Castle nyelt egyet, amikor becsukta maga után az iroda ajtaját. Éppen egy hülyeségre készült.
Jólestek neki a kapitány szavai, de most egyáltalán nem foglalkozott velük, mert addig kellett cselekednie, amíg Esposito és Ryan nincsenek az őrsön. Lopva körbenézett, nem figyeli-e valaki, de minden nyomozót lefoglalta a saját feladata, és vagy telefonáltak, vagy az előttük tornyosuló iratokba mélyedtek. A reluxa félig leeresztett lamelláin át látta, hogy Montgomery kapitány is egy mappát lapozgat, és nem figyel az irodáján kívüli eseményekre, ezért felbátorodva Beckett asztalához lépett, de nem a saját székére ült le, hanem a nőére, és bekapcsolta a számítógépét. A jelszó nem okozott különösebb gondot, mert ugyan csak fél szemmel látta egyszer, ahogy Kate begépelte a szót és a számokat, de író lévén jól ismerte a billentyűzetet, és noha nem látott minden leütést, hamar kitalálta a hiányzó karaktereket. Beckett még nem tudta, hogy megszerezte az édesanyja gyilkossági ügyének aktáit, és titokban nyomozni kezdett, de ennek az aktának köszönhette, hogy tudta a jelszót: annahoJ990104. Castle halványan elmosolyodott, amikor megjelentek az ikonok a képernyőn. Beckett bizonyára azt gondolta, elég védelem, ha élete legfontosabb nevét és dátumát fordított sorrendbe teszi. Nem sokat kellett keresgélnie, hogy megtalálja a nő feljegyzését a Demonic Angels-ben tett látogatásukról. Egyrészt kíváncsi volt, milyen részletességgel írt Kate az ott történtekről, másrészt volt egy terve, mivel biztos volt abban, hogy ha a nőt kiengedik a kórházból, az lesz az első, hogy el akarja olvasni ezt a feljegyzést, hogy visszacsalogassa az emlékei. Nem csalódott. A feljegyzés természetesen száraz volt, vázlatszerű és lényegre törő, ahogy Beckett-től várta. Pajkos fény csillant a szemében. Majd ő tesz róla, hogy egy kis életet vigyen a hivatalos szövegbe! Annyira belemerült a gépelésbe, hogy nem vette észre a felé közeledő nyomozó párost.
- Szerintem nyaktiló - hallotta meg Ryan hangját, mire ijedten felpillantott a töprengést színlelő, gondterhelt arcú férfira.
- Á! Szerintem élve megnyúzza - kontrázott rá Esposito gúnyos mosollyal a szája sarkában, amiből Castle azonnal rájött, hogy azt vázolják fel neki, mi vár rá, ha Beckett rájön, hogy hozzányúlt a számítógépéhez.
- Ugyan fiúk! Csak nem gondoljátok, hogy ... - kezdte kétségbeesésében kínos mosolyt erőltetve az arcára, és csak az nyugtatta meg valamelyest, hogy a két férfi csak a monitor hátulját láthatta. Hirtelen mentő ötlete támadt, és miközben egy kattintással bezárta a mappát, magabiztosan állta Esposito gyanakvó tekintetét. - Én csak teljesítem Montgomery kapitány kérését.
- Miért? Talán azt kérte, hogy kutakodj Beckett gépén?
- Nem, csak azt, hogy segítsek nektek a nyomozásban, amíg Beckett vissza nem jön! A jelentéseket olvastam, hátha valami elkerülte a figyelmünket.
Ryan láthatóan megkönnyebbült a magyarázat hallatán, hogy nem valami turpisságon kapták az írót, Esposito azonban vágott egy grimaszt, és a billentyűzetre mutatott.
- Haver! Te gépeltél, nem pedig olvastál!
Castle zavarában a billentyűzetre nézett, mintha attól várná a választ, hogy elkerülje a teljes lebukást.
- Nos ... csak ... egy kis pontosítást írtam az egyik jelentéshez - vallotta be.
- Pontosítást, mi? Szerinted Beckett nem elég pontos? - lépett fenyegetően közelebb.
- N-nem ... csak ... egy apró részlet hiányzott, de persze csak azért, mert az ügy szempontjából semmi jelentősége nincs - magyarázta ártatlan tekintettel, miközben büszke volt magára, hogy még csak nem is hazudott.
Esposito pár másodpercig fontolgatta, hogy vajon igazat mondhat-e az író, aztán bosszankodva megcsóválta a fejét.
- Ha Beckett nem írta bele, akkor nem is volt jelentősége, úgyhogy ne nyúlkálj a gépéhez - mondta kioktatóan. - Értetted? - emelte fel a mutatóujját, hogy az író érezze, nem jár jól, ha még egyszer Kate dolgaihoz nyúl.
Castle bűnbánó arccal bólintott, de amikor a nyomozó megfordult, hamiskásan elmosolyodott. Öröme azonban csak addig tartott, amíg Esposito hátra nem pillantott, és az asztalán magasodó irathalomra nem mutatott.
- Ha a kapitány azt mondta, hogy segíts nekünk, akkor ezeken átrághatod magad - vigyorgott gúnyosan, aztán társához fordult. - Gyere Ryan, addig mi megesszük a vacsorát, amit TJ hozott Wong étkezdéjéből!
- Ne már, fiúk! - tárta szét tehetetlenül Castle, amikor látta, hogy Ryan is feláll, szelíden rámosolyog, aztán elindul a pihenő felé. - Ezt nem tehetitek!
- De igen Castle, megtehetjük - szólt hátra Esposito kajánul vigyorogva, és már egyáltalán nem bánta, hogy az író olyan merész volt, hogy hozzányúlt Beckett gépéhez.
Az éjszaka gyógyító alvása erőssé és frissé tette Kate-et, és örömmel nyugtázta, hogy nem kellett harcolnia az orvossal sem, hogy ebéd után hazaengedje. A fiatal, vidáman cseverésző nővér segítőkészen tartotta az ing ujját, hogy könnyebben bele tudja dugni a kezét, és ne feszüljön a kulcscsontja alatt levő varrat, ennek ellenére összeszorította a fogát, és halkan felszisszent a feszítő fájdalomtól.
- Ne féljen! A seb szépen gyógyul, az agyrázódás pedig nem okozott semmi bajt - biztatta a nővér.
- Hacsak nem számítjuk a memóriavesztést - jegyezte meg bosszúsan Kate, és maga sem értette, miért idegesíti a lány önfeledt vidámsága.
- Ó! Emlékezetkiesése van? Szóval ezért járt magánál Dr. Burke! - lepődött meg látványosan a lány. Szemében őszinte sajnálkozás tükröződött, de a következő pillanatban már újra mosolygott. - Ő híresen jó szakember! Biztosan segít, hogy visszatérjenek az emlékei!
- Csak az a kérdés, jó lesz-e az nekem? - sóhajtott megenyhülve Kate. Egyre gyakrabban gondolt arra, talán jobb lenne nem tudni, amit az agya elrejtett a tudatalattijába. Persze, ismerte magát annyira, hogy addig nem nyugszik, amíg vissza nem térnek az emlékei. Felvetette az orvosnak, hogy esetleg célravezető lenne, ha elolvasná a klubban tett látogatásról készített jegyzőkönyvet, de Dr. Burke határozottan lebeszélte. Azt mondta, akkor a leírás alapján elképzelné a helyszínt és a párbeszédeket, és ha ezt sokszor megismételné, a végén úgy érezné, hogy emlékszik, de ez nem az igazi emlék. Olyan ez, mint amikor valakinek sokszor elmesélnek a szülei egy gyerekkori sztorit, és a végén úgy érzi, ő is emlékszik rá, pedig amikor az esemény történt, csak 1-2 éves volt, tehát nem is emlékezhet.
- Senki sem szeret úgy élni, hogy nem tudja, mi történt vele - mondta a húsz évesek magabiztosságával a nővér. - Én visszamennék arra a helyre, amire nem emlékszem, hátha a képek, az illatok, a hely mágneses rezgései megnyitnák az idegrendszer rejtett csatornáit - bólintott meggyőződéssel.
Kate a mondat elején még elmosolyodott, mert Dr. Burke is azt tanácsolta, hogy ha kiengedik a kórházból, elmegy vele a klubba, de a mágneses rezgések említésénél összevonta a szemöldökét. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni a lány fecsegését a láthatatlan erőkről, de mégis örült, amikor egy másik beteghez hívták, és egyedül lehetett. Néhány másodpercnyi töprengés után a pszichiáter számát hívta, de az azonnal hangpostára kapcsolt. Csalódottan tette le a telefont, mert minél előbb ott szeretett volna lenni Isabel Gold öltözőjében. Hirtelen arra gondolt, mi lenne, ha egyedül menne oda? Mi rossz történhetne? Úgy érezte, semmi olyan, ami bosszantóbb annál, minthogy Castle tud valamiről, amiről ő nem. Mintha csak a gondolataiba láttak volna az égiek, kopogtak, és a lassan nyíló ajtó résén az író dugta be a fejét. Kate meglepve húzta fel a szemöldökét, ami elég volt ahhoz, hogy a férfi belépjen és beszélni kezdjen.
- Kicserélték a gipszet erre - mutatott magyarázatképpen a kézfejét borító kék színű rögzítőre. - Hogy vagy? - kérdezte őszinte érdeklődéssel a tekintetében, de alig mondta ki a szavakat, ásított egy hatalmasat.
- Én jól, - mondta Kate, miközben végigmérte a férfit - de te elég ramatyul festesz. Elmosolyodott. Még sosem látta Castle-t, ahogy reggel felkel az ágyból egy túl rövid, vagy rémálmokkal terhes éjszaka után, de pont ilyennek képzelte el: álmos tekintetű, beszűkült szemek, elöl rakoncátlanul a homlokába hulló hajszálak, a feje búbján meg égnek meredezők. - Talán felszedtél a kórházban egy dögös nővérkét? - kérdezte kissé gúnyosan, jelezve, hogy el tudja képzelni, mi fárasztotta le ennyire az éjjel.
Castle vágott egy durcás grimaszt.
- Még ha az lett volna! - sóhajtott. - Éjjel kettőig átolvastam minden jelentést Eric White ügyével kapcsolatban, meg a hajléktalanok kihallgatási jegyzőkönyveit, akiket Esposito-ék Bicska támadása után behozattak - magyarázta fáradtsága okát, miközben elnyomott egy újabb ásítást.
- És a fiúk? - kérdezte Beckett csodálkozva. Furcsa volt neki, hogy nyomozótársai magára hagyták Castle-t, hogy egyedül keressen új nyomokat az ügyben.
- Én mondtam, hogy pihenjenek - magyarázta feltűnően gyorsan a helyzetet az író, amitől csak még gyanúsabbá vált.
Beckett úgy gondolta, hogy az író valamivel kihúzta a gyufát a fiúknál, és azzal akart kimászni a slamasztikából, hogy elvállalta helyettük az nyomozati adatok összegzését. Nem firtatta tovább a dolgot, mert tapasztalatból tudta, jobb, ha ezeket az apró, gyerekes kakaskodásokat hagyja, hogy megoldják maguk között. Nem is sejtette, mi történt valójában.
- Szívesen hazaviszlek - ajánlotta fel Castle.
- Kösz, de ...
- Ugyan! Csak nem mennél taxival, amikor beülhetsz egy bivalyerős, tűzpiros Ferrariba? Ugye tudod, hogy ez egy visszautasíthatatlan ajánlat? - csillogott huncutul a férfi szeme, szája pedig csibészes mosolyra húzódott.
- Na, jó! - adta meg magát Kate, miközben arra gondolt, talán a Sors küldte az írót, hogy ne kövesse el azt a hibát, hogy a pszichiáter nélkül megy el a klubba.
Tíz perc múlva Castle a parkoló közepén álló koromfekete Audi felé lépkedett. Elégedetten mosolygott, mert nem kellett látnia a mögötte óvatosan mozgó nyomozónőt ahhoz, hogy tudja, hogyan változik meg néhány másodperc múlva az arckifejezése. Rosszul számított, mert Beckett sokkal hamarabb kapcsolt, mint hitte.
- Castle! - csattant dühösen a nő hangja, amikor rájött, hogy a parkolóban egyetlen tűzpiros Ferrari sincs, ugyanakkor egyenesen egy REC 007 rendszámú Audi felé haladtak.
A férfi összerezzent, aztán megfordult.
- Egy Audival nem tudtalak volna elcsábítani - mondta ártatlan kisfiús mosolyával, huncutul nézve a nőre. - Tuti a rendszáma, ugye? - mutatott az autóra, aztán magára, jelezve, hogy a betűk az ő monogramja, a szám meg természetesen Őfelsége titkos ügynökét jelzik.
Beckett hirtelen nem tudta, hogy elnevesse magát vagy dühös legyen, végül bosszankodást színlelve megforgatta a szemét, de amikor Castle már nem látta, elmosolyodott.
Egy ideig szótlanul ültek a kocsiban, és mindketten úgy tettek, mintha a város lüktető forgalma kötné le minden figyelmüket, végül Castle szólalt meg először.
- Nem fáj a seb?
- Hm ... nem, csak húzódik.
- És a fejed?
- Kicsit tompa a fájdalomcsillapítóktól, de különben rendben van - válaszolt közönyösen Kate, bár azonnal tudta, mire megy ki a játék. Pár másodpercig várt, hogy a férfi meg meri-e kérdezni azt, amire igazán kíváncsi, de mivel csak feszengve hallgatott, megkönyörült rajta. - Nem, még most sem emlékszem.
- Én ... nem ...
- Tudom, hogy kifúrja az oldalad a kíváncsiság - mosolyodott el Kate. - Dr. Burke szerint egy kis segítséggel vissza fog térni a kiesett emlék.
- Például azzal, hogy elolvasod a transzvesztita klubban tett látogatásunkról írt jelentést?
Beckett-nek hirtelen különös érzése támadt. Ösztönösen megérezte a férfi hangjában megjelenő izgatottságot, ezért kíváncsian felé fordult. A kék szemek árulkodóan csillogtak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése