Változatok egy témára 5/57

Kate Castle elé állt, lábát terpeszben megvetette a puha avaron, és mindenre elszánt tekintettel emelte szemmagasságba a pisztolyát.

Minden figyelmét a tőlük úgy tíz méterre húzódó sűrű, tövises bokrokra irányította. Aki onnan közelít, annak nem egyszerű feladat az ágas-bogas, szúrós növényzeten áthatolni, ha ki akarja kerülni őket, akkor viszont elég nagy kitérőt kell tennie a tó felé. A léptek azonban a bokrok felől hallatszottak, ezért Kate várta, mikor nyílinak szét a két, összehajló som bokor közti ágak. Először a puska csövét látta meg. A másodperc törtrésze alatt átfutott rajta a felismerés, hogy nem vadászpuska csövét látja, de egy pillanattal később előbukkant a fegyvert tartó egyenruhás férfi alakja is.  

A seriffhelyettes arcán átsuhant a riadalom, amikor meglátta Beckett-tet a mellkasára irányított pisztollyal, és ujja már a ravaszon táncolt, de gyorsan kapcsolt, és leeresztette a fegyvert. Nézte, ahogy a nyomozónő megkönnyebbülten sóhajt, és a pisztolyt a farmerja övébe dugja, aztán szeme a földön ülő férfira siklott, miközben derékszíjáról leakasztotta a rendőrségi adó-vevőt.

- Megvannak, főnök - szólt a recsegő, ropogó készülékbe.

- Odaküldöm Jackson-t, addig vigyázzon rájuk! - hallották a seriff hangját, azzal a férfi kikapcsolta a készüléket és visszatette a derekára. 

- Beckett nyomozó, Jack Hunter vagyok, a seriffhelyettes - nyújtotta barátságosan a kezét a nő felé, aki hálásan viszonozta a gesztust. - Amíg el nem kapják a többiek Charles Moore-t, addig itt maradunk.

- Ez komoly? - szólalt meg Rick, és hitetlenkedve méregette a féfit. - Magát ...

- Igen. Jack Hunter-nak hívnak, mint a filmbeli kalandor régészt - mosolyodott el a seriffhelyettes. Sokszor idegesítette, hogy élcelődnek a nevén, de most örült, hogy az írónak feltűnt az azonosság, mert ez azt jelenti, hogy megviselt kinézete ellenére elég jó állapotban van. - Én előbb kaptam ezt a nevet! No persze az is lehet, hogy rólam mintázták a film főszereplőjét, nem gondolja? - mutatott magán végig halkan nevetve. Az alacsony, kreol bőrű, ötvenes évei elején járó férfi, bozontos szemöldökével, koromfekete, dús hajával és markáns bajszával inkább hasonlított Charles Bronson-ra, mint a magas, jóképű Ivan Sergei-re. - Feküdjön le! Mindjárt itt lesz a segítség - fordította komolyra a szót. Abban a pillanatban elhallgatott, mert a hangokból ítélve újabb látogató közeledett feléjük. Hunter a szája elé tette a mutatóujját, és intett Beckettnek, hogy övé a bal oldal, aztán mindketten felemelték a fegyverüket. A két sok bokor szinte ugyanott nyílt ketté, mint egy perccel ezelőtt, és egy nyurga, fiatal egyenruhás férfi lépett ki az ágak közül. Kate emlékezett rá. hogy amikor az seriff irodájában jártak, éppen szorgalmasan gépelt valamit a számítógépen, és megakadt rajta a tekintete, mert keskeny, hosszú arcához képest feltűnően nagy, elálló fülei voltak, és ettől komikusnak tűnt a tekintélyt parancsoló egyenruhában.

- Jackson! A tiéd a tópart felőli oldal biztosítása - utasította a fiatal rendőrt a seriffhelyettes.    

Beckett megnyugodott. Még ha nem is olyan képzett és tapasztalt a terepen a két férfi, mint Espo és Ryan, látta, hogy értik a dolgukat. Jackson ugyan még tapasztalatlan, és ezért küldte a nyílt terep őrzésére a seriffhelyettes, de az ő szeme is elszántságot tükrözött, és szemernyi félelem sem volt bennük. Kate Castle mellé állt. Szomorú szemmel nézett le a férfira, aki zokszó nélkül engedelmeskedett Jack Hunter-nak, és mozdulatlanul feküdt a fűben. 

- Minden rendben - formálta a szája némán a szavakat. Tekintetük összefonódott. Castle elmosolyodott, aztán amikor meglátta, hogy Kate szája sarkában is megjelenik egy bizonytalan, kényszeredett kis mosoly, becsukta a szemét. Amióta meg kellett kötöznie Kate-t, egyfolytában azon járt az esze, hogy ha valami baj éri a nőt, az az ő lelkén szárad. Kate csak egy kellemes, boldog, kettesben töltött hétvégét akart, és egy rémálom lett belőle. Azzal kezdődött az egész, hogy nem akarta bevallani, mennyire kíváncsi, hogy hova mennek, ezért azt füllentette, hogy csak azt akarta mondani, hogy pisilnie kell. Ha akkor nem ezt az okot találja kibúvónak, akkor Kate nem áll meg, ő nem botlik bele Mark Freeman hullájába, és nem indítja el a lavinát, aminek a végén mindkettejük élete veszélybe került. Eddig jutott a töprengésbe, amikor meghallotta az adó-vevő recsegő hangját. 

- Jack! Elkaptuk Moore-t, biztonságban vagytok! Itt van a mentő, néhány perc, és ott lesz nálatok az orvos és az ápoló - hallatszott a tömör beszámoló a seriff szájából.

- Vettem - mondta Hunter, és biztatón bólintott Castle felé, aki erőtlenül kinyitotta a szemét. Most, hogy megszűnt a veszély, és a mentősök is úton vannak,már nem dolgozott az íróban az adrenalin, ezért megérezte, milyen elgyötört is a teste. Minden porcikája sajgott. Újra becsukta a szemét. Kate letérdelt mellé, a férfi fejét az ölébe tette, és megsimogatta a homlokát, és éppen mondani akart néhány biztató szót, amikor meghallotta a mentősök sietős lépteit. Elöl jött az orvos, kezében jókora orvosi táskával, mögötte két ápoló egy hordággyal. Az orvos futólag üdvözölte őket, és már vette is elő táskájából a fonendoszkópot és a kis lámpát, miközben szeme kutató mérte végig a sérült minden testrészét.

- Maradjon fekve! - szólt rá Castle-re, aki mihelyt meghallotta a segítségére érkező emberek érkezését, felélénkült, és megpróbált felülni. - Mi történt? - intézte a kérdést Kate-hez az orvos. Castle már nyitotta a száját, hogy beszámoljon a történtekről, de amikor látta, hogy a férfi rá se hederít, durcásan becsukta. Kate érzékelte a Castle arcán átsuhanó sértődöttséget, és megnyugodva vonta le a következtetést, hogy nincs nagy baj, ha Rick-nek kedve lett volna élménybeszámolót tartani. Válaszolni akart az orvosnak, de akkor jött rá, hogy pontosan nem is tudja, hogyan szerezte a sérüléseket Castle.

- Majd ő elmondja - mondta, aztán az íróra nézett, és tettetett szigorúsággal rászólt. - Rick! Csak röviden!

- Mi ... miért gondolod, hogy nem tudom lényegre törően elmondani? - háborodott fel Castle, de Kate nem válaszolt, csak mosolyogva égnek emelte a szemét. - Jól hallottam? Azt mondtad, hogy Rick? - kérdezte hitetlenkedő arccal a férfi, mint aki nem akar hinni a fülének, de a szeme huncutul csillogott.

- Csak eltévesztettem. Richard-ot akartam mondani - vágott vissza a nő, aztán az orvoshoz fordult, aki fülében a fonendoszkóppal, csodálkozva figyelte az évődést. - Azt hiszem, nincs nagy baj doktor úr - mondta Kate, közben az jutott eszébe, hogy az utóbbi egy órában milyen sokszor hívta gondolatban Rick-nek a férfit a Castle helyett.

- Még hogy nincs nagy baj? - háborgott Castle, és már bele is kezdett a sérülések összeszedésének történetébe. Kate érdeklődve hallgatta, mi történt az ösvényen. Elképzelte, hogyan vetette rá magát az író Charles-ra, így már a bordákon és az arcán levő duzzanatok, lila foltok eredetére is magyarázatot kapott. Amikor odaért a történetben a férfi, hogyan sújtott le Charles a puskatussal, Kate önkéntelenül a rettentően megdagadt bokára nézett, és összeszorult a szíve ahogy arra gondolt, ezzel a lábbal kellett a peremig eljutni a férfinak, aztán amikor leugrott a vízbe, a sérült lába becsapódott be először, ráadásul ő még a partig is elvonszolta. 

Az orvos szemöldöke a homloka tetejére szaladt, amikor meghallotta, hogy Castle leugrott a sziklafalról.

- Ugye tudja, hogy óriási szerencséje van, hogy túlélte - kérdezte komolyan az orvos.

- Nem volt más választásom, vagy leugrok, vagy lelő az az őrült.. Szerencsére 20 éves koromban egy hetet sziklaugrókkal töltöttem a Szikás-hegységben, és megtanítottak az alapokra. Igaz, nagyon régen volt, és ezt most a hátam bánja - nyögte fájdalmasan.

Amíg az orvos megvizsgálta Castle-t, Kate azon tűnődött, hogy milyen szerencse, hogy főiskolásként benn volt a vadulásban az író és kipróbált minden őrültséget, no meg arra, hogy nem tévedett, amikor feltűnt neki, hogy nemcsak úgy zuhan a mélybe, hanem tudatosan irányítja a testét a férfi. Nézte, ahogy Castle viszonylag szófogadóan sóhajt a vizsgálat alatt, majd hunyorog, ahogy a lámpa fénye a szemébe hatol, de azt már nehezen tűrte, amikor a zúzódásokat és a törött lábat tapogatta a doktor. 

- Kötök be egy infúziót. Kap fájdalomcsillapítót, mert a mentőig elég rázós lesz az út. A boka csúnyán törött, és sok a zúzódás a háton és a bordákon. A kórházban megröntgenezzük, akkor többet tudok mondani, de rendbe fog jönni - közölte az orvos, és már szorította is el Castle felkarját. 

Kate tudta, hogy most kell színre lépnie, mert ha Rick meglátja az injekciós tűt, egy darabig ellenkezni fog, ezért gyorsan két tenyerébe fogta a férfi arcát, és maga felé fordította, de elkésett. Castle ugyan engedelmesen fordította a fejét, de szemét nem vette le az orvosról.

- Infúzió? Egy tűt akar belém szúrni? - ráncolta össze a szemöldökét ijedten.

- Fél az injekciótól - magyarázta Kate az orvosnak, és Castle hálásan vette tudomásul, hogy a nő hangjában nincs egy cseppnyi gúny sem, és mellé áll, az orvossal szemben. Tévedett. Kate bólintott az orvos felé, mintha jelet adna a kezdésre, míg ő elővette legelbűvölőbb tekintetét, és olyan idézően nézett Castle szemébe, hogy az csak nyelni tudott, de képtelen volt a szabadulni az erdő színeitől még  zöldebben ragyogó szemektől. Amíg Kate meggyugtatón simogatta az arcát, és halkan suttogott, hogy "Csak rám figyelj! Nem lesz semmi baj.", addig az egyik ápoló lefogta a beteg karját, nehogy elhúzza, és az orvos beköthesse az infúziót. Rick érezte a szúrás okozta fájdalmat, de minden erejével a csodálatos szempárra koncentrált. - El kell mennem egy templomba - gondolta. Úgy érezte, hálát kell adnia annak a felsőbb hatalomnak, amiben oly sok ember hisz, hívják azt Égieknek, Sorsnak, Univerzumnak, vagy Istennek, mert az, hogy néhány napon belül megmenekült a halál torkából az a három ember, akiket a legjobban szeret, olyan csoda, ami nem lehet a véletlen műve. - Mellesleg én is túléltem - mosolyodott el a gondolatra.

- Ilyen gyönyörű nő karjaiban engem is szurkálhatnának, én is csak mosolyognék! - nevetett az orvos ahogy a betegre pillantott, miközben magasra emelte az infúziós folyadékot.

- Azért én jobban szeretek mást csinálni a karjaiban - bátorodott meg Castle, és incselkedve nézett a ragyogó szemekbe. Kate tekintete egy pillanatra szikrákat szórt és száját mérgesen összeszorította, de egy pillanat alatt megenyhült, végül elnézően megcsóválta a fejét. 

- Nem akarom a kedvét szegni, de egy ideig arra várnia kell - szólalt meg az idősebb ápoló, miközben azt méregette, hogyan tehetnék a sérültet a legkisebb fájdalmat okozva a hordágyra, ezért nem látta Castle kétségbeesett ábrázatát. Néhány nyögés és morgolódás után végre vihették a beteget a mentőhöz. Az ösvény most sokkal hosszabbnak tűnt, mint amikor fürödni jöttek a partra. Minden fordulónál és zökkenőnél éles fájdalom hasított a lábába, hiába áramlott ereiben a fájdalomcsillapító. Végre elérték a mentőt, és éppen betolták a hordágyon fekvő írót az autóba, amikor eszelős ordítás hasított a levegőbe.