Amikor a derengő fényben meglátta mellkasán a jellegzetes alakú, sötét, mozgó foltot, a lélegzete is elakadt.
Mozdulatlanná dermedve, lélegzetvisszafojtva nézte a vele szembeforduló, ollóvá alakult lábakat, a hosszú, szelvényezett, farokként előrehajló potrohot. Megremegett a félelemtől és az undortól, mire az alig 5-6 centiméteres skorpió megállt. Castle még pislogni sem mert. Annyit tudott róluk, hogy a legtöbbjüknek csak kellemetlen, szúró fájdalmat okoz a csípése, de azt is, hogy Arizonában élnek a legerősebb méreggel rendelkezők. Megpróbált mozdulatlan maradni, mert ha megijeszt az állatot, az védekezésül csap egyet a farkával, és a méregtöviséből a bőrébe fecskendezi a mérget. Úgy dübörgött a szíve, hogy attól félt, a skorpió megérzi mellkasának lüktetését, és megcsípi. Dühös volt magára, amiért nem nézte át a terepet, mikor tudta, hogy a kicsi, de annál veszélyesebb állat előfordul a környéken, és valószínűleg a szikla alatt, vagy az egyik repedésben vészeli át a nappali hőséget, és éjszaka indul rovarvadászatra. Azt olvasta egy útleírásban, hogy szeretnek megbújni a meleg, sötét helyeken, mint a cipők, hálózsákok, ruhaneműk, de arról nem szólt a cikk, mit is tegyünk, ha bemászott egy skorpió a takarónk, sőt az ingünk alá.
Ahogy felhúzta az ingét, az eltorlaszolta az állat útját. A skorpió tanácstalanul megállt, néhány másodpercig jobbra-balra lépkedve próbált utat találni magának, aztán lassan megfordult, végigmászott Castle csupasz hasán, majd a nadrágján végig, egészen a combjáig. Eddig lélegzetvisszafojtva nézte az állatot, de ez volt az a pont, ahol elvesztette a türelmét. A félelem létrehozta adrenalin felvillanyozta az idegsejtjeit, amelyek már pattanásig feszültek, és csak az alkalmas pillanatot várta, hogy lecsaphasson a veszély forrására. Megvárhatta volna, amíg a kis ízeltlábú lemászik róla, de egyszerűen nem bírta elviselni az apró lábak érintését, és olyan gyorsan suhintott egyet a kezével, mintha kardvívás közben egy halálos vágást ejtene az ellenségen. A skorpió métereket röpült, mire földet ért a vörös porban. Castle megszabadulva félelme tárgyától, úgy ugrott fel, mint akit puskából lőttek ki, lekapta magáról a zakót, egy határozott mozdulattal kirázta, majd viszolyogva végigdörzsölgette a kezét a testén, mintha akkor megszabadulhatna az idegborzoló érzéstől. Megrázkódott. Bár meggyőződött róla, hogy nincs több éjszakai látogatója, arcáról nem tűnt el az irtózat kiváltotta grimasz. Előrehajolva kutatta a talajt szemével a félhomályban, és próbálta megtalálni a skorpiót, de sehol nem látta. Valószínűleg bemenekült egy kő alá vagy egy repedésbe, miután túlélte a repülés utáni földet érést.
Castle tudta, hogy ezek után képtelen lenne aludni, ezért alaposan kirázta a takaróként szolgáló ejtőernyőt, majd szorosan összehajtogatta. Az órájára nézett. A látóhatár alatt rejtőző nap már narancssárgára festette az égbolt alsó szegélyét. Hajnalodott. Felvette a zakóját, a vizet beledugta az ejtőernyő redői közé, majd a csomagot felvette a hátára, és elindult a távoli sziklatömbök felé.
Előző nap ...
Kate egy pillanatra Sorenson-ra nézett, aztán figyelmét megpróbálta a térképen csak egy szürke téglalapként jelzett foltra irányítani, de minduntalan egy rossz érzés motoszkált benne. Nem értette, miért viszolyog Will önelégült mosolyától, és miért találja a hasonló helyzetben Castle arcán megjelenő mosolyt olyan aranyosnak.
- Az elhagyott katonai reptér nagyon is elképzelhető - szólalt meg Jordan. - Sorenson ügynök! Kérjen egy rohamosztagos csapatot! Nem szeretném, ha meglepetés érne bennünket. Egy óra múlva indulunk - utasította a férfit, akin látszott, hogy egyáltalán nem tetszik neki, hogy a profilozó átvette az irányítást, elküldi Kate mellől, és emiatt nem tudja bezsebelni a nyomozó elismerését, hogy talán ő tereli a jó irányba a nyomozást. Érezte, hogy a pillanat nem alkalmas, hogy Beckett előtt vitatkozni kezdjen Shaw ügynökkel, aki nem a felettese, hogy parancsolgasson neki, ezért csak egy dühös tekintetet küldött a nő felé, aztán szó nélkül elindult.
- Miért csak egy óra múlva? - tárta szét a karját türelmetlenül Kate.
- Addig átnézzük a reptér biztonsági kameráinak a felvételét, és visszahívjuk Esposito és Ryan nyomozót - mondta türelmesen Jordan, de mivel Beckett még mindig kérdőn nézett rá, folytatta. - Tyson okos, de a felvételek sokat elárulhatnak. A nyomozókat pedig azért szeretném, ha részt vennének az akcióban, mert maguk hárman ismerik egymás gondolatát is, és nagyon ütőképes csapatot alkotnak.
Beckett arcán átsuhant egy halvány mosoly. Értékelte, hogy az ügynök még ilyen apróságokra is figyel, a következő mondatai pedig egyenesen meglepték.
- Most menjen és pihenjen, amíg megjönnek a felvételek. Kimerítette ez a nap, és még csak ezután jön a neheze. Szükség lesz az erejére.
- Maga ugyanolyan régóta talpon van, mint én - próbált ellenkezni Kate, mivel olyan feszült volt, hogy képtelen lett volna a semmittevésre.
- Az érzelmi terhelésünk viszont egyáltalán nem egyforma ebben az ügyben - mondta szelíden, de határozottan az ügynök, amivel elérte, hogy a nyomozó néhány másodpercnyi vacillálás után beleegyezően bólintson.
Beckett behunyt szemmel ült a pihenőben. Eleinte megpróbálta összegezni az eseményeket, és amit eddig kiderítettek, aztán néhány perc múlva feladta. Magányosnak érezte magát, és még soha nem félt ennyire. Minden gondolatát Castle töltötte ki, az a férfi, aki megváltoztatta az életét, aki ráébresztette, hogy másképp nézzen a múltjára, aki megtanította élvezni a jelent, és aki nélkül nem tudta elképzelni a jövőt. A lehetőség, hogy elveszítheti, fekete árnyékként telepedett a lelkére.
Kinyitotta a szemét. Nem engedhette meg, hogy a félelem irányítsa a gondolatait! Kivette zsebéből a telefont, és Martha-t hívta.
- Tudtok valamit? - hallotta meg az asszony elcsukló hangját, mielőtt bármit mondhatott volna. Martha eddig keményen tartotta magát, de a várakozás lassan felőrölte az idegeit. Kate most hallotta meg először a hangjában a rettegést. Tömören beszámolt a következtetésükről, és a várható akcióról, aztán feltette a kérdést, ami egy ideje a fejében motoszkált.
- Martha, meg tudnád nézni, mit vésetett Rick a karikagyűrűnkbe?
- Persze - sóhajtotta Martha, majd néhány másodperc múlva megszólalt. - Mindig. Ez az egy szó van belevésve. Jelent ez valamit, Katherine?
- Igen, Martha. Nagyon sokat jelent - szólalt meg elszoruló torokkal, miközben becsukta a szemét, és hagyta, hogy egy kicsorduló könnycsepp végiggördüljön az arcán.
A vonal másik végén Martha mintha megérezte volna, hogy támaszt kell nyújtania annak a nőnek, aki feltétel nélkül, szerelemmel szereti a fiát, és akit a fia ugyanilyen odaadással szeret, halkan, de magabiztosan szólalt meg.
