Változatok egy témára 7/56

- Igen, már majdnem olyan - mondta, és megkönnyebbülve nyugtázta, hogy most semmilyen rossz érzést nem keltett benne az elvett nászút említése, csak a férfiból áradó szeretetet és szerelmet érezte.

Az első napsugarak fénye erőszakosan űzte el a sötétséget, és utat keresett magának a reluxa vékony rései között. Castle kinyitotta a szemét. A sejtelmes derengés olyan békés nyugalmat árasztott, mint amilyet érzett. Milyen szét lesz ez a nap, ha az első kép, amit érzékel belőle, Kate gyönyörű arca. Nézte a selymesen leomló, hullámos hajat, a hibátlan, bársonyos bőrt, az érzéki ajkakat, a szabályos orrot, a hosszú szempillákat, amelyek néha egy álomkép hatására megrebbentek, érezte a nő finom illatát, a testéből áradó meleget. Könnyek szöktek a szemébe. Nem tudta, miért érzékenyült el a látványtól. Talán az elmúlt napok feszültsége és félelmei most törtek a felszínre, és tudatosították benne, hogy majdnem elvesztette azt a csodát, amit Kate Beckett-nek hívnak, és a lehetőséget, hogy ezzel a csodálatos nővel élje le az életét. A franciaággyá összetolt két kórházi ágyon éppen úgy feküdtek, mint amikor elaludtak, mintha egész éjszaka nem mozdultak volna, csak az este még összefonódó kezük nyugodott ölelkezve a másik derekán. Castle szeme pislogás nélkül itta be a nő látványát, és hagyta, hogy a cseppé duzzadó könny legördüljön és elnyelje a párna huzata, aztán nagyot sóhajtott, mintha ezzel megszabadulna minden rossz érzéstől. Lehelete könnyű, meleg szellőként simogatta meg Kate arcát. A nő kinyitotta a szemét, és elmosolyodott.

- Szia - suttogta. - Miért nézel így?

- Gyönyörű vagy - mondta rekedtes hangon Castle, eltitkolva, hogy mire gondolt valójában. Nem akarta tönkretenni a pillanat varázsát azzal, hogy felemlegeti az elmúlt napok szörnyűségeit, de mintha Kate megérezte volna, hogy a bók csak terelés, a férfi tekintetét kutatta.

- Mi bánt? - kérdezte.

- Semmi - rándult kényszeredett mosolyra Castle szája, de mint oly sokszor a megismerkedésük során, néhány másodpercnyi hezitálás után elmondta az igazat. - Csak most jöttem rá, milyen sokat veszíthetnék. 

Kate pontosan tudta, hogy mire gondol a férfi, mégis rákérdezett.

- Mi volt a legnehezebb?

Castle arca elkomorult. Nem kellett gondolkodnia a válaszon, de nem akarta elmondani Kate-nek, mit élt át, mit érzett, amikor hurokkal a nyakukon álltak kikötözve a raktárkapukhoz, és arra vártak, melyikük hal meg. Jobban félt attól, hogy látja Kate halálát, és örökre elveszti, mint a saját halálától. Ennél még az is jobb lett volna, ha egyszerre húzzák fel a kapukat, amire viszont nem volt olyan nagy esély. Nem akart erről beszélni. Most még nem. Túl fájdalmas volt az emlék, és nem akarta elrontani vele ezt a gyönyörű, békés pillanatot.

- Hát nem tudod? - húzta grimaszra a száját tettetett rosszallással. - Be kellett adni magamnak egy injekciót! Tudod te, hogy mit éreztem, amikor beleszúrtam a combomba a tűt? - mondta olyan hangsúllyal, mintha ennél nagyobb szörnyűséget elképzelni sem tudna, miközben megrázkódott az emlék felidézésétől. - Arról nem is beszélve, hogy micsoda bátorság kellett ehhez! - húzta ki magát az ágyban fekve büszkén.

Kate elmosolyodott, bár biztosan tudta, hogy a férfi valójában másra gondol, a lelke mélyén hálás volt neki azért, hogy más irányba terelte a beszélgetést. Még nem érezte magát felkészültnek arra, hogy megbeszéljék a történtek következményeit. Élvezni akarta a pillanatot, hogy Castle mellett fekhet, hogy az erős kar óvón átöleli, hogy látja a kék szemek szerelmes ragyogását. Finoman végigsimított a férfi halántékán, majd ujjaival beletúrt a sűrű hajszálakba, miközben a könyökére támaszkodva közelebb hajolt az érzéki ajkakhoz, hogy megcsókolja.

- Ó! - hallottak meg egy visszafojtott kiáltást az ajtó felől, mire úgy rebbentek szét, mint abban az időben, amikor még titkolták a kapcsolatukat. - Te jó ég! Maguk meg mit művelnek? - suttogott felháborodva a fiatal éjszakás nővér. Ijedten kinézett a folyosóra, aztán amikor meggyőződött róla, hogy nem volt tanúja a meglepődésének, gyorsan behúzta maga mögött az ajtót. - Tudják, hogy mit kapok én a főnővértől, ha rájön, hogy hagytam magukat ... hm ... nem is tudom, mit csinálni?

- De hát mi jó betegek vagyunk! Semmi rosszat nem csinálunk, csak fekszünk a saját ágyunkban - húzta fel a vállát Castle, miközben ártatlanul pislogott. 

- Aha! Csak próbálná meg előadni ezt Hildegard főnővérnek! - méregette olyan tekintettel a nővér az írót, mint az anyuka, amikor azon dühöng, miért nem tudja felmérni a gyereke a veszély nagyságát.

Néhány perc múlva Castle ágya visszakerült a helyére, és a nővér nagyot fújtatva, elégedetten nézett végig munkája gyümölcsén.

- Jó tanácsként mondom, ne próbálkozzanak ezzel még egyszer - mondta vészjóslóan, és a két beteg kezébe nyomott egy-egy lázmérőt. - Néhány perc múlva visszajövök. Remélem tudják, hogy kell használni!

- Hm. Pedig milyen jó volt! - sóhajtott Castle, amikor kettesben maradtak. - Miért retteg mindenki ettől a főnővértől? - fordult Kate felé.

- Talán, amiért te is - húzta fel incselkedve a szemöldökét a nő.

- Én? Még hogy én? Amióta beledöftem azt az injekciós tűt a combomba, nincs az a főnővér, akitől megijednék!

- Pedig tőlem mindenki fél - persze Dr. Gilmore-t leszámítva - lágyultak el egy pillanatra a belépő főnővér szigorú vonásai. - Bár nem értem, miért váltok ki ilyen reakciót az emberekből. Én csak kiválóan akarom végezni a munkámat, és be akarom tartatni a szabályokat. Magának sincs mitől félnie, ugye, Mr. Castle? - lépett a férfi ágyához, aki nagyot nyelt, amikor a nő a szemébe nézett. 

- É-én jó beteg voltam - dadogta az író kínosan feszengve, és reménykedve Kate-re pillantott.

- Ezekért jött, ugye? - nyújtotta Beckett a főnővér felé a lázmérőjét. Hildegard összeszűkült szemmel felé fordult, tekintetén látszott, hogy szíve szerint mit tenne a cinkostárssal, de szó nélkül elvette a lázmérőt. - A magáét is! - mordult Castle-re - aki kapkodva húzta ki a hóna alól a kis műszert.

A nővér csak egy pillantást vetett Kate lázmérőjére, de Castle-ét másodpercekig forgatta, hogy pontosan lássa, melyik vonalkáig kúszott fel a higanyszál.

- Hm. Lázas, pedig még csak kora reggel van - tette tenyerét a férfi homlokára, akit az érintéstől kirázott a hideg.
- De ... de jól vagyok - szólalt meg ijedten Castle, mert tudta, hogy ennek a mondatnak mi lesz a következménye.
A főnővér szeme villant egyet, aztán mint aki feladja a kilátástalan harcot, megcsóválta a fejét, és Kate felé fordult, aki értetlenül és aggódva nézett hol rá, hol a férfira. Nem értette, hogy miért nem vette észre, hogy láthatóan lázas a férfi, hiszen szeme szokatlanul csillogott, szaporán vette a levegőt, és izmai ernyedtségéből érezhető volt, hogy gyenge.
- Magának hozom a gyógyszerét, de hozzá beküldöm Dr. Gilmore-t, amint beér a kórházba - intett fejével Castle felé, miközben rosszalló grimaszra húzta a száját. - Le tud zuhanyozni egyedül? - kérdezte, mire Kate határozottan bólintott. - Jó. Mr. Castle viszont csak akkor kelhet fel, ha a mosdóba kell mennie. Nem hiányzik, hogy összeessen a zuhany alatt, inkább beküldöm hozzá Veronika nővért, majd ő lemosdatja.
- De ... - ellenkezett bátortalanul Castle, de a felé forduló Hildegard tekintetét látva inkább elhallgatott, a főnővér pedig elégedetten bólintott, és felszegett fejjel kiment a szobából.
- Miért nem mondtad, hogy nem vagy jól? - kérdezte Kate mérgesen, de félelemmel a tekintetében.
- Amíg melletted feküdtem, jól voltam - mosolygott rá az író ellenállhatatlan, kisfiús, ártatlan mosolyával.
- Ez nem vicces, Castle - mondta komolyan Kate, de néhány másodperc múlva nem tudott ellenállni az ártatlanul pislantó, huncut szemeknek, és szelíden elmosolyodott. Éppen azon töprengett, miért tudja mindig levenni a lábáról a férfi ezzel a kisfiús tekintettel, amikor Hildegard nővér robogott be Kate gyógyszerével, mögötte pedig Veronika nővér lépdelt apró lépteit szaporázva, hogy le ne maradjon a katonás léptű főnővér mögött. A fürdőszobába sietett, és egy vízzel telt mosdótállal, törölközővel és szivaccsal tért vissza.
- Remélem, tőle nem fél! - mutatott a fiatal nővér felé Hildegard, miközben az íróra nézett, aki feszengve megrázta a fejét, és magában arra gondolt, nem a nővértől fél, hanem a helyzettől. Veronika talán 20 éves, ha lehetett, hosszú, szőke haját copfba fonta, szabályos arcát uralták hatalmas kék szemei, és piros, duzzadt ajkai. 100 D-s mellein úgy feszült a nővérruha, mintha szét akarna pattanni, és minden lépésnél megringatta a csípőjét.
- Végre egy jóképű férfihoz osztott be ez a boszorka! - pillantott kihívóan az íróra. - Tudja, még csak két hete dolgozom itt, de a főnővér mindig csak az idős mamikák mosdatását bízta rám - csacsogta, mintha Beckett ott sem lett volna, miközben lehúzta a férfiról a takarót, és tágra nyílt szemekkel végigmérte a lába ujjától a feje búbjáig.
Kate döbbenten figyelte először a nyíltan flörtölő nővért, aztán a zavarban levő írót, aki elnyílt szájjal feledkezett rá a ringó mellekre. Tudta, hogy a férfi gyengéi a női domborulatok, és nem bánta ugyan, ha kicsit legelteti rajtuk a szemét, de a lelke mélyén ilyenkor mindig megérezte a féltékenység zöld szemű szörnyének feléledését.
Castle  hirtelen észbe kapott, a hálóinge szélét szorongatva nyelt egyet, és Kate-re pillantott. A féltékenység szikráját vélte felfedezni a nő tekintetében, de szája várakozó, kicsit kárörvendő mosolyra húzódott, mintha azt mondta volna, "Na Castle, most mitévő leszel?"