről tájékoztatja - hallatszott egy női hang.

- És mikor jön az orvos? 

- Legyen türelmes! A doktor úr először vizitet tart a földszinten, aztán jön ide.

- De én haza akarok menni! Gipszeljék be a lábam, és szerezzenek valami ruhát. Kérem! - könyörgött.

- Szólok a doktor úrnak, hogy van egy nehéz esetünk - sóhajtott nagyot a nővér, és kifelé indult a szobából.

- Mi az, hogy nehéz eset? - szólt utána rémülten az író. - Valami nagy baj van? Örökre sánta maradok?  

Mire a nővér kilépett az ajtón, Kate egy kicsit hátrébb húzódott.

- Ön a hozzátartozója? - nézett rá a nővér.

- Igen.

- Próbálja megnyugtatni, mert olyan, mint egy ijedt kisfiú - mosolygott rá a fiatal, szőke nővér, és már sietett is a következő beteghez.

Kate is elmosolyodott, de aztán gondolt egyet, komoly vonásokat erőltetett az arcára, és belépett a szobába.