Változatok egy témára 7/63

- Nem tudom. Már azt sem tudom, hogy akarom-e még valaha.

A magasan járó nap olyan erővel ontotta a fényt, hogy a sötétítőfüggöny sűrűre szőtt szálai kudarcra voltak ítélve a velük folytatott csatában. A nyitott ablakon szinte tódult be a forróság, és New York késő délelőtti forgalmának zaja. A város úgy lüktetett, mint egy óriás szervezet átláthatatlannak tűnő, bonyolult, mégis jól összehangolt szervrendszerei között a szív. Castle fejét a párnába fúrta, hogy nem kelljen tudomást vennie a körülötte zsibongó, életet sugárzó városról. Tudta, hogy már majdnem dél van, de nem volt kedve sem felkelni, sem bármit csinálni. Az elmúlt két hétben egész nap otthon ült, és újra, meg újra végigpörgette emlékeiben a philadelphiai kórházban és a kápolnában történteket. Olyan pontosan fel tudta idézni Kate szavait és a tekintetét, mintha minden csak néhány perce történt volna. Néha több bourbont ivott a kelleténél, olyankor reménykedett, hogy az alkohol tompítja a fájdalmat, de mindig csalódott. Egyszer már feladta a küzdelmet, és lemondott Kate-ről, de akkor még nem érezte meg, milyen, amikor reggel gyönyörködhet az alvó nő látványában, milyen, amikor szerelmesen hozzábújik, öltözik a tükör előtt, vagy éppen megszorítja  a kezét, amikor egy horrorfilmben feltámad a fő gonosz. Még nem érezte az édes csókokat, nem látta a különleges ragyogást a szemében, nem érezte, ahogy megremeg a gyönyörtől a karjaiban, és nem tervezték a közös jövőt. Akkor csak ezek lehetőségéről mondott le, mert nem akart asszisztálni Kate halálához, és megértette, hogy a nő számára fontosabb az anyja ügye, mint ő. Akkor, Kate végül mégis őt, és a boldogságot választotta. Most más a helyzet. Éppen emiatt a boldogság miatt hagyta el. Egyszerűen képtelen volt a megoldáson gondolkodni, mert azt sem tudta, akar-e egyáltalán még mindig harcolni. Az emlékek mindennap magukkal ragadták, és mint valami örvény, húzták le az önsajnálat kilátástalan sötétjébe.

Megfordult az ágyban, hogy ne érezze az arcát cirógató, szemhéjain is átsejlő napsugarakat, de a meggondolatlan mozdulat hatására éles fájdalom hasított gyógyulófélben levő combjába.

- Hogy az a ... - nyögte elgyötörten, miközben fejére húzta a párnát. A fájdalom újra előhívta a kórházi emlékeket. Látta maga előtt anyja és Alexis aggódó, döbbent tekintetét, és a csalódást az arcukon, amikor szembesültek vele, hogy nem osztja meg velük, hogy mi történt a kápolnában. Képtelen volt bárkivel beszélni a történtekről, ezért hosszas győzködés után rávette őket, hogy jöjjenek vissza New York-ba. Aztán bejöttek a fiúk és Lanie, de mindenki csak feszengett, végül jobbulást kívántak, és ő végre magára maradt néhány percre. A neheze csak ezután jött. Beckett-tet visszahozták a vizsgálóból, a combján az addigi vastag kötést felváltotta egy sokkal kisebb, ragtapasszal megerősített gézdarab, amiből azonnal tudta, hogy minden rendben van, és a nő hazamehet. A kerekesszék mögött Jim lépkedett lehajtott fejjel, töprengő arckifejezéssel, kezében egy kisebb utazótáskát szorongatva. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, aztán a férfi egy szó nélkül pakolni kezdett, Kate pedig felkapta a ruháit, és bicegve a fürdőszoba felé indult. A csend olyan kínos volt, mint még soha. 

- Nem én akartam, hogy így legyen - mondta alig hallhatóan a háttal álló férfinak. Jim éppen egy tusfürdőt tett a táskába, a mozdulata egy pillanatra megállt a levegőben, de nem fordult meg, csak alig észrevehetően bólintott, mintha sejtette volna, hogy Kate volt az, aki változtatott a kapcsolatukon. 

Nem akart mást, csak egyedül lenni. Rettegett a pillanattól, amikor Kate kilép a mosdóból, és talán el akar tőle búcsúzni. Nem akart könyörögni, nem akarta, hogy Kate lássa a dühét vagy a fájdalmát. Nem akarta sem meggyőzni, sem rázúdítani a tehetetlenségből adódó haragját, de legfőképpen nem akarta, hogy Kate sírni lássa. Volt, amikor hagyta, hogy lássa a nő az érzékeny oldalát, és az sem használt, hát akkor most kemény lesz. Elvégre nem ő döntött. Akkor még nem tudta, hogy a legfájdalmasabb az lesz, amikor becsukódik az ajtó a nő után, amikor kilép a szobából. Mintha örökre kilépett volna az életéből.

Nyílt a fürdőszoba ajtaja, mire önkéntelenül odanézett. Kate az egyszerű, nőies formáit kiemelő kék farmerban, és a testére feszülő fehér, V-nyakú pólóban, kibontott, lágy hullámokban leomló hajával olyan vonzó volt, hogy egy pillanatra elnyílt a szája a látványtól, aztán nyelt egyet. Kate egyenesen az ágyához lépett, és a szemébe nézett.

- Szeretlek. Ezért nem volt választásom - mondta mérhetetlen fájdalommal a tekintetében, aztán választ nem várva az ajtóhoz lépett, és kitárta. Megvárta, amíg az apja kilép rajta, aztán még egyszer visszanézett, mielőtt kilépett a folyosóra. 

Castle-nek még most is a fülében csengett a becsukódó ajtó csattanása. Mintha az lett volna a pont élete legszebb szakaszának a végén.

Kínjában újra fordult egyet az ágyban, és amikor a fájdalom megint szétáradt a combjában, öklével dühösen az ágyra vágott. Miért nem tud szabadulni attól a tekintettől és attól a mondattól?

- Richard! - hallotta meg a távolból anyja hangját, aztán néhány másodperc múlva a határozott kopogást az ajtaján. Nem akart beszélgetni, nem akart felkelni, csak egyedül akart lenni, de sejtette, hogy erre nincs sok esélye, ezért levette a párnát a fejéről, és kelletlenül mormogott egy "tessék"-et.

Martha éppen csak belépett az ajtón, és megállt. Végignézett a hanyatt fekvő férfin, tekintete megállt a borostás, zárkózott arcon és a keserűséget és tehetetlenséget tükröző, maga elé révedő tekinteten. Két hete várt türelmesen, és remélte, hogy most már eljön az idő, és Rick megnyílik előtte. Érezte, hogy olyan sebet kapott, amilyet még soha, de nem hagyhatta, hogy belesüppedjen az önsajnálatba.
- Másfél órád van, hogy a kórházba érj! - mondta szelíden, de a férfi csak egy vállrándítással nyugtázta a finom sürgetést. - Richard! - emelte fel kissé erélyesebben a hangját Martha, hogy kizökkentse fiát az érdektelenségből. Megígérted Dr. Gilmore-nak, amikor három nap után kikönyörögted, hogy hazaengedjen, hogy betartod az utasításait.
- Nem kellett könyörögnöm. Én lettem az osztály legjobb betege - morogta a bajsza alatt Castle, miközben felrémlettek előtte a magányosan töltött kórházi napok. Nem beszélgetett senkivel, nem tett megjegyzéseket, nem ellenkezett, csak szótlanul tűrte a magányt és a fájdalmakat, Hildegard főnővér katonás szabályait, de még az injekciókat is. A lelke sokkal jobban szenvedett, mint a teste.
- Tudom - szelídült meg újra Martha hangja. Lassan az ágy felé lépkedett, és leült a szélére. - Fel kell kelned, és ki kell bújnod az odúdból! Dr. Cooper egy órakor vár a rendelőjében, hogy kiszedje a varratokat.
Castle nem válaszolt. El is felejtette, hogy ma kell mennie az orvoshoz, és mivel semmi kedve nem volt felkelni, szerette volna elodázni. A hirtelen beállt csendben érezte, hogy anyja lopva felé pillant.
- Nem akarok beszélgetni - jelentette ki határozottan, még mielőtt anyja feltehetett volna egy olyan kérdést, ami arra készteti, hogy beavassa a fájdalmába.
- Nem bújhatsz el örökké, Richard - sóhajtott az asszony, és lassan felállt. Soha nem érezte még, hogy ennyire elzárkózik előle a fia, és soha nem látta még ennyire szenvedni. Az ajtóból visszafordult. - Elkísérjelek a rendelőbe?
- Nagyfiú vagyok. Majd hívok egy taxit.
Örült, amikor hallotta, hogy becsukódik a bejárati ajtó. Tudta, hogy anyja kapott egy jó szerepet, és a próbák gőzerővel folynak, ezért szinte minden délután és este egyedül volt otthon. Jólesett a magány. Nem akart Dr. Cooper-hez menni. Ki akart kerülni minden helyzetet, ahol arról faggatták, hogyan szerezte a sérülést, mi történt vele a sivatagban, hogyan került oda. Legfőképpen azt nem akarta, hogy válaszolnia kelljen a "Na és mikor lesz az esküvő?" típusú kérdésre. Hirtelen döntött: ma nem megy az orvoshoz. Egy nap ide vagy oda, úgysem számít!
Sóhajtott egyet, és óvatosan mozogva felkelt. Lezuhanyozott, aztán közönyösen megszemlélte a hűtőszekrény tartalmát, de nem kívánt enni. Unottan kapcsolgatni kezdte a tévécsatornákat, másodpercenként nyomogatta a távirányítót, amikor hirtelen megállt a mozdulata, és tágra nyílt szemmel meredt a képernyőre.