Percekig fülelt,
de a pattogó köveken kívül semmit sem hallott. Felemelte a fejét, aztán lassan
a könyökére támaszkodott.
Még mindig semmi.
Castle tudta, ha a kígyó még a közelben van, minden gyors mozdulat veszélyes
lehet, neki viszont nincs fegyvere, ezért amilyen lassan csak tudott,
visszafeküdt a földre, hogy ki tudja venni zsebéből a bicskát. Óvatosan a
zsebébe nyúlt, kivette a fegyverül szolgáló kis tárgyat, és a hasa fölé tartva
kihúzta a pengét. Hosszú, mély lélegzetvételre kényszerítette magát, mert úgy
érezte, annyira kalimpál a szíve, hogy a hüllő még azt is meghallja. Becsukta a
szemét, hogy csak a hangokra tudjon koncentrálni, de még mindig nem hallott
semmit. Újra a könyökére támaszkodott, hogy körül tudjon nézni, valóban
megszűnt-e a veszély, de a tűz gyenge fénnyel világította meg a körülötte levő
terepet, ezért hogy jobban lásson, felhúzta a lábát, és felült. Abban a
pillanatban meglátta a tőle alig egy méterre összetekeredő állatot, ami mintha
lesben állva egy pillanatra szembenézett volna vele. A következő események
másodpercek alatt játszódtak le. A kígyó hengeres teste villámgyorsan lendült
előre, lapos feje olyan sebességgel közeledett a férfi combjához, amit az még a
tekintetével sem tudott követni. Mire Castle lendítette a kést tartó karját, a
kígyó szélesre tátott szájjal lecsapott, és meredező két méregfoga
fájdalmasan hatolt mélyen a bőre alatti izomszövetig. Félelmében és fájdalmában
felordított. A kiáltás olyan erővel hasított a sivatag csendjébe, mintha szét
akarná azt robbantani. Az adrenalin-szintje az egekbe száguldott, és arra
ösztönözték minden idegszálát, hogy védekezzen, és szüntesse meg a veszélyt.
Ösztönösen sújtott le a kést tartó kezével a kígyóra, és olyan erővel döfött
egymás után számtalanszor az állat testébe, mintha egy óriási sárkányt akarna
megszabadítani a hét fejétől. Undorodva fogta meg a véres, élettelen testet, éh
hajította olyan messzire, amennyire csak bírta.
Castle még soha
nem érezte azt, amit abban a pillanatban. Ült a földön, és egész testében
remegett. Szíve őrült tempóban zakatolt, és olyan erővel dobbant, hogy majd'
szétvetette a mellkasát, zihálva kapkodta a levegőt, mégis légszomjat érzett,
szája kiszáradt, kiverte a hideg veríték. Becsukta a szemét, és uralkodni
próbált a félelem kiváltotta reakciókon. Tudta, ha nem képes átvenni az
irányítást a teste felett, akkor sokkot kap, összeomlik a keringése, és hiába
tett meg kétnapnyi utat, itt pusztul a sivatagban, és talán soha, senki nem
tudja meg, mi történt vele. Lassú, mély lélegzetvételt erőltetett magára, és
hamarosan érezte, hogy a mellkasát feszítő érzés enyhül, fülében már nem
hallotta a vadul lüktető vér dobolását, és már nem remegett annyira. Kinyitotta
a szemét, és egy nagyot sóhajtott. Túl volt az első pánikon. A kígyó vérétől
ragacsos keze még reszketett, inge rátapadt verítékben úszó bőrére, és a
csökkenő adrenalin-szintet jelezte, hogy már a marás helyén keletkező égő
fájdalmat is érezte. Ösztönösen körbenézett, mintha segítségben reménykedne, de
csak a végeláthatatlan, kietlen táj sötétségbe burkolózó képét látta.
Felpillantott a csaknem kerek Holdra és a milliárdnyi csillagra, amelyek fénye
talán millió évekkel ezelőtt indult útnak, hogy most sötétkékre fessék az
éjszakai égboltot. Még soha nem érezte magát ennyire elveszettnek. Most először
kezdte elveszteni a reményt, hogy túléli Tyson elmebeteg játékát. Nem elég,
hogy itt van egyedül egy sivatagos területen víz nélkül, kimerülten, de egy
valószínűleg halálos mérgű csörgőkígyó is megmarta, és még csak elképzelése
sincs, milyen messze lehet tőle a legközelebbi emberi település. Elkeseredett
tekintettel nézte a csillagokat, és két könnycsepp gördült végig az arcán. A
kétségbeesés sóhajként szakadt ki a tüdejéből, amikor meglátott egy
hullócsillagot, ahogy hosszú fénycsíkot húzva az égen eltűnik a látóhatár
fölött. Elnyíló szájjal bámulta az égi jelenséget, és arra az augusztusi estére
gondolt, amikor Hamptons-ban Kate-tel ültek a hosszú, selymes fűben, és nézték
a Föld légkörébe érő meteorrajt. A súrlódástól felizzó kőzetek olyan vakító
fénnyel száguldottak az égen, mintha csillagok lennének, nemhiába hívják őket
a hétköznapi szójárásban hullócsillagnak. Kate felhúzott térdekkel ült előtte,
hátát a mellkasának támasztotta, fejét a vállán pihentette, ő pedig gyengéden
átkarolta, és miközben az eget csodálta, beszívta a az arcát simogató
hajtincsek friss illatát. Az emlék szertefoszlott, de hirtelen úgy érezte, mintha
a hullócsillag égi jel lenne. A kétségbeesést felváltotta az élni akarás.
Megoldást kell keresnie! Túl kell élnie! Egy újabb kaktuszdarabot dobott a
tűzre, aztán lehúzta a nadrágját, hogy megnézze, milyen kárt tett benne a
csörgőkígyó. Nem sokkal a bokszer szára alatt jól látható volt a két vöröslő
fognyom, mellettük már begyulladtak a szövetek, és kezdett megdagadni a
körülötte levő terület. Westernfilmek sora jelent meg a képzeletében, ahol a
főhős egy hatalmas tőrrel kivágta a megmart bőrt az alatta levő izmokkal, de
arra is határozottan emlékezett, hogy valahol azt olvasta, hogy szigorúan tilos
ezt tenni. Egy pillanatra átfutott az agyán, vajon képes lenne-e az
öncsonkításra azért, hogy életben maradjon, aztán gyorsan elhessegette a
gondolatot.
- A szérum! -
kiáltott fel hangosan, miközben tenyerével a homlokára csapott. Majdnem
elfeledkezett a repülőgépen talált ellenanyagokról és a fecskendőkről. Tyson
csupa olyan dolgot adott neki, amikkel túlélhette a sivatagot. A bicska már
többször jó szolgálatot tett, a nagyítóval tüzet tudott gyújtani, a két
legveszedelmesebb állat mérgével szemben pedig volt ellenanyaga. Tisztában volt
azzal, hogy Tyson nem jótét lélek, és egyáltalán nem akarja, hogy ő életben
maradjon, csak azt szerette volna elérni, hogy ne haljon meg néhány óra alatt,
ha a földet érés után azonnal megcsípi, mondjuk egy skorpió. Túl hamar véget
ért volna a játéka, és nem élvezhette volna sem az ő, sem Kate szenvedését,
ráadásul nem kínozhatta volna lelkiismeret-furdalással Beckett-tet. A kérdés
már csak az, valóban ellenanyag van-e a fiolákban, és nincsenek-e felcserélve?
Lehet, hogy 3XK mérget tett az üvegcsékbe az ellenanyag helyett, vagy a skorpió
jelűbe tette a kígyóméreg elleni szérumot csak azért, hogy kínozza? Belenyúlt a
zakója belső zsebébe, és kicsomagolta az egyik vastag papírba bugyolált fiolát,
a tűz lobogó lángjai felé fordította, hogy lássa a jelet az alján. A tekergő
kígyó stilizált képe egyértelműen látszott, de Castle elgondolkodva forgatta
ujjai között az üvegcsét. Hogyan gondolkodik egy szociopata? Bármerről próbálta
megközelíteni a lehetőségeket, végül mindig arra a következtetésre jutott, hogy
a fiolában valóban kígyóméreg elleni szérum lehet. Abból indult ki, hogy Tyson
arra is számíthatott, hogy már az út elején találkozhat a veszélyes állattal,
akkor pedig segítség nélkül vége a játékának. Közben eszébe jutott egy
dokumentumfilm, ahol egy orvos arról beszélt, az ellenanyag sokszor olyan
reakciókat válthat ki, amelyek veszélyesebbek, mint maga a kígyóméreg. Egyre
tanácstalanabb volt, hogy mit tegyen. Előhúzta a steril zacskóba csomagolt
fecskendőt és az injekciós tűt. Megborzongott. Betegesen félt ettől a kis
szerkezettől, a szúrástól, ahogy a tű átdöfi a bőrét, ezért fancsali arccal
gondolt arra, hogy most saját magának kellene beadni az injekciót. Még egyszer
végiggondolta a lehetőségeit, végül úgy döntött, még vár. Lehet, hogy nem
került túl sok méreg a szervezetébe, akkor feleslegesen adja be a szérumot, ami
nem is biztos, hogy ellenanyag. Ha rosszabbul lesz, úgysem marad más
választása, muszáj lesz beadnia, akkor már nem lesz vesztenivalója.
Hajnalodott, és a levegő hőmérséklete elérte a mélypontot. Még a parázsló tűz
mellet is fázott, ezért visszahúzta a nadrágját, és arra gondolt, jobb, ha
minél kevesebbet mozog, hogy a méreg ne terjedjen túl gyorsan szét a
szervezetében, ezért lefeküdt, és várt.
Előző este ...
Kate becsatolta a
biztonsági övet a repülőgép ülésén. Meglepte, hogy egy olyan különgépen
utaznak, mint amilyennel a Gyilkos elmék című sorozatban szoktak a helyszínre
utazni a profilozók.
- Jól jön, ha
tartoznak az embernek egy szívességgel - húzta sejtelmes mosolyra a száját
Jordan, választ adva a fel nem tett kérdésre.
Beckett néha úgy
érezte, mintha az ügynök olvasna a gondolataiban, de most nem bánta. Hátradőlt
az ülésen, és megpróbált pihenni, mert ha hajnalban megkezdik a keresést,
ébernek kell lennie. Nem gondolta, hogy elalszik, de a repülőgép monoton zúgása
felszínes álomba ringatta, és csak akkor ébredt fel, amikor a phoenix-i reptér
felé közeledve gép süllyedni kezdett.
El kellett
ismernie, hogy az FBI szervezetten működött. Egy autó várta őket, amivel egy
kisebb reptérre mentek, ahol már várta őket a két pilóta. A csomagjaikat a
szállásra vitték, a reptér központjában pedig reggelivel és kávéval kínálták
őket. Már készen volt az útvonaltervük, megkapták az átvizsgálásra kijelölt
terület részletes térképét és műholdképét is. Noha jólesett a phoenix-i
ügynökök figyelmessége, Beckett-nek egy falat sem ment le a torkán, és minden
percet elvesztegetett időnek érzékelt, ami késleltette az indulást. Shaw ügynök
valószínűleg megérezte a nyugtalanságát, és feltűnt neki, hogy egyfolytában a
kétszemélyes kisgépek felé pislant, miközben az erős, forró kávét kortyolja,
mert hosszan ránézett, aztán becsomagolta az el nem fogyasztott szendvicsét, és
felállt.
- Induljunk! -
intett a fejével a hatalmas üvegablakkal szemben várakozó gépek felé, majd
Beckett érintetlen szendvicseire mutatott. - Ha most nem is kíván enni, azokat
hozza magával! Később szüksége lesz rá - mosolyodott el megértően.
- Ez is jól fog
jönni! - szólt utánuk az ügynök, aki idefuvarozta őket, miközben megemelte a
kezeiben tartott kávéval teli termoszokat.
Az apró
figyelmesség újra a bizakodás érzésével töltötte el Kate-t. Arra gondolt, az
nem lehet, hogy ne járjanak sikerrel, amikor annyi ember dolgozik az ügyön.
Néhány perc múlva
már Bryan Quinn mellett ült a törékenynek látszó kisgépen, és a fejhallgatót
igazította meg a fülén.
- Indulhatunk? -
nézett rá élénk tekintetű kék szemével a pilóta. Beckett bólintott, miközben
tekintete néhány másodpercre elidőzött a férfin, aki olyan volt, amilyennek a
filmekben ábrázolták a tapasztalt, a veszélyes légi mutatványtól vissza nem
riadó pilótákat. Világosbarna nadrágot, fehér, galléros pólót, rövid bőrdzsekit
viselt, szemében, és a szája sarkában bujkáló mosoly magabiztosságot tükrözött,
napcserzett arcát ráncok barázdálták, amitől néhány évvel idősebbnek látszott a
koránál. Egyedül a jellegzetes napszemüveg hiányzott az összképből, de nem
sokáig, mert alig hagyták el a reptér légterét, az is előkerült a dzseki belső
zsebéből.
- Úgy ismerem a
sivatagot, mint a tenyeremet - szólalt meg, amikor elérték a repülési
magasságot. Hangjában nem volt nagyképűség, egyszerű közlés volt, és ez
megnyugtatta Kate-t. - A környéken nőttem fel, és húsz éve viszem a turistákat,
geológusokat, biológusokat a terület különböző részeire. Sok eltévedt embert is
kerestem már a seriff embereivel.
- Meg is találták
őket? - fordult felé érdeklődve Kate.
A férfi nem nézett
rá, és érezhetően elbizonytalanodott.
- Igen,
megtaláltuk őket - mondta néhány másodpercnyi hezitálás után.
Kate tudta, hogy a
válasz sántít, de nem szólt.
A férfi
összeszorított szájjal nézett előre, aztán nyelt egyet és halkan megszólalt.
- Mindenkit
megtaláltunk, de nem mindenkit élve.
- Értem -
fordította el a pilótáról a tekintetét Kate.
- Maga kemény
nőnek látszik, Beckett nyomozó. Nem hiszem, hogy merő kíméletből be kellene
csapnom. A Colorado-fennsík gyönyörű táj, de kegyetlen és veszélyes is egyben.
Ha azonban valaki okos és szerencsés, akkor van esélye, hogy túlélje.
Beckett halványan
elmosolyodott.
- Akit keresünk,
okos és szerencsés - mondta.
- Tudom. Shaw
ügynök mondta - mosolyodott el a férfi, és a felszállás óta először, Kate-re
nézett.
Beckett hálás volt
Bryan-nek az őszinteségért és a biztató szavakért egyaránt, de a bizakodása
csak addig tartott, amíg a szeme elé nem tárult a Colorado-fennsík
végeláthatatlan, kietlen sivatagos, félsivatagos területe. Elnyílt szájjal,
tágra nyílt szemekkel próbálta befogadni a hihetetlen, lélegzetelállító
látványt, miközben arra gondolt, hogyan fogják egy ekkora területen megtalálni
Rick-et. Újra az érzelmi hullámvasút aljára került. A terület túl nagy volt,
ami azt jelentette, hogy újabb versenyfutás kezdődik az idővel, ráadásul az sem
biztos, hogy Castle itt van. Nem szeretett feltevésekre alapozni. Neki tények
és bizonyítékok kellenek, amiből most egy szál sincs. Az egész keresést a
logikára, és néhány gyanús mozzanatra alapozták, ami folyamatosan táplálta a
félelmeit.
Miközben elővette
a reptéren kapott távcsövet, és a tájat pásztázta, Bryan szavaira figyelt, aki
tájékoztatta, hogy milyen időközönként, és hol fognak leszállni üzemanyagért,
mivel a kisgép körülbelül 2-2,5 órát képes egy tankkal a levegőben maradni.
Amikor arra a
területre értek, ahol a teherszállítógép csökkentette a magasságát, Kate
belekortyolt a termoszban levő kávéba, és először szabad szemmel, aztán a
távcsővel kezdte kutatni az eléjük táruló vörös sziklasivatagot. Ahogy egyre
északabbra haladtak, eltűntek a tájra oly jellemző egyenes, vagy több karral
rendelkező öreg kandeláberkaktuszok, és az elszórt csomókban növő, hosszú szálú
fűfélétől eltekintve, teljesen kihalttá vált a terület. Teltek az órák, de sem
Castle-nek nem volt nyoma, sem szokatlan dolgot nem fedezett fel. Jordan
óránként jelentkezett a rádión, de náluk ugyanaz volt a helyzet. Délutánra
elviselhetetlenné vált a forróság, és Kate valahányszor jóízűt kortyolt a hideg
ásványvízből, elszoruló szívvel gondolt arra, ha valóban a sivatagban van
Castle, vajon mennyi ideig bírja ezt a hőséget víz nélkül. Ők könnyen voltak,
mert Bryan minden tankolásnál feltöltötte hideg ásványvizes palackokkal az
ülések mögötti hűtőládát. Néha arra gondolt, talán jobb lenne, ha tévednének,
és Castle-t valahol másutt tartaná fogva Tyson.
A termosz kávét
rég megitta, mire a nap vége felé közeledtek. Egész nap éberen figyelt. A
folyamatos koncentrálás kimerítette az idegrendszerét, ráadásul most a lenyugvó
nappal szemben repültek, és az alacsony szögben érkező fénysugarak szinte
elvakították. Tudta, hogy ma már nem szállnak fel többször, mivel fél óra múlva
a hatalmas tűzgömb eltűnik a látóhatár alatt, és sötétség borul a tájra, ezért
utolsó energiáit összpontosítva kémlelte a területet. Ahogy telt az idő, egyre
biztosabb volt, hogy a félelem és a kétségbeesés csatát nyer a reménnyel
szemben a lelkében.
- Hajnalban
folytatjuk. 4 óra 25-kor kel a nap. Negyedkor indulhatunk – búcsúzott el tőle
Bryan, és sietős létekkel indult a az egyik kisebb hangár felé, hogy előkerítse
a szerelőt, akivel éjszaka át akarta nézetni a gépet. Beckett néhány
másodpercig követte tekintetével a férfit, aki egész nap segítőkész és
barátságos volt, de cseppet sem tolakodó. Kate néha érezte, hogy szívesen
érdeklődne az ügyről, Castle-ről vagy éppen a kapcsolatukról, de mégsem tette,
ő pedig örült ennek. Érezte, ha elkezd mesélni Tyson-ról, eluralkodik rajta a
düh, ha Castle-ről, akkor …
- Kate! – hallotta
meg a háta mögül Shaw ügynök hangját. Beckett-nek feltűnt, hogy semleges
környezetben, egyre gyakrabban szólította a keresztnevén a nő. – Jöjjön,
tartunk egy kis megbeszélést!
Néhány óra múlva
már az alig hatszáz fős kis település egyetlen moteljének szobájában ült az ágy
szélén. Úgy érezte, idegrendszere kívánja a pihenést az egész napos feszült
figyelem után, de a zuhanyozás felfrissítette, és az állandósuló félelem éberen
tartotta. Elfeküdt az ágyon, magára húzta a takarót, és becsukta a szemét. Ha
nem is alszik, pihennie kell, mert soha nem tudná megbocsátani magának, ha a
figyelmetlensége miatt nem találnák meg Castle-t. Egy ideig feszülten feküdt,
és érezte, hogy képtelen lazítani, végül már csak forgolódott, és úgy érezte,
megőrül, ha még egy percig fekve kell maradnia. Felkelt, a pólójára húzott egy
pulóvert, és kiment a motel előtti gondozott parkba. Meglepte, milyen hamar
felváltotta a nappali forróságot az éjszakai hideg. Megborzongott. Mennyire
viselheti meg Castle-t ez a hatalmas hőingadozás? – töprengett, miközben a kis
park egyetlen padjához sétált. Hallgatta az öntözőberendezés halk zizzenéseit,
ahogy szakaszossá teszi a víz spriccelését, és nézte, ahogy a vízcseppeket egy
pillanat alatt issza magába a szomjazó talaj. Feltételezte, hogy egész éjjel
öntözik a parkot, különben nem zöldellne kis oázisként a terüket a városka szélén.
Felnézett, és egy pillanatig elámulva gyönyörködött a csillagfényes égboltban.
Hirtelen megremegett. Mintha valami jeges szél suhant volna át a testén, pedig
egyetlen levél sem mozdult a pad melletti cserjén. Talán az öntözőberendezés
által permetezett hideg víz keltette benne a furcsa érzést – nyugtatta magát,
de arra nem talált logikus magyarázatot, hogy miért érzi úgy, mintha egy jeges
kéz szorítaná össze a szívét. Kapkodni kezdte a levegőt, tüdeje kétségbeesetten
küzdött a hirtelen rátörő légszomj ellen. Ösztönösen felállt, és dübörgő
szívére szorította a kezét, mintha attól tartana, hogy kiugrik a mellkasából. A
furcsa, rémítő érzés talán fél percig sem tartott, mégis erőtlenül rogyott a
padra. Fogalma sem volt, mi történt vele. Amikor kissé megnyugodva rendezni
tudta a gondolatait, az jutott eszébe, hogy a romantikus filmekben ilyen
jelenetet tesznek be, amikor a szerelmespár egyik tagját életveszély fenyegeti,
a másik pedig megérzi azt. Nagy levegővételekkel rendezte a légzését, miközben
arra gondolt, Castle biztosan hinne az ilyen megérzésekben, a lelki társakat
összekötő láthatatlan erőben, ő azonban meg volt győződve róla, hogy csak a
kimerültség tréfálta meg a testét. Ha tudta volna, hogy Castle ugyanebben a
pillanatban az életéért küzdött, megfontolta volna a férfi elméletét!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése