Slamasztikában 4/32

Határozott mozdulattal tárta ki az ajtót, és meglepve nézett a folyosón toporgó, riadt tekintetű látogatóra.

Mire Beckett feleszmélt volna, az apró termetű Elvira Scott úgy viharzott be mellette a szobába, mint a hurrikán, majd tenyerét a mellkasára szorítva nagyot sóhajtott, és az ágyra roskadt.

- De jó, hogy megtaláltam magukat! - nézett rájuk megkönnyebbülten. - Senkiben sem bízom, amióta megtudtam, hogy gyilkosság történt a kastélyban.

- Most mégis itt van - jegyezte meg Castle éllel, jelezve, hogy ha valóban senkiben sem  bízna, akkor hozzájuk sem jött volna, ráadásul a lehető legrosszabb pillanatban. - És egyáltalán! Honnan tudja, hogy gyilkosság történt?

- Jaj, drágám! A sors különös megfigyelőképességgel és kíváncsisággal áldott meg, ráadásul kellően öreg vagyok, így inkább foglalkozom mások életével, mint a magam kínjaival. Csak egy félelemtől reszkető szobalány bizalmába kellett férkőznöm, hogy megtudjam, nem baleset áldozata lett Benett Jonson.

- Történt valami, Miss Scott? - kérdezte gyanakodva Beckett, mert sejtette, hogy a nő nem ok nélkül ül riadtan az ágyukon.

Elvira a zsebéből egy papírt húzott elő, és a nyomozó felé nyújtotta.

- Ha nem tudnám, hogy Benett gyilkosság áldozata lett, nem is törődnék vele. Igaz, most sem értem, mire céloz az üzenet küldője, de van egy olyan érzésem, hogy a gyilkossághoz van köze.

Beckett felhúzott szemöldökkel, töprengve nézte a lapon levő, nyomtatott betűkkel írt egyetlen szót: "HALLGASSON!!!" Castle, hogy lássa az üzenetet, olyan közel lépett Kate-hez, hogy karja a nőéhez ért. Érezte, ahogy a karcsú test megfeszül, és a nő megborzong az érintésre, csak azt nem tudta, hogy ez most jó vagy rossz jel-e a számára.

Beckett nyelt egyet, majd előre lépett, hogy eltávolodjon az írótól, és visszaadta a papírt az írónőnek.

- Biztos, hogy Önnek szánták az üzenetet? - kérdezte.

- Igen. Az éjjeliszekrényemen volt Richard regényébe téve, a könyvjelző helyére. Megjegyzem, lebilincselő olvasmány a Nikki Heat sorozata - mosolygott elismerően Castle-re, mire a férfi halvány mosolyra húzta a száját. Lemondott volna az elismerésről, ha befejezhette volna az elkezdett beszélgetést, aminek egyik kiváltó oka éppen az Elvira okozta sérülése volt. Akaratlanul megnyalta sebes ajkát, és a nyakához nyúlt, de azonnal le is engedte a kezét, amikor tudatosult benne, hogy már nincs rajta a gomb nélküli ing.

A férfi reakciója nem kerülte el Elvira figyelmét, ahogy az sem, hogy mindig mosolygós író rendkívül feldúlt. Rádöbbent, hogy éppen attól kér segítséget, akit pár órája arcon fejelt. Akkor viccesnek érezte a helyzetet, de lehet, hogy a férfi másképp élte meg a történteket.

- Remélem, nem haragszik a kis összeütközésünk miatt - nézett sajnálkozva a férfira. - Az ingét is tönkre tettem, és látom, a szája nemcsak felrepedt, hanem fel is dagadt.

- Semmiség - húzta szomorkás mosolyra a száját Castle - bár  van, aki szerint ez a kis seb ... hogy is mondjam ... túl nagy jelentőséggel bír - tette hozzá anélkül, hogy Beckett-re pillantott volna.

Elvira fürkésző tekintete egy pillanat alatt kielemezte az író arcának minden rezdülését, aztán Beckett-re nézett, aki ugyanolyan feszülten és komoran nézett rá, mint az író. A díjkiosztó estéjén tapasztalt szerelmes vibrálásnak nyoma sem volt a két ember között.

- Sajnálom, Richard - nézett  olyan őszinte, szerető tekintettel a férfira a vékony kis írónő, mint ahogy Martha szokott, amikor anélkül is együtt érez vele, hogy tudná, pontosan mi okozza a bánatát.

- Az én hibám volt, hogy összeütköztünk. Én rohantam a lépcsőn valaki után ész nélkül, aki talán nem is akarja, hogy valaha is utolérjem.

Elvira Scott nem értette ugyan, hogy pontosan miről van szó, de a romantikus regényeiben olyan sokszor írt már hasonló helyzetekről, hogy tudta, a két, rendkívül szimpatikus ember kapcsolata éppen egy mélypontot él meg, amibe ő a tudtán kívül éppen belegyalogolt. A gyönyörű nyomozónőre nézett, akiről szentül hitte, hogy az írónak teremtette az ég. Látta, hogy Beckett szája csodálkozón elnyílik, aztán gyorsan becsukja, és zavarában nyel egyet, majd gyorsan a fenyegető cetlit kezdi bámulni, mintha minden figyelmét az kötné le. Elvira bátorítón megpaskolta Castle karját, miközben bátorítón rámosolygott.

- Akár futunk valami után, akár futunk valami elől, a sorsunkat úgysem kerülhetjük el - mondta, mire Castle elgondolkozva húzta el a száját.

- Van, aki nem hisz a sorsban - csengett letörten a hangja.

- Attól még a Sors megteszi a maga dolgát ... 

Még folytatta volna az eszmefuttatást, de Beckett türelmetlenül közbevágott.

- Én meg nem szeretném, ha a sorsa meg egy gyilkos kezében lenne - lengette meg a papírdarabot. Egyre kínosabban érintette Elvira Scott és Rick párbeszéde. Sosem hitte, hogy egyszer ilyen zavaros érzelmeket fog átélni, és utálta ezt a helyzetet.

Elvira elkomorodott. Nem is értette, hogy romantikus írói lelke hogyan kerekedhetett felül a félelmén, amit az üzenet okozott.

- Mit gondolnak? A gyilkos írta?

- Nem tudom - mondta őszintén Beckett. - Van valami, amit el kellene mondania nekünk?

- Fogalmam sincs, miről kellene hallgatnom - tárta szét kezét a nő. Az iménti nyugalmát egy pillanat alatt váltotta fel a rémület, hogy baja eshet valami miatt, amiről azt sem tudja, hogy mi. - Mi lesz, ha véletlenül éppen arról beszélek, amiről hallgatnom kellene? Meg akar ölni?

Beckett nyelt egyet, mielőtt megszólalt. Nem akarta halálra rémíteni az idős nőt, bár igazán megnyugtatni sem tudta, főleg annak tudatában, hogy már egy második gyilkosság is történt a kastélyban.

- Ez inkább figyelmeztetés. Nincs utána fenyegetés, hogy mi lesz, ha nem hallgat, tehát valószínűleg nem akarja bántani az üzenet írója.

Elvira pár másodpercig ízlelgette Beckett gondolatmenetét, de közben egyre dühösebb lett.

- Aha. Csak akkor bánt, ha nem hallgatok. De mégis, mi a fenéről hallgassak? Azt hiszem, jobb lett volna, ha nem jövök magukhoz. Bezárkózom a szobámba, és nem beszélek senkivel - döntött hirtelen, és amilyen gyorsan jött, olyan szélvészként rohant az ajtó felé.

Castle és Beckett egy pillanat alatt reagált.

- Elvira!

- Ms. Scott! Kérem, várjon! - kiáltottak és léptek egyszerre az ajtó felé, de az idős nő rájuk sem hederítve kiviharzott a szobából.

Az ajtó csattanva záródott be az orruk előtt, két meglepett ember pedig mozdulatlanul állt egymás mellett, és egyikük sem tudta, mivel törhetnék meg a rájuk telepedő kínos csendet.