Változatok egy témára 7/60

Megszűnt körülöttük a külvilág, és nem érzékeltek mást, mint a másik tekintetének ragyogását. Így azt sem vették észre, hogy lágy fuvallat lebbenti táncra a gyertyák lángját, aztán cipők halk surranó hangja hallatszik, és csendesen becsukódik a domborműves, nehéz tölgyfaajtó.

Castle nézte a zöld szemekben tükröződő fényeket, amelyek úgy ragyogtak, akár a csillagok. Nem dübörgött százhúszat verve a szíve, nem feszítette pattanásig idegeit a feszültség, csupán bizsergő izgalmat érzett, pedig élete talán legfontosabb szavainak kimondására készült. Nyugodt volt. Biztos volt az érzéseiben, és tudta, hogy Kate feltétel nélkül szereti. Egyedül azért volt benne némi izgatottság, hogy kellemes meglepetést tud-e szerezni a nőnek az ötletével. Nagy levegőt véve, mélyen beszívta a mámorító liliomillatot.

- Kate! Az utóbbi napok eseményei elgondolkodtattak - kezdte halkan.

Arca olyan komolyságot tükrözött, amilyennek Kate egyedül akkor látta, amikor a hintáknál megkérte a kezét. A tekintete viszont egészen más volt. Ahogy a férfi rá nézett, érezte a kék szemekből áradó szerelmet, a magabiztosságot, és a nyugalom mellett valami furcsa, várakozással teli izgatottságot. Egész belsője remegni kezdett.

- Az elmúlt napokban történt velem valami - folytatta Castle, miközben jobban Kate felé fordult, és mindkét kezével gyengéden megfogta Kate törékeny kezét. - Átértékelődtek a dolgok. Már tudom, mekkora hatalma van az emberi gonoszságnak, tudom, hogy a rettegés lehet olyan nagy, amilyennek elképzelni sem tudtam, de már azt is tudom, mennyit ér egy pohár víz, egy meleg takaró, egy idegen jó szándéka és segítsége, a barátok kitartása, egy anya és egy gyerek szeretetének az ereje. De ami a legfontosabb, tudom, hogy mekkora erő a szerelmed, és hogy nélküled, a szerelmed nélkül, semmi vagyok.

Castle érezte a megkönnyebbülést, ahogy kimondta Kate-nek, mit is jelentettek neki a sivatagban és a raktárban töltött napok, órák. Nézte a nő könnytől csillogó szemét, fájdalmas tekintetét, és érezte a tenyerei közé zárt finom kéz reszketését. Arra gondolt, Kate talán túlságosan is átéli a szenvedését, és a raktárban töltött órák rémségét, ezért gyorsan folytatta.

- Azt is megéreztem, milyen törékeny az életünk, és nem akarom azt érezni, hogy valamit elszalasztottunk. Tudod, volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, az égiek előtt már férj és feleség vagyunk - idézte fel a raktárbeli búcsújuk pillanatát - de azt szeretném, ha a törvény előtt is azok lennénk! Nem akarok várni! Nem érdekelnek a külsőségek! - mosolyodott el jelentőségteljesen, és ragyogó szemekkel várta, hogy a nő megértse, mit is szeretne.

Kate hagyta, hogy a szemében összegyűlő könny kicsorduljon, és végigcsorogjon az arcán. Még soha életében nem kavargott a lelkében ennyi, és ilyen erős, ellentétes érzelem. Mindennél jobban vágyott arra, hogy ahhoz a nem mindennapi emberhez tartozhasson, aki a kezét szorongatva, őszinte szerelemmel a tekintetében várakozón néz rá. Hirtelen emlékképek rohanták meg. Látta, ahogy a férfi pezsgőt kortyol egy könyvbemutató partin, autogramot osztogat, jótékonysági esten táncol, csurom vizesen mászik ki a hamptons-i ház medencéjéből, elégedetten dől hátra a székében egy nyertes pókerparti után, vagy éppen vacsorát készít Alexis-nek és Martha-nak. A sok különböző képnek egyetlen közös tulajdonsága volt: Castle önfeledt, sármos, kisfiús mosolya.

Aztán egészen más emlékek rohanták meg, olyanok, amelyekben a férfi veszélyben volt, ahol az élete egy hajszálon függött, ahol félt vagy szenvedett. Ezekben a képekben is volt valami közös: mindegyikben ott volt ő. 

Napok óta küzdött a lelkiismeretével. Ezerszer tette fel a kérdést, hogy van-e joga magához kötni a férfit, hagyni, hogy nap, mint nap veszélybe kerüljön, joga van-e elvenni tőle a régi, könnyed, gondtalan életét, és adni helyette egy félelmekkel, gonoszsággal telit. Bár tudta, mennyire elemében érzi magát Castle, amikor megoldanak egy rejtélyes gyilkosságot, hagyhatja-e, hogy ezért cserébe, olyan szenvedéseken menjen keresztül, mint néhány napja? Abban reménykedett, hogy lesz egy kis ideje a döntésre, de most itt ült vele szemben a férfi a feldíszített kápolnában, és válaszra várt. Castle reggeli furcsa viselkedésének pillanata magyarázatot nyert. Biztos volt benne, hogy amíg a vizsgálóba vitette magát, elintézte a gyertyákat, a virágokat, valószínűleg a papot és a tanúkat is az esküvőjükhöz. Hogyan mondhatna igent? Tudta, hogy boldoggá tenné, de lehet, hogy ezzel a döntéssel megrövidítené az életét, és azt nem bocsátaná meg magának. De hogyan mondhatna nemet ebben a helyzetben? Azzal lemondana a boldogságról, és biztos, hogy Castle egy ideig szenvedne, és meggyűlölné őt, de idővel a fájdalom múlna, és nem akarnák sorozatgyilkosok halálra ítélni egy sivatagban. Megpróbálta legyőzni a remegését, miközben cikáztak a gondolatai, hogyan nyerhetne időt.

- Castle! Csak nem azt akarod mondani, hogy ... - hagyta kérdőn nyitva a mondat végét.

- Kate! Nem kell semmi más, csak te meg én! - próbálta meggyőzni a nőt, amikor megérezte a kételyeit, amit a csak a helyszínnek tudott be, aztán mosolyogva folytatta. - Bár a többiről is gondoskodtam: oltár, gyertyák, virágok, pap ...

Kate arcán a kínos mosolyt lassan felváltotta a kétségbeesés.

- De hát nincs ... - vágott közbe, amikor halk sóhaj ütötte meg a fülüket. Mindketten az ajtó felé fordultak, és döbbenten meredtek a szenteltvíztartók mellett csendben álldogáló csoportra. Martha könnyben úszó szeme, mosolya, és szívére tett keze árulkodott arról, hogy valószínűleg az ő ajkát hagyta el a boldog, megkönnyebbült sóhaj. Mellette Jim Beckett csillogó szemmel, szelíden mosolyogva nézte a lányát, Alexis és Lanie boldogságtól ragyogó arccal, Ryan és Espo pedig elégedett, "Ugye megmondtam!?" kifejezéssel nézett rájuk. Pár perccel korábban Lanie lépett elsőnek a kápolnába, akkor, amikor Kate és Castle szótlanul nézték egymást. Megérezte a pillanat fontosságát, ezért szája elé tett mutatóujjal intette csendre a többieket, akik aztán hangtalanul léptek be az ajtón, és feszült figyelemmel nézték, ahogy Castle Kate felé fordul, és lélegzetvisszafojtva hallgatták a vallomását. A sarokban álló két ápoló csodálkozva mérte végig az előtérben megálló társaságot, és azon töprengtek, vajon itt maradnak-e akkor is, amikor elkezdődik a szertartás, amiben nekik a tanú szerepe jutott.

- Ó, drágáim! - szólalt meg a meghatottságtól elszoruló torokkal Martha, és elindult a két meglepett ember felé, és boldogan ölelte át először a fiát, aztán Kate-t. - Köszönöm, hogy megtaláltad - suttogta remegő hangon a nő fülébe.

Az asszonyt követték a többiek, és szerető ölelésekkel árasztották el őket.

Castle először zavarba jött, de aztán a viszontlátás öröme feledtette vele a bosszúságot, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerette volna, és miközben szeretőn magához ölelte a lányát, már azon járt az agya, hogyan fordíthatná előnyére a kialakult helyzetet.

Kate viszont egyre kínosabban érezte magát. Időt nyert ugyan, hogy átgondolja az érzéseit, de azzal is tisztában volt, hogy mindenki hallotta Castle szavait, és látta az ő reakcióját. Egyrészt sajnálta Castle-t, hogy csalódott, hiszen tönkre tették a meghitt pillanatot, és az esküvői terveit, másrészt megkönnyebbült, hogy nem kell most döntenie.

- Ti ... hallottátok, amit ... - kérdezte kínosan mosolyogva az író, egyik emberről a másikra nézve, miután mindenkit megnyugtattak, hogy jól vannak.

- Hallottuk, kisfiam. De ez még csak az első felvonás volt, ugye? - kérdezte jelentőségteljes tekintetet vetve először a fiára, aztán Kate-re, aki kényszeredetten visszamosolygott az asszonyra, miközben összeszűkült a gyomra.

- Most komolyan, Castle! - szólalt meg hitetlenkedő hangsúllyal, de huncutul mosolyogva Espo. - Semmi űrhajó vagy tengeralattjáró, de még egy nyamvadt hőlégballon sem? Csak egy egyszerű, gyertyafényes kápolnában akarod elvenni New York legnagyszerűbb gyilkossági nyomozóját? - ingatta meg a fejét.

- De Javi! - ütötte öklével dühösen vállon a poénkodó férfit Lanie. - Ennél romantikusabbat el sem tudok képzeli, édesem - fordult Kate felé. - Persze, nincs menyasszonyi ruhád, de különben ...

- Nem kell félnetek, hogy nincs elég szereplő a következő jelenethez! - vette át a szót Martha. - Itt vagyunk mi! - mutatott diadalittasan körbe.

Castle érezte, hogy most jött el az új ötletének az ideje!

- És, kinek, milyen szerepet szánsz, Anya? - húzta fel kihívóan a szemöldökét.

Az asszonyönbizalomtól duzzadva kihúzta magát, látszott, hogy elemében van.

- A szereposztás a következő - gesztikulált erőteljesen. - Jim és én vagyunk az örömszülők, Alexis és Dr. Parish a koszorúslányok, Esposito nyomozó a menyasszony, Ryan nyomozó pedig a vőlegény tanúja, természetesen.

- Khm ... szóval ... - köszörülte meg zavartan a torkát Ryan. - Itt vannak nálam a gyűrűitek. Gondoltam, megmutatom Castle-nek, milyen lett a gravírozás.

Kate, arcára kínos mosolyt erőltetve egyre kétségbeesettebben kapkodta a tekintetét. Néhány perce még azt hitte, a hat szerető ember megmentette egy meggondolatlan döntéstől, bármit is döntött volna, most azonban rémülten vette tudomásul, hogy nehezebb helyzetbe került, mint amilyenben volt. Castle szerelemtől sugárzó arcán boldog mosoly játszott, meleg tekintete várakozva fordult felé, apja szelíd szeretettel nézett rá, a többiek pedig, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, elfoglalták a szerep szerinti helyüket. Alexis és Lanie az oltár mellé állt összekulcsolt kézzel, a két fiú pedig mögéjük állt. Kate érezte, hogy a szíve vadul dübörögve feszegeti a mellkasát, torka elszorul, és egész teste remegni kezd.

- Jól vagy? - nézett rá összevont szemöldökkel, aggódva Castle.

Kate nyelt egyet, hogy megszabaduljon a torkában levő gombóctól, végtelen szomorúságot tükröző tekintettel a férfi kék szemébe nézett, és vett egy nagy levegőt.

- Beszélhetnénk? - szólalt meg halkan.