Feszülten fülelt, hogy pontosabban meg tudja állapítani, honnan jön a hang, amikor furcsa motoszkálás ütötte meg a fülét.
Szemét módszeresen végigfuttatta a fatörzseken és a bokrokon, igyekezett valami szokatlant, a környezetből kirívót felfedezni, de semmi nem keltette fel a figyelmét. Kicsit oldalra lépett, hogy más szögből lássa a terepet. Talpa alatt eltört egy száraz kis gally, és az apró zaj fülsiketítő erővel tört utat a csendben. Kate ijedten mozdulatlanná vált, még levegőt sem vett. Ekkor jött rá, hogy a zizegő, reszelős hang fentről, a lombkoronából jön, ezért egy hirtelen mozdulattal a magasba tartotta a fegyvert, és szeme már az ágak közt átszűrődő fénytől hunyorogva pásztázta az ágak közti rejtekhelyeket. Néhány másodperc múlva meglátta a zaj forrásást. Egy pillanatra becsukta a szemét, és az addig benntartott levegőt kifújta. Fellélegzett. A fatörzsön egy kis odút fedezett fel, és az egyik közeli ágon meglátta az üreghez tartozó fürge mozgású mókust is, amint a rövid mellső lábaiban tartva valami kemény héjú termést, fejét ütemesen mozgatva jóízűen rágcsál. Leengedte a pisztolyt, még egyszer körbenézett, de mivel semmi gyanúsat nem látott, megfordult. Meglepve látta, hogy Castle kezére támaszkodva ül, és őt figyeli.
- Csak egy mókus - suttogta szemlesütve. Utálta, amikor ilyen helyzetbe kerül. Ilyenkor úgy érezte, olyan, mint egy kislány, akit mindennel halálra lehet rémíteni, nem pedig egy tapasztalt gyilkossági nyomozó, aki nem retten meg semmitől. Kicsit szégyellte, hogy nem jött rá hamarabb, hogy az erdőnek megvannak a saját hangjai, és azokat nem szabad összekevernie és esetleges támadóval. Felnézett a férfira, akinek szemmel láthatóan jót tett a néhány percnyi pihenő, és erőre kapott. Olyan megkönnyebbülés járta át a látványtól, hogy most az sem érdekelte volna, ha Rick valami élcelődő megjegyzést tett volna a rá a mókus miatt, de a férfi nem szólt, csak halványan elmosolyodott. - Nagyon fáj? - kérgezte együtt érzőn, miközben leült mellé a fűbe.
- Már jobb - húzta mosolyra a száját a férfi, de inkább grimaszra sikerült a mozdulat. Úgy érezte, az egész lába le akar szakadni, bár a fájdalom már nem volt olyan élesen metsző, mint amikor Kate magával vonszolta.
- Figyelj Castle! - mondta halkan, de határozottan, egyenesen a kék szemekbe nézve. - Segítséget kell hívnom ...
- De hát azt mondtad, hogy hívtál segítséget - vágott a szavába a férfi.
- Igen, de nem tudják, hogy Charles vagy meglépett, vagy vadászik ránk, és azt sem, hogy mi meg itt vagyunk. Mentő is kell - magyarázta halkan suttogva a nő. - A telefon nincs a zsebemben. Lehet, hogy akkor esett ki a nadrágomból, amikor levetettem a tóparton, úgy hogy visszamegyek érte - mondta ellentmondást nem tűrő hangsúllyal.
- De ...
- Nincs semmi de! Te itt maradsz, és nem mozdulsz! Megértetted? - Még a mutatóujját is felemelte, hogy nyomatékot adjon a szavainak. Meglátta a férfi szemében megcsillanó vidámságot, és azonnal ráébredt, milyen nevetségesen hangzottak ebben a helyzetben a mondatai. - A megszokás! - forgatta meg a szemeit. Kicsit dühös volt magára, amiért egy percen belül kétszer is nevetséges dolgot tett, de az évek során annyira megszokta, hogy állandóan rendre kell utasítani a soha szót nem fogadó férfit, hogy már ösztönösen mondta a szokásos szavakat. - Meg sem szólalsz! Egyáltalán nem csinálsz semmit! - tette hozzá szigorúan. Ismerte annyira az írót, hogy tudja, még mozgásképtelenül is képes valami őrültséget kitalálni, főleg ha őt veszélyben érzi.
- Nem csinálok semmit - mondta megadóan Castle, és Kate-t meglepte, milyen komoly a férfi. Sem a vonásain, sem a tekintetében nem volt egy szemernyi huncutság sem. A nő bólintott, és előre hajolva, mint egy vadászó gepárd, elindult a tópart felé.
Castle sóhajtva nézett utána. Szíve szerint ellenkezett volna, hogy ne tegye ki veszélynek magát a nő, de nem volt ereje a kilátástalan vitához. Néha úgy érezte magát a hasonló helyzetekben, mint Don Quijote, amikor a szélmalmokkal vív csatát, és soha nem adja fel, bár érzi, hogy sosem győzhet. Éberen kapkodta tekintetét a tó felé futó nő, és az erdő rejtett zugai között. Féltette Kate-t. Amikor megismerte a nőt, azonnal látta, milyen profin viselkedik egy-egy bevetésnél, és olyan magabiztos volt mindig, hogy emiatt nem is érzékelte akkorának a veszélyt, mint amilyen valójában volt. Akkor még csak egy jó kis nyomozósdis játéknak tűnt minden. Aztán fokozatosan megváltozott minden. Amikor már nemcsak vonzotta, és izgatta a fantáziáját ez a különleges nő, hanem menthetetlenül beleszeretett, megjelent az az furcsa, szorongó érzés a gyomrában, aztán a torkában, végül a szívében. Eljutott addig, hogy a külvilágnak megjátszotta a könnyedséget, hogy nem izgul, nem fél egy -egy akció során, de a valóságban minden tűzpárbaj alatt olyan rettegés lett rajta úrrá, amit régen el sem tudott képzelni, amikor pedig kiderült, hogy Kate-nek nincs semmi baja, általában egy eldugott zugban hálát adott az égieknek, miközben rendezte arcvonásait, és összevissza kalimpáló szívét. Most is szorongva figyelte a nőt, ahogy letérdel a fűben, és tapogatva keresi a telefont, aztán látta, hogy Kate felé néz, mintha felmérné, mekkora is a visszaút. Castle önkéntelenül körbenézett, nem leselkedik-e veszély a nőre, amikor ösztönösen felnézett a fennsíkra, és egy pillanatra elállt a szívverése. A peremen Charles állt, a vadászpuskát a vállába mélyesztette, és feszült figyelemmel célzott.
- Kate! - ordította torka szakadtából Rick. - A sziklán! - Nem érdekelte, hogy Charles rájön, hogy életben van, csak egy dolgot akart, megmenteni Kate-t.
A nő azonnal reagált. Felmérte, hogy tökéletes célpontot nyújt a fegyveres férfinak, és ha egy helyben marad, akkor vége, ezért először a sziklafal felé fordult, pisztolyát a férfi felé irányította, és kicsit vaktában lőtt, hogy megzavarja a célzásban, aztán őrült iramban futásnak eredt. Nem egyenes vonalban rohant, hanem gyakran változtatott irányt, hogy kiszámíthatatlanná tegye a mozgását. A vadászpuska eldördült.
Castle figyelte, ahogy Kate menekül, és eluralkodott rajta a rémület, amikor meghallotta a jellegzetes dörrenést, és meglátta, hogy a nő elterül a fűben. Önkéntelenül fel akart állni, de duplájára dagadt, bokája ezt lehetetlenné tette. Érezte a fájdalmat, de csak valami messziről jövő, jelentéktelen információnak érzékelte az agya, mert a félelme erősebb volt minden fájdalomnál. Kétségbeesve pásztázta a magas füvet, hogy talán felbukkan a nő, de ülve nem látott semmit. Felpillantott a sziklaperemre, ahol Charles leengedett puskával állt, tenyeréből napellenzőt formálva próbálta megállapítani, talált-e a lövése. Castle látta, ahogy a férfi dühösen a levegőbe csap, és újra vállához emeli a puskát. Ekkor vette észre Kate száguldó alakját! Olyan volt, mint egy kecses gazella, aki néhány másodperc előnyre tett szert azzal, hogy becsapta a ragadozót, de tudja, hogy most minden erejével menekülnie kell, hogy életben tartsa ez a kis előny. Charles idegesen újra meg újra lőtt, de már nem fordított nagy gondot a célzásra, ezért ezek a lövések már igencsak pontatlanok voltak, és Kate sértetlenül ért be az erdőbe. Szinte úgy zuhant le Castle mellé, aki megpróbálta átölelni a levegő után kapkodó nőt. Kate egyik karjával viszonozta az ölelést, másik kezével a kincsként markolt telefon képernyőjét nyomkodta. Tekintetük összefonódott, aztán kibontakoztak az ölelésből, mert mindketten tudták, hogy a veszély nem múlt el, és sürgősen segítséget kell hívniuk, mert Charle már tudja, hogy hol vannak, és hogy Castle túlélte az ugrást.
- Seriff! Beckett nyomozó vagyok - lihegte a telefonba Kate, amikor meghallotta, hogy a vonal másik végén felveszik a készüléket.
- Hol vannak? - hallotta a seriff komoly hangját.
Kate érezte a hanghordozáson, hogy Javinak sikerült vele beszélnie, és értesült a történtekről. A lehető legpontosabban betájolta a helyzetüket, és Charles mozgásának várható útvonalát, végül megkérte, hogy hívjon mentőt a sérült írónak. Összevont szemöldökkel hallgatta a férfi válaszát, végül mielőtt kinyomta volna a telefont, csak annyit mondott: - Rendben.
- Jönnek? - kérdezte reménykedve Castle.
- Már itt vannak a nyaralóknál - nyugtatta Kate. - Kétfelé válnak, az egyik csapat a fennsík felé megy, és megpróbálják elkapni ezt az őrültet, a másik egység idejön, hogy megvédjen minket - mondta, de elővigyázatosságból szorosan markolta a pisztolyát, és minden idegszálával a környező erdőt figyelte.
- Azt hittem eltalált - szólalt meg halk, komoly hangon Castle. Szíve szerint átölelte volna, hogy érezze a nő testét az övéhez simulni, de karjai teljesen elmerevedtek, és egyre jobban remegtek a támaszkodástól.
Kate lehunyta a szemét egy pillanatra, mert most tudatosult benne, mit élt át Rick, amikor a lövés után hasra vágta magát.
- Ösztönösen elterültem, és reméltem, hogy ezzel elhitetem vele, hogy eltalált, és leereszti a fegyvert, én meg egy kis előnyre tehetek szert - magyarázta meleg hangon, miközben a férfi fájdalmas kék szemébe nézett. - Sajnálom - suttogta, mire Castle elmosolyodott, de nem tudott a férfi érzéseire reagálni, mert sietős léptek zaja törte meg az erdő csendjét. A száraz gallyak ropogtak, bokrok ágai suhogtak. Mindketten tudták, hogy aki feléjük közelít, mit sem törődik az óvatossággal, szinte rohan feléjük. Kate Castle elé állt, lábát terpeszben megvetette a puha avaron, és mindenre elszánt tekintettel emelte szemmagasságba a pisztolyát.
Castle sóhajtva nézett utána. Szíve szerint ellenkezett volna, hogy ne tegye ki veszélynek magát a nő, de nem volt ereje a kilátástalan vitához. Néha úgy érezte magát a hasonló helyzetekben, mint Don Quijote, amikor a szélmalmokkal vív csatát, és soha nem adja fel, bár érzi, hogy sosem győzhet. Éberen kapkodta tekintetét a tó felé futó nő, és az erdő rejtett zugai között. Féltette Kate-t. Amikor megismerte a nőt, azonnal látta, milyen profin viselkedik egy-egy bevetésnél, és olyan magabiztos volt mindig, hogy emiatt nem is érzékelte akkorának a veszélyt, mint amilyen valójában volt. Akkor még csak egy jó kis nyomozósdis játéknak tűnt minden. Aztán fokozatosan megváltozott minden. Amikor már nemcsak vonzotta, és izgatta a fantáziáját ez a különleges nő, hanem menthetetlenül beleszeretett, megjelent az az furcsa, szorongó érzés a gyomrában, aztán a torkában, végül a szívében. Eljutott addig, hogy a külvilágnak megjátszotta a könnyedséget, hogy nem izgul, nem fél egy -egy akció során, de a valóságban minden tűzpárbaj alatt olyan rettegés lett rajta úrrá, amit régen el sem tudott képzelni, amikor pedig kiderült, hogy Kate-nek nincs semmi baja, általában egy eldugott zugban hálát adott az égieknek, miközben rendezte arcvonásait, és összevissza kalimpáló szívét. Most is szorongva figyelte a nőt, ahogy letérdel a fűben, és tapogatva keresi a telefont, aztán látta, hogy Kate felé néz, mintha felmérné, mekkora is a visszaút. Castle önkéntelenül körbenézett, nem leselkedik-e veszély a nőre, amikor ösztönösen felnézett a fennsíkra, és egy pillanatra elállt a szívverése. A peremen Charles állt, a vadászpuskát a vállába mélyesztette, és feszült figyelemmel célzott.
- Kate! - ordította torka szakadtából Rick. - A sziklán! - Nem érdekelte, hogy Charles rájön, hogy életben van, csak egy dolgot akart, megmenteni Kate-t.
A nő azonnal reagált. Felmérte, hogy tökéletes célpontot nyújt a fegyveres férfinak, és ha egy helyben marad, akkor vége, ezért először a sziklafal felé fordult, pisztolyát a férfi felé irányította, és kicsit vaktában lőtt, hogy megzavarja a célzásban, aztán őrült iramban futásnak eredt. Nem egyenes vonalban rohant, hanem gyakran változtatott irányt, hogy kiszámíthatatlanná tegye a mozgását. A vadászpuska eldördült.
Castle figyelte, ahogy Kate menekül, és eluralkodott rajta a rémület, amikor meghallotta a jellegzetes dörrenést, és meglátta, hogy a nő elterül a fűben. Önkéntelenül fel akart állni, de duplájára dagadt, bokája ezt lehetetlenné tette. Érezte a fájdalmat, de csak valami messziről jövő, jelentéktelen információnak érzékelte az agya, mert a félelme erősebb volt minden fájdalomnál. Kétségbeesve pásztázta a magas füvet, hogy talán felbukkan a nő, de ülve nem látott semmit. Felpillantott a sziklaperemre, ahol Charles leengedett puskával állt, tenyeréből napellenzőt formálva próbálta megállapítani, talált-e a lövése. Castle látta, ahogy a férfi dühösen a levegőbe csap, és újra vállához emeli a puskát. Ekkor vette észre Kate száguldó alakját! Olyan volt, mint egy kecses gazella, aki néhány másodperc előnyre tett szert azzal, hogy becsapta a ragadozót, de tudja, hogy most minden erejével menekülnie kell, hogy életben tartsa ez a kis előny. Charles idegesen újra meg újra lőtt, de már nem fordított nagy gondot a célzásra, ezért ezek a lövések már igencsak pontatlanok voltak, és Kate sértetlenül ért be az erdőbe. Szinte úgy zuhant le Castle mellé, aki megpróbálta átölelni a levegő után kapkodó nőt. Kate egyik karjával viszonozta az ölelést, másik kezével a kincsként markolt telefon képernyőjét nyomkodta. Tekintetük összefonódott, aztán kibontakoztak az ölelésből, mert mindketten tudták, hogy a veszély nem múlt el, és sürgősen segítséget kell hívniuk, mert Charle már tudja, hogy hol vannak, és hogy Castle túlélte az ugrást.
- Seriff! Beckett nyomozó vagyok - lihegte a telefonba Kate, amikor meghallotta, hogy a vonal másik végén felveszik a készüléket.
- Hol vannak? - hallotta a seriff komoly hangját.
Kate érezte a hanghordozáson, hogy Javinak sikerült vele beszélnie, és értesült a történtekről. A lehető legpontosabban betájolta a helyzetüket, és Charles mozgásának várható útvonalát, végül megkérte, hogy hívjon mentőt a sérült írónak. Összevont szemöldökkel hallgatta a férfi válaszát, végül mielőtt kinyomta volna a telefont, csak annyit mondott: - Rendben.
- Jönnek? - kérdezte reménykedve Castle.
- Már itt vannak a nyaralóknál - nyugtatta Kate. - Kétfelé válnak, az egyik csapat a fennsík felé megy, és megpróbálják elkapni ezt az őrültet, a másik egység idejön, hogy megvédjen minket - mondta, de elővigyázatosságból szorosan markolta a pisztolyát, és minden idegszálával a környező erdőt figyelte.
- Azt hittem eltalált - szólalt meg halk, komoly hangon Castle. Szíve szerint átölelte volna, hogy érezze a nő testét az övéhez simulni, de karjai teljesen elmerevedtek, és egyre jobban remegtek a támaszkodástól.
Kate lehunyta a szemét egy pillanatra, mert most tudatosult benne, mit élt át Rick, amikor a lövés után hasra vágta magát.
- Ösztönösen elterültem, és reméltem, hogy ezzel elhitetem vele, hogy eltalált, és leereszti a fegyvert, én meg egy kis előnyre tehetek szert - magyarázta meleg hangon, miközben a férfi fájdalmas kék szemébe nézett. - Sajnálom - suttogta, mire Castle elmosolyodott, de nem tudott a férfi érzéseire reagálni, mert sietős léptek zaja törte meg az erdő csendjét. A száraz gallyak ropogtak, bokrok ágai suhogtak. Mindketten tudták, hogy aki feléjük közelít, mit sem törődik az óvatossággal, szinte rohan feléjük. Kate Castle elé állt, lábát terpeszben megvetette a puha avaron, és mindenre elszánt tekintettel emelte szemmagasságba a pisztolyát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése