- Végleges a döntésed?
Kate-t szíven ütötte a kérdés. Csak egy szót kell kimondania, hogy gyökerestül megváltozzon mindkettejük élete, de úgy érezte, mintha valami fojtogatná a torkát. Tudta, mi a helyes, felelősségteljes, ésszerű döntés, de mintha azzal, hogy kimondja azt az egy szót, hogy "igen", egy világ omlana össze, vagy mintha elveszítené a lelke egyik felét. Milyen ironikus - gondolta keserűen. Nemrég még ez az egyszerű szó tette volna boldoggá mindkettejüket, most pedig végleg megpecsételi a sorsukat. Nem akart elgyengülni. Ha most nem teszi meg azt, amit helyesnek vél, talán soha nem lesz hozzá ereje. Ha csak időt kér, azzal elodázza a választ, de nem oldódik meg semmi. Castle nem nézett rá, csak mereven bámult előre a semmibe, így nem látta, ahogy megremeg ajka, amikor ki akarja mondani az álmaikat romba döntő szót.
Az ajtó olyan erővel vágódott ki, hogy a nehéz tölgyfa dörrenve csapódott a falnak. Kate-nek elakadt a lélegzete, és látta, ahogy Castle összerezzen, aztán mindketten a hang irányába fordultak. Joe szinte száguldott feléjük, mögötte Tim szaporázta a lépteit. Mindkettejükről lerítt az idegesség.
- Azonnal vissza kell mennünk a szobába - hadarta Joe már messziről kiabálva, nem törődve azzal, hogy épp egy templomban vannak. - Már öt perce ott kellene lenniük, és Hildegad főnővér már tüzet okádik, mint egy haragos hétfejű sárkány.
Castle várakozón Kate-re nézett. Még mindig nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhetett velük. Mintha valami óriási érzelmi hullámvasúton ülne. Nemrég ő volt a világegyetem legboldogabb embere, aki élete szerelmét akarta az oltárhoz vezetni, aztán lekötözve tért magához egy konténerben, és Tyson játékszerévé válva, egy ideig azt hitte, nem emlékszik élete legfontosabb napjára, aztán kidobta a sivatagban, ahol túlélte a szomjazást, és a csörgőkígyó marását. Azt hitte, a szerencse mellészegődött, amikor megtalálták az indiánok, és mérhetetlenül boldog volt abban a kunyhóban, amikor megtalálta Kate. Tyson azonban gondoskodott róla, hogy életük legszörnyűbb óráit éljék át a raktárban. Túlélték, de nemcsak testi, hanem lelki sebeket is szereztek, súlyosabbakat, mint gondolta. Egy kérdés motoszkált benne. Ha nem találta volna ki, hogy most kössék össze az életüket, Kate vajon később is nemet mondott volna? Egy órája még boldog izgatottságot érzett, most pedig ... nem is igazán tudta mit. Soha nem érzett ilyet. Fájdalom, csalódás, döbbenet keveredett benne a kétségbeeséssel és a reményvesztéssel. Élete szerelme, a nő, akire annyit várt, aki megajándékozta a legnagyobb boldogsággal, amiben férfinak része lehet, most szerelemből fakadó féltésből hagyja el, hogy megvédje az életét, és a családját. Joe szavait valahonnan a messzeségből érzékelte. Csak nézte a fájdalommal teli zöld szemeket, és a csodára várt, de Kate behunyta a szemét, és lehajtotta a fejét. Nem válaszolt a kérdésre, de a hallgatása felért egy válasszal. Castle úgy érezte, mintha meghalt volna a lelke. Agya még kétségbeesetten keresgélte az érveket, hogy meggyőzze a nőt, de a szíve már tudta, hogy minden hiába. Kate döntött. Döntött helyette, nélküle. Talán ez fájt neki a legjobban.
A két ápoló olyan gyorsan tolta a két kerekesszéket, ahogy csak bírta, de most nem egymás mellett, hanem egymás mögött haladtak, elöl Castle-t tolta Joe, mögötte pár méterrel Tim feszült neki Kate tolószékének. Amikor kiértek a kápolna gyertyafényes, sejtelmes fényéből a szikrázó napsütésre, aggódó, kérdő tekintetekkel találták szembe magukat. Martha ocsúdott fel először, és lépett a fia felé, de az tartózkodón, megálljt parancsolva felemelte a kezét.
- Ne most, Anya!
Martha megtorpant. Csak Rick szemébe kellett néznie, máris tudta, mi történt a kápolnában, noha nem értette az okát. Úgy érezte, megszakad a szíve. Jim Beckett-re nézett, aki épp akkor lépett a lány mellé, de Kate csak megingatta lehajtott fejét, és egy szót sem szólt.
A kis csoport zavartan nézett a két ápoló után, akik szaporán szedve lábaikat, néhány másodperc múlva eltűntek betegeikkel a park virágzó rododendron bokrai mögött.
- Ne menjünk utánuk? - szólalt meg bizonytalanul Ryan, hogy oldja a csend keltette feszültséget.
Martha nagyot sóhajtott, és Jim-re nézett.
- Azt hiszem, kell nekik egy kis idő - pillantott a kórház épülete felé a férfi.
- De hát mi történt? Olyan boldognak látszottak, amikor beléptünk - értetlenkedett Espo, mire minden szempár megrökönyödve fordult felé. Lanie haragos tekintetét látva nyelt egyet, és zavartan széttárta a karjait. - Talán csak nem tetszett Beckett-nek a helyszín - húzta kényszeredett mosolyra a száját, bár ő is érezte, hogy ennél sokkal többről van szó. Lanie, rosszallóan az égnek emelte a szemét, és sóhajtott egyet.
- Bárcsak erről lenne szó! - nézett együtt érzőn Martha-ra, majd Jim-re.
- Úgy sejtem, Katie hozott egy fontos döntést, és nem azt, amire számítottunk - mondta halkan, elgondolkodva a férfi.
- Nagyi! Beszélnünk kell Apával! Nem hagyhatjuk magára - szólalt meg az eddig hallgatagon ácsorgó Alexis, aki azonnal látta, hogy baj van, ahogy meglátta Beckett tekintetét, amikor azt kérte az apjától, hogy beszéljenek. Martha bólintott, bár kétségbeesett tekintete elárulta, hogy nem igazán hisz abban, hogy Richard szóba áll velük, de elindult.
- Nekünk viszont muszáj Beckett nyomozóval beszélnünk - nézett Ryan Jim Beckett-re, mintha engedélyt kérne a férfitól, aki beleegyezően bólintott, és lassan mindannyian elindultak a park túlsó felén magasodó kórház épülete felé.
Hildegard főnővér csípőre tett kézzel, villámokat szóró tekintettel, keskeny száját haragosan összeszorítva várta két betegét a folyosó közepén.
- Egy órát kapott, nem másfelet! - csattant a hangja, miközben dühösen méregette a felé közeledő írót. Felkészült a férfi mentegetőzősére, és azt is el tudta képzelni, hogy sármos mosolyával, behízelgő modorával akarja levenni a lábáról, de arra nem számított, hogy igazat adjon neki.
- Bocsásson meg, Hildegard főnővér. Valóban hibát követtem el. El sem kellett volna hagynom a szobát - mondta a férfi komolyan, de a főnővér megérezte a keserűséget is a hangjában. Csodálkozva pislantott néhányat, aztán a hallgatag nyomozóra nézett, de az csak összeszorított szájjal, fájdalmas tekintettel, elgondolkodva révedt a távolba.
- Abban is igaza volt, hogy nem vezet semmi jóra, ha egy nőt és egy férfit egy szobába tesznek - folytatta Castle, száját fájdalmas félmosolyra húzva.
- Hm ... - méregette a két furcsán viselkedő beteget a főnővér. - Mindjárt kezdődik a vizit, addig maradnak a szobájukban, aztán majd meglátjuk, mit kezdek magukkal - mondta fejcsóválva, aztán intett az ápolóknak.
Néhány perc múlva az ágyukban feküdtek, és úgy telepedett rájuk a csend, mint valami rossz szellem.
Kate a szeme sarkából látta a mozdulatlanul fekvő, szemét a mennyezetre szegerő férfit.
- Rick, én ... - szólalt meg rekedtes, halk hangon.
- Nem kell válaszolnod a kérdésemre - vágott a szavába a férfi. - Döntöttél. Egyedül. Anélkül, hogy érdekelne, én mit gondolok, vagy érzek.
Kate oldalra fordult, és abban reménykedett, hogy Rick ránéz, de az író nem mozdult. Hallotta a hangjából kicsendülő mérhetetlen megbántottságot, sértettséget, keserűséget. Érezte, ahogy egy könnycsepp útjára indul a szeme sarkából a halántéka felé. Igen, ő döntött, és bármennyire is fájt, tudta, hogy helyesen cselekedett. Egy hibát követett el. Hagyta, hogy éveken keresztül az érzelmei vezessék az esze helyett. Ha nem engedte volna, hogy Castle szerelme lerombolja a szíve köré épített falat, akkor most nem okozna ilyen fájdalmat a férfinak. Szerette volna, ha Rick megérti és elfogadja a döntését, ezért vett egy nagy levegőt, hogy folytassa a magyarázatot, de abban a pillanatban szélesre tárult az ajtó és Dr. Gilmore lépett be rajta egy rezidenssel és a főnővérrel.
- Na, nézzük, hogy van a két szökevényünk! - mosolygott barátságosan a két betegre, de hamar megérezte a feszültséget. Beckett ágyához lépett, és a papírjaiba nézve komolyan folytatta. - A vizit után a vizsgálóban megnézem a combján levő sebet. Úgy látom, nincs fertőzésre utaló láz, vagy más szövődmény, ezért ha minden rendben van a sebbel, akkor ma délután haza is viheti az édesapja. Találkoztam a hozzátartozókkal, kinn várnak a folyosón, és úgy láttam, nagyon türelmetlenek, de mondtam, hogy a vizit után többet tudok mondani - jelent meg újra arcán a megnyugtató mosoly, miközben meleg tekintetét kutatón végigjáratta a nyomozón. - Nem is örül neki? - kérdezte csodálkozva.
- De, örülök - nyögte minden meggyőződés nélkül Kate, miközben arra gondolt, valószínűleg már soha nem lesz alkalma elfogadtatnia a döntését Castle-lel.
- Mr. Castle kicsit nehezebb eset - lépett az író ágyához az orvos. - Még mindig lázas, és a kígyóméreg, meg az ismeretlen ellenanyag még okozhat nem várt reakciót. A marás helye is lassan gyógyul, mivel az állat nyálából sok kórokozó jutott a szövetekbe. A szomjazás és az éhezés kellőképpen le is gyengítette, ezért 3-4 napig még biztosan maradnia kell. Az édesanyjának és a lányának is elmondtam, mi a helyzet.
Az orvos nézte az összeszorított szájjal, érdektelen arccal hallgató férfit, aki ahelyett, hogy ellenkezett, vagy könyörgött volna, hogy engedje őt is haza, csak beletörődőn bólintott.
Alig lépett ki az ajtón Dr. Gilmore, már jött is egy ápoló Becktt-ért, hogy a vizsgálóba vigye. Ahogy a folyosóra értek, Kate először az apjára pillantott, aztán Martha-ra nézett. Nem tudta, hogyan magyarázhatná meg az asszonynak, hogy miért ejtett sebet a fia szívén.
- Bocsáss meg, Martha! - suttogta, ahogy a kerekesszék az asszony mellé ért. Még látta, hogy Martha szólásra nyitja a száját, de az ápoló nem törődve a hozzátartozókkal, rendületlenül tolta a vizsgáló felé.
Castle úgy érezte mindene fáj. Nem akart beszélni senkivel, egyedül akart maradni a fájdalmával, de tudta, az anyjának és a lányának joga van tudni, mi történt. De nem most. Mire kinyílt az ajtó, és belépett a két nő, már letörölte a szemében gyülekező könnyeket, és kemény tekintettel, minden kínos kérdésre felkészülve nézett rájuk.
- Nem lesz esküvő - mondta ki szinte érzelemmentesen a szavakat, hogy megelőzze az anyját. Látta, ahogy a fájdalom végigsuhan az arcán, tekintetéből pedig eltűnik a ragyogás.
- Most, vagy soha? - tette fel Alexis halkan azt a kérdést, amire Castle nem akart, és nem is tudott válaszolni.
Szomorúan elmosolyodott, tekintetét végigjáratta a szívének oly kedves két nő arcán, aztán nyelt egyet, remélve, hogy nem hallják meg hangja remegését.
- Nem tudom. Már azt sem tudom, hogy akarom-e még valaha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése