Változatok egy témára 7/59

- Az a gyanúm, hogy össze akarják kötni a kettőt - válaszolta szomorkás, beletörődő mosollyal a férfi.

Az ég alját rózsaszínre festették az első napsugarak, amikor Kate még mélyen aludt, Castle viszont már nyugtalanul mocorgott. Nem merte újra összetolni az ágyaikat, mert az éjszakás nővér - tanulva az előző hajnali meglepetésből - többször is benézett hozzájuk az éjjel folyamán. Azt is szomorúan vette tudomásul, hogy nem érintheti meg Kate-t, de nem emiatt forgolódott álmatlanul órákon keresztül, és ébredt fel hajnalok hajnalán kimerülten, izzadságtól nyirkos testtel. Gondolatai vissza-visszatértek a parkban látott kis kápolnához, az utóbbi napok testet és lelket megviselő eseményeihez, és az elmaradt esküvőjükhöz. Sokszor úgy gondolta, hogy nincsenek véletlenek, minden okkal történik, ezért nem hagyta nyugodni a kérdés, vajon mi volt a célja a sorsnak azzal, hogy nem hagyta őket összeházasodni. Persze tudta, hogy Tyson akadályozta meg, hogy akkor és úgy kössék össze az életüket, ahogy eltervezték, de mégis rossz érzése volt. Mintha elszalasztott volna egy nagy lehetőséget, ami már soha többé nem tér vissza. Minél többet gondolkodott, annál határozottabban fogalmazódott meg benne egy terv, és mire Kate felébredt, már pontosan tudta, mit fog tenni, csak néhány segítőre volt szüksége.

A phoenix-i reptér mintha szakasztott mása lett volna a new york-inak. Martha és Alexis éber tekintettel kutatta a gépről leszállókat, mialatt Jim készségesen elment a csomagkiadóhoz Martha hatalmas bőröndjéért. Bár fogalma sem volt arról, miért csomagolt ennyi holmit az asszony az 1-2 napos útra, nem kérdezett rá, csak udvariasan hallgatott, és készségesen cipekedett.

- Ott vannak! - kiáltott fel örömmel Alexis, és látványosan integetni kezdett, amikor meglátta Ryan-t, aki éppen feléjük tartott, de a következő pillanatban már újra a tömegen cikázott a szeme, mivel sehol nem látta Esposito nyomozót.

- Martha, Alexis - bólintott üdvözlésképpen Ryan, aztán zavarában megköszörülte a torkát. - Javi kicsit lemaradt, mert a gépen összefutottunk Lanie-vel - próbált magyarázkodni, miközben reménykedett, hogy a két ember még nem ölte meg egymást. Szeretett volna eltűnni a színről, amikor Lanie megállt mellette, és felette átnézve, az ablaknál ülő Espo-ra vetette dühtől szikrázó tekintetét, de egy repülőgépen erre nem sok esélye volt.

- Á, Dr. Parish is itt van? - csillant fel Alexis tekintete.

- Igen. A gond az, hogy ő gondolt rá, ha elutazik Beckett-hez és Castle-höz, akkor szóljon nekünk, hogy utazzunk együtt, mi viszont nem gondoltunk rá. Amikor keresett bennünket, mi már a reptér felé autóztunk - ráncolta össze bűnbánóan a homlokát, miközben körbenézett, hátha meglátja a barátját.

- Öreg hiba - emelte fel mutatóujját Martha. - Nem szívesen lennék a nyomozó helyében.

- Miért Nagyi? Dr. Parish nem egy szívtelen szörnyeteg! - kelt Lanie védelmére Alexis.

- Éppen erről van szó drágám! Ő egy érző nő, akit csalódott a barátaiban, főleg egy bizonyos barátjában!

Alighogy kimondta a szavakat, meglátták a felszegett fejjel, büszkén lépkedő Lanie-t, és a mögötte kullogó Espo-t. Nem kellett megkérdezniük, hogy ki került ki győztesen a szócsatából, a látvány magáért beszélt. Amikor Javi meglátta őket, megadóan széttárta a kezét, Ryan pedig együtt érző, kínos mosolyra húzta a száját.

Egy óra múlva a kis csapat már a kórház nővérpultjánál érdeklődött Beckett és Castle után.

- A betegekről Dr. Gilmore, vagy Hildegard főnővér adhat felvilágosítást - mosolygott rájuk a fiatal nővér, de amikor meglátta a feléjük közeledő szigorú arcvonású alakot, elkomolyodott, és zavartan pislogva, fejével a nő felé intett. - Éppen ott jön.

- Hozzátartozók? - mérte végig gyanakvó tekintettel a látogatókat. - Szólok Smith ügynöknek, hogy ellenőrizze le magukat. Ha ő mindent rendben talál, akkor mehetnek a parkba. Ott korzóznak, ahelyett, hogy az ágyban gyógyulnának - villant tehetetlen harag a szemében. - Két kerekesszékes embert, két ápolót, és egy őket követő napszemüveges, fekete öltönyös ügynököt keressenek - mondta, azzal szó nélkül otthagyta a meglepetéstől szóhoz sem jutó társaságot.

Égi útjának még csak a negyedénél járt a nap, de a meleg, éles fényű sugarak előre jelezték a délutáni hőséget. Tim és Joe ugyan reggel végeztek volna az ügyelettel, de elcserélték a fél műszakjukat, hogy egy különös, izgalmas kérést teljesítsenek. Cinkos pillantásokat vetve tolták egymás mellett a két beteget a park szélén vezető úton, és olyan komótosan lépkedtek, mintha csak céltalanul sétálgatnának, pedig pontosan tudták, mi a cél.

Kate jóleső érzéssel, kérdés nélkül csúsztatta ujjait Castle felé nyújtott tenyerébe, miközben a férfira mosolygott. A reggel óta benne motoszkáló furcsa érzés újra életre kelt, amikor meglátta Castle furcsán csillogó tekintetét, ráadásul nem kerülte el figyelmét a férfi visszafojtott izgatottsága sem. Mintha egyszerre lett volna benne boldogság és szorongás, várakozás és félelem, ráadásul szokatlanul csendes volt. Hirtelen megjelentek előtte a reggeli események emlékképei, amikor Castle közölte Hildegard főnővérrel, hogy jó beteg lesz, csak legalább egy órára hadd mehessenek ki a parkba, amit a nő csak azután volt hajlandó megígérni, hogy az író minden ellenkezés és felhajtás nélkül engedte beadni az injekciót. Igaz, becsukta a szemét és úgy markolta a lepedőt, mintha az élete függne tőle, de egy hang nélkül az oldalára fordult, és meg sem mukkant, még akkor sem, amikor a nővér érzéketlen arccal a fenekébe döfte a tűt. Utána minden cirkusz nélkül hagyta, hogy Veronika nővér lemosdassa, bár később megjegyezte, azért csukta be közben a szemét, hogy kihasználva a fantázia szabadságát, az érintések mögé Kate kezét képzelje. Végül azon ütközött meg, hogy Rick maga kérte Dr. Gilmore-tól, hogy a vizsgálóban kötözzék át a combján és a fején levő sebet, ne a szobában. Ez volt az a pillanat, amikor már egészen biztos volt abban, hogy a férfi tervez valamit.

- Nincs kedved megnézni a kápolnát? - kérdezte Castle minden átmenet nélkül, aztán meg sem várva a nő válaszát, hátra fordult. - Fiúk! Odatolnátok bennünket? - kérdezte könnyedén, de Kate érezte, hogy milyen feszült, és azt is, hogy neki meg elszorul a torka a szavak hallatán.

Már a park végében jártak, egészen közel a kis épülethez, ami közelről mutatta meg igazi pompáját. A szemnek kellemes arányok, a szolid díszítés, a vakítóan fehér falak, ahogy az árnyat adó platánok árnyéka imbolygó játékot játszik rajtuk, mesebeli hatást kölcsönzött az épületnek. Kate még a mardosó rossz érzésről is elfeledkezett, amikor tekintete végigfutott a fafaragó mester kezét és fantáziáját dicsérő ajtón, amit gyönyörűen megmunkált bibliai jelenetek borítottak. Tim kitárta az ajtó mindkét szárnyát, hogy a két kerekesszék egymás mellett is beférjen rajta, aztán Joe-ra kacsintott, és az egymás kezét fogó nőt és férfit lassan betolták az épületbe.

Amikor Kate meglátta a kápolna belső terét, a lélegzete is elállt. Elnyílt ajkakkal forgatta körbe a fejét, szeme tágra nyílt a látványtól. Vagy száz gyertya lobogó fénye csillant meg az aranyozott szobrokon és kereszteken, pompát kölcsönözve az egyébként puritán belső térnek. Az oltárkép előtt és az asztalon is gyönyörű, hófehér virágcsokrok liliomai ontották a mámorító illatot, ami betöltötte a levegőt. Annyira elbűvölte a látvány, hogy észre sem vette, a két ápoló a kápolna hátsó zugába húzódott, és magukra hagyta őket. 

Castle-re nézett. Amikor tekintete találkozott az őszinte, és rendkívül komoly kék szemekkel, érezte, hogy elveszett. Abban a pillanatban tudta, hogy a férfi valami olyanra készül, ami megváltoztatja az életüket. Lehajtotta a fejét. Érezte a férfi meleg kezét az övén, de ami máskor megnyugtatta, most valami ismeretlen érzéssel töltötte el. Az egész olyan szürreális volt. Kerekesszékben, kórházi hálóingben, köntösben ülnek egymás kezét fogva egy gyertyafényben tündöklő, virágoktól illatozó kápolnában, és a férfi, akit teljes szívével szeret, úgy néz rá, mint még soha. Összeszorult a torka, és már maga sem tudta mire vágyik, arra, hogy a sejtése beigazolódjon, vagy arra, hogy óriásit tévedjen.

- Kate - szólalt meg halkan Castle. Megvárta, amíg a nő lassan ráemelte a szemét, és a tekintetük összefonódott.

Nem tervezte meg a szavait, mert érezte, csak azt mondhatja, amit a szíve diktál. Élete legfontosabb mondatait készült kimondani. Másodpercekig némán nézték egymást. Megszűnt körülöttük a külvilág, és nem érzékeltek mást, mint a másik tekintetének ragyogását. Így azt sem vették észre, hogy lágy fuvallat lebbenti táncra a gyertyák lángját, aztán cipők halk surranó hangja hallatszik, és csendesen becsukódik a domborműves, nehéz tölgyfaajtó.