Végre elérték a mentőt, és éppen betolták a hordágyon fekvő írót az autóba, amikor eszelős ordítás hasított a levegőbe.
- Ááááá! Engedjenek el! Engedjenek el, maguk marhák! Ez az én földem, itt nem nyúlhatnak hozzám! - Charles Moore hátrabilincselt keze ellenére megpróbált kiszabadulni a két megtermett egyenruhás férfi szorításából. Hiába fogták a karját erősen, a férfi olyan erővel vonaglott, hogy alig győzték az seriff autója felé ráncigálni. Amikor meglátta a mentő mellett álló nyomozónőt, hisztérikus toporzékolásba kezdett.
- Megkeserüli még ezt! Eljövök magáért! Nem engedem, hogy elvegyék tőlem, ami az enyém! - visította Beckett felé. - Egyedül úgysem tudja megfejteni a rejtvényt - vad, zavaros tekintetéből sütött a gyűlölet és a düh. Izzadságtól csapzott haja a homlokába hullott, poros pólója hozzátapadt kidolgozott testéhez, az arcán elkenődött alvadt vértől még eszelősebbnek tűnt hideg kék szeme. Hirtelen rántott egyet a vállain, ami meglepte a két egyenruhás férfit, és mire szorosabbra fogták volna Moore karját, a férfi kicsúszott a kezeik közül, és Beckett felé rohant. Kate azonnal kapcsolt, és a férfira szegezte a pisztolyát.
- Állj! - kiáltotta erélyesen, szemhéjait összehúzta, száját összeszorította, és minden idegszálával koncentrált. Látta, hogy a férfi teljesen elvesztette az önkontrollt, csak a mérhetetlen harag vezérli, még az sem tántorítja vissza, hogy hátrabilincselték a kezét. Mint egy felbőszült bika, előreszegezett fejjel rohant, hogy ledöntse a lábáról a nőt, és megsemmisítse. A rászegeződő pisztoly sem érdekelte.
Beckett lőtt. A talaj felporzott a férfi lába előtt, de láthatóan nem érdekelte a figyelmeztető lövés. Torkából artikulátlan ordítás tört elő, és rohant tovább.
Castle felült a hordágyon, és a mentő nyitott hátsó ajtaján kinézve elnyílt szájjal nézte a néhány másodperc alatt lejátszódó jelenetet. Mintha egy akciófilm lassított képeit nézné, úgy ivódott agyába minden egyes képkocka. A fogoly után kapkodó őrök döbbent arca, a fegyvere után nyúló seriff mozdulata, a mentőorvos és az ápolók rémült menekülése, de leginkább Charles Moore őrült tekintete, állati ordítása, megfeszülő izmai, és Kate profi higgadtsága, eltökélt arca, terpeszben álló, tökéletes alakja a rezzenéstelenül tartott pisztollyal, szinte bevésődött az agyába. Aztán mint amikor egy filmet a lassított módból a gyors tekerésre állítanak, felgyorsultak a képek, és lélegzet visszafojtva nézte, ahogy Charles megállíthatatlanul rohan Kate felé.
- Lőj! - ordította Castle a nő felé, de az leeresztette a fegyvert, és úgy várta a támadást.
Amikor a férfi már csak méterekre volt Kate-től, és elrugaszkodott a talajtól, hogy rávesse magát, a nő egy elegáns mozdulattal oldalra lépett, mint a matador a bikaviadalon, mielőtt megadja a kegyelemdöfést a feldühödött állatnak. Charles egyensúlyát vesztve arccal előre a porba zuhant. Kate mellé lépett, kicsit lehajolt, és halkan, de jól hallhatóan ejtette ki a szavakat.
- Nem vagyok egyedül, és meg tudom fejteni a rejtvényt! - mondta, majd felegyenesedett, és átadta a terepet a seriff embereinek, akik haragos tekintettel ráncigálták talpra a magából kifordult férfit.
Kate a farmer övrészébe dugta a pisztolyt, és a mentő kitárt ajtajához lépett. Ránézett Castle csodálatot tükröző szemére, elnyílt szájára, és egy mosoly suhant át az arcán.
- Feküdj le Castle! Vége a műsornak - kacsintott a férfira. Azt várta, hogy a férfi rámosolyog, ehelyett ijedt arccal nézett át a válla fölött. Kate hátrapillantott. A két nagydarab egyenruhás férfi szinte húzta maga után a murván Moore-t, aki egyenesen Castle-re nézett gyűlölettől zavaros szemével.
- Nincs vége semminek! - ordította. - Maga meg maradjon sánta örökre! - szólt még vissza hátrafordulva. Szinte sziszegte a szavakat, amitől sokkal félelmetesebbnek hatottak, mintha kiabálta volna őket.
Végre betuszkolták a kocsiba, ezzel a szitkok megszűntek. Kate Castle-re nézett, aki ijedten ízlelgette a szavakat.
- Hiszel az átkokban? - kérdezte a férfi, és az arcára volt írva, hogy egy másodperc alatt végiggondolta, milyen lenne az élete, ha valóban megsántulna. Szinte látta maga előtt a magazinok címlapjait, ahol az lenne a legfőbb kérdés, hogy mennyivel rövidebb az egyik lába a másiknál, vagy hogy vonzódnak-e a gazdag, nyomorék íróhoz a nők, esetleg, hogy a van-e összefüggés az eladott példányszám, és a testi hiba között. Na és mit érezne Kate? Vajon elfogadná, tudná szeretni? Mit érezne, amikor belekarolva belépnének egy rendezvényre, és ő minden második lépésnél bicegne, és mindenki őket bámulná, és összesúgnának a hátuk mögött? Eddig jutott a képzelgésben, amikor Kate szúrós, rosszalló tekintetével találkozott a szeme.
- Castle! Nincsenek átkok! Kívánhat valaki a másiknak rosszat, de attól még nem válik valóra.
- De ha ...
- Nincs semmi "de" - zárta le a vitát a nő. Mivel tudta, hogy mi izgatja legjobban a férfit, belépett a mentőbe, fölé hajolt, és egy lágy csókot lehelt a szájára. - Nem bizonyítottam be az elmúlt 6 hétben, hogy mennyire szeretem a Bice-Bócát? - suttogta érzéki hangon. - A következő 40 évben is szeretném.
Ahogy hátrébb húzódott, elégedetten látta, hogy a férfi arcára kiül a felismerés, majd a boldogság, aztán incselkedve elvigyorodik.
- Csak 40? - húzta fel kajánul a szemöldökét.
- Ne légy telhetetlen Castle!
A mentőorvos beszállt Kate mellé, a kocsi ajtaját hangos csattanással zárta be mögöttük az egyik ápoló, és már indultak is a kórházba. Castle meglepően nyugodtan feküdt a hordágyon. Az előbbi mondatokon jártak a gondolatai. 40 év? Csak játszott vele Kate, vagy valóban el tudná képzelni, hogy együtt éljék le az életüket? Neki nem voltak kétségei, de Kate-nek még csak célozni sem mert a jövőre. A jövő, amit lehet, hogy két különböző méretű lábbal kell leélnie - hasított bele a rossz érzés.
- Fáj valamije? - kérdezte az orvos, és figyelmesen fürkészte a beteg töprengő arcát.
- Lehet, hogy sánta leszek? - nyögte ki a fantáziáját piszkáló kérdést Castle, miközben feltűnően kerülte Kate tekintetét.
Az orvos elnevette magát. - Csak nem hisz az átkokban?
- Én csak tudni akarom, mennyire súlyos a törés - magyarázkodott Castle elég átlátszóan.
- A röntgen után pontosan meg tudják mondani a sérülés mértékét - váltott komoly hangnemre az orvos. - A mai műtéti eljárások ismeretében szinte biztosan mondhatom, hogy bármilyen súlyos is a törés, nem lesz sánta.
- Szinte biztosan? - nyomta meg az első szót jelentőségteljesen az író.
- Fejezd be a nyafogást Richard! - húzta össze szigorúan a szemöldökét Kate, miközben egy gonosz kis mosoly suhant át az arcán. - Nem leszel sánta. - jelentette ki magabiztosan. Érezte, hogy Rick írói fantáziája rossz irányt vett, és meg kell akadályoznia, hogy belemerüljön az önsajnálatba a férfi ahelyett, hogy a gyógyulásra koncentrálna.
- Kérlek, csak ezt ne! - nézett megbántottan a nőre. - Ne szólíts Richard-nak! - mondta duzzogva.
Az évődést Beckett telefonjának csörgése szakította meg. A kijelzőn Espo neve világított. A nyomozóban most tudatosult, hogy talán az életüket köszönheti annak, hogy Espo gyorsan intézkedett, de nem tudja, sikerült elfogniuk a gyilkost, és hogy ép bőrrel megúszták a kalandot. Az "ép bőr" kifejezés talán túlzás - jött rá, ahogy Castle bebugyolált lábára, és lila foltokkal tarkított testére és arcára nézett.
- Javi kösz a segítséget - mondta hálásan a telefon mikrofonjába. - Már minden rendben van. Moore-t elfogták.
- Na és most már elárulod, hogy mit keres ott Castle? - kérdezte Espo gyanúsan szenvtelenül, és Kate biztos volt abban, hogy a háttérből Ryan elfojtott kuncogását hallja.
- Állj! - kiáltotta erélyesen, szemhéjait összehúzta, száját összeszorította, és minden idegszálával koncentrált. Látta, hogy a férfi teljesen elvesztette az önkontrollt, csak a mérhetetlen harag vezérli, még az sem tántorítja vissza, hogy hátrabilincselték a kezét. Mint egy felbőszült bika, előreszegezett fejjel rohant, hogy ledöntse a lábáról a nőt, és megsemmisítse. A rászegeződő pisztoly sem érdekelte.
Beckett lőtt. A talaj felporzott a férfi lába előtt, de láthatóan nem érdekelte a figyelmeztető lövés. Torkából artikulátlan ordítás tört elő, és rohant tovább.
Castle felült a hordágyon, és a mentő nyitott hátsó ajtaján kinézve elnyílt szájjal nézte a néhány másodperc alatt lejátszódó jelenetet. Mintha egy akciófilm lassított képeit nézné, úgy ivódott agyába minden egyes képkocka. A fogoly után kapkodó őrök döbbent arca, a fegyvere után nyúló seriff mozdulata, a mentőorvos és az ápolók rémült menekülése, de leginkább Charles Moore őrült tekintete, állati ordítása, megfeszülő izmai, és Kate profi higgadtsága, eltökélt arca, terpeszben álló, tökéletes alakja a rezzenéstelenül tartott pisztollyal, szinte bevésődött az agyába. Aztán mint amikor egy filmet a lassított módból a gyors tekerésre állítanak, felgyorsultak a képek, és lélegzet visszafojtva nézte, ahogy Charles megállíthatatlanul rohan Kate felé.
- Lőj! - ordította Castle a nő felé, de az leeresztette a fegyvert, és úgy várta a támadást.
Amikor a férfi már csak méterekre volt Kate-től, és elrugaszkodott a talajtól, hogy rávesse magát, a nő egy elegáns mozdulattal oldalra lépett, mint a matador a bikaviadalon, mielőtt megadja a kegyelemdöfést a feldühödött állatnak. Charles egyensúlyát vesztve arccal előre a porba zuhant. Kate mellé lépett, kicsit lehajolt, és halkan, de jól hallhatóan ejtette ki a szavakat.
- Nem vagyok egyedül, és meg tudom fejteni a rejtvényt! - mondta, majd felegyenesedett, és átadta a terepet a seriff embereinek, akik haragos tekintettel ráncigálták talpra a magából kifordult férfit.
Kate a farmer övrészébe dugta a pisztolyt, és a mentő kitárt ajtajához lépett. Ránézett Castle csodálatot tükröző szemére, elnyílt szájára, és egy mosoly suhant át az arcán.
- Feküdj le Castle! Vége a műsornak - kacsintott a férfira. Azt várta, hogy a férfi rámosolyog, ehelyett ijedt arccal nézett át a válla fölött. Kate hátrapillantott. A két nagydarab egyenruhás férfi szinte húzta maga után a murván Moore-t, aki egyenesen Castle-re nézett gyűlölettől zavaros szemével.
- Nincs vége semminek! - ordította. - Maga meg maradjon sánta örökre! - szólt még vissza hátrafordulva. Szinte sziszegte a szavakat, amitől sokkal félelmetesebbnek hatottak, mintha kiabálta volna őket.
Végre betuszkolták a kocsiba, ezzel a szitkok megszűntek. Kate Castle-re nézett, aki ijedten ízlelgette a szavakat.
- Hiszel az átkokban? - kérdezte a férfi, és az arcára volt írva, hogy egy másodperc alatt végiggondolta, milyen lenne az élete, ha valóban megsántulna. Szinte látta maga előtt a magazinok címlapjait, ahol az lenne a legfőbb kérdés, hogy mennyivel rövidebb az egyik lába a másiknál, vagy hogy vonzódnak-e a gazdag, nyomorék íróhoz a nők, esetleg, hogy a van-e összefüggés az eladott példányszám, és a testi hiba között. Na és mit érezne Kate? Vajon elfogadná, tudná szeretni? Mit érezne, amikor belekarolva belépnének egy rendezvényre, és ő minden második lépésnél bicegne, és mindenki őket bámulná, és összesúgnának a hátuk mögött? Eddig jutott a képzelgésben, amikor Kate szúrós, rosszalló tekintetével találkozott a szeme.
- Castle! Nincsenek átkok! Kívánhat valaki a másiknak rosszat, de attól még nem válik valóra.
- De ha ...
- Nincs semmi "de" - zárta le a vitát a nő. Mivel tudta, hogy mi izgatja legjobban a férfit, belépett a mentőbe, fölé hajolt, és egy lágy csókot lehelt a szájára. - Nem bizonyítottam be az elmúlt 6 hétben, hogy mennyire szeretem a Bice-Bócát? - suttogta érzéki hangon. - A következő 40 évben is szeretném.
Ahogy hátrébb húzódott, elégedetten látta, hogy a férfi arcára kiül a felismerés, majd a boldogság, aztán incselkedve elvigyorodik.
- Csak 40? - húzta fel kajánul a szemöldökét.
- Ne légy telhetetlen Castle!
A mentőorvos beszállt Kate mellé, a kocsi ajtaját hangos csattanással zárta be mögöttük az egyik ápoló, és már indultak is a kórházba. Castle meglepően nyugodtan feküdt a hordágyon. Az előbbi mondatokon jártak a gondolatai. 40 év? Csak játszott vele Kate, vagy valóban el tudná képzelni, hogy együtt éljék le az életüket? Neki nem voltak kétségei, de Kate-nek még csak célozni sem mert a jövőre. A jövő, amit lehet, hogy két különböző méretű lábbal kell leélnie - hasított bele a rossz érzés.
- Fáj valamije? - kérdezte az orvos, és figyelmesen fürkészte a beteg töprengő arcát.
- Lehet, hogy sánta leszek? - nyögte ki a fantáziáját piszkáló kérdést Castle, miközben feltűnően kerülte Kate tekintetét.
Az orvos elnevette magát. - Csak nem hisz az átkokban?
- Én csak tudni akarom, mennyire súlyos a törés - magyarázkodott Castle elég átlátszóan.
- A röntgen után pontosan meg tudják mondani a sérülés mértékét - váltott komoly hangnemre az orvos. - A mai műtéti eljárások ismeretében szinte biztosan mondhatom, hogy bármilyen súlyos is a törés, nem lesz sánta.
- Szinte biztosan? - nyomta meg az első szót jelentőségteljesen az író.
- Fejezd be a nyafogást Richard! - húzta össze szigorúan a szemöldökét Kate, miközben egy gonosz kis mosoly suhant át az arcán. - Nem leszel sánta. - jelentette ki magabiztosan. Érezte, hogy Rick írói fantáziája rossz irányt vett, és meg kell akadályoznia, hogy belemerüljön az önsajnálatba a férfi ahelyett, hogy a gyógyulásra koncentrálna.
- Kérlek, csak ezt ne! - nézett megbántottan a nőre. - Ne szólíts Richard-nak! - mondta duzzogva.
Az évődést Beckett telefonjának csörgése szakította meg. A kijelzőn Espo neve világított. A nyomozóban most tudatosult, hogy talán az életüket köszönheti annak, hogy Espo gyorsan intézkedett, de nem tudja, sikerült elfogniuk a gyilkost, és hogy ép bőrrel megúszták a kalandot. Az "ép bőr" kifejezés talán túlzás - jött rá, ahogy Castle bebugyolált lábára, és lila foltokkal tarkított testére és arcára nézett.
- Javi kösz a segítséget - mondta hálásan a telefon mikrofonjába. - Már minden rendben van. Moore-t elfogták.
- Na és most már elárulod, hogy mit keres ott Castle? - kérdezte Espo gyanúsan szenvtelenül, és Kate biztos volt abban, hogy a háttérből Ryan elfojtott kuncogását hallja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése