Változatok egy témára 5/51

- Ez nem vita tárgya! Csinálja! De ne féljen, nem sokáig kell így maradnia! Ha magát elintéztem, visszajövök érte - mondta gúnyos hangsúllyal.

Castle tekintetében most először jelent meg a félelem. Kate-t féltette. Ha úgy kötözi össze, hogy nem tud kiszabadulni, mire visszajön érte ez az őrült, akkor az ő lelkén is szárad a halála. Igaz, lehet, hogy neki akkor már lelke sem lesz. Mindig tele volt ötletekkel, de most semmi nem jutott eszébe, amivel megmenthetné magukat, és annak a  lehetősége, hogy most nem végződnek jól a dolgok, mint eddig mindig, rettegéssel töltötte el. Vajon meddig tart ki a szerencséjük? Egyszer már imádkozott Kate életéért, és az imái meghallgatásra találtak. Kap az univerzumtól még egy esélyt?

- Csinálja! - kiáltott a tétován térdelő férfira Charles, és közelebb lépett, de nem volt szerencséjük, mert a nő feje felől közeledett, így Kate terve, hogy kirúgja a lábát, esélytelenné vált, ráadásul a puska csövét most Beckett fejére irányította. - Ha sokat akadékoskodik, itt intézem el magukat. Igaz, egy kicsit több takarítani valóm lesz - mondta cinikusan.

Kate látta a férfi szemében megjelenő eszelős csillogást, Rick szemében pedig a kétségbeesést, és még valamit, amit eddig még soha.

- Tedd, amit mond! - próbált Rick szemébe nézni, hogy megnyugtassa. Most nagyon észnél kell lenniük, és nem engedheti meg, hogy a férfi lelkiismeret furdalás vagy az iránta érzett aggódás miatt ne tudjon gondolkodni. Rick ránézett, és Kate-nek minden erejét össze kellett szednie, hogy ne foglalkozzon a kék szemekben csillogó könnycseppekkel. - Nem lesz semmi baj - suttogta.

Castle arcán átsuhant egy kényszeredett mosoly, majd megfogta a nő összekötözött bokáját, hosszan lehúzott egy csíkot a ragasztószalagból, és összekötötte a csuklóval. Megpróbálta a lehető leglazábban megoldani, de Kate így sem tudott mozdulni.

- Okos nő a barátnője. Tudja, hogy ha maga nem veszti el a fejét, akkor még egy fél óra van hátra az életéből - gúnyolódott Charles. - Na gyerünk írókám, irány a hálószoba! Kapjon fel magára valamit! Még szükségem lesz a ruháira - intett a puskával a szoba felé. 

Castle tétován elindult, de vissza-visszanézett Kate-re, egészen addig, amíg meg nem érezte a hideg fém hengert a tarkóján.

- Igyekezzen!

Az író nyelt egyet, aztán felhúzta a farmerét és egy pólót, majd belelépett a Kate-től nemrég kapott szandálba. - Legalább ne fájjon a lábujjam az utolsó utamon - gondolta ironikusan.

Charles az ajtóban állt, ahonnan szemmel tudta tartani mindkét embert, bár látta, hogy a nő teljesen ártalmatlan. 

Kate medencecsontja egyre jobban fájt, ahogy a kemény kőhöz nyomódott, vállai feszültek, ezért igyekezett minél jobban behajlítani a lábát, hogy kezeit ne húzza még jobban a kötés. Szemei szikrákat szórtak, és ha ölni lehetne a tekintettel, akkor már biztosan nem lenne gondjuk Charles-szal! Hallgatott. Nem akarta felhívni a férfi figyelmét arra, hogy a száját elfelejtette beragasztatni. Remélte, hogy máregyre inkább a kincs foglalkoztatja, mert minél figyelmetlenebb, annál nagyobb az esélye, hogy ha Rick kitalál valamit, azt meg is tudja valósítani.

Nem akart arra gondolni, hogy esetleg nem tudja leszerelni a férfi ezt az őrültet, hogy megsérülhet, hogy meg is ... Nem. Nem gondolhat erre! Nézte, ahogy Rick kilép a hálószobából, ahol egy órája még a mennyországban jártak, és lassan a bejárati ajtó felé lépked, nyomában a fegyvert rászegező férfival. 

- Gyerünk! - kiáltott rá Charles türelmét vesztve, és felkapta az asztalról a papírt és a könyvet.

Castle érezte a tarkóján Kate tekintetét, és amikor az ajtóhoz ért hátrafordult. Egymásra néztek. Ebben a pillantásban benn volt minden, amit négy éve éreznek egymás iránt, a szerelem, és a másik elvesztésének lehetősége okozta fájdalom. Az idő mintha megállt volna. Messze voltak egymástól, mégis úgy érezték, mintha tekintetük éppúgy kapcsolódna össze, mint találkozásuk első napján a kihallgatószobában, amikor Beckett nyomozó közel hajolt a pimaszul válaszolgató íróhoz, és ellenállhatatlan tekintetű barnászöld szemével a huncutul csillogó kék szemekbe nézett.

- Nem mondom el még egyszer! - őrjöngött most már Charles, és Rick tudta, ha meg akarja menteni kettőjüket, indulnia kell. Pislantott. Nem akarta megadni azt az örömöt ennek az őrültnek, hogy sírni lássa. Kate is pislantott, a varázs megszakadt, és Rick kilépett az ajtón.

A fegyver csöve hirtelen a gerincébe nyomódott. Castle meglepődött, hogy a férfi ilyen közel merészkedett hozzá. Ha tanult volna valami önvédelmi sportot, vagy legalább több Bruce Lee filmet nézett volna, most egy hirtelen, jól irányzott mozdulattal kiüthetné, vagy kirúghatná Charles kezéből a fegyvert, de mostani verekedés tudományával csak azt kockáztatná, hogy a férfi lelövi, aztán Kate-tel is végez. 
- Azt hiszi, hogy megúszhatja? - próbálta beszélgetéssel elterelni Charles figyelmét, esetleg sikerülhet elbizonytalanítania és jobb belátásra bírni, bár maga is tudta, hogy ennek vajmi kevés az esélye. Látta a szemében a megszállottság szikráját, és a vagyon utáni sóvárgást. - A barátaink New York legjobb gyilkossági nyomozói. Addig nem nyugszanak, amíg ki nem derítik az igazságot. Higgye el, minden nap megtapasztaltam az elszántságukat, a kitartásukat, a lojalitásukat és az okosságukat.
- Mire valamit is kinyomoznának, már rég egy számukra elérhetetlen helyen leszek - reagált Charles az író szavaira néhány másodperc után, amiből Castle arra következtetett, hogy végiggondolta a hallottakat, és egy kicsit elbizonytalanodott. 
- Köthetnénk üzletet - próbálkozott Rick tovább. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg - gondolta. - Segítek megkeresni a kincset, maga pedig elenged bennünket. Lehet, hogy Moore papa tartogat még néhány furfangos rejtvényt, és akkor jól jöhet még a kiváló fantáziám és a problémamagoldó képességem - mondta, miközben kapkodva vette a levegőt, mert Charles a tó fölé magasodó sziklafal tetejére vezető meredek ösvény felé terelte.
A férfi nem szólt, amiből Castle arra következtetett, hogy elgondolkodik az ajánlatán. Úgy gondolta, hagyja, hogy a férfi hadd eméssze meg a hallottakat, és néhány percig csak az egyre meredekebb ösvényre összpontosított. Megállapította, hogy Kate-nek igaza volt, amikor nem engedte, hogy felmenjen megnézni, miért köröznek a fennsíkon a keselyűk, mert nemrég összeforrt bokája egyre nehezebben bírta a megerőltető kaptatót, ráadásul úgy érezte, mintha törött lábujja le akarna szakadni.Légszomja volt, és patakokban csorogtak halántékán az izzadságcseppek. Hallotta a mögötte lépkedő fegyveres egyenletes lélegzésén, hogy jobb kondícióban van, mint ő. Felnézett, hogy megnézze, mennyi van még hátra az emelkedőből, és meglepve vette észre, hogy mindjárt felérnek a fennsík peremére, azaz vészesen fogy az ideje.
- Mi a válasza? - törte meg a csendet. 
- Pofa be! Túl sokat beszél! - ordított rá ingerülten a férfi.
Rick más körülmények között valószínűleg elmosolyodott volna, az utolsó mondaton, amit oly sokszor hallott Kate-től, de a szavak most azt sugallták, hogy elvetheti az "A" tervet, és jöhet a "B" terv. Hirtelen elhatározásra jutott. Most, vagy soha!

Abban a pillanatban, hogy becsukódott az ajtó, Kate körülnézett a nappaliban. Valahogy ki kell szabadítania magát, mielőtt az az elmebeteg ... Nem akart a legrosszabbra gondolni. Tudta, hogy Rick a leglehetetlenebb helyzetekben is ki tud valami elképesztőt találni, most mégis félt. Eddig mindig együtt voltak a bajban, de most magára maradt a férfi. Tekintete ide-oda cikázott, de nem látott semmi éles felületet, amihez hozzádörzsölhetné a ragasztószalagot. Eszébe jutott, amikor Alexis elmesélte, hogy Rick egyszer odakötöztette magát egy székhez, és a férfi a kukában talált konzerves doboz segítségével szabadult meg a béklyóitól. Az emlék hatására önkéntelenül a szemetes felé nézett, de elkeseredve ötlött eszébe, hogy az a beépített konyhaszekrényben van. Sóhajtott. Hason feküdt, bokái, csuklói hátul összekötözve, ráadásul még egymáshoz is kötve, aminek az lett a következménye, hogy szinte mozdulni sem bírt. Ha találna is valami éleset, akkor sem tudná elvágni a ragasztót. Csak egyetlen lehetőséget látott a kiszabadulásra. Amennyire csak tudta, megfeszítette a lábát, hogy egy kicsit nyúljon a rugalmas szalag. Hangosan nyögött az erőfeszítéstől, de nem történt semmi. Újra és újra próbálkozott. Érezte, hogy vállízülete a végsőkig feszül, karja, vádlija és combizmai egyre elkeseredettebb harcot vívnak a ragasztószalaggal, de egyenlőre a szalag állt nyerésre. Kapkodta a levegőt. Kimerülten tette le a hűvös kőre az erőlködéstől vörös, felforrósodott bőrű arcát, de csak néhány másodpercet engedélyezett magának, hogy összeszedje az erejét. Úgy érezte, túl sok idő telt el, amióta a két férfi kilépett az ajtón. Vett egy nagy levegőt, és miközben torkából sikolyszerű ordítás tört fel, olyan energiákat mozgósított benne az akarat és a félelem, hogy hamarosan érezte, már korántsem feszül annyira a válla, és sokkal jobban tudja mozgatni a csuklóját. Addig tekergette kitartóan a kézfejét, amíg érezte, hogy a ragasztó engedett annyit, hogy először az egyik, majd a másik kézfejét ki tudja húzni a hurokból. Karjai megkönnyebbülten hanyatlottak le a teste mellé, lába hangos koppanással csapódott a nappali kövéhez, ahogy a feszítő gúzs megszűnt. 
Néhány másodpercbe telt, mire remegő, túlfeszített izmait működésre tudta bírni, és imbolyogva felállt.