Castle kétségbeesett ellenkezésével nem törődve felkelt, leült a férfi ágya szélére, és megfogta a kezét.
Fejét lehajtva másodpercekig csak simogatta a finom, mégis erős kezet, aztán vett egy nagy levegőt, és felnézett a férfi kék szemébe.
- Castle, én még soha nem féltem úgy, mint a raktárban - suttogta, aztán mutatóujját Castle szólásra nyíló szájára tette. Végig akarta mondani, amit érzett, amit gondolt. - Nem attól féltem, hogy meghalok, hanem attól, hogy elveszítelek. Soha ... soha többé nem akarom újra átélni azt az érzést.
Castle nézte a végtelen szomorúságot tükröző arcot, érezte a nő ujjainak finom simogatását a kézfején, miközben cikáztak a gondolatai, vajon Kate miért akar beszélni az érzéseiről. Kate Beckett-nek egy másik arcát ismerte meg, amióta elfogadta a szerelmét, már látta a szenvedélyes, az érzékeny, a gyermeki énjét, megtapasztalta, mennyire nemcsak kemény, elhivatott nyomozó, de azt is, hogy a lelke mélyén igazi nő, aki mindennél jobban vágyik a szerelemre, a biztonságra, a családra. Egy dolog azonban nem változott: Kate nagyon ritkán beszélt a félelmeiről, és ha megtette, annak mindig köze volt a jövőjükhöz.
- Én sem - mondta halkan, és nyelt egyet, hogy elnyomja a feltörni készülő rossz érzést, amit az emlék felidézése jelentett.
- Tudom kicsim, de nemcsak erről van szó - nézett olyan szemekkel Kate az íróra, hogy az megijedt. Még sosem látta ezt a végtelen szomorúságot tükröző tekintetet! - Castle, én eddig egy álomvilágban éltem. Azt hittem, a munkám csak egy része az életemnek, a másik része a kettőnk közös élete, és abban a hiú ábrándban ringattam magam, hogy ez a kettő összeegyeztethető, de már látom, hogy nem. Először csak attól féltem, hogy azért nem fog működni a kettőnk kapcsolata, mert különböző világokból jöttünk, de már látom, hogy nem ez a baj. Rendőr vagyok Castle. A hivatásomban a bűn vesz körül, és a bűnös lelkek sokszor gyávák és bosszúállók. Ha bántani akarnak, nem jönnek velem szemtől szembe, hanem azok ellen fordulnak, akiket szeretek. Ha velem maradsz, örök veszélyben lesz az életed, de talán még Alexis, vagy Martha élete is, vagy a kisbabánké, akire annyira vágysz. Ez a munka az én életem. Nélküle semmi vagyok, de nincs jogom engedni, hogy emiatt te szenvedj.
Fejét lehajtva másodpercekig csak simogatta a finom, mégis erős kezet, aztán vett egy nagy levegőt, és felnézett a férfi kék szemébe.
- Castle, én még soha nem féltem úgy, mint a raktárban - suttogta, aztán mutatóujját Castle szólásra nyíló szájára tette. Végig akarta mondani, amit érzett, amit gondolt. - Nem attól féltem, hogy meghalok, hanem attól, hogy elveszítelek. Soha ... soha többé nem akarom újra átélni azt az érzést.
Castle nézte a végtelen szomorúságot tükröző arcot, érezte a nő ujjainak finom simogatását a kézfején, miközben cikáztak a gondolatai, vajon Kate miért akar beszélni az érzéseiről. Kate Beckett-nek egy másik arcát ismerte meg, amióta elfogadta a szerelmét, már látta a szenvedélyes, az érzékeny, a gyermeki énjét, megtapasztalta, mennyire nemcsak kemény, elhivatott nyomozó, de azt is, hogy a lelke mélyén igazi nő, aki mindennél jobban vágyik a szerelemre, a biztonságra, a családra. Egy dolog azonban nem változott: Kate nagyon ritkán beszélt a félelmeiről, és ha megtette, annak mindig köze volt a jövőjükhöz.
- Én sem - mondta halkan, és nyelt egyet, hogy elnyomja a feltörni készülő rossz érzést, amit az emlék felidézése jelentett.
- Tudom kicsim, de nemcsak erről van szó - nézett olyan szemekkel Kate az íróra, hogy az megijedt. Még sosem látta ezt a végtelen szomorúságot tükröző tekintetet! - Castle, én eddig egy álomvilágban éltem. Azt hittem, a munkám csak egy része az életemnek, a másik része a kettőnk közös élete, és abban a hiú ábrándban ringattam magam, hogy ez a kettő összeegyeztethető, de már látom, hogy nem. Először csak attól féltem, hogy azért nem fog működni a kettőnk kapcsolata, mert különböző világokból jöttünk, de már látom, hogy nem ez a baj. Rendőr vagyok Castle. A hivatásomban a bűn vesz körül, és a bűnös lelkek sokszor gyávák és bosszúállók. Ha bántani akarnak, nem jönnek velem szemtől szembe, hanem azok ellen fordulnak, akiket szeretek. Ha velem maradsz, örök veszélyben lesz az életed, de talán még Alexis, vagy Martha élete is, vagy a kisbabánké, akire annyira vágysz. Ez a munka az én életem. Nélküle semmi vagyok, de nincs jogom engedni, hogy emiatt te szenvedj.
A férfi hallgatta a szavakat, nézte a máskor életteli zöld szemeket barnává sötétülni, ahogy megjelenik bennük a fájdalom. Ahogy továbbgondolta Kate szavait, és rájött, mit akar kimondani, olyan félelem szorította össze a szívét, mint amikor a raktárba egymás szemébe nézve hallgatták a közeledő kamionok zúgását, és várták a halált.
- Kate, kérlek ...
- Tudom, azt gondolod, megmenekültünk, majd elfogjuk Tyson-t, és minden rendben lesz, de ez nem így van. Az én életemben mindig lesznek Tyson-ok! Nem viselném el, ha miattam, a munkám miatt lenne bajod - szakította meg a szemkontaktust a nő, és lehajtotta a fejét, mintha erőt gyűjtene ahhoz, amit ki akar mondani.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem jössz hozzám feleségül?
Kate könnytől csillogó szemmel a férfira nézett, akinek kék szemében hitetlenkedés, döbbenet és könyörgés tükröződött, de bármennyire is nehéz volt kiejtenie a szavakat, meg kellett tennie.
- Kate, kérlek ...
- Tudom, azt gondolod, megmenekültünk, majd elfogjuk Tyson-t, és minden rendben lesz, de ez nem így van. Az én életemben mindig lesznek Tyson-ok! Nem viselném el, ha miattam, a munkám miatt lenne bajod - szakította meg a szemkontaktust a nő, és lehajtotta a fejét, mintha erőt gyűjtene ahhoz, amit ki akar mondani.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem jössz hozzám feleségül?
Kate könnytől csillogó szemmel a férfira nézett, akinek kék szemében hitetlenkedés, döbbenet és könyörgés tükröződött, de bármennyire is nehéz volt kiejtenie a szavakat, meg kellett tennie.
- Ha nem vagyunk együtt, nem bántanak, és én azt akarom, hogy biztonságban legyél - mondta körülírva a nemleges választ remegő hangon. Tudta, hogy minden szavával megsebzi a férfit, de sokkal jobban szerette annál, mint hogy önös érdekek miatt veszélybe sodorja. Arra számított, hogy Castle csalódott lesz, mélységesen megsértődik és egy szót sem szólva elfordul tőle, vagy dühösen kifakad, amiért visszatáncol az esküvőtől. Érezte, hogy a férfi kihúzza kezét az ujjai közül. A mozdulat olyan fájdalmat idézett elő a szívében, hogy arra gondolt, erre mondják, hogy "megszakad a szíve fájdalmában".
- Bocsáss meg! - suttogta elhaló hangon az immár üres kezét bámulva, aztán arra számítva, hogy Castle elfordítja a fejét, és látni sem akarja, felnézett. Mindenre számított, csak arra nem, hogy a férfi mosolyogó arcával, és végtelen, mély szerelmet sugárzó tekintetével találja szembe magát. Abban a pillanatban, amikor tekintetük összefonódott, megérezte a kezére fonódó meleg, finom bőrű ujjakat.
- Köszönöm - mondta csillogó szemekkel a férfi.
Kate értetlenül bámult rá. Cikáztak a gondolatok az agyában. Talán Castle félreértette a szavait? Vagy ami még rosszabb, megkönnyebbült, hogy nem kell feleségül vennie? Mindegyik feltételezést elvetette. Pontosan tudta, hogy a férfi érti, ahogy azt is, hogy semmire nem vágyik jobban, mint hogy együtt éljék le az életüket.
- Köszönöm, hogy ennyire szeretsz! - folytatta az író, akit először sokkoltak Kate szavai, de csak a nő szemébe kellett néznie, hogy tudja, miért mondta ki őket. - Senki nem mondott volna le a saját boldogságáról miattam, csak te. De nem kell ezt tenned Kate! Nélküled semmi vagyok. Hivatalosan talán író vagyok, nem rendőr, de azóta érzem, hogy fontos és hasznos az életem, amióta megtaláltuk Allison Tisdale gyilkosát. A közös munkáink nélkül semmi vagyok! Úgy emlékszem, nem te akartad, hogy gyilkossági ügyekbe üssem az orrom - mosolygott huncutul a nőre. - Úgy rémlik, elég komolyan ellenkeztél - húzta fel a szemöldökét egy pillanatra, aztán elkomolyodva folytatta. - Ezt az életet akarom Kate, járjon bármilyen veszéllyel! Nélküled nincs életem.
- Bocsáss meg! - suttogta elhaló hangon az immár üres kezét bámulva, aztán arra számítva, hogy Castle elfordítja a fejét, és látni sem akarja, felnézett. Mindenre számított, csak arra nem, hogy a férfi mosolyogó arcával, és végtelen, mély szerelmet sugárzó tekintetével találja szembe magát. Abban a pillanatban, amikor tekintetük összefonódott, megérezte a kezére fonódó meleg, finom bőrű ujjakat.
- Köszönöm - mondta csillogó szemekkel a férfi.
Kate értetlenül bámult rá. Cikáztak a gondolatok az agyában. Talán Castle félreértette a szavait? Vagy ami még rosszabb, megkönnyebbült, hogy nem kell feleségül vennie? Mindegyik feltételezést elvetette. Pontosan tudta, hogy a férfi érti, ahogy azt is, hogy semmire nem vágyik jobban, mint hogy együtt éljék le az életüket.
- Köszönöm, hogy ennyire szeretsz! - folytatta az író, akit először sokkoltak Kate szavai, de csak a nő szemébe kellett néznie, hogy tudja, miért mondta ki őket. - Senki nem mondott volna le a saját boldogságáról miattam, csak te. De nem kell ezt tenned Kate! Nélküled semmi vagyok. Hivatalosan talán író vagyok, nem rendőr, de azóta érzem, hogy fontos és hasznos az életem, amióta megtaláltuk Allison Tisdale gyilkosát. A közös munkáink nélkül semmi vagyok! Úgy emlékszem, nem te akartad, hogy gyilkossági ügyekbe üssem az orrom - mosolygott huncutul a nőre. - Úgy rémlik, elég komolyan ellenkeztél - húzta fel a szemöldökét egy pillanatra, aztán elkomolyodva folytatta. - Ezt az életet akarom Kate, járjon bármilyen veszéllyel! Nélküled nincs életem.
A nő szótlanul nézte a komoly arcot, a beszédes szemeket. Soha, senki nem szerette ennyire, és soha senkit nem szeretett ennyire. Mindketten ugyanarra gondoltak: a félelmet, a féltést, el kell rejteniük lelkük legdugottabb zugába, hogy boldogok lehessenek.
Castle figyelte, ahogy Kate vonásai ellágyulnak, eltűnik róluk a fájdalom, és lassan elmosolyodik. Sóhajtott, és megkönnyebbülten lehunyta a szemét. Érezte, ahogy a nő végigsimít borostás arcán, aztán megérezte meleg leheletét az ajkán, de nem nyitotta ki a szemét. Ajkaik puha, pillanatnyi találkozása most az életet, a jövőt jelentette neki.
- Na, még az kellene, hogy a főnővér meglássa magukat csókolózni! - hallották meg az ajtó felől a fekete ápoló hangját, aki kezében egy tálcával lépett a szobába. Arca tettetett felháborodást tükrözött, fekete szemében kaján öröm csillogott. - Lehet, hogy maguk lesznek a kedvenc betegeim, mert már rég nem láttam, hogy valaki ennyire kihúzza a gyufát Hildegard főnővérnél! Jó kis móka lesz - mondta kajánul elvigyorodva, miközben Castle ágya mellé lépett, de meglátva a két ember furcsa tekintetét, elkomolyodott. - Valami baj van? - kérdezte gyanakodva.
Castle figyelte, ahogy Kate vonásai ellágyulnak, eltűnik róluk a fájdalom, és lassan elmosolyodik. Sóhajtott, és megkönnyebbülten lehunyta a szemét. Érezte, ahogy a nő végigsimít borostás arcán, aztán megérezte meleg leheletét az ajkán, de nem nyitotta ki a szemét. Ajkaik puha, pillanatnyi találkozása most az életet, a jövőt jelentette neki.
- Na, még az kellene, hogy a főnővér meglássa magukat csókolózni! - hallották meg az ajtó felől a fekete ápoló hangját, aki kezében egy tálcával lépett a szobába. Arca tettetett felháborodást tükrözött, fekete szemében kaján öröm csillogott. - Lehet, hogy maguk lesznek a kedvenc betegeim, mert már rég nem láttam, hogy valaki ennyire kihúzza a gyufát Hildegard főnővérnél! Jó kis móka lesz - mondta kajánul elvigyorodva, miközben Castle ágya mellé lépett, de meglátva a két ember furcsa tekintetét, elkomolyodott. - Valami baj van? - kérdezte gyanakodva.
- Nem, már nincs - mosolygott rá Kate, aztán Castle-re pillantott, aki visszamosolygott rá. Egyrészt bosszantotta, hogy Joe megzavarta a pillanatukat, másrészt tudta, hogy az írónak sikerült elűznie a lelkiismeret-furdalását, és nincs mit megbeszélniük már.
- Oké, akkor megborotválom - rázta fel a borotvahab flakonját, és Kate-re nézve magyarázatba kezdett. - Tudja, a nővérek feladták a harcot vele - intett a fejével Castle felé.
- Igazán? Miért, mi történt? - húzta fel kíváncsian a szemöldökét Kate, miközben magában mosolygott Castle duzzogó ábrázatán.
- Nem is kellett velem harcolni - morogta maga elé az író, mire az ápoló az ujján számolva kezdett a felsorolásba.
- Egy, alig tudták beadni az érzéstelenítő injekciót a lábába, hogy kitisztítsák a kígyómarás okozta sebet, aztán a fején, amikor összevarrták a sebet a füle mögött. Kettő, percekig könyörögtek neki, hogy forduljon meg, hogy beadhassák az antibiotikum injekciót. Három, szégyenlős volt a mosdatásnál, emiatt az tíz perccel tovább tartott a kelleténél. Négy, nem akarta felvenni a kórházi hálóinget.
- Nem a hálóinggel volt a baj, csak azt akartam, hogy adjanak alá egy bokszeralsót - szólt közbe védekezőn Castle.
- Öt - folytatta a számolást Joe, mintha nem is hallotta volna Castle megjegyzését - kisírta a nővéreknél, hogy hadd mehessen mielőbb a szobájába, mert rosszul érzi magát, és ráérnek később megborotválni, amiből persze egy szó sem volt igaz, csak magát akarta megkeresni. Na, de munkára fel! - mondta, azzal egy jókora halom borotvahabot nyomott az ujjaira, és Castle durcás, borostás arcára kente.
Amikor Joe végzett, és kilépett a folyosóra, még szinte be sem csukódott mögötte az ajtó, amikor Castle Kate felé fordulva megszólalt.
- Nehogy azt mondd, hogy ettől akarsz megkímélni! - utalt a Joe által felsoroltakra.
- Pedig megfordult a fejemben - mosolyodott el Kate szomorkásan. Még élt benne az előbbi beszélgetés minden fájdalma, mert az érzéseit sikerült ugyan meggyőznie a férfinak, az eszét nem teljesen.
- Valld be, hogy csak azért mondod, mert féltékeny vagy, hogy szebbnél szebb nővérek vetkőztettek, öltöztettek, mosdattak! - kezdett egy kis évődésbe, amibe Kate boldogan belement. Jólesett neki, hogy a férfi szokásához híven így próbálja oldani a feszültségét.
- Én? Féltékeny? Álmaidban, Castle! Álmaidban - húzta fensőbbséges mosolyra a száját. - Milyen nővérekről is beszélsz? Olyanokról, mint Hildegard főnővér?
Castle összehúzta a szemét, és éppen vissza akart vágni, amikor nyílt az ajtó.
- Hiányoztam, hogy emlegetnek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése