- Hiányoztam, hogy emlegetnek?
Az évődő, pajkos mosoly egy pillanat alatt eltűnt a két beteg arcáról, és míg Castle megmarkolta a takarót, és egy mozdulattal védekezőn feljebb húzta magán, addig Kate felmérte, hogy túl átlátszó lenne gyorsan lefeküdni, így a mankók után nyúlt, miközben farkasszemet nézett a főnővér kemény tekintetével.
- A mosdóba indultam - mondta szenvtelenül, és annak ellenére, hogy látta egy pillanatra összeszűkülni a nő szemhéjait, megfogta a mankókat, és egy lábon ugrálva a mosdó felé indult.
- Két percet kap! - szűrte a fogai között a szavakat Hildegard főnővér, és látszott rajta, hogy a legnagyobb sértésnek veszi, ha ki akarják játszani.
Kate résnyire nyitva hagyta a mosdó ajtaját, és várakozón megállt mögötte. Hallani akarta, hogy mit mond a nő Castle-nek, és ha szükséges, akkor megvédje a férfit.
Castle arcán elégedett, de kissé pimasz mosollyal nézett a főnővérre, amikor látta, hogy Kate esélyt sem ad neki arra, hogy leszidja, amiért az ágya szélén üldögél, ahelyett, hogy jó beteg módjára feküdne, de a mosoly egy másodperc múlva le is hervadt az arcáról, amikor rájött, hogy magára marad a nővérrel. Kissé csalódva nyelt egyet. Kate elmenekül, őt meg itt hagyja ezzel a szívtelen hárpiával? Még sosem látta, hogy Becket megfutamodna!
- Nos, kettesben maradtunk - mosolygott gonoszul rá a főnővér, mintha azt gondolná, így legalább nem lesz szemtanúja a kínzásának.
Castle ijedten a mosdó felé pillantott, hátha kilép rajta Beckett és a segítségére siet, bár tudta, hogy akkor a nő azonnal lebukna. Szeme megakadt a nyitva hagyott ajtó vékony résén. Tehát Kate nem hagyta cserben! A felfedezés megnyugvással töltötte el, és önkéntelenül elmosolyodott.
- Ennyire örül ennek? - szűkült össze a főnővér szeme, és gyanakodva méregette Castle-t, aki azonnal rendezte vonásait, és ártatlanul pislogott néhányat.
- Annak örülök, hogy olyan főnővér vigyáz rám, aki kiválóan és lelkiismeretesen végzi a munkáját - idézte az orvos szavait, és tudta, hogy ezzel simogatja a nő hiúságát - Dr. Gilmore is megmondta - tette hozzá, szándékosan az orvosra terelve a szót. Jól számított! A főnővér arcára az első mondatnál még önelégült büszkeség ült ki, de az orvos neve hallatán láng vörös lett, és zavartan elkapta a tekintetét a betegről.
- A vérképe elég aggasztó, és a vizelete is arról tanúskodik, hogy pótolnunk kell az elvesztett folyadékot és az ásványi anyagokat, mert még nem állt helyre az ionháztartása - mondta, mintha nem is hallotta volna Castle szavait, miközben az ágy mellé fordította az ágyra szerelt infúziós állványt. - Bekötök egy infúziót.
- De ... de én jól vagyok - nyögte bátortalanul Castle, amikor rájött, mire készül a nő.
- Maga így néz ki, ha jól van? - mérte végig gúnyos tekintettel a főnővér. - A fején kötés, a combján kötés, alattuk varrott sebek. Lázas, nyúzott, és gyenge, mint a harmat. Hogyan fest, ha rosszul van?
- Igaz, voltam már jobb formában is - húzta kényszeredett mosolyra a száját Castle - de nem hiszem, hogy szükség van az infúzióra - próbálkozott újra kétségbeesve, de csak azt érte el, hogy Hildegard személyes sértésnek vette, hogy egy beteg felül akarja bírálni az ő szeretett orvosa döntését, őt pedig akadályozni akarja a gyógyításban, amire feltette az életét.
- Az én osztályomon nem a farok csóválja a kutyát, Dr. Castle! - nyomta meg éllel a titulust, miközben villámokat szórt a szeme.
Castle szíve szerint megkérdezte volna, milyen alapon nevezi már harmadszor a sajátjának az osztályt, de jobbnak látta, ha nem szól, így csak rémült tekintettel figyelte, ahogy a nő egy tépőzáras pánttal elszorítja a felkarját, és teljes figyelmét a vénáinak szentelve megpaskolja a karját, hogy jobban lássa a duzzadó ereket.
- Szorítsa ökölbe a kezét, ha nem akarja, hogy többször is megszúrjam! - vetette oda Hildegard mintegy mellékesen, nem is sejtve, hogy a mondat vége milyen hatást vált ki a férfiból. - Fázik? - nézett fel a főnővér, mivel Castle megrázkódott.
- Ne-nem ... csak ... nem hagyhatnánk ki a szúrást? - kérdezte esdeklő tekintettel az író, de engedelmesen ökölbe szorította a kezét.
Kate úgy döntött, itt az ideje, hogy Castle segítségére siessen. Az ajtó felé nyúlt, aztán eszébe jutott, milyen indokkal is van ott, ezért a WC-hez sántikált, gyorsan lehúzta, és sietett vissza a szobába. A férfi megkönnyebbült, a főnővér pedig gonosz, szinte sátáni tekintettel pillantott rá. Úgy érezte, itt az idő, hogy felvegyék a harcot a lelketlen főnővérrel.
- Nem ártana egy kis empátia ebben a szakmában - szúrta oda keményen a szavakat, miközben farkasszemet nézett a nővel.
- Á, maga a felmentő sereg? - jegyezte meg epésen Hildegard, miközben lekicsinylő tekintettel mérte végig a mankóin egyensúlyozó Kate-t, aztán mintha valami új ötlete támadna, felegyenesedett, kezét karba fonta, és sátáni mosollyal az arcán ellépett Castle ágya mellől. - Tessék, átadom. Magának talán nem nyafog - intett fejével hanyagul a férfi felé. A mozdulatból fensőbbséges nyugalom áradt, mivel biztos volt a győzelemben, hiszen egy nyomozó nem tud infúziót bekötni.
Beckett néhány másodpercig hallgatott, aztán tekintetét a nőébe fúrva, halkan megszólalt.
- Lehet, hogy ez az ember fél az injekciótól, lehet, hogy néha sok türelem kell hozzá, lehet, hogy nem úgy viselkedik, ahogy maga elvárná egy jól nevelt betegtől, de az elmúlt napokban megküzdött a sivataggal, egy csörgőkígyóval és egy pszichopata sorozatgyilkossal. Megmentette New York-ot egy katasztrófától, és segített több mint százhúsz gyilkost rács mögé juttatni. Olyan kiváló a saját világában, amilyen maga csak szeretne lenni a saját kis osztályán - sisteregtek a szavai. - Ha lennének érzései, és segítene legyőzni a betegek félelmeit, akkor igaza lenne Dr. Gilmore-nak magával kapcsolatban - tette hozzá.
A főnővér magabiztossága fokozatosan semmivé vált, amikor látta, hogy Kate nem hunyászkodik meg előtte, ráadásul olyannak írta le az írót, mintha kisebbfajta hős lenne, de ami igazán szíven ütötte, az az utolsó mondata volt. Talán azért nem veszi észre Dr. Gilmore az iránta táplált szerelmét már húsz éve, mert nem tudja kimutatni az érzéseit, és az orvos azt hiszi, amit ez a nyomozónő, hogy nincsenek is érzései?
Szinte leforrázva állt, aztán a kínossá váló csendben megköszörülte a torkát, és dacosan felemelte a fejét.
- Az én feladatom, hogy a testet ápoljam, és azt legjobb tudásom szerint teszem! A lélek Dr. Buttler-re, a pszichiáterre tartozik. Az infúziót be kell kötnöm Mr. Castle-nek, akár fél a tűtől, akár nem - tartotta egy ideig a szemkontaktust Kate-tel, aztán pislantott, és engedékenyen folytatta. - Ha tud neki segíteni, hogy könnyebben elviselje, nem bánom.
Castle először csak lélegzetvisszafojtva figyelte a szikrázó tekinteteket, a szavak harcát, aztán ajka elnyílt a csodálkozástól, amikor hallgatta Kate szavait és nézte az arcát, amely éppen olyan volt, mint amikor egy gyanúsítottat sarokba szorít, végül a győzelem érzése járta át, amikor a főnővér megadta magát.
- Maga meg csak ne örüljön ennyire! - vetette oda Hildegard az önkéntelenül mosolygó férfinak, akinek azonnal átváltottak a vonásai bűnbánóvá, és ijedten kapta el a tekintetét a rideg szempárról. - Nézzen a megmentőjére, és ne mocorogjon! - utasította Castle-t, mivel az feszengve próbált messzebb húzódni a főnővértől.
Kate az ágy másik oldalához bicegett, leült a szélére, a férfi kezét az ölébe húzta és hüvelykujjával cirógatni kezdte, míg másik kezével finoman végigsimított Castle halántékán, mire a férfi önkéntelenül felé fordult. Tekintetük találkozott, de érezték, hogy ez a pillanat más, mint régen, amikor összenéztek, és szavak nélkül is értették egymást, mert tudták a másik gondolatát. Most mindketten másra gondoltak, bár érezték, hogy a gondolatok kiindulópontja közös: a Joe belépése előtti beszélgetésük. Castle egyszerűen nem akarta elhinni, hogy elveszítheti Kate-t. Soha, semmiért nem küzdött meg úgy az életben, mint a nő szerelméért, és soha, semmire nem várt olyan kitartóan. Egy hete még felhőtlenül boldog volt, és készült élete legfontosabb napjára, de most úgy érezte, mintha az az izgalmakkal teli boldog érzés fényévnyi távolságba került volna, mintha megint ott tartanának, ahol évekkel ezelőtt, amikor még csak reménykedett abban, hogy egyszer sikerül lebontania a nő szíve köré épített falat. Ismerte Kate-t, a tekintetében látta, hogy nem tudta meggyőzni, és a bizonytalanság és a lelkiismeret-furdalás még mindig ott motoszkál a lelke mélyén. Hirtelen megérezte a karjába fúródó tűt. Kate bátorítón megszorította a kezét, és újra végigsimított az arcán. A szúró fájdalom és a félelem a lelkéig hatolt, de tudta, hogy nem az infúzió okozza.
Beckett érezte, hogy Castle minden izma megfeszül, kék szemei reménykedve, vagy talán inkább könyörögve néznek rá, de azt hitte, ezt az injekciós tűtől való félelme okozza. Nem akarta, hogy szenvedjen. Ha ő nem gyilkossági nyomozó lenne, hanem ügyvéd, vagy közgazdász, akkor a férfi nem feküdne lázasan, kiszáradva, bekötött fejjel és lábbal egy kórházi ágyon, nem harcolna szervezete kígyóméreggel. Nem kellene elviselnie Hildegard főnővért, kiszolgáltatott helyzeteket, injekciót, fájdalmat, félelmet. Van-e joga kitenni ennek azt a férfit, akit mindennél jobban szeret?
- Most maga jön! - rántotta vissza a valóságba a főnővér rideg, kárörvendő hangja.
- Én? - fordult a nő felé meglepődve, miközben érezte, hogy most Castle szorítja meg biztatón az ő kezét.
- Lehet, hogy vagány csajnak képzeli magát, hogy a frissen összevarrt lábával itt ugrándozik - sütött a rosszallás a főnővér hangjából - de sok vért vesztett, ezért maga sem menekül - húzta össze a szemét, és hatalma teljes tudatában felszegte a fejét, és feljebb tolta orrán aranykeretes szemüvegét. - Remélem, a maga kezét nem kell fogni ahhoz, hogy bekössek egy infúziót! - tette hozzá gúnyosan.
Beckett néhány másodpercig hallgatott, aztán tekintetét a nőébe fúrva, halkan megszólalt.
- Lehet, hogy ez az ember fél az injekciótól, lehet, hogy néha sok türelem kell hozzá, lehet, hogy nem úgy viselkedik, ahogy maga elvárná egy jól nevelt betegtől, de az elmúlt napokban megküzdött a sivataggal, egy csörgőkígyóval és egy pszichopata sorozatgyilkossal. Megmentette New York-ot egy katasztrófától, és segített több mint százhúsz gyilkost rács mögé juttatni. Olyan kiváló a saját világában, amilyen maga csak szeretne lenni a saját kis osztályán - sisteregtek a szavai. - Ha lennének érzései, és segítene legyőzni a betegek félelmeit, akkor igaza lenne Dr. Gilmore-nak magával kapcsolatban - tette hozzá.
A főnővér magabiztossága fokozatosan semmivé vált, amikor látta, hogy Kate nem hunyászkodik meg előtte, ráadásul olyannak írta le az írót, mintha kisebbfajta hős lenne, de ami igazán szíven ütötte, az az utolsó mondata volt. Talán azért nem veszi észre Dr. Gilmore az iránta táplált szerelmét már húsz éve, mert nem tudja kimutatni az érzéseit, és az orvos azt hiszi, amit ez a nyomozónő, hogy nincsenek is érzései?
Szinte leforrázva állt, aztán a kínossá váló csendben megköszörülte a torkát, és dacosan felemelte a fejét.
- Az én feladatom, hogy a testet ápoljam, és azt legjobb tudásom szerint teszem! A lélek Dr. Buttler-re, a pszichiáterre tartozik. Az infúziót be kell kötnöm Mr. Castle-nek, akár fél a tűtől, akár nem - tartotta egy ideig a szemkontaktust Kate-tel, aztán pislantott, és engedékenyen folytatta. - Ha tud neki segíteni, hogy könnyebben elviselje, nem bánom.
Castle először csak lélegzetvisszafojtva figyelte a szikrázó tekinteteket, a szavak harcát, aztán ajka elnyílt a csodálkozástól, amikor hallgatta Kate szavait és nézte az arcát, amely éppen olyan volt, mint amikor egy gyanúsítottat sarokba szorít, végül a győzelem érzése járta át, amikor a főnővér megadta magát.
- Maga meg csak ne örüljön ennyire! - vetette oda Hildegard az önkéntelenül mosolygó férfinak, akinek azonnal átváltottak a vonásai bűnbánóvá, és ijedten kapta el a tekintetét a rideg szempárról. - Nézzen a megmentőjére, és ne mocorogjon! - utasította Castle-t, mivel az feszengve próbált messzebb húzódni a főnővértől.
Kate az ágy másik oldalához bicegett, leült a szélére, a férfi kezét az ölébe húzta és hüvelykujjával cirógatni kezdte, míg másik kezével finoman végigsimított Castle halántékán, mire a férfi önkéntelenül felé fordult. Tekintetük találkozott, de érezték, hogy ez a pillanat más, mint régen, amikor összenéztek, és szavak nélkül is értették egymást, mert tudták a másik gondolatát. Most mindketten másra gondoltak, bár érezték, hogy a gondolatok kiindulópontja közös: a Joe belépése előtti beszélgetésük. Castle egyszerűen nem akarta elhinni, hogy elveszítheti Kate-t. Soha, semmiért nem küzdött meg úgy az életben, mint a nő szerelméért, és soha, semmire nem várt olyan kitartóan. Egy hete még felhőtlenül boldog volt, és készült élete legfontosabb napjára, de most úgy érezte, mintha az az izgalmakkal teli boldog érzés fényévnyi távolságba került volna, mintha megint ott tartanának, ahol évekkel ezelőtt, amikor még csak reménykedett abban, hogy egyszer sikerül lebontania a nő szíve köré épített falat. Ismerte Kate-t, a tekintetében látta, hogy nem tudta meggyőzni, és a bizonytalanság és a lelkiismeret-furdalás még mindig ott motoszkál a lelke mélyén. Hirtelen megérezte a karjába fúródó tűt. Kate bátorítón megszorította a kezét, és újra végigsimított az arcán. A szúró fájdalom és a félelem a lelkéig hatolt, de tudta, hogy nem az infúzió okozza.
Beckett érezte, hogy Castle minden izma megfeszül, kék szemei reménykedve, vagy talán inkább könyörögve néznek rá, de azt hitte, ezt az injekciós tűtől való félelme okozza. Nem akarta, hogy szenvedjen. Ha ő nem gyilkossági nyomozó lenne, hanem ügyvéd, vagy közgazdász, akkor a férfi nem feküdne lázasan, kiszáradva, bekötött fejjel és lábbal egy kórházi ágyon, nem harcolna szervezete kígyóméreggel. Nem kellene elviselnie Hildegard főnővért, kiszolgáltatott helyzeteket, injekciót, fájdalmat, félelmet. Van-e joga kitenni ennek azt a férfit, akit mindennél jobban szeret?
- Most maga jön! - rántotta vissza a valóságba a főnővér rideg, kárörvendő hangja.
- Én? - fordult a nő felé meglepődve, miközben érezte, hogy most Castle szorítja meg biztatón az ő kezét.
- Lehet, hogy vagány csajnak képzeli magát, hogy a frissen összevarrt lábával itt ugrándozik - sütött a rosszallás a főnővér hangjából - de sok vért vesztett, ezért maga sem menekül - húzta össze a szemét, és hatalma teljes tudatában felszegte a fejét, és feljebb tolta orrán aranykeretes szemüvegét. - Remélem, a maga kezét nem kell fogni ahhoz, hogy bekössek egy infúziót! - tette hozzá gúnyosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése