Slamasztikában 1/35

Látta a gyönyörű, zöld szemekből áradó kétségbeesést, és érezte, hogy összeszorul a gyomra, miközben a választ várta.

Beckett teljesen összezavarodott, és ez dühössé tette. Sosem érzett ilyet. Valahol a tudatalattija őrzött egy emléket, amit sehogy nem tudott előhívni, csak érezte, hogy történt az öltözőben valami jelentőségteljes dolog. Annyira lefoglalta figyelmét a szokatlan állapot, hogy az sem tűnt fel neki, hogy Castle újra tegeződésre váltott. Felpillantott az íróra, de alighogy találkozott a tekintetük, máris tudta, hogy a férfi tud valamit, amire ő nem emlékszik. Látta a szemében a várakozást, ugyanakkor valami olyat is, amit eddig még soha. Kellett néhány másodperc, mire rájött, hogy csalódást és keserűséget tükröznek a máskor csibészesen csillogó szemek. Hirtelen nem tudta, mit válaszolhatna a nyíltan feltett kérdésre, ráadásul újra meg újra megjelentek előtte az összefüggéstelen emlékképek és hangok, amikkel nem tudott mit kezdeni. Egyre jobban megrémült, hogy nem tudja irányítani a gondolatait, attól meg különösen, hogy akárhányszor próbálta felidézni az Isabel Gold öltözőjében történteket, mindig valami furcsa izgalom lett úrrá rajta, és hirtelen elöntötte a forróság.

- Néhány dolog kicsit homályos - vallotta be halkan, miközben önkéntelenül hátranyúlt a  a tarkójához.

- Értem - hajtotta le csalódottan fejét az író, de a következő pillanatban már optimista énje felülkerekedett, és szelíden a nőre mosolygott. - Akkor segítek, hogy tisztuljon a kép. Csukd be a szemed!

Beckett az égnek emelte a szemét.

- Csak nem akar hipnotizálni? - kérdezte lekicsinylő hangsúllyal, miközben ügyelt arra, hogy megtartsa a magázódó formát, jelezve, hogy nem ismeri az írót. Castle azonban ügyet sem vetett rá.

- Lehet, hogy egyszer megtanulom, hogyan kell hipnotizálni valakit. Néha nagyon hasznos lenne - vigyorodott el.

Kate rosszallóan megcsóválta a fejét, de aztán engedelmesen becsukta a szemét. A szemöldökei között megjelenő két kis ránc jelezte, hogy minden erejével összpontosítani próbál. Annyira megzavarta és dühítette a tudat, hogy elvesztette az irányítást az akarata felett, hogy egy pillanatra elfeledkezett az íróval folytatott játékról is.

- Próbálj meg ellazulni! - hallotta meg a halk, búgó baritont. - Mi az utolsó tiszta emléked a klubban töltött időről?

- A pultos fiúval beszéltem - kezdte lassan. - Olivernek hívták, és szinte kérdés nélkül is fecsegni kezdett. Elmesélte, hogy a gyönyörű énekesnő, Isabel Gold, akit a női nem tökéletes szépségei közé sorolna minden férfi, kisfiúként látta meg a napvilágot, és csak néhány éve kapott női testet az ügyes kezű plasztikai sebészektől. - Ahogy felidézte a hátra zselézett hajú, jóképű fiú arcát, barátságos mosolyát, élénken csillogó barna szemeit, megelevenedett az emlék, és képzeletben újra a klubban járt. - Emlékszem, hogy három rendőrjelmezes transzvesztita éppen levonult a színpadról, aztán figyeltem a nézőtér különös figuráit, és vártam, hogy a színfalak mögül felbukkanj - mondta ki ösztönösen a szavakat, és csak egy pillanattal később kapott észbe, hogy annyira koncentrált az emlékképekre, hogy megfeledkezett arról, hogy memóriavesztést játszott az íróval. Kinyitotta a szemét, és a férfira nézett.

- Tudtam! - csapott az öklével diadalittasan Castle. - Tudtam, hogy csak gonosz kis játékot játszol velem!

- Nem, Castle, nem tudtad - hűtötte le a lelkendező férfit Kate, mire az durcásan összecsücsörítette s száját.

- Na jó, voltak pillanatok, amikor elhittem, de akkor is kételkedtem. Elvégre, hogyan lehetne engem elfelejteni? - húzta ki magát öntelten, miközben fülig érő mosoly jelent meg az arcán, és elégedetten nyugtázta, hogy sikerült bosszantania a nyomozót, mert az az égnek emelte a tekintetét. Az örömmámor azonban hamar elmúlt, mert eszébe jutott, hogy a csókjukra valószínűleg tényleg nem emlékszik a nő. Érezte a nő zavarát és kétségbeesését, és biztos volt abban, hogy az nem színjáték volt. Elkomorult az arca, és nyelt egyet. Dühösnek és tehetetlennek érezte magát. Sokkal kevésbé bosszantotta, hogy egy napig a bolondját járatta vele a nő, mint az, hogy pont a csókjukra nem emlékszik, ráadásul nem tudta, hogyan segíthetne, hogy visszanyerje Kate az emlékeit. Arra gondolt, egyelőre jobb, ha a meglévő emlékeket elevenítik fel, és azok talán majd előhívják az elveszetteket.

- Azért ez nem volt vicces - mondta duzzogva. - Tudod te, mit éltem át azokban a pillanatokban, amikor ártatlanul a szemebe néztél, és azt füllentetted, hogy csak a támadáskor láttál először?

- Én jól szórakoztam - mosolyodott el Beckett, és hanyagul felhúzta a vállát. Arra nem számított, hogy a mozdulatra megfeszül a vágott seb, amitől éles fájdalom hasított belé. - Ááá! - nyögött fel visszafojtva a feltörekvő kiáltást.

- Nagyon fáj? - mérte végig aggódó arccal Castle, és önkéntelenül megfogta a nő kezét, mintha azzal megakadályozhatná a szenvedést. Ujjai védelmezőn kulcsolódtak Beckett törékeny kezére.

A nő behunyta a szemét, és csak akkor tudatosult benne, hogy meleg keze gyengéden fonódik az övére, amikor a fájdalom elmúlt. Hirtelen kellemes bizsergés futott át a testén, ami zavarba hozta. Nyelt egyet, és kezdte kihúzni kezét a férfiéból, aki megérezve a mozdulatot, zavartan elkapta a kezét.

- Pihenned kellene - jegyezte meg halkan Castle, és arra gondolt, talán még túl gyenge a nő ahhoz, hogy az emlékeke felidézésével nyaggassa.

- Nem, jól vagyok! - ellenkezett feltűnően gyorsan Beckett. Azon tűnődött, talán az íróval folyatott kis gonoszkodást bosszulta meg a Sors azzal, hogy valóban elvesztette az emlékei egy részét. Nem akart ebben a zavaros állapotban maradni, és mivel Castle volt az egyetlen, aki tudta, mi az, amit az agya olyan mélyre rejtett, hogy nem tudja előhívni,nem akarta, hogy elmenjen. - Van néhány dolog, amire nem emlékszem - vallotta be halkan.

- Tudom - bólintott Castle, aztán szomorkásan elmosolyodott. - Azért nem mindig tudsz becsapni.

Kate egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Néhány másodpercig nézte a hófehér paplanhuzatot, aztán felnézett a férfira.

- Elmondanád, mi történt Isabel Gold öltözőjében?

Castle megbabonázva nézte a rászegeződő gyönyörű szempárt, ami már az első találkozásukkor rabul ejtette. Sokszor megfigyelte már, milyen szép ívűek a nő szemei, azt is tudta, milyen különleges színű a szivárványhártyája, hiszen erős fényben zöldes árnyalatú volt, de ha árnyék vetült rá, akkor inkább barnának látszott, amit az okozott, hogy az írisz kívül zöld volt, a pupillánál azonban már barnába hajlott. Csodálta azt is, milyen kifejező a nő tekintete. Az elmúlt hónapokban sokféle érzelmet kiolvasott már belőlük, de bizonytalanságot még sosem, és ez őt is elbizonytalanította.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet - mosolyodott el zavartan, és a következő pillanatban már tudta, hogy csapdába esett, mert Beckett gyanakodva összevonta a szemöldökét.

- Történt valami olyan, amit nem mersz elmondani?

- Ne-nem, csak szerintem jobb lenne, ha maguktól jönnének vissza az emlékeid.

- Castle! - emelte meg a nő a hangját, és szigorú, nyomozó tekintetét elővéve próbálta engedelmességre kényszeríteni a férfit. Máskor elég volt ennyi, hogy az író megadja magát, de most láthatóan újra kibúvót akart keresni, mert kényszeredetten elnevette magát. - Te félsz?

- Ne-nem! - háborodott fel színpadiasan a férfi, amitől csak még gyanúsabbá vált. - Ugyan, miért félnék? Csak ... csak szerintem előbb ki kellene kérnünk az orvos véleményét.

Beckett összeszűkült szemekkel fürkészte a férfi arcát, amitől az egyre jobban zavarba jött. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy váratlan látogató zavarta meg a kínos párbeszédet. Beckett bosszúsan összeszorította a száját, Castle pedig megkönnyebbülten felsóhajtott.