- Már azt hittem, hogy nem érdekel mi lehetett Jack nagypapa kedvenc dátuma - szólt hátra Kate évődve anélkül, hogy a férfira nézett volna.
Andrew és Elisabeth a teraszon kávézott. Castle elgondolkodva nézte a két idős embert. Csodálattal figyelte, hogy 40 év után is milyen derűsen beszélgetnek, néznek egymásra csillogó, szeretettel teli szemmel, és élvezik az együtt töltött pillanatokat. Kate oldalra pillantott a túlságosan csendes férfira. Azt hitte, annyira felpörgette a rejtvény és a lehetséges kincs, hogy be sem lehet majd fogni a száját, és egyfolytában gyártja majd az elméleteit, ehelyett csendesen, elmerengve nézte az orvost és a feleségét. A nő szeme néhány másodpercig kutatva járta be az író arcát, de inkább csak megérezte, mint tudta, hogy mire gondol a férfi. Zavarában elkapta a tekintetét, és mint egy villanás, átsuhant agyán a gondolat, hogy el tudná képzelni magukat 30-40 év múlva, amint szeretve, évődve, nevetve, komolyan, vitatkozva, békében reggelizzenek, és azt is, hogy szemükben akkor is ott lobogna a szerelem csendesen izzó parazsa.
- Á! Kate, Rick! Örülök, hogy átjöttetek! - üdvözölte őket örömmel Andrew, amikor meglátta a két feléjük közeledő embert!
- Gyertek drágáim! Olyan jó látni benneteket! - örvendezett Elisabeth nevetve, aztán kacsintott egyet. - Fiatalok, szerelmesek! Így legalább nem csak ezzel az unalmas vénemberrel tölthetem a reggelt! - bökte meg könyökével az orvost, de szemében huncut fény csillant.
- Nők! - emelte tekintetét az ég felé színpadiasan Andrew. - Csak azt tudnám, miért akartok bennünket, férfiakat mégis annyira? - csóválta meg a fejét, aztán elnevette magát, és átölelve felesége derekát, közelebb húzta magához. - Reggeliztetek már? - kérdezte.
- Nem, még csak a reggeli kávén vagyunk túl - mondta Kate.
- Akkor idehozatom a tiéteket is - vette fel az asztalról telefonját az asszony. - Ehetünk együtt, és közben beszélgethetünk - jelentette ki, és már hívta is a kis vendéglőt.
- Valami baj van, Rick? Láttam, hogy sántítasz - váltott komoly hangnemre az orvos.
- Á! Semmi, csak éjjel a sötétben belerúgtam a szék lábába, felrepedt a kislábujjam, és most nem nagyon díjazza a cipőt - húzta el fájdalmasan a száját Castle.
- Miért nem mondtad, hogy fáj? - fordult felé mérgesen Kate.
- Nem akartam nyafogni. Különben is, mit csináltál volna vele? - morgott a férfi.
- Gyere, benn megnézem! Addig hagyjuk, hadd beszéljenek ki minket a hátunk mögött a nők! - intett a szoba felé Andrew, és már indult is. - No mi az, még mindig félsz az orvosoktól? - nézett vissza a tétován ücsörgő íróra, akinek semmi kedve nem volt ahhoz, hogy megpiszkálják a sebet, ami nem fájt amióta leült, csak lüktetett, ugyanakkor az is végigfutott a fejében, hogy talán meg tud valamit az orvos nagyapjáról, így vonakodva, de felállt, és követte az idős férfit a nappaliba.
- Különleges nő, igaz? - mosolygott a kétségbeesett tekintetű íróra az orvos, hogy egy kicsit oldja a feszültségét, miközben megszemlélte a lila színben pompázó, megdagadt lábujjat, és megpróbálta óvatosan levenni róla a ragtapaszt.
Castle nem tudott válaszolni, mert minden idegszálával azon erőlködött, hogy ne jajgasson a fájdalomtól, mint egy kislány.
- Az első ... pillanattól kezdve ... tudtam, hogy az - nyögte.
- Lehet, hogy eltörött, de sokat nem tudunk vele tenni - tolta fel szemüvegét a homlokára az orvos. - Lefertőtlenítem a sebet, de egy kis nyugalom és jég nem ártana neki. Ha járkálsz rajta, akkor nem fog csillapodni a fájdalom.
- Gyönyörű ez a birtok. Még soha nem láttam olyan csodálatosat, mint a tó a lezúduló forrásokkal - próbálta jövetelük témájára terelni a szót Castle. - Örülök, hogy eljöhettem ...ááááá! - kiáltott fel fájdalmasan, ahogy a fertőtlenítő a sebhez ért. - A nagyapja biztosan nagyszerű ember volt, hogy megajándékozta a családot ezzel a csodával.
- Hát, gyerekkoromban én inkább féltem tőle - merengett el az orvos, miközben a betege szenvedő arcára pillantott. - Ez fájni fog egy kicsit - mondta, miközben óvatosan oldalra húzta a megdagadt ujjat, hogy körbe tudja kenni a fertőtlenítővel.
- Ááúúú! Kicsit? Á...á...áúúú! - kapkodta Castle a levegőt, és már annyira szorította a szék ülését, hogy belefehéredtek az ujjai. - Miért félt tőle? - kérdezte két nyögdécselés között.
- Hát, kicsit olyan volt, mint Marlon Brando a Keresztapában. Kemény, rideg, titokzatos. Bár, volt egy másik arca is - révedt az orvos tekintete a távolba, ahogy felidézte a gyerekkori élményt. - Gyakran maga mellé ültetett bennünket, unokákat, és vég nélkül mesélte életének ugyanazokat az eseményeit. Emlékszem, mennyire untam, amikor már talán huszadszor mesélte el, hogyan ismerte meg nagyanyámat 1919. május 25-én a Central Park zenepavilonjánál. Úgy adta elő a történetet, mintha egy romantikus filmet mesélne teljes átéléssel. Látszott a tekintetén, hogy lelki szemei előtt újra és újra látja a jelenetet. Ez az egy pillanat volt, amit untam ugyan, de legalább nem töltött el félelemmel. Mindenesetre sosem hallottam, hogy nagyanyámon kívül bárki is szeretettel beszélt volna róla. Mindig pusmogtak, félve suttogtak róla. Senki nem tudta, honnan van a vagyona, miből vette a birtokot, de azt tudták, hogy nagyhatalmú emberekkel van bensőséges kapcsolata. De a birtok miatt mindig jó szívvel gondolok rá. Ahányszor idejövünk a nagyvárosi őrületből, mindig megállapítom, hogy nem tudok betelni a látvánnyal. Na, készen vagyunk - paskolta meg Castle lábszárát. - Talán a reggeli is megérkezett, és azt hiszem nem kellene hagynunk, hogy a lányok túlságosan kibeszéljenek bennünket! - mondta az idős férfi, és az ajtón kiengedte maga előtt a fájdalmas arcot vágó, sántító írót.
- Bocsáss meg neki Rick! - nézett a férfira együtt érzőn Elisabeth. - Tudod, amióta nem praktizál, minden alkalmat kihasznál, hogy valakit megkínozhasson.
- De drágám! - háborodott fel az orvos, de mindketten mosolyogtak.
Kate és Castle összenéztek. Mintha csak a saját évődéseiket látták volna viszont. Mind a négyen elnevették magukat, még Castle is megfeledkezett egy pillanatra lüktető lábujjáról. A pincér fiú meghozta a reggelit, amit jóízűen elfogyasztottak, miközben Elisabeth és Kate folyamatosan csípkelődtek a két férfival, akik próbálták felvenni a szellemi párbaj képzeletbeli kesztyűjét a két gyönyörű nővel. Castle időnként kérdőn a nyomozóra pillantott, de csak az elégedettséget tudta leolvasni az arcáról, de nem tudta eldönteni, hogy az a győzedelmes élcelődésnek szól, amivel mindig maga alá gyűri, vagy annak, hogy megtudott valamit Elisabeth-től.
Egy óra múlva elbúcsúztak, mondván, hogy Rick lábának jót tenne a pihenés. Alig léptek ki a rózsák szegélyezte útra, Castle megragadta Kate karját, kényszerítve, hogy a nő ránézzen.
- Na kiderítettél valamit? - kérdezte izgatottan.
- És te? - húzta fel kihívóan a szemöldökét a nő.
- Igen - vágta rá büszkeséggel telve a férfi. - Akkor az enyém a rejtvényfejtés joga - vigyorgott elégedetten.
- Miből gondolod, hogy a te évszámod a helyes?
- Á! Szóval neked is sikerült egy évszámot megtudnod! - húzta össze a szemét a férfi kissé elbizonytalanodva, hogy talán elsietve örvendezett. - Mi a te számod? - kérdezte, és látva Kate magabiztos tekintetét, egyre jobban mardosta a kétség, vajon az ő évszáma-e a jó.
- Elisabeth azt mondta, hogy Jack nagyapa úgy emlegette azt a napot, mint a család jövője számára a legfontosabb időpontot - mondta büszkén Kate, miközben jólesően figyelte, ahogy a Castle arcán szétterülő elégedett vigyor szép lassan lehervad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése