Változatok egy témára 7/58

A lágy szellő éppen abban a pillanatban libbentette meg a függönyt. Éber idegrendszere veszélyt sejtett, ezért ösztönösen odanézett.

Keserűen vette tudomásul, hogy úgy reagált a természet apró játékára, mint a orvlövész támadása után, amikor majdnem meghalt. Akkor minden megcsillanó ablaküveg mögött támadót látott, minden váratlan zajra menedéket keresett, érzékszervei és idegei pattanásig feszültek. Nem akart ugyanabba az állapotba kerülni, mert ha nem tud hideg fejjel gondolkodni, akkor esélye sem lesz, hogy elkapja Tyson-t. Egy pillanatra lehunyta a szemét és próbálta megnyugtatni zakatoló szívét, aztán vett egy mély lélegzetet, és visszafordult Castle felé.

A férfi éber tekintettel, mosolyogva nézett rá.

- Remélem, nem én ijesztettelek meg! - mondta szelíden. - Olyan arcot vágsz, mint aki szellemet látott.

Kate nyelt egyet, aztán elmosolyodott.

- Csak meglepődtem, hogy felébredtél. Az előbb még olyan mélyen aludtál, mint egy mormota - mondta gyorsan, mielőtt a férfi gyanút fogna, aztán kutató szemekkel végigmérte. - Jobban vagy?

- Nem tudom mit adott be Hildegard sárkány főnővér, de mintha újjászülettem volna - nyújtózkodott jókedvűen, aztán szenvedő arcot vágva hozzátette: - Csak mindjárt éhen halok.

Kate megkönnyebbülten elmosolyodott. Most érezte először, hogy már nem lesz baj a férfi egészségével.

Mire elérkezett a vizit ideje, Castle jóllakottan és jókedvűen feküdt az ágyban, és miután beszélt az anyjával, a Jordan által küldött telefon alkalmazásaival ismerkedett. Dr. Gilmore elégedetten nézett végig a láthatóan sokkal jobban levő betegen, de a biztonság kedvéért megvizsgálta.

- Nagyszerű! Ezt vártam, de nem gondoltam, hogy ilyen jól reagál a gyógyszerekre - mondta, miközben a nyakába akasztotta a fonendoszkópot. - Ha kellően erősnek érzi magát, fel is kelhet egy kicsit, de csak mankókkal, mert a sérült lábat még kímélni kell. Ha van kedvük, holnap a kórház kertjébe is kiviszi magukat Joe, persze csak ha megígérik, hogy a kerekesszékben maradnak.

Castle sóvárogva az ablak felé nézett. Átaludta szinte az egész napot, ráadásul érzékeny orrát folyamatosan irritálta a kórházi fertőtlenítő szaga. 

- Nem mehetnénk ki most is egy kicsit? - nézett olyan esdeklőn az orvosra, mint egy bánatos, beteg kisfiú a doktor bácsira.

Kate látta, hogy Dr. Gilmore töprengve simít végig hullámos haján, a mögötte álló Hildegard főnővér viszont mérgesen vonta össze szemöldökét, és vett egy nagy levegőt, hogy felháborodásának adjon hangot a lehetetlen ötletért, de az orvos megelőzte, és bólintott.

- Rendben van, kimehetnek, de csak fél órára.

- De főorvos úr kérem ... - kapkodta a levegőt értetlenül a főnővér.

- Nem lesz semmi baj, Hildegard - fogta meg nyugtatón a nő karját, és meleg tekintettel nézett rá. Az érintéstől, és a lelkébe látó barna szemektől elakadt a nő lélegzete, megbabonázva merült el az orvos tekintetében, aztán zavartan nyelt egyet, majd pislantott. Megköszörülte a torkát, és a következő pillanatban már újra a kemény, rideg főnővér szerepébe bújt.

- Küldöm Joe-t - mondta, és miközben kisietett a szobából, reménykedett, hogy senki nem vette észre a lelkében dúló érzelmi vihart.

Tíz perc múlva már a kórház parkjában tolta a két beteget Joe, és egy Tim nevű ápoló. Castle mélyet lélegzett a friss levegőből, és egy pillanatra behunyt szemmel élvezte az enyhe szellő simogatását. 

- Gyönyörű ez a park! - nézett körbe ámuldozva Kate. 

A sivatag szélén fekvő nagyvárosban nagy gondot fordítanak a zöld területekre, hogy a lakosság közérzetét javítsák, de ez nem egy egyszerű park volt. A hatalmas, árnyat adó fák, a kis tavacska a fölötte átívelő fahíddal, a kacskaringós, borostyán színű murvával felszórt utak, a színkavalkádot felvonultató virágágyások, és a hihetetlenül élénk zöld fű, mind az életet hirdették. A lemenő nap sugarai érdekes fény-árnyék hatást idéztek elő, amitől még pompásabb lett a látvány. A vastag törzsű, terebélyes lombkoronájú öreg fák arról tanúskodtak, hogy a parkot sok évtizeddel ezelőtt álmodta meg a létrehozója.

Egy padnál megálltak, és a két ápoló kényelmesen elhelyezkedett rajta.

- Fiuk! Nem lehetne, hogy egy kicsit kettesben hagyjatok bennünket? - vette elő legbájosabb mosolyát Kate, amikor rájött, hogy a két férfinak esze ágában sincs elmenni a közelükből.

- Hát, ha csak magáról lenne szó - tárta szét sajnálkozva a karját Joe - nem bánnám, de Mr. Castle már egyszer túl akart járni az eszemen - pillantott mérgesen az író felé.

- De ha jól emlékszem, a végén maga járt túl az ő eszén - hízelgett a fiúnak a nyomozó, mire Castle bosszúsan ránézett, és ellenkezni akart, de Kate anélkül, hogy figyelt volna rá, folytatta. - Garantálom, hogy nem fog semmi olyat csinálni, amiért kikapnának.

Joe Tim-re nézett, aztán megrázta a fejét.

- Sajnálom Ms. Beckett, de Hildegard főnővér a lelkünkre kötötte, hogy nem hagyhatjuk egyedül magukat, és csak fél óráig maradhatnak ... azaz már csak tizenhét percig - pillantott az órájára. - Azt mondta, csak tologassuk meg magukat a levegőn, aztán irány az ágy. Látszott rajta, hogy nem örül a maguk kis túrájának.

- Szép kis túra! - morgott az orra alatt Castle. - Akkor legalább hadd nézzük meg a parkot!

A két ápoló sóhajtott egyet, amiért ilyen rövidre sikerült a pihenésük, és feltápászkodtak.

- Nem arra megyünk? - mutatott Castle a kis tó felé csalódottan.

- A murván nem tudjuk tolni a kerekesszéket, ezért csak a park szélén tudunk menni, a bitumenes úton - magyarázta türelmesen Tim.

Az író szomorkásan bólintott, aztán új ötlete támadt. Mivel egymás mellett tolták őket, Kate felé nyújtotta a kezét, és igézőn fúrta tekintetét a nőébe.

- Szabad egy sétára, Ms. Beckett?

Kate elmosolyodott, és boldogan fogta meg a férfi kezét.

- Uraim! Most már csak magukon múlik a sétánk sikere! - szólt hátra színpadiasan az író, miközben hüvelykujjával finoman megsimogatta a tenyerébe simuló törékeny kezet.

Önfeledten élvezték a naplemente színeibe öltöző parkot, a simogató, meleg szellőt, a friss levegőt, és nem utolsó sorban egymás érintését. Ez hiányzott nekik leginkább az elmúlt napokban. A két ápoló éppen megállt, hogy megforduljanak, amikor Castle egy kicsi, fehérre festett, tornyos épületet vett észre a park legtávolabbi zugában.

- Mi az ott? - mutatott a platánfák árnyékában megbúvó épületre.

- Egy kápolna. A kórház alapítójának utolsó kívánsága volt, hogy legyen a parkban egy kápolna, ahova betérhetnek a betegek lelki vigaszért, vagy imádkozni a gyógyulásért, a gyerekei pedig megépíttették - válaszolt Tim.

- Szép - bólintott az író elismerően. - Be lehet menni?

- Természetesen. Reggel nyolctól este nyolcig nyitva van, de ha azt akarja mondani, hogy most menjünk oda, azt gyorsan felejtse el! Időben vissza kell érnünk, különben a főnővér kifiléz bennünket!

Kate elgondolkodva figyelte Castle merengő arcát, távolba révedő tekintetét. Ismerte ezt a nézést. Tudta, hogy mire gondol a férfi, csak azt nem értette, miért akar templomba menni. Talán hálát akar adni a megmenekülésükért? Ezt el tudta képzelni, amióta egyszer látta imádkozni. Emlékeiből előhívott egy képet abból az időből, amikor az elrabolt gyerekek után nyomoztak. Szinte látta maga előtt a fekete hajú kisfiút a hatalmas, barna szemeivel, amint imára kulcsolt kézzel térdel, és teljes szívével bízik Szent Antalban, hogy segít megtalálni az elrabolt kishúgát. Na és Castle! Pontosan fel tudta idézni az imádkozó férfi vonásait. Sosem látta azelőtt azt az arcot és azt a tekintetet, ahogy azóta sem.

- Ne légy türelmetlen, Nagyi! - próbálta nyugtatni Alexis az idegesen körbetekintgető asszonyt. 
A kora reggeli időpont ellenére reptér váróterme olyan volt, mint egy nyüzsgő hangyaboly. Az emberek egy része a hozzátartozóját várta izgatottan, vagy búcsúzott el tőle könnyes szemmel, mások unottan húzták maguk után a bőröndjüket, mintha már századszor tették volna meg a rájuk váró utat, vagy türelmesen várakoztak a kényelmetlen műanyag székeken a beszállásra. Érkező és induló utasok sokasága koptatta sietős léptekkel a márvány kövezetet, ezért Martha kinyújtott nyakkal, cikázó szemekkel tekintgetett a bejárat felé, hátha meglátja az ismerős alakot.
- Ki nem állhatom, ha egy férfi késik - jegyezte meg türelmetlenül.
- Nem késik. Még van legalább negyed óra a megbeszélt időpontig, a gép pedig csak hétkor indul.
- Jó, jó, tudom, csak ... Á! Ott van! - csillant fel a szeme izgatottan, amikor meglátta a feléjük közeledő Jim Beckett-et, aki szolidan mosolyogva vágott át a tömegen.
- Jim, örülök, hogy itt van - fogadta Martha a férfit nagyot sóhajtva, miközben színpadiasa  szívére tette a kezét, de aztán leengedte a karját, és egy pillanat alatt eltűnt a színésznő, és egy egyszerű, aggódó anya állt a férfi előtt. - Beszéltem Richard-dal, Katherine-nel, sőt Gates kapitánnyal is. - kezdte Martha komolyan, kék szemét Jim-re emelve. - Mindenki nyugtatgatott, hogy nincs baj, mindketten jól vannak, mégis rossz érzésem van. Mintha mindenki titkolna valami fontos dolgot. Ráadásul mindegyikük olyan hévvel bizonygatta, hogy felesleges odamennünk, mintha nem akarnák, hogy szembesüljünk az igazsággal. Ezért ragaszkodtam hozzá, hogy odautazzunk - nyomta meg az utolsó mondatot elszántan.
- Remélem, nem lesz igaza, de megtanultam, hogy a női megérzéseket nem szabad figyelmen kívül hagyni - nézett az asszonyra halvány mosollyal a szája szegletében. - Katie soha nem hazudott nekem, ezért bízom benne, hogy valóban úgy áll a helyzet a sérüléseikkel és az egészségükkel, ahogy beszámolt róla - mondta kellemes, megnyugtató hangon, aztán bátorítón elmosolyodott. - Lesz erősítésünk is! A parkolóban találkoztam Ryan és Esposito nyomozóval, ők is Phoenix-be jönnek.
- Nyomozni vagy látogatni? - húzta fel Martha a szemöldökét. Nem örült volna, ha a a nyomozással feltépnék a lelki sebeket, és azt sem, ha a fia megint veszélybe kerülne. Persze Katherine-t is féltette, de hát neki sajnos ez a munkája, a hivatása, ő nem húzhatja ki magát a veszélyes helyzetekből, de Richard más. Ő egy nagy gyerek, akinek nincs veszélyérzete, és szeret rendőrösdit játszani.
- Az a gyanúm, hogy össze akarják kötni a kettőt - válaszolta szomorkás, beletörődő mosollyal a férfi.