- Richard különleges kisfiú volt. Érzékeny, fantáziadús elmével megáldott, aki kereste az izgalmakat, és nem rettentették vissza a veszélyek, de amitől igazán különleges volt, az az, hogy sosem úgy gondolkodott egy problémáról, mint mások, és ez az egyedi logika, a képzeletével párosítva, meglepő kreativitást eredményezett. Most is ugyan ilyen, talán mert még mindig nem nőtt fel. Ő nem fél annyira, mint amennyire mi féltjük. Ő most is megoldást keres, és sosem adja fel.
- Tudom - suttogta Kate, és úgy érezte, Martha szavai új erőt adnak ahhoz, hogy megvívja élete egyik legnagyobb csatáját.
- Higgy benne és magadban!
- Köszönöm Martha - köszönt el hálás szívvel a nőtől.
Főzött egy kávét. Nem érdekelte, hogy hányadikat issza, éber akart lenni, nehogy valami elkerülje a figyelmét, ha megjönnek a reptéri felvételek. Éppen kilépett a pihenőből, amikor nyílt a liftajtó, és Gates kapitány lépett ki rajta. Beckett meglepve pillantott a nő felé, amit az azonnal érzékelt.
- Úgy néz rám, mintha szellemet látna, Beckett nyomozó! Csak nem gondolta, hogy otthon alszom az ágyamban, amíg az egyik emberem veszélyben van? - húzta össze a szemét rosszallóan, miközben tekintetét a nyomozóéba fúrta, aztán elhúzta a száját, és fejcsóválva Shaw ügynök felé sietett.
Kate megrökönyödve nézett utána. Jól hallotta? Gates a saját emberének tartja Castle-t? Döbbenetéből a kapitány kemény hangja ragadta ki.
- Beckett nyomozó! Nincs itt a csodálkozás ideje! Megkaptuk a felvételeket - nézett kihívóan Kate-re, de szavai szigorúságának ellentmondtak lágy, együttérzésről tanúskodó arcvonásai.
A három nő feszült figyelemmel nézte a képkockák minden egyes részletét, de semmi nyoma nem volt sem a furgonnak, sem Tyson-nak, sem a hajóládának, amin Beckett egyáltalán nem csodálkozott. 3XK okosabb annál, minthogy ekkora hibát vétsen. Néhány kisgépen kívül csak három olyan teherszállító repülőgép szállt fel Castle elrablása óta, amiben elfér egy konténer.
- Ellenőrizni kell a gépeket, kinek a tulajdonában vannak, mit szállítanak és hova - fonta karba a kezét Gates.
- Én úgy gondolom uram, többre mennénk a rajtaütéssel - húzta ki magát feszülten Beckett. A kapitány összeszűkülő szeme jelezte, hogy nem ért egyet az ötlettel. - A papírokat, repülési útvonalakat, engedélyeket könnyedén meghamisíthatta Tyson, de a helyszínen talán találunk valami nyomot, ami bizonyítja, hogy ott tartotta fogva Castle-t.
A két nő között szinte vibrált a feszültség.
- A rajtaütés hatékonyabb megoldás - szólalt meg meggyőződéssel Jordan.
Gates meglepve nézett az ügynökre, aztán megadóan bólintott, és úgy tett, mintha nem látná Beckett hálás pillantását, ahogy először Shaw ügynökre, majd rá nézett.
Másfél óra múlva, amikor a hajnal lassan szürkévé szelídítette az éjszaka sötétjét, szinte hang nélkül közeledtek a kihaltnak tűnő reptér hangárjai felé. A rohamosztagosok egyik csoportja jobbra indult Jordan Shaw-val és néhány ügynökkel, a másik fele pedig Sorenson-nal, Beckett-tel, Espo-val és Ryan-nel balra.
Kate feszült figyelemmel követte az előtte haladó férfiakat, miközben szeme a terepet pásztázta. Furcsa volt, hogy nem ő halad elöl, de tudta, hogy annak is örülhet, hogy egyáltalán részt vehet az akcióban. Alig hallható surranások jelezték csak a szürke betonon szaporázó lépteket. Az első hangár sarkához érve a csapatot vezető rohamosztagos óvatosan kikémlelt, majd intett, hogy tiszta a terep, követhetik. A hatalmas fémkapu, ahol a repülőgépek kigurulnak a hangárból, zárva volt, két oldalán azonban egy-egy kicsi ajtó tette lehetővé a bejutást. Sorenson intett, hogy váljanak ketté, és egyszerre hatoljanak be a két bejáraton a hangárba. A rohamosztagosok a távolabbi ajtóhoz osontak, Beckett-ék pedig a közelebbi mellett sorakoztak fel. Sorenson az előtte álló két rohamosztagosra, majd a mögötte álló három emberre nézett, hogy meggyőződjön arról, hogy készen állnak a behatolásra. Előreszegezett fegyverekkel, és elszánt tekintetekkel találta magát szembe.
Kate érezte, ahogy az adrenalin felpörgeti az idegsejtjeit, szíve vad vágtába kezd a mellkasában, látása, hallása irreálisan élessé válik, izmai ugrásra készen megfeszülnek. Egy pillanattal később Sorenson, és a másik ajtó előtt álló fegyveres, hatalmas erővel rúgta be az ajtót, és feltárult előttük a hangár belseje. Az ablaktalan, sötét, hatalmas csarnok üresen kongott, de amikor a betört ajtó csattanása elcsendesedett, ismerős, mégis félelmetes hangok ütötték meg a fülüket.
Castle tudta, hogy ezek után képtelen lenne aludni, ezért alaposan kirázta a takaróként szolgáló ejtőernyőt, majd szorosan összehajtogatta. Az órájára nézett. A látóhatár alatt rejtőző nap már narancssárgára festette az égbolt alsó szegélyét. Hajnalodott. Felvette a zakóját, a vizet beledugta az ejtőernyő redői közé, majd a csomagot felvette a hátára, és elindult a távoli sziklatömbök felé.
Előző nap ...
Kate egy pillanatra Sorenson-ra nézett, aztán figyelmét megpróbálta a térképen csak egy szürke téglalapként jelzett foltra irányítani, de minduntalan egy rossz érzés motoszkált benne. Nem értette, miért viszolyog Will önelégült mosolyától, és miért találja a hasonló helyzetben Castle arcán megjelenő mosolyt olyan aranyosnak.
- Az elhagyott katonai reptér nagyon is elképzelhető - szólalt meg Jordan. - Sorenson ügynök! Kérjen egy rohamosztagos csapatot! Nem szeretném, ha meglepetés érne bennünket. Egy óra múlva indulunk - utasította a férfit, akin látszott, hogy egyáltalán nem tetszik neki, hogy a profilozó átvette az irányítást, elküldi Kate mellől, és emiatt nem tudja bezsebelni a nyomozó elismerését, hogy talán ő tereli a jó irányba a nyomozást. Érezte, hogy a pillanat nem alkalmas, hogy Beckett előtt vitatkozni kezdjen Shaw ügynökkel, aki nem a felettese, hogy parancsolgasson neki, ezért csak egy dühös tekintetet küldött a nő felé, aztán szó nélkül elindult.
- Miért csak egy óra múlva? - tárta szét a karját türelmetlenül Kate.
- Addig átnézzük a reptér biztonsági kameráinak a felvételét, és visszahívjuk Esposito és Ryan nyomozót - mondta türelmesen Jordan, de mivel Beckett még mindig kérdőn nézett rá, folytatta. - Tyson okos, de a felvételek sokat elárulhatnak. A nyomozókat pedig azért szeretném, ha részt vennének az akcióban, mert maguk hárman ismerik egymás gondolatát is, és nagyon ütőképes csapatot alkotnak.
Beckett arcán átsuhant egy halvány mosoly. Értékelte, hogy az ügynök még ilyen apróságokra is figyel, a következő mondatai pedig egyenesen meglepték.
- Most menjen és pihenjen, amíg megjönnek a felvételek. Kimerítette ez a nap, és még csak ezután jön a neheze. Szükség lesz az erejére.
- Maga ugyanolyan régóta talpon van, mint én - próbált ellenkezni Kate, mivel olyan feszült volt, hogy képtelen lett volna a semmittevésre.
- Az érzelmi terhelésünk viszont egyáltalán nem egyforma ebben az ügyben - mondta szelíden, de határozottan az ügynök, amivel elérte, hogy a nyomozó néhány másodpercnyi vacillálás után beleegyezően bólintson.
Beckett behunyt szemmel ült a pihenőben. Eleinte megpróbálta összegezni az eseményeket, és amit eddig kiderítettek, aztán néhány perc múlva feladta. Magányosnak érezte magát, és még soha nem félt ennyire. Minden gondolatát Castle töltötte ki, az a férfi, aki megváltoztatta az életét, aki ráébresztette, hogy másképp nézzen a múltjára, aki megtanította élvezni a jelent, és aki nélkül nem tudta elképzelni a jövőt. A lehetőség, hogy elveszítheti, fekete árnyékként telepedett a lelkére.
Kinyitotta a szemét. Nem engedhette meg, hogy a félelem irányítsa a gondolatait! Kivette zsebéből a telefont, és Martha-t hívta.
- Tudtok valamit? - hallotta meg az asszony elcsukló hangját, mielőtt bármit mondhatott volna. Martha eddig keményen tartotta magát, de a várakozás lassan felőrölte az idegeit. Kate most hallotta meg először a hangjában a rettegést. Tömören beszámolt a következtetésükről, és a várható akcióról, aztán feltette a kérdést, ami egy ideje a fejében motoszkált.
- Martha, meg tudnád nézni, mit vésetett Rick a karikagyűrűnkbe?
- Persze - sóhajtotta Martha, majd néhány másodperc múlva megszólalt. - Mindig. Ez az egy szó van belevésve. Jelent ez valamit, Katherine?
- Igen, Martha. Nagyon sokat jelent - szólalt meg elszoruló torokkal, miközben becsukta a szemét, és hagyta, hogy egy kicsorduló könnycsepp végiggördüljön az arcán.
A vonal másik végén Martha mintha megérezte volna, hogy támaszt kell nyújtania annak a nőnek, aki feltétel nélkül, szerelemmel szereti a fiát, és akit a fia ugyanilyen odaadással szeret, halkan, de magabiztosan szólalt meg.
- Richard különleges kisfiú volt. Érzékeny, fantáziadús elmével megáldott, aki kereste az izgalmakat, és nem rettentették vissza a veszélyek, de amitől igazán különleges volt, az az, hogy sosem úgy gondolkodott egy problémáról, mint mások, és ez az egyedi logika, a képzeletével párosítva, meglepő kreativitást eredményezett. Most is ugyan ilyen, talán mert még mindig nem nőtt fel. Ő nem fél annyira, mint amennyire mi féltjük. Ő most is megoldást keres, és sosem adja fel.
- Tudom - suttogta Kate, és úgy érezte, Martha szavai új erőt adnak ahhoz, hogy megvívja élete egyik legnagyobb csatáját.
- Higgy benne és magadban!
- Köszönöm Martha - köszönt el hálás szívvel a nőtől.
Főzött egy kávét. Nem érdekelte, hogy hányadikat issza, éber akart lenni, nehogy valami elkerülje a figyelmét, ha megjönnek a reptéri felvételek. Éppen kilépett a pihenőből, amikor nyílt a liftajtó, és Gates kapitány lépett ki rajta. Beckett meglepve pillantott a nő felé, amit az azonnal érzékelt.
- Úgy néz rám, mintha szellemet látna, Beckett nyomozó! Csak nem gondolta, hogy otthon alszom az ágyamban, amíg az egyik emberem veszélyben van? - húzta össze a szemét rosszallóan, miközben tekintetét a nyomozóéba fúrta, aztán elhúzta a száját, és fejcsóválva Shaw ügynök felé sietett.
Kate megrökönyödve nézett utána. Jól hallotta? Gates a saját emberének tartja Castle-t? Döbbenetéből a kapitány kemény hangja ragadta ki.
- Beckett nyomozó! Nincs itt a csodálkozás ideje! Megkaptuk a felvételeket - nézett kihívóan Kate-re, de szavai szigorúságának ellentmondtak lágy, együttérzésről tanúskodó arcvonásai.
A három nő feszült figyelemmel nézte a képkockák minden egyes részletét, de semmi nyoma nem volt sem a furgonnak, sem Tyson-nak, sem a hajóládának, amin Beckett egyáltalán nem csodálkozott. 3XK okosabb annál, minthogy ekkora hibát vétsen. Néhány kisgépen kívül csak három olyan teherszállító repülőgép szállt fel Castle elrablása óta, amiben elfér egy konténer.
- Ellenőrizni kell a gépeket, kinek a tulajdonában vannak, mit szállítanak és hova - fonta karba a kezét Gates.
- Én úgy gondolom uram, többre mennénk a rajtaütéssel - húzta ki magát feszülten Beckett. A kapitány összeszűkülő szeme jelezte, hogy nem ért egyet az ötlettel. - A papírokat, repülési útvonalakat, engedélyeket könnyedén meghamisíthatta Tyson, de a helyszínen talán találunk valami nyomot, ami bizonyítja, hogy ott tartotta fogva Castle-t.
A két nő között szinte vibrált a feszültség.
- A rajtaütés hatékonyabb megoldás - szólalt meg meggyőződéssel Jordan.
Gates meglepve nézett az ügynökre, aztán megadóan bólintott, és úgy tett, mintha nem látná Beckett hálás pillantását, ahogy először Shaw ügynökre, majd rá nézett.
Másfél óra múlva, amikor a hajnal lassan szürkévé szelídítette az éjszaka sötétjét, szinte hang nélkül közeledtek a kihaltnak tűnő reptér hangárjai felé. A rohamosztagosok egyik csoportja jobbra indult Jordan Shaw-val és néhány ügynökkel, a másik fele pedig Sorenson-nal, Beckett-tel, Espo-val és Ryan-nel balra.
Kate feszült figyelemmel követte az előtte haladó férfiakat, miközben szeme a terepet pásztázta. Furcsa volt, hogy nem ő halad elöl, de tudta, hogy annak is örülhet, hogy egyáltalán részt vehet az akcióban. Alig hallható surranások jelezték csak a szürke betonon szaporázó lépteket. Az első hangár sarkához érve a csapatot vezető rohamosztagos óvatosan kikémlelt, majd intett, hogy tiszta a terep, követhetik. A hatalmas fémkapu, ahol a repülőgépek kigurulnak a hangárból, zárva volt, két oldalán azonban egy-egy kicsi ajtó tette lehetővé a bejutást. Sorenson intett, hogy váljanak ketté, és egyszerre hatoljanak be a két bejáraton a hangárba. A rohamosztagosok a távolabbi ajtóhoz osontak, Beckett-ék pedig a közelebbi mellett sorakoztak fel. Sorenson az előtte álló két rohamosztagosra, majd a mögötte álló három emberre nézett, hogy meggyőződjön arról, hogy készen állnak a behatolásra. Előreszegezett fegyverekkel, és elszánt tekintetekkel találta magát szembe.
Kate érezte, ahogy az adrenalin felpörgeti az idegsejtjeit, szíve vad vágtába kezd a mellkasában, látása, hallása irreálisan élessé válik, izmai ugrásra készen megfeszülnek. Egy pillanattal később Sorenson, és a másik ajtó előtt álló fegyveres, hatalmas erővel rúgta be az ajtót, és feltárult előttük a hangár belseje. Az ablaktalan, sötét, hatalmas csarnok üresen kongott, de amikor a betört ajtó csattanása elcsendesedett, ismerős, mégis félelmetes hangok ütötték meg a fülüket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése