Változatok egy témára 5/62

- Azt hiszem, tudom, hogy hol van a kincs - ragyogott Castle arca a felfedezéstől.

Kate elkerekedett szemmel nézett rá.

- Castle! Egy perce még azon rágódtál, hogy mi lesz, ha sánta leszel, most meg már a kincsen jár az eszed? - tárta szét a karját, de férfi csak vigyorogva bólogatott. - Le kell, hogy hűtselek. Amikor Charles Moore-t elfogták, nem volt nála a könyv, és nem hajlandó elárulni, hogy hova rejtette. Az, amit megfejtettünk a szövegből, nem elég ahhoz, hogy megtudjuk, hova rejtette az örökséget Moore nagypapa - bizonygatta Castle-nek. Nem akarta, hogy hiú reményeket kergessen a férfi, aztán csalódjon. Vissza akarta terelni a realitások talajára, de ahogy a kitartóan vigyorgó szájra, és az izgalomtól csillogó szemekbe nézett, látta, hogy valamit tud az író, ami ilyen magabiztossá teszi. - Ki vele Castle! Mit tudsz?

- Most kíváncsi vagy ugye, és elvárod, hogy megosszam veled a titkaimat! Bezzeg az előbb jólesett velem gonoszkodni - játszotta a sértődöttet, de Kate már ismerte a férfi színész képességeit, éa átlátott a szitán, ahogy azt is tudta, hogy majd megeszi a fene, hogy eldicsekedhessen az elméletével. Az előbbi gonoszkodása után viszont úgy érezte, megérdemli a férfi, hogy egy kicsit könyörögjön neki.

- Oké Castle! Kérhetsz valamit cserébe! - mondta magabiztosan, de amikor meglátta az író tekintetében, mennyire meglódult a fantáziája, elbizonytalanodott, és már bánta, hogy olyan lehetőséget adott a kezébe, mintha egy biankó csekket adott volna egy szenvedélyes szerencsejátékosnak.

- Ümm ... van néhány ötletem - merengett el a férfi.

- Castle! Most akkor tudsz valamit, vagy nem? - csattant fel Kate, hogy kirángassa az ábrándozásból.

- Aha! Gondold végig! Dúl a gazdasági válság, de Jack Moore rövid idő alatt meggazdagszik. Senki nem tudja, honnan származik a vagyon - kezdett bele izgatottan, és hogy nyomatékot adjon a szavainak, felemelkedett a párnáról, megtámaszkodott a két könyökén, így közelebb került Kate arcához. 

- Arról suttogtak, hogy kapcsolatban áll a maffiával, hogy az alvilági kapcsolatokból származik a vagyon - folytatta Kate.

- A piszkos pénzt azonban nem vihette a bankba, biztos helyre kellett elrejtenie, ezért megvette a birtokot, ...

- ... és olyan végrendeletet írt, hogy sose kerülhessen idegen kézbe a terület. Ebből pedig az következik, ...

- ... hogy a pénznek a birtokon kell lennie - fejezte be a mondatot Castle.

- Rendben. Tegyük fel, hogy a következtetésed helyes. A rejtvény megfejtése nélkül viszont kétlem, hogy valaha is megtaláljuk.

- Emlékszel a szövegre, amit sikerült a lapra írnom, mielőtt Charles betoppant? - nézett kérdőn Castle a nőre, de választ sem várva folytatta. - " Az ezüst tó vezet ..."  

- Igen, emlékszem, de ezzel nem megyünk sokra - húzta el a száját Kate, aztán összehúzta a szemöldökét, és felkészülve valami lehetetlen elméletre, kíváncsian méregette a férfit. Látta rajta, hogy képzelete már kiegészítette a hiányzó darabokat, és lélekben felkészült a legelképzelhetetlenebb variációkra. - Hallgatlak - sóhajtotta megadóan.

- Az ezüst tó vezet a barlang titkos bejáratához! - Castle szinte dagadt a büszkeségtől, és várakozón húzta fel a szemöldökét, hogy mit szól a megállapításához a nő. 

- Ennyi? - meredt rá néhány másodpercnyi várakozás után a nyomozó. - Átúsztunk a tavon. A saját szemeddel láthattad, hogy nincs ott semmilyen titkos barlang - próbálta a valóság talajára visszarángatni az írót.

- Tévedsz! Van ott egy barlangbejárat, és a saját szememmel láttam - húzta ki magát a férfi elégedetten. Szerette ezeket a helyzeteket, amikor Kate kételkedett az elméletében, sőt csípős megjegyzéseket tett rá, aztán a végén beigazolódott, hogy igaza van. A győzelem mámorában úszott ilyenkor. Persze tudta, hogy ahhoz, hogy a helyes elméletet alkossa meg az agya, egy csomó olyan információra volt szüksége, amit Ryan és Espositó szorgalmasan összegyűjtött, Kate pedig hibátlan logikával rendszerezett, mégis rendkívül jó érzéssel töltötte el, ha a megoldáshoz szükséges apró kis szikra az ő fejéből pattant ki. Ilyenkor hasznosnak érezte magát. Író volt minden porcikájában, aki imád egy párhuzamos univerzumot megalkotni, ahol ő irányíthatja az eseményeket, a karakterek cselekedeteit és érzéseit, amivel sok millió embert elszórakoztat, és megszépíti a napjaikat, de egy gyilkos elfogása egészen más volt. Olyankor úgy érezte, jobbá tette a valós világot.  

- Castle! Mit láttál? - rántotta vissza a merengésből a férfit Kate türelmetlen hangja.

- Hát a barlang bejáratát - mondta a világ legtermészetesebb tényeként, de mivel a nő egyre szigorúbban szorította össze az ajkait, gyorsan folytatta - Emlékszel, amikor megláttuk a sziklafalon azt a sötét foltot a vízeséseken belül, és megpróbáltunk egy csomószor lemerülni?

- Csak te próbálkoztál egy csomószor a lehetetlennel - szúrta oda Kate. - Én az első alkalommal beláttam, hogy képtelenség csak úgy lejutni addig.

- Amikor leugrottan a sziklaperemről, a lezúduló víz rendkívül mélyre nyomott - komolyodott el Castle, és az emlék hatására félelem suhant át az arcán. Akkor, ott a mélyben megérintette a halál szele, de megpróbálta gyorsan elhessegetni a mulandóság kellemetlen gondolatát. - Amikor végre kikerültem a lefelé zúduló víz sugarából, a sziklafal mellett emelkedtem felfelé, és megláttam a sötét foltot. Kate! Biztos, hogy egy barlang bejárata volt!

A nyomozó nézte a gyermeki izgalommal ragyogó kék szemeket, és azon töprengett, lehetséges-e, hogy olyan mélyen legyen egy barlang, vagy az egész csak Castle oxigénhiányos idegsejtjeinek szüleménye, amikor hirtelen eszébe jutott valami, és ugyan az az izgalom lett úrrá rajta, mint a férfin.

Castle látta Kate arcán a kétkedést, aztán a változást, amit oly sokszor megcsodált már az évek során: a felismeréstől tágra nyílt szemhéjakat, írisze ragyogását, az elégedett félmosolyt a szája sarkában.  

- Emlékszel, mit tudott meg a tóról Ryan? A 40-es években volt egy földrengés, és az egész mészkőtömb lesüllyedt!

- Akkor kerülhetett a víz felszíne alá a barlang! - ugrott egyet a felismerés örömében Castle, de a hirtelen mozdulatért súlyos árat fizetett, mert olyan éles fájdalom hasított a bokájába, hogy eltorzult arccal odakapott, és fájdalmasan felkiáltott.

Kate ijedten ugrott fel az ágyról, és összeszorult szívvel nézett a szenvedő férfira.

- Feküdj le! - fogta meg a vállát. - Meg ne mozdulj! Hozok jeget - mondta, és kiviharzott a szobából. Fél perc múlva már jött is, kezében két zacskó jeget tartva, és egyiket óvatosan a megduzzadt boka egyik felére, másikat a másik oldalára tette. - Ne nyafogj, tudom, hogy hideg, de segíteni fog - mondta közben.

- Nem is ... nyafogtam - kapkodta a levegőt a kellemetlen érzés hatására a férfi.

Kate elmosolyodott, és végignézett a férfin. Szeme végigsiklott a takaró alól kikandikáló felpolcolt, sérült lábon, a sima bőrű hason, a széles mellkason, és az ijedt, kisfiús arcon. Hirtelen valami láthatatlan erő arra kényszerítette, hogy a férfi fölé hajoljon, megsimogassa csupasz mellkasát, és gyengéden megcsókolja az engedelmesen elnyíló puha ajkakat.

- Nem is tudod, milyen szexi vagy Rick - suttogta a csókba, és érezte, hogy Castle elmosolyodik. Apró csókokkal borította be a homlokát, lehunyt szemhéjait, arcát, fülét, aztán eltávolodott a békésen fekvő férfitől.

- Na gyere Indi! Mielőtt megtalálod a kincset, rád adom ezt a csini hálóinget - fogta meg az ágy végében heverő összehajtogatott ruhadarabot. - Éjszaka hűvös lesz, és meztelenül fázni fogsz.

- Nem is vagyok meztelen! - ellenkezett durcásan Castle. Valamiért ki nem állhatta a kórházi hálóinget. - Van rajtam bokszer is és takaró is.

- Hidd el, én ebben is szexinek talállak - bújtatta a férfi kezét a ruha ujjába ellentmondást nem tűrőn. - Most egy kicsit itt hagylak. Te jó fiú leszel, nem mozogsz, és szót fogadsz a nővérnek.

- De ... de Kate! Nem hagyhatsz itt! Én is ott akarok lenni, amikor megtalálják a barlangot!

- Ne rémüldözz! Csak beszélni akarok a seriffel - nézett megnyugtatón a kék szemekbe - és Gates-szel - tette hozzá elhúzott szájjal. Egyenlőre fogalma sem volt, hogyan csikarhatna ki még legalább három nap szabadságot a kapitánytól.

- De ha elmondod a seriffnek, hogy mit láttam, akkor odaküldi a búvárokat, és  én semmit nem láthatok az egészből - állapította meg Castle, és Kate tudta, hogy a férfi képzeletében már le is játszotta a jelenetet, amiről ő lemarad.

- Megoldom Castle. Ott fogsz lenni. Nem engedem, hogy lemaradj a kincsről - csengtek határozottan a nő szavai, és bár szíve szerint hozzátette volna, hogy "ha van egyáltalán kincs", az előbbi gonoszkodása miatt nem tette.
Az író végigmérte Kate-et, és egy pillanatra nem a nőt, hanem az elszánt, kemény Beckett nyomozót látta maga előtt.

- Megígéred?

- Megígérem - mosolyodott el a nő. A két csillogó tekintet összefonódott, aztán Kate lágyan megcsókolta a férfit, és elindult.

Castle hosszan nézte a becsukódó ajtót, aztán felidézte Kate mondatait, mozdulatait, érintését, csókját, és lehangoló helyzete ellenére boldogan mosolyogva tette vissza a párnára a fejét. Hallotta, hogy nyílik az ajtó, ezért reménykedve odanézett abban a hitben, hogy Kate jött valamiért vissza, de amikor meglátta, hogy Helen nővér lép be rajta elszánt tekintettel, kezében egy tálcával, arcára fagyott a mosoly, gyomra görcsbe rándult, és zavarában nyelt egyet.