A mai nap után nem vágyott semmire sem jobban annál, mint hogy egészségesnek, és boldognak lássa a férfit!
- Bejön vele? - kérdezte türelmetlenül az ápoló Kate-t, és a választ meg sem várva tolta de Castle-t a röntgenhelyiségbe.
- Persze! - meg sem fordult a fejébe, hogy egy pillanatra is magára hagyja a férfit, főleg azután, hogy majdnem örökre elvesztette. Magában mosolygott, amikor az ápoló kérdése után látta átsuhanni a riadalmat Rick arcán. Miközben sietve követte a betegszállítót, az járt a fejében, vajon miért van az, hogy még a férfi gyengeségeit is szereti. Már többször szembesült vele, hogy Castle úgy szorong az orvosi vizsgálatoktól, a kórháztól, mint egy kisgyerek, az injekciótól meg egyenesen retteg, de ő ezeket a tulajdonságait is szereti. Ez is a szerelem? Elfogadni, és megérteni a másik esendőségét és félelmeit?
- Á ...á ... á - hallotta meg Castle nyögdécselését, amikor átfektették a röntgengép fém vizsgálóasztalára.
- Fáj? - kérdezte az ápoló a beteg arcát fürkészve.
- Ne ... nem, csak nagyon hideg - nézett rá panaszos tekintettel az író.
- A mentősök azt mondták, hogy leugrott a tóba a szikláról, és hogy magának és a hölgynek köszönhető, hogy elfogták a gyilkost - pislantott hol az íróra, hol Kate-re hitetlenkedve. Nem értette a helyzetet. A kollégái hősnek írták le a két embert, most meg azon nyafog a férfi, hogy hideg a vizsgálóasztal.
- Higgye el nem önszántamból ugrottam le! Nem vagyok olyan őrült - fészkelődött Castle a kemény fémen, aztán egy pillanatra elgondolkodott a saját válaszán. - Bár ki tudja! Talán egyébként is leugrottam volna, hogy elkápráztassalak - nézett pajkosan Kate-re, de amikor meglátta, hogy a nő arcáról egy szempillantás alatt eltűnik a mosoly, és szűkre húzza a szemét, gyorsan az ápolóra nézett. - A seriff fogta el a gyilkost, mi csak besegítettünk egy kicsit.
Kate megadóan sóhajtott egyet és megcsóválta a fejét. Még mindig meg tudta lepni a férfi, most azzal, hogy szerény volt, pedig ő azt feltételezte, hogy büszkén fogja ecsetelni a történteket azzal a meggyőződéssel, hogy nélkülük soha nem kerítették volna kézre a helyi rendőrök a gyilkost.
- Igaz, hogy Charles Moore ölte meg azt a new york-i férfit? - érdeklődött az ápoló.
- Igen - vágta rá Castle.
- Ő a fő gyanúsított - válaszolt hivatalos hangsúllyal Beckett, hiszen amíg a bíróság bűnösnek nem találja, nem mondhatják rá, hogy gyilkos.
- Tudják, járt nálunk többször is a kórházban. Nem volt valami kedves fickó - elevenítette fel az emlékeit az ápoló. - Hallottam, hogy sokat vadászott a birtokon levő erdőben. Örökké terepmintás nadrágot hordott, és én még nem láttam másban, mint zöld vagy barna pólóban, és ha hűvösebb volt az idő, akkor zöld kötött vadászpulóverben. Egy kicsit mindig rossz érzés kerített hatalmába, ha itt járt, talán emiatt vadász őrülete miatt. Gyűlölöm a fegyvereket - gondolkodott el az ápoló.
Castle és Kate összenéztek. A felismerés csillogott a szemükben. A zöld fonalszál! - jutott eszébe mindkettőjüknek, de mire megszólalhattak volna, az ápoló kiterelte Kate-t a szomszédos helyiségbe, amíg a röntgenképet elkészítette. Amikor visszamehetett, Castle elégedett vigyorral nézett a belépő nőre.
- Ha a zöld fonalak, amik a fatörzseken voltak, Charles zöld vadászpulóveréből származnak, akkor bizonyítani tudják, hogy a tetthelyen járt! Szólni kellene a seriffnek, hogy keressék meg a pulóvert, amiből a fonaldarab hiányozhat - hadarta lelkesen a férfi.
- Castle! A seriff tudja a dolgát, de hogy megnyugodj, szólni fogok neki - hűtötte le Kate, de nem szólt arról, hogy amíg a röntgenkép készült, a seriff hívta, hogy átkutatták Charles házát, megtalálták a pulóvert, és már vizsgálják a technikusok. Meg akarta hagyni Castle-t abban a hitben, hogy nélkülözhetetlen a nyomozásban.
- Mr. Castle, áttolom a szobájába, és kap egy szép kórházi hálóinget - jelent meg az ajtóban az ápoló.
- Az orvos? - nézett rá Kate kérdőn, mire a fiatal férfi csak intett a fejével , hogy a mellettük levő szobában találja. A nő elindult az ajtó felé, amikor meghallotta Castle ijedt hangját.
- Kate! Én akarok beszélni az orvossal! Nehogy eltitkoljatok előlem valamit! Nem hagyhatsz egyedül! - próbálta elérni a férfi, hogy Kate ne menjen el, de nem járt sikerrel, a nő meg sem fordult, csak a kezét felemelve intett. Castle azt nem láthatta, hogy idegesen harapdálja a száját, de a férfi könyörgésére elnézően elmosolyodik. Öklével mérgesen a levegőbe csapott. Ő akart beszélni az orvossal, hogy megtudja, lesz-e életre szóló következménye a törésnek, és nem akarta, hogy Kate előbb tudja a választ, mint ő. Hirtelen tudatosult benne, mit is mondott az ápoló.
- De ... de miért egy szobába visz? Nem a gipszelőbe kellene mennünk? Én ... én ... nem, én nem akarok itt maradni! - ellenkezett nyöszörögve, miközben nagy nehezen átvergődött a röntgenasztalról a kerekes ágyra.
- Én ezt az utasítást kaptam, sajnálom - húzta fel a vállát az ápoló.
- Lehet, hogy összekever egy másik beteggel - sandított rá az író.
- Higgye el, nem keverem össze - morrantott sértődötten a fiatal férfi, és nekifeszülve az ágynak, tolni kezdte.
Castle feladta a harcot, és reménykedve nézett az orvosi szoba ajtajára, hátha felbukkan Kate, és megtud valamit, de az ajtó mozdulatlan maradt. Sóhajtva vetette hátra fejét a puha párnába, és összeszorított szájjal, magában morgolódott tovább.
Kate eddig megpróbálta elbagatellizálni az író sérülését, mert azt akarta, hogy a férfi pozitívan gondolkodjon, bízzon abban, hogy csak egy egyszerű törés történt, ami 6-7 hét alatt meggyógyul, de amióta meglátta az agyon zúzott, dagadt lábat, gyomra összeszorult a félelemtől. Minél előbb beszélni akart az orvossal, hogy a kínzó bizonytalanságtól megszabaduljon. Amikor a szobába lépett, az orvos éppen szedte le a röntgenképeket az átvilágító felületről, és módszeresen rakta őket sorba.
- Elnézést doktor úr! Beszélhetnénk? - szólította meg Kate a gondolataiba merülő ősz hajú, szikár férfit. - Kate Beckett vagyok.
- Á! Beckett nyomozó - nézett fel érdeklődve a férfi, és Kate csodálkozó tekintetét látva hozzátette: - Tudja, ez egy álmos kisváros, ahol még sosem történt gyilkosság, és ahol a hírek fénysebességgel terjednek. Mr. Castle állapota érdekli, ugye?
Kate igyekezett valamit leolvasni az orvos arcáról, de a férfi megkerülte az íróasztalát, így hátat fordított a nőnek.
- Foglaljon helyet - mondta menet közben. Kate nem tudta, hogy azért akarja leültetni férfi, mert hosszú és nehéz beszélgetés vár rájuk Castle sérülése miatt, vagy azért, mert kíváncsi a nyomozás részleteire. Gyorsan leült, és várakozón nézett az orvos meleg, barna szemébe.
- Mr. Castle külső bokacsontja két helyen eltört. Ez tulajdonképpen a szárkapocscsont vége. Ahogy hallottam, egy puskatussal ütöttek rá - mondta egy pillanatnyi szünetet tartva megvárta, hogy Kate egy bólintással reagáljon a hallottakra, és csak utána folytatta. - Az ütéstől a lágy részek zúzódtak, több vérömleny is keletkezett, ezért jelentősen megdagadt a boka és kissé a lábszár is. Sajnos nem tudjuk begipszelni, amíg a duzzanat el nem múlik, addig csak egy rögzítő sínt kap. Szerencsére műtétre nincs szükség. Néhány napig itt kell maradnia a kórházban. Nem kelhet fel, mivel nem lesz teljesen rögzítve a sérült terület. Ha a duzzanat leapadt, egy hétre fekvő gipszet kap, és ha minden rendben lesz, akkor jöhet a járógipsz, amit 5-6 hét után lehet levenni, végül a gyógytorna segít az ízület, az izmok és az inak működésének helyreállításában.
Kate figyelmesen hallgatta az orvos tömör beszámolóját, és szomorúan gondolt arra, mennyi fájdalom, és főleg mennyi kellemetlenség vár Castle-re. De legalább műteni nem kell!
- Nem kell aggódnia! - folytatta megnyugtató hangon az orvos, akinek feltűnt a nő szomorú tekintete. - Ez egy egyszerű törés, csak türelmesnek kell lenni, és nem lesz semmi baj.
- Nem lesz sánta? - kérdezte Kate, és utálta magát, amiért hagyta, hogy Castle félelme átragadjon rá. Őt nem érdekelte volna, ha sántít a férfi, csak ne fájjon neki, de azt is tudta, hogy az író belebetegedne, hogy nem tökéletes.
- Nem, nem lesz sánta - mosolyodott el az orvos.
- Köszönöm - mondta gyorsan Kate, hogy a zavarát leplezze, és gyorsan felállt. - Megmondaná, hova vitték?
- Az emeletre, a kettes szobába. A következő 1-2 nap hosszú lesz neki, de kérem tudatosítsa benne, hogy minél előbb megszűnik a duzzanat, annál hamarabb elhagyhatja a kórházat - nyújtotta felé kezét az orvos. Kate értetlenül nézett a felé nyújtott kézre, hiszen neki kellene köszönetet mondani, de gondolkodás nélkül kezet fogott a férfival.
- Köszönjük, hogy segítettek a seriffnek - nézett őszinte hálával a szemében Kate-re az orvos. - Tudja, van két gyönyörű unokám, és nem volt egy nyugodt pillanatom, amíg el nem fogták azt az eszelőst.
- Én is köszönöm, hogy meggyógyítja a ... társamat - kezdte mondani komolyan Kate, de hirtelen nem tudta, mit is mondhatna, kije is neki Castle, de aztán megtalálta a megfelelő szót. Castle a társa. Társa a munkában, a hétköznapokban és az ünnepekben, örömben és fájdalomban, napfényben és hóesésben, mozgalmas nappalokon és még mozgalmasabb, érzéki éjszakákon, hangzavarban és csendben, minden lehetetlen helyzetben. Törhet rájuk maffiózó, bérgyilkos, tigris vagy múmia, Castle a társa. Úgy érezte, csak együtt alkotnak egy egészet, mint a jin és jang. Castle-lel teljes a lelke és a teste. Ő a társa az életben.
Megkönnyebbülve indult az emeletre, és közben azon gondolkodott, hogyan adagolja a hírt a férfinak, na és hogyan szerezzen még néhány nap szabadságot Gates-től úgy, hogy ne jöjjön rá a kapcsolatukra. Ahogy közeledett a szobához, a résnyire nyitott ajtón keresztül meghallotta a férfi panaszos hangját, majd a nővér türelmes szavait. Megtorpant, és a nyíláshoz hajolva hallgatta a párbeszédet.
- Mikor mondanak már valamit?
- A doktor úr majd mindenről tájékoztatja - hallatszott egy női hang.
- És mikor jön az orvos?
- Legyen türelmes! A doktor úr először vizitet tart a földszinten, aztán jön ide.
- De én haza akarok menni! Gipszeljék be a lábam, és szerezzenek valami ruhát. Kérem! - könyörgött.
- Szólok a doktor úrnak, hogy van egy nehéz esetünk - sóhajtott nagyot a nővér, és kifelé indult a szobából.
- Mi az, hogy nehéz eset? - szólt utána rémülten az író. - Valami nagy baj van? Örökre sánta maradok?
Mire a nővér kilépett az ajtón, Kate egy kicsit hátrébb húzódott.
- Ön a hozzátartozója? - nézett rá a nővér.
- Igen.
- Próbálja megnyugtatni, mert olyan, mint egy ijedt kisfiú - mosolygott rá a fiatal, szőke nővér, és már sietett is a következő beteghez.
Kate is elmosolyodott, de aztán gondolt egyet, komoly vonásokat erőltetett az arcára, és belépett a szobába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése