Változatok egy témára 5/61

Kate is elmosolyodott, de aztán gondolt egyet, komoly vonásokat erőltetett az arcára, és belépett a szobába.

Castle szenvedő arccal, felpolcolt lábbal feküdt a kétágyas szoba ablak felőli ágyában. Az ajtónyitódásra azonnal oldalra fordította a fejét, és megkönnyebbülve nézett Kate-re. Remélte, hogy a nő elmondja, mit tudott meg az orvostól, és mielőbb elviszi innen. Már nyitotta a száját, hogy rákérdezzen az orvossal folytatott beszélgetésre, de Kate olyan komoly arcot vágott, hogy elakadt a szava. Érezte, hogy valami rossz hírt fog közölni vele a nő, ezért nem merte feltenni a kérdéseit, helyette becsukta a száját, nyelt egyet, és türelmetlenül várta, hogy Kate megszólaljon. Úgy tűnt, mintha ólomlábakon járna az idő, amíg a nő komótosan az ágyához sétált, és leült a szélére. Amikor a finom, kecses ujjak gyengéden ráfonódtak az övére, Castle szíve vadul dübörögni kezdett, de most nem az érzéki érintéstől, hanem a félelemtől. A nő most fogja elmondani neki, hogy sánta lesz, vagy valami ennél is rosszabbat. Fantáziája meglódult, és néhány másodperc alatt rémképek áradata jelent meg a szeme előtt.

- Rick - kezdte komoly hangon Kate, és szemével összefonódó kezüket pásztázta. Castle most kezdett igazán megijedni. A nő Rick- nek szólította, és nem néz a szemébe. Ez ebben a helyzetben semmi jót nem jelent. - Az orvos azt mondta, itt kell maradnod a kórházban, mert nem lehet begipszelni a lábadat - az igazat mondta ugyan Kate, de érezte, hogy rettentő nagy gonoszság lenne tovább kínoznia a férfit, ezért éppen rá akart mosolyogni, és meg akarta nyugtatni, amikor Castle elfordítva a fejét, az ablakon kifelé bámulva a szavába vágott.

- Éreztem, hogy nekem lesz igazam, de te sosem hiszel nekem - mondta az ablak felé fordulva sértődött, félelemmel teli hangon. Nem akart Kate-re nézni. Nem akart sajnálatot látni a szemében, és azt sem, hogy a nő lássa félni. Érezte, hogy Kate elengedi a kezét, és megmozdul. Végigfutott rajta a felismerés, hogy a nő itt fogja hagyni. A keserűség szinte marta a szívét. Aztán megérezte az arcán a puha ujjakat, ahogy gyengéden, mégis határozottan arra kényszerítik, hogy megfordítsa a fejét. Kate felé fordult, lesütötte a szemét és várt, de a nő nem szólalt meg. Pislantott néhányat, aztán felemelte a tekintetét, és a világ leggyönyörűbb mosolyával találta szembe magát.

- Nem leszel sánta - nézett egyenesen Castle szemébe a nő, de mivel látta a kétkedést a szemében, gyorsan folytatta. - Nem akarlak elkeseríteni, de most sem neked van igazad - csillant huncutul a szeme.

Castle-nek kellet néhány másodperc, amíg felfogta Kate szavainak az értelmét, és rájött, hogy a nő már megint rászedte.

- Ez nem volt szép - mondta halkan, és visszafordította a fejét.

Kate arcáról eltűnt a mosoly. Nem is értette, hogy lehetett ilyen gonosz a férfival. Annyira megszokta volna az állandó ugratásokat, élcelődéseket, hogy nem érzékelte a határt? Néhány perce még ugyanaz a félelem járta át a lelkét az orvosi szobában, mint amit Castle is érez. Hogyan tehetett ilyet azzal a férfival, akit teljes szívéből szeret? Nem tudta, mit kellene tennie, hogy kiengesztelje az írót, ezért az ösztöneire hallgatott, és átölelte. Szorosan fogta a karjával, mintha attól félne, hogy tovatűnik a kezéből, arcát az arcához simította, és suttogva beszélni kezdett. 

- Bocsáss meg! Rossz vicc volt. Nem akartalak bántani, nem is értem, mi ütött belém. Nem lesz semmi baj. Valóban itt kell maradnod, mert amíg meg van dagadva a bokád, nem tudják begipszelni, de néhány nap múlva megkapod a szép hófehér csizmádat, és már mehetünk is haza. A törés nem súlyos, minden maradandó károsodás nélkül meg fog gyógyulni, csak türelmesnek kell lenned.

Castle hallgatott. Máskor egy másodperc alatt megemésztette, hogy Kate ugratja, és soha nem haragudott rá, mert ez hozzátartozott a kettejük különleges kapcsolatához, most mégis megbántottnak érezte magát. Kate pontosan tudta, hogy mit érez, hiszen mindenkinél jobban ismeri, mégis játszott az érzéseivel, kihasználta a félelmét. Behunyta a szemét, és miközben végiggondolta a hallottakat, egyre inkább hatalmába kerítette az a meghatározhatatlan békesség, amit a nő ölelése, érintése okozott.
Kate egyre jobban elbizonytalanodott. Castle nem úgy reagált, mint máskor. Visszaforgatta volna az idő kerekét, ha tudta volna. Nem akarta bántani a férfit. Keresgette az engesztelő szavakat, de nem volt nagy tapasztalata a bocsánatkérésben. Most mégis érezte, hogy olyan hibát követett el, amit egy egyszerű "Bocs, ne haragudj!" mondattal nem lehet jóvátenni. A férfi félelmét használta játékszerül, és ez gonoszság volt. Már nyitotta a száját, amikor Castle megmozdult, és halkan megszólalt. 
- Még nem mondtad ki a varázsszót. - Komolyan ejtette ki a szavakat, nem volt benne semmi viccelődés, semmi évődés. A nő felé fordult, aki megemelte a fejét, hogy a férfi szemébe nézhessen. Csak bánatot látott bennük. Teljesen összezavarodott. Semmi sem úgy történt a beszélgetésükben, ahogy szokott. Nem értette a kérést sem.
- Nem mondhatom, hogy "este kárpótollak", mert itt kell maradnod - nézett összehúzott szemmel, értetlenül az íróra.
- Nem is arra gondoltam - húzta fel a szemöldökét egy pillanatra a férfi, mire Kate-t elöntötte a megkönnyebbülés felszabadító érzése. A mozdulat azt jelezte, hogy visszatértek a régi kerékvágásba, főleg, hogy Kate figyelmét nem kerülte el a férfi szemében felvillanó huncut fény, és a szája sarkában visszatartott csintalan mosoly, de fogalma sem volt, hogy mire gondol Castle.
- Megadom magam Rick! Bevallom, nem tudom, hogy mi a varázsszó - sóhajtott, de most egyáltalán nem bánta, hogy alul maradt, mert a férfi arcán megjelent az a kis pimasz mosoly, ami négy éve bosszantotta, de csak azért, mert nem tudott szabadulni tőle.
- De hát már kimondtad - húzódott széles mosolyra diadalittasan Castle szája. - Rick-nek szólítottál!
- Ó! Pedig Richard-ot akartam mondani - húzta fel a vállát Kate, mintha valami jelentéktelen nyelvbotlásról lenne szó, aztán elnevette magát, a férfi fölé hajolt, és puhán érintve az ajkát, megcsókolta. - Még egyszer nem szeretném látni, ahogy egy szikláról leveted magad - suttogta a csókba, és Castle tudta, milyen súlya van ennek a mondatnak. Kate félti, és szereti.
Hallották az ajtó nyílódását, és Kate zavartan felegyenesedett, előrehulló haját a füle mögé tűrte, és felállt. A belépő orvos elnézően elmosolyodott, de nem fűzött kommentárt a látottakhoz, de a mögötte lépkedő nővér száját elhagyta egy halk "Hűha!" felkiáltás.
- Mr. Castle! Hallottam, hogy milyen nagy szerepe volt a gyilkos elfogásában. Tudnia kell, hogy ebben a városkában mindenki nagyon hálás önöknek.
- Annyira, hogy hazaengedjen? - próbálkozott Castle, bár tudta, hogy esélye sincs megszabadulni a kórháztól. 
- Sajnálom, de nem. Beckett nyomozót már tájékoztattam az állapotáról - mondta, miközben megszemlélte a felpolcolt lábat. - Tetetek rá jeget, és egy csodakenőcsöt, az meggyorsítja a gyógyulást, és ha betartja az utasításokat, akkor talán holnap ilyenkor már megkaphatja a gipszet, és elbúcsúzhat tőlünk.
- Be fogja tartani. Kezeskedem érte - szólalt meg váratlanul Kate.
- Nekem ez nem tetszik - nézett rá gyanakodva Castle. Volt egy olyan halvány sejtése, hogy nem fogja szeretni azokat az utasításokat.
- Nem kelhet fel. Ezt nem olyan nehéz betartani. A többiről Helen nővér gondoskodik - intett a mögötte álló fiatal, szőke ápolónőre, akivel Castle néhány perce ellenkezett. 
Castle nyelt egyet, de nem szólt semmit, csak arra gondolt, milyen hosszú is tud lenni egy nap. 
Az orvos és a nővér kimentek, és ők újra kettesben maradtak Kate-tel. A nő visszaült az ágy szélére, és megsimogatta a férfi arcát. Mondani akart valami biztatót, de látta, hogy Castle gondolatai valahol egészen máshol járnak.
- Min töprengsz ilyen elmélyülten?
- Azt hiszem, tudom, hogy hol van a kincs - ragyogott Castle arca a felfedezéstől.