Változatok egy témára 5/59

- Na és most már elárulod, hogy mit keres ott Castle? - kérdezte Espo gyanúsan szenvtelenül, és Kate biztos volt abban, hogy a háttérből Ryan elfojtott kuncogását hallja. 

Castle figyelte a telefonáló nőt. Egyszerűen csak jólesett néznie. Figyelte, ahogy összeszalad a két kis ránc a homlokán a szemöldökei között, ahogy elgondolkodóvá válik távolba révedő tekintete. Szerette ezt a töprengő arckifejezést, ami azóta lebilincselte, amióta először látta Kate-t a fehér tábla előtt állni. Ilyenkor szinte kézzel fogható volt, ahogy száguldanak a gondolatok az agyában, megoldást keresve a problémára. Látta, hogy a nő harapdálja a szája belsejét, és hirtelen nem értette, mit kérdezhetett Espo, aminek a megválaszolása ilyen fejtörést okoz Kate-nek.

- Tudod milyen! - hallotta meg a nő hangját, és csodálkozva figyelte, ahogy zavartan rápillant. - Megtudta, hogy egy hullába botlottam, és képes volt ideutazni, csak hogy a nyakamon lóghasson - folytatta bosszankodó hangsúllyal Kate, és mintha Javi látná, még a szemét is megforgatta. - De hát ismered! Mindenbe beleüti az orrát, és persze esze ágában sem volt az ügyet a helyi seriffre bízni, helyette elkezdett a saját szakállára nyomozni. Hát még amikor megtudta, hogy valami eldugott kincsről is szó lehet! Elszabadult a fantáziája, és a végén majdnem megölette a magát - lendült bele egyre jobban a kitalált történetbe Kate, és már olyan hihetően beszélt, hogy Espo csalódottan hallgatott a vonal végén.

- És most mi a helyzet? Jól vagytok? - kérdezte kicsit lelombozódva a nyomozó.

- Én igen, de Castle-t most viszi a mentő a kórházba. Nem fogod elhinni! Megint eltörött a bokája! 

Kate még röviden beszámolt a férfinak az ügyről, miközben le nem vette a tekintetét Castle lábáról. Amikor letette a telefont, kinézett a mentő hátsó ajtaján levő kis ablakon, úgy téve mintha rettentő kíváncsi lenne, hogy milyen messze vannak a kórháztól, csak azért, hogy ne kelljen Castle szomorú, fürkésző tekintetébe néznie. 

A férfi hallgatott. Ha Kate ránézett volna, látta volna az elgondolkodó, megbántott arcvonásokat, a keserű tekintetet. Castle tudta, hogy titokban kell tartaniuk a kapcsolatukat ahhoz, hogy maradhasson az őrsön, mégis rosszul esett neki, hogy Kate ilyen könnyedén hazudik a barátaiknak, hogy pillanatok alatt lefestett róla egy nem túl hízelgő képet, amit olyan meggyőződéssel adott elő, hogy szinte maga is elhitte. Talán valóban ilyennek látja őt Kate, és sosem tudja megváltoztatni magáról azt a képet, amit a nő a megismerkedésükkor kialakított róla. De ő nem ilyen! Vagy legalább is nem csak ilyen! Elbizonytalanodott. Mi lesz, ha Kate  mindig csak azt a férfit látja benne, amilyennek az előbb lefestette. Tervez egy ilyen emberrel hosszú távra? A 40 év, amit kibírna egy Bice-bócával, lehet, hogy csak a szokásos évődésük volt, és csak ő gondolja komolyan?

A mentőorvos hol az egyik, hol a másik utasára nézett. Nem értette, miért burkolóznak a lassan kínossá váló hallgatásba, holott néhány perce még sütött a köztük levő szerelem.

- Nem volt jobb ötletem - szólalt meg Kate, és erőt vett magán, hogy Castle-re nézzen. Összeszorult a szíve, amikor meglátta  mentő plafonját bámuló férfi szomorú arcát. - Te is tudod, hogy nem mondhattam el az igazságot - mentegetőzött, de maga is érezte, hogy túllőtt a célon, amikor leírta a férfi viselkedését.

- Tudom - szólalt meg sokára a férfi, de csak pislantott néhányat, és tovább nézte a kocsi tetejét.

Kate-nek az a gyanúja támadt, hogy a férfi a szeme sarkában felgyűlő könnyeket akarta a pislogással kordában tartani.

- Castle! Tudod, hogy én ... - elakadt a szava. Nem akart magyarázkodni, hiszen megállapodtak, hogy eltitkolják a kapcsolatukat, hogy együtt lehessenek az őrsön. Érezte, hogy megbántotta a szavaival a férfit, de abban a pillanatban nem jutott más az eszébe. 

- Igen, tudom - fordította váratlanul felé a fejét Castle, és bánatos kék szemét egyenesen a nő tekintetébe fúrta. - Gates nem tudhatja meg. - Elhallgatott, de a szemét nem vette le a nőről. Látni akarta a tekintetét, kiolvasni belőle, hogy rosszul érzi-e magát a hazugsága miatt.

- Ne haragudj Rick! Egyszerűen nem jutott más az eszembe - törtek ki a szavak a nőből. 

Castle látta a szívből jövő sajnálkozást Kate arcán, a lelkiismeret furdalást a tekintetében, de annyira megbántották a nő szavai, hogy teljesen összezavarodott. Rick-nek szólította, ami az elmúlt napokban néhányszor már előfordult, és mindig olyankor, amikor valami kettejüket érintő fontos dologról beszélt Kate, ugyanakkor fülébe csengett, milyen könnyedén hazudott vele kapcsolatban a telefonba. Becsukta a szemét. Nem mert rákérdezni arra, ami igazán foglalkoztatta, és azt sem akarta, hogy Kate lássa rajta, hogy mennyire fájtak neki a szavai. Halkan sóhajtott, mert egyre jobban fájt a lelke, és a teste is. Aztán megérezte a homlokán a finom ujjakat, ahogy éppen csak a bőréhez érnek, hátrasimítják a homlokába hulló hajszálakat, aztán megcirógatják az arcát. Az érintés gyengéd, szeretetteli és megnyugtató volt egyszerre. Lélekmarcangoló gondolatai háttérbe szorultak, csak élvezte a pillanatot, aztán kinyitotta a szemét, és Kate szomorúan csillogó tekintetével találta szembe magát. 
- Tudom, hogy nem ilyen vagy - suttogta a nő, és hangjában, pillantásában benn volt a bocsánatkérés. Amikor látta, hogy Castle vonásai kisimulnak, szája mosolyra húzódik, és szemébe visszatér a szerelmes csillogás, incselkedve hozzátette: - Nem egészen ilyen vagy.  
Castle morcosan összevonta a szemöldökét, és vissza akart vágni, aztán átgondolta a hallottakat, és elhúzta a száját.
- Igaz - mondta megadóan. - De nem vagyok olyan felelőtlen, mint amilyennek beállítottál! - duzzogott.
- Tudom, de ha elkezdem mesélni, hogy meghaltál volna értem, akkor a fiúk mindenre rájöttek volna - mosolygott Kate csillogó szemekkel, és ujjait a férfi ujjai köré fonta.
- Az előbb megint Rick-nek szólítottál - villant huncutul az író szeme.
- Csak egy gyenge pillanatom volt - mondta szenvtelenül Kate, miközben mindketten jóleső érzéssel vették tudomásul, hogy visszatértek a szokásos, szerelmes évődéshez.
- Maguk mindig ezt csinálják? - szólalt meg csodálkozva a mentőorvos.
- Igen - válaszoltak egyszerre. Elnevették magukat. Még mindig furcsa volt, hogy amióta együtt vannak, egyformán reagálnak az ilyen kérdésekre, pedig előtte négy évig ez egyszer sem fordult elő.
A mentő bekanyarodott a kórház udvarára, Castle-t átvette a kórházi személyzet, és sietve tolták volna be a röntgenbe, de a férfi megállította őket.
- Kate! Mikor keressük meg a kincset? Nehogy kihagyjál belőle! Én is ott szeretnék lenni - nézett olyan könyörgő tekintettel a nyomozóra, mint egy kisgyerek.
- Ne félj Castle! Hagyom, hogy te legyél Indiana Jones! - mosolygott rá elnézően Kate. Tudta, milyen örömöt okozna azzal Rick-nek, ha valóban megtalálhatná azt a kincset, és ő boldoggá akarta tenni. A mai nap után nem vágyott semmire sem jobban annál, mint hogy egészségesnek, és boldognak lássa a férfit